Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Gyerekek a szomszédból

"Szia Papa!" - szólt be az ajtóból elmenőben kedvesen, tele szeretettel, amolyan kiskamasz-rekedtséggel a hangjában, és útnak indult. A békesség lendülete hallatszott a mozdulataiból. 
Pedig csak az ajtón keresztül beszűrődő hangokat hallottam, mégis szívsajdítóan megkönnyebbültem, hogy ma, valamiért üvöltözés, sírás, könyörgés és agresszió nélkül engedik útjára. 

Papírból vannak a falak. 
És hevesek az indulatok. 
Sokan laknak együtt, kitudja hány generációsan. A lány, vagyis a mostani rendszerben az anya, évfolyamtársam volt alapsulin. 
A másik oldaliak fehérek, de az agresszió ott is ugyanannyi. 

Fáj. Fizikailag fáj, amikor hallom, hogy a saját frusztrációjukat és tehetetlenségüket üvöltik bele a gyerek életébe. És neki nem marad más, mint a viszont-üvöltés, kapálózás, tehetetlenség. 

Szeretném őket megvédeni. Odamenni a szülőhöz, elmondani, hogy ez rossz, megkérni, hogy hagyja abba, mittudomén. Vagy legalább a gyerekkel tudatni, hogy ő jó, 
Mégse találok utakat ehhez. 
Csak csendben hálát adok, amikor épp egy olyan reggel van, hogy a mindennapi bántás nélkül indul az élet.