csönd

csönd
csönd
csönd
csönd
csönd

Várunk

Nem vagyunk jóban az idővel mostanában.
Keveset van velem...
Illetve azokkal a helyzetekkel nem vagyunk jóban, amikor valaki más, a számomra nagyon fontos emberek közül, nincs jóban az idővel, ezért késik, én meg várok. Mert nekem sokszor öt perc is világvége, végeláthatatlan,  hosszú és sötét űr, aminek nincs fény a végén. Persze, ez nem normális. Két dolgot lehet tenni ilyenkor: 1. elmondani az igazán-nagyon-fontos embereknek, hogy velem ez van és kérni őket, hogy ne késsenek vagy szóljanak időben, vagy legalább tegyenek az ügyben erőfeszítéseket, hogy reálisabban tervezzék a saját idejüket.
2. gyakorolni a rugalmasságot, nagyvonalúságot, türelmet, változást, máshogy-gondolkodást és örülni a felszabadult néhány percnek, ahol lehet a napban egy kis "semmi".
+1: barátkozni azzal, hogy amit már Manuel barátunk is mondott rég, és rég azt hittük, hogy értjük, pedig most kezdjük csak megérteni, hogy az információ korában az időtlen idő veszi át az ipari-korszak óraidejének helyét, és az valami nagyon más. Szóval már az idő sem az, ami korábban volt (ennek a szálnak egyenes következménye egyébként, hogy magam is késni kezdek). 

Illetve plusz még egy, a klasszikus hogy-szól-ez-rólad út: gondolkodni azon, hogy vajon mitől is lett ez a terület oly nagyon érzékeny kicsiny lelkünk mezsgyéjén, avagy mit akar ezzel a rengetegsok és rengetegféle várakozással tanítani az Élet.
A karácsony előtti készülésben találtam már rá egy választ, amivel el is voltam egy darabig.
De most jött egy másik, kevésbé filozofikus.

Déli pályaudvar, vasárnap este, metrólejárat.
Tömegek vonatról jönnek, a rutinosabbjának előkészítve a metrójegypénz. Igenám, de ellenőrök nincsenek a szokott helyen. A tömegek hamar lemondanak ilyeténképp a jegyvásárlásról. Meg egyébként is, rossz az automata.
És mi van ráírva? Egy ráragasztott füzetlapon, ákombákom kézírással, talán töltőtollal?
"Várunk a szerelőre."
Pozitív Magyarország díjat az ilyennek. Merugye azt, hogy az automata rossz, látja az egyszeri felhasználó is, de a továbblépést, amerre az ügy éppen halad, aligha. Ezért aztán kiírták.

Tehát. A szerelőre várunk.
és mi mindenre még...

Mégse, de mégis, de mégse

Kedves Élet!
Tisztán és biztosan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt világosan megmondtam, hogy nem akarok spinningre járni, soha.
ezért kérem, hogy a konstans szembeszelet kapcsolják ki a bicikliutamról. légyszi.
legyen elég, hogy elkezdtem futni, azt se gondoltam volna. 
köszönet.
amúgymeg
nem. adom. fel. csak élvezni is szeretném.

"Aki mondja másra...

...az mondja magára" - szólt az ovis bölcs rigmus. és tényleg.

- hát akkor kitartást neked - búcsúzik el a telefonba.

honnan veszi, hogy nekem kitartásra lenne szükségem? 
neeeem, nem kitartást kérek, köszönöm - szól belőlem belül nagy ellenállással, mint amikor valami piaci árus akar nekem eladni valamit, amit eszembe sem jut megvenni (szíp bugyogót, ágyiruhát, panyika... :)

- neked is! - szól a válaszom (de főképpen neked, mondhatnám)

régebben nem szerettem a "minden jót" elbúcsúzást levelek és telefonok végén, de ennél talán még az is jobb.

Közlekedéslélektan

(előzmény. tegnap esti bloggerségről szóló beszélgetésben felmerült ugyan, hogy szinte mindenkinek elfogy egy idő után a témája és elkezd ugyanarról írni, de mindegy, ezzel most nem foglalkozom. itt is van körkörösség bizony, meg visszatérő témák. de a biciklizésről nem lehet eleget írni.)

szóval apu tanította annakidején a vezetéssel kapcsolatban, hogy a gyalogosnak a füle állásából lehet fölismerni, hogy éppen merre tervez irányt változtatni, vagyis a fülével indexel. ha figyelsz, meg tudod becsülni, hogy milyen sebességgel és merre fog haladni, satöbbi (plusz: ha csak csöndben is, vagy csak gondolatban rákiáltasz, hogy maradjon ott és ne jöjjön ki eléd, ott fog maradni). működik.
kivéve, ha a gyalogos külföldi, mert akkor
a) elbűvöli valami látványosság, pl. a kivilágított parlament, és attól lesz kiszámíthatatlan
b) elbágyadt a sok napsütéstől és azért kiszámíthatatlan
c) más a testbeszéde, a temperamentuma, stb. és attól kiszámíthatatlan.

amikor megjön a tavasz, sőt, napéjegyenlőség van, és mindenki bolondabb egy kicsit, valamint zsonganak az utak a bringásokról, akkor nagyon jó kísérletezni ezzel.
meg azzal, hogy meg tudom-e előzni a megállóból kiállni tervező buszt, akinek a kiálláshoz az én biciklisávomon kell keresztül hajtania (és a busz mozgását egy kicsit nehezebb a füle botjából megjósolni, sőt a dzsörziben tanult ősbizalmi közlekedési alapszabály is nehezen alkalmazható, miszerint mosolyogj és minden megoldódik, egész egyszerűen, mert a buszsofőr olyan magasan ül, hogy nem biztos, hogy elér hozzá a mosoly).

update: megelőzni egy lovaskocsit vasárnap délután. vagy néhány hajót a duna-parton tekerve, vagy egy úttisztító autót, aki bekapcsolt naaagy kör alakú kefével tisztítja az utat, miközben hattttalmas vízsugarakat spriccel ki mindenhová, a bicigliútra is. 

megnézni a Múzeum előtti számlálón, hogy hányadik vagy aznap,
vagy megélni annak szabadságát, hogy át lehet hajtani a piroson, ha nem jön senki, és ezzel átírni csúnyán bevésődött gyerekkori túlzottóvatosság-motívumokat (családi anekdota röviden: kis krisztikét kiteszik az iskola előtti zebrán az autóból, már csak át kell kelnie rajta. mit csinál? leáll, alaposan körülnéz, megvárja, míg jön egy autó (kb 5-10 perc), hogy ki ne lépjen senki elé, mert az veszélyes, majd amikor ez lejátszódott, áthalad a zebrán. szánalmas)
és annak szabadságát, hogy az előtted tekerő szimpatikus idegen húz magával, és akkor is suhansz utána keresztül az astoria-kereszteződésben, amikor már látszik, hogy pirosra fog váltani a lámpa.
és. ez. veszélyes. végre.