gondolat-ökológia

Az évadnyitás alapélménye: megerősíteni a tavaly mefgogalmazódott fogadalmat:

munkát még gondolatban sem viszünk haza.

Szégyen és szeretet

Egy újabb pszichodráma-tábor – utózönge. Feldmár András, Kanadában élő pszichoterapeuta Szégyen és szeretet című könyve a nyár bestof találkozásai közé sorolódik, nem várt módon átírja a világot. Vagyis inkább áthangolja a figyelmemet, megértésemet – azon kapom magam így a második olvasás közben, mintha az emberi kapcsolatok mezején minden, ami fontos, e két pólus egyike körül volna keresendő.

Két tudatállapot van, mondja Feldmár: „Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember… Ettől teljesen függetlenül van egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember. Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban csak feszültség van.”

A könyv nagy részében pedig arról mesél, hogyan és mi módon szégyenülünk és szégyenítünk meg, hogyan kontrollál, gátol egy-egy régi megszégyenítés, és hogyan lehet úgy együtt lenni valakivel, hogy ne kelljen megszégyenülnie, vagy akár hogy ismerhetjük meg, ha a megszégyenítés veszélyébe kerülünk. Ír születésről, halálról, élni és halni akarásról, és a bátorságról, amely segít a tudatállapotok közti átlépésben.

Nem tudom leírni jól, miért volt húsbavágóan ismerős a mondanivalójának sok része, mindenesetre beleestem abba a hibába, hogy annyira kíváncsi voltam olvasás közben, hogy mi vár még a következő oldalakon, hogy hurrikán gyorsasággal zúztam végig a sorokon, ami egy tömény élményt okozott, de keveset tudok még belőle kognitívan visszaidézni.

Ezért inkább ideteszek sorokat, kedvcsinálóként. András bácsi ugyanis mától fogva részemről kötelező irodalom.

„Leggyakrabban úgy van ez, hogy ha engem bántottak, akkor elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam attól, aki én voltam. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni a gyerekemet. Tehát a legbiztonságosabb, hogyha visszafordulok, visszamegyek oda, ahol én voltam, amikor engem bántottak, azt a kisgyereket, aki én voltam, a karomba veszem, és azt mondom, hogy mostantól kezdve nem engedem meg, hogy bárki bántson… és attól a pillanattól fogva nem leszek képes megszégyeníteni a gyerekemet.”

„… egy olyan mondat, amivel azt mondom, hogy én utálom önmagam vagy szégyellem magam magam előtt, soha nem igaz… Az ilyen mondat mindig hazugság. Miért hazudnék magamnak? … Azért, mert nem akarom tudni, nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki utált engem. Vagy azzal nem akarok foglalkozni, hogy én kit utálok. Az, hogy én utálom magam, olyan, mintha a körmömet rágnám. Egy rövidzárlat. A körmeim és a fogaim az agresszivitásom szervei. Hogyha dühös vagyok rád, megharaplak és megkarmollak. De hogyha meg akarlak védeni önmagamtól, akkor rágom a körmeimet… Hogyha azt mondom, hogy utálom magam, akkor nincs vita. Ha azt mondom, hogy apám utál, akkor vita lesz. Vagy ha azt mondom, hogy én utálom az apámat. De ha azt mondom, hogy szégyellem magam önmagam előtt, az azért van, mert valaki megszégyenített. És ugyanazt csinálom magammal, amit valaki más csinált.”

„Amikor az ember Istennel összhangban él, akkor nincs szégyen. Akkor van szégyen, amikor elkerül Isten közeléből, amikor szeparáció van, amikor elkülönül az Istentől.”

„A meditációnak és a terápiának egy jó keveréke olyan, mint egy megváltás: az az érzés, hogy egy ember meg tud nekem bocsátani, egy ember úgy tud velem lenni, hogy érzem, előtte vagy vele nem kell szégyellnem magam.”

Ezeken kívül a születésről írott dolgai is gyönyörűségesek, ugyanebben a könyvben, csak azt már nem volt erőm begépelni, meg amúgy se érdemes kötelezők röviden mennyiséget idéznem, mert akkor már nem lesz izgi, ha elolvassátok.

száz

Közepesen kiterjedt blog-olvasói tapasztalatom azt mutatja, hogy a századik bejegyzést illik megünnepelni. Noshát, ez itt az. Ünneplés következik. Virtuális születésnapi buli.

Az van, hogy néhány hete, de lehet, hogy már néhány hónapja is van, a fejembe vettem, hogy érdekes lenne kideríteni, mégis hányan olvasnak (mert őszintén, fogalmam sincs), és leküzdve minden előzetes félelmemet és exhibicionizmussal való vívódásomat, letöltöttem egyet a mások blogjáról ismert látogatottság-számlálók közül. És ezzel véget is ért a bátor vállalkozás, mivel a html-kódokkal való bíbelődés, ami az installáláshoz kell (vagyis ahhoz, hogy tényleg számláljon is a számláló), meghaladta az ügyességemet.
Ennek eredményeként minden hét elején kapok egy weekly reportot e-mailben, ahol közlik, hogy ezen a héten sem olvasott senki, de senki. Hát ez nem túl szívderítő, mondhatom.

És akkor jutott eszembe az ötlet, hogy manuális népszámlálást fogok tartani, elvégre nem azért szociológus az emberlánya, hogy holmi bonyolult működésű ingyenesen letölthető számláló-szoftverekre kelljen hagyatkoznia.

Tehát, a játék a következő: kedves olvasók, kérlek Benneteket, hogy ha van kedvetek, a népszámlálás érdekében, ajándékozzatok meg egy válasszal az alábbiak közül, kommentben, névvel vagy név nélkül, a „Milyen gyakran olvasod ezt a blogot?” – kérdésre:

1. rendszeresen
2. hébe-hóba
3. most vagyok itt először
4. sohaseis
5. nem mondom meg
   
6. egyéb, éspedig: …

(Az első négy esetben elég bepötyögni a számot)

A legnagyobb meglepetést okozó Lelepleződő Olvasó ajándékban részesül.

Kilenc ölelés

A pszichodráma-tábor hozománya az a nagy „kínai” bölcs mondás is, hogy sose teljen el egy napunk sem kilenc ölelés nélkül.

Amikor Jerseyben bébiszitterkedtem, a sok aranyossága mellett a legmaradandóbb mondat, amit a kicsi James mondott, ennyi volt csupán: „I’m cold!!!” (fázom). Augusztusban, 30 fokban, egy szál pelusban szaladgálva a konyhában. Értetlen tekintetemre a következő magyarázat jött az egyébként nagyon okos anyukától: nem fázik, csak arra van szüksége, hogy megölelgessem. Ölbe vette, dédelgette egy kicsit. Működött.

Nem tudom, miért van, de néha én is fázom mostanában, harminc fokban, pántos felsőben, globális felmelegedésben.

A lakás-szappanopera folytatódik

Kedves Olvasók, most egy burkolt reklám következik.

Nemrégiben hírt adtuk róla, hogy Van Új Albérlet, méghozzá nem is akármilyen (ez már utóbb derült ki) - amióta augusztus elején beköltöztünk, folyamatosan az az érzés csapkod, hogy ez igazából egy nyaraló: este ki lehet ülni az erkélyre, gyertyafényben borozni, nézni csillagokat, hallgatni tücsökzenét és társadalomtudományi megfigyeléseket végezni a kerten túli ház lakóinak esti szertartásairól...

Viszont, hogy az Élet ne legyen egyszerű, idén nyáron nem lakást kell keresni lázasan és reménytelennek tűnően, hanem lakótársat.
Klára szeptembertől elköltözik.
A szobája tehát megürül.

Nekem egyelőre ötletem sincs.
Volt egy, de az nem jött be.

Tehát, akinek kedve támadt az írásaim hatására velem lakni (ha-ha-haaa)
vagy ismer valakit, aki albérletet keres,
ne habozzon.

Ajánlatot tenni, kérdezni kommenben is ér.
(még nem estem kétségbe, de érzem, hogy be fog következni ez is nemsokára)

népzene, rap, plázatető

Van néhány zene a kedvencek nagy köréből, amelyekkel volt egyszer egy találkozás valamely hanghordozón, meg a tudat, hír, mendemonda, hogy ők nagyon jók, de csak akkor esett le, hogy tényleg nem akármilyen zenéről van szó, amikor élőben hallottam. Ilyen volt a Kor-Zár, a Kicsi hang és hát legutóbb a Zuboly. Azt tudtam róluk sok szálon, hogy valami nagyon vicceset és alternatíva csinálnak, és a két klasszik dalt meghallgatva, egy átsuhanó mosolynál nem nagyon tartott tovább az élmény.
Nade. Eljött az idő, hogy sok tervezés után végre élőben is lehessen hallani őket. Egy nem túl alkalmas helyszínen és időpontban történt a nagy találkozás (Tér-Film-Zene fesztivál egyik délutánja), nade az élmény így is felülmúlta a várakozásainkat. Ezek a viccesfiúk olyan pimasz magabiztossággal tesznek egymás mellé népzenét, rapet, gyerekdalt, tévéműsor-zenét, sanzont, operát és még ki tudja micsodát, hogy végeredményben mintha az Isten is egymás mellé teremtette volna őket. Sűrű mondanivalóval és vérkomoly poénokkal, szöveg és zene tekintetében is. Az önmagában frenetikus élmény mellett a közönség összetételének pásztázása egy külön műsort is megért volna: az alteralter rajongótábortól a délutáni matinéruhába öltözött első kerületi nyugdíjasokig az ápolt ezoterikus negyvenes nőkön, statisztikatanárokon és arra járó, lelki táplálékot kolduló hajléktalanokon keresztül mindenféle ember látható volt – ha ezt csupán egy képen látom a zenekar nélkül, soha nem találtam volna ki, mi a szösz hoz össze ennyi különböző arcot. És, akik nem tudták, mire jöttek, ők sem távoztak, hanem egyre többen lettünk.
Tanulság: Zubolyt élőben, mindenképp.

lehet, hogy egyszer majd engem sem fog már olvasni senki, mert az olvasás mindörökké elveszíti funkcióját

Mit kérdez két "átlagos" "mai" "kamasz" A Négyemeletes Megagiga Könyvesbolt kapuján belépve:

a) Vannak itt CD-k?

b) Vannak itt film-könyvek?

(a másodikat nem értettem, de kiderült később, azokra a rózsaszín, 18-cas betűtípussal, hármas sorközzel íródott negyvenoldalas kötetekre gondol, amelyeket kis amerikai lányos sorozatok szövegének begépelésével állított elő a Láthatatlan Kéz)

Nemrég egy ismerőssel arról értekeztünk, bekövetkezik-e valaha a festészet halála vagy a regény halála netán. Szerinte az előbbin már túlvagyunk, utóbbi pedig nem lesz.
Hát, nem tudom.

Nevelés a választásra

Anya-gyerek beszélgetések a természettudományi múzeum sopjában...

Anya (korai harmincas, viszonylag szimpatikus, ránézésre közép-alternatív szülő, amit mi sem bizonyít jobban, hogy hároméves gyerekét a jégkorszak-kiállításra viszi a forró augusztusi délelőttön):
- Kisfiam, akkor most választhatsz magadnak egy játékot.
Gyerek (göndörkés szőkésbarna tincsek, kockás ing, sajtkukac mozgás, átlagos hároméves cukifalat) hosszan keresgél, majd kiválaszt egy a gyermeki fantáziának kellőkép szürreálisan lilás-szürkés bőrszínű, a végtagjait 360 fokban mozgatni tudó dinót, majd sikívta rohan a mamához:
- Eeeeezt kérem!
Anya (ránéz a választott állatra, majd annál fogva megragadja a gyereket és vonszolja a kosárhoz, ahonnan a játék származik):
- Jaj, kisfiam, hát válassz már valami szebbet!

Mindeközben egy másik, ránézésre huszonegy-huszonkét éves, kényszeresen mosolygó kényszer-alternatív anyuka három- és négyéves lányával a gyöngyből szőtt karkötők körül guggol. Lányok válogatnak. A nagyobbik már eldöntötte, a kicsi három karkötőt a kezére húzva nézegeti, hogy mégis egy negyediket kérjen-e, netán az összeset. Nem beszél, csak hümmög.
Anya:
- Melyiket kéred akkor, ezt, ezt vagy ezt?
Kicsi lány (a negyedik darabbal is a kezében):
- Ooooooo!
Anya (kivesz a kosárból egy ötödiket, a saját kezéhez illeszti):
- Jaj, de ha már mindenképp feketét szeretnél, akkor válaszd inkább ezt!

A kicsi lányt láthatóan nem hozza lázba a karkötők mintázata, csupán a gyöngy tapintása, meg az, hogy sok legyen. Anya ez után a mindeddig türelmesen várakozó apa segítségével elszedi a kosarat a gyerektől, kiválaszt egy karkötőt a sokból, fizet a pénztárnál, majd burkolt ingerültséggel távozik.

Szóvalhogy végsősoron kinek is választunk? Játékot, ékszert, ruhát, iskolát, hivatást, párt, lakóhelyet, betegséget és ki tudja, hogy mit még...
És hogy tanulunk meg választani,
vagy nem választani.


A kiállítás mellesleg nem rossz, meglepően sok interaktív, élmény-kapcsolt elemet tartalmaz, már-már európai élményt nyújtott volna maga a múzeum is.
Ha utána nem sétálunk át az állandó kiállítások részlegre, ami helyenként siralmas, a környezetvédelmi rész egyenesen paródiába hajló.
A végső döfést az afrika-tónak nevezett képződmény nyújtotta, amely nem más, mint egy átlagos kád méretű pocsolya, egyszerű vizipálmákkal (amilyeneket a Kárpát-medence népi divatja már évtizedekkel ezelőtt kivetett magából, mert túl jó életteret biztosítottak a lakásban tenyésző szúnyogok számára).

vanezígy

Este van, este,
nyár van, nyár,
valamint globális felmelegedés.

melynek következtében
a hőmérő higanyszála
ma este is 15 Celsius alatt állapodott meg.

Végy egy forró zuhanyt,
egy meleg pulcsit
és egy bögre habos kakaót,

és keress rá elméd google-jében
a "csillaglesős forró augusztusi éjszaka" érzetére.
Azzal talán könnyebb lesz.

Amennyiben a fenti keresés nem jár eredménnyel,
a túléléshez a "sátorban ébredés fesztivál másnapján"
érzet is elegendő lehet talán.

Álomprojekt sokadszorra

A sokat emlegetett DiNaMit képzés idén nyáron azt hiszem, hosszú távra megalapozta a verhetetlen első helyet az Életem Kedvenc Projektjei kategóriában.
Az, hogy valami egészen újat alkotunk, építünk, már nem újdonság, ahogyan a benne dolgozók szépséges alázata sem lep meg, hanem csak újra meg újra megmelengeti a szívem és otthon-érzést teremt bármilyen eszeveszett tempójú munka közben.
Viszont ilyet, mint a júliusi értékelő-tervező-barátságápolgató-ünneplő-jutalmazó hétvégénk volt, még sehol máshol nem láttam.
Valamikor a képzés zárása körül megfogalmazódott bennünk (csak halkan, margóra szánva) a megjegyzés, hogy perszepersze, tanítjuk a középiskolásoknak, hogy az értékelés (és az önkéntesek, valamint önmagunk megjutalmazása) az egyik legfontosabb eleme a programszervezésnek, nadehát hol a hitelesség, ha mi magunk, a fenntarthatóság jegyében máris a következő évadra koncentrálva, megfeledkezünk erről az állomásról.
És, láss csodát, az ötlet értő talajra huppant (jesszus, micsoda képzavar) - egyszercsak ott találtuk magunkat egy Duna-parti nyaralóban, boldog és kreatív légkörben, minden jóval ellátva (hála és köszönet a DH vezetőségének, akik valami hihetetlen érzékenységgel látják meg az igazi fontosságokat és ennek megfelelően tudnak varázsolni időt, pénzt, helyszínt, meg minden más erőforrást is).
És dolgoztunk önfeledten. Ez a jó szó, ami fedi a "munkaforma" lényegét - projektértékelés és továbbtervezés verőfényben. Sokszor éltem már meg szinergikusnak mondott helyzeteket, de ilyet asszem még soha - a paradicsomi környezetnek és a köztünk működő baráti szeretetnek hála, az egyébként is meglévő kreativitás és elhivatottság megsokszorozódva produkálta az eredményeket, új ötleteket, megoldásokat.
És még a pihenésre, baráti együttlétre, borozásra, fürdőzésre, játékra is jutott idő - lehet, hogy 36 órából állt egy nap azon a hétvégén.
A felvidéki magyar középiskolások felelős állampolgárrá nevelése, jelentem, jó úton halad, a lehető legjobb kezekben.
Konkrétumok később.

Soron kívül

Valamire mégiscsak jó ez a phd-képzés. Ennek, illetve egy elmaradott félévi dolgozathoz való olvasgatásnak köszönhetően most került kezembe A kockázat-társadalom (a szerző Ulrich Beck) (Jó reggelt kívánok, nem tegnap adták ki, ez egy alapmű, már nagyon rég el kellett volna olvasni), melynek alábbi – szimpatikusan cinikus – sorai egybecsengenek mindenféle aktuális életmód-filozofálgatással, ezért aztán meg is osztom őket.

„A különböző jövedelmű és iskolázottságú rétegek között valószínűleg szintén egyenlőtlenül oszlanak meg azok a lehetőségek és képességek, hogy a kockázatos helyzeteket felismerjék, elkerüljék, illetve kárpótolják magukat értük… A kellően teli pénztárca birtokosa számára lehetővé teszi, hogy a „boldog tyúkok” tojását és a „boldog fejes saláták” levelét majszolja… Kerülhetünk bizonyos termékeket (például öreg marhák magas ólomtartalmú máját), s tájékozott táplálkozási technikák segítségével úgy variálhatjuk a heti étrendet, hogy az északi-tengeri halakban lévő nehézfémek hatását a sertéshús és tea mérgező tartalma közömbösítse… A főzés és az evés egyfajta burkolt élelmiszer-vegyészetté válik… Ez a hétköznapi „antikémia’ (gyakran a vegyipar lerakataként, megfelelő csomagolásban a fogyasztóhoz juttatva) a „táplálkozástudatos”, magas jövedelmű, iskolázott rétegekben az ellátás valamennyi területét – az evéstől a lakásig, a betegségtől a szabadidő-viselkedésig – átformálja."
(Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég, 2003)

kcsvk

Ha megkérdezték tőlem korábban, hogy cserkész vagyok-e, valami olyasmit szoktam mondani, hogy van nagyon sok cserkész barátom-ismerősöm és minden tiszteletem a mozgalomé (a gyerekeim majd biztosan lesznek cserkészek), de nekem nem menne ez a dolog. Most, ha megkérdeznék, talán azt mondanám, hogy hát, csak egy kicsit.
A legeslegközelebbi cserkész-barát beszervezett ugyanis a felvidéki kiscserkész-vezetőképzőbe, hogy önismereti vonalakon pezsdítsek, újítsak, szemléletformáljak egy kicsit.
Nagyon különleges élmény volt, mind a felkészülés, mind az ottlét –saját korlátaim feszegetése, próbálgatása többek között. Beilleszkedés iránti félelem egy olyan rendszerbe, ahol már száz éve minden „pontosan ugyanúgy” történik és csak nagyon kevesek kérdezik meg, hogy miért…, a klasszik mindenkimindenkit-ismer-deénnem – parám, az a jelenség, amivel sokszor szembesültem már, de mindig elfejeltem, hogy hogyan lehet élményekről és érzésekről beszélgetni egy nagyon erősen feladat-teljesítmény orientált kultúrában (meg még ezen kívül az olyan saját apró gyöngyszek, hogy mi van, ha nem értek, nem tudok, nem úgy gondolok valamit, ami rajtam kívül mindenkinek egyértelmű…).
Végeredmény: ahogy egy másik kedves cserkész-barát jósolta: két nap nyűglődés, aztán megszokom a rendszert. Hajaj, de még hogy.
Csupa befogadó közeg, ennek, és a saját szokott lendületemnek valamint újonti lelkesedésemnek köszönhetően még tán egy kicsit túl is integráltam magam (bár ez még jó lehet a hosszútávú világmegváltás projekt szempontjából).
A végére rákaptak a kis lurkók az önismeret ízére, tehát ez is teljesítve (teljesítve!).
Érdekes meglátásaim és új, továbblendítő kérdéseim születtek a cserkész-témával kapcsolatban (pl. olyan dolgokkal kellett gondolati szinten szembesülnöm, mint a fegyelem és fegyelmezés, amely egyébként a saját, ifjúságnevelésről alkotott szótáramban nem szerepel).
Új szálak szövődtek, amelyek a hazatérés-projekt szempontjából nagyon fontosak.
Ja és bónuszként még a keretmese egy izgalmas fordulatának az alapötlete is az én fejemből pattant ki.
A világ egy újabb lépéssel tágabb lett, köszönöm-köszönöm.