E.N.J.O.Y.

Az időről nem lehet eleget írni. Aki ismer, vagy régebb óta olvas, tudhatja, hogy nagyon szigorú vagyok, már-már mániákusan, és kompromisszumot nem tűrően a tekintetben, hogy egymás idejének tiszteletben tartását és az idővel való tiszteletteljes bánásmódot az egészséges élet egyik alapvető részének, hozzávalójának tartom. És ez az egyik olyan terület, ahol nagyon kevés úgynevezett nagyvonalúságot tolerálok, legfőképpen azért, mert meggyőződésem, hogy az emberek legtöbbször nincsenek tisztában azzal, hogy amikor saját maguk felé megengedőek és elnézőek, akkor mi mindent okoznak a történetük többi szereplőjének.

Mielőtt idejöttem volna, úgy gondoltam, hogy Norvégiában az időkezelés egész biztosan nem lesz téma, hiszen a hűvös és kimért norvégokhoz az illik, hogy mindenütt pontosan megjelennek, sőt, pár perccel korábban, hogy kezdésre már kellő fizikai és szellemi aktivitásra tudják hangolni magukat, használni a toalettet, megigazítani a széltől zilált frizurájukat, satöbbi. Hát ehhez képest eléggé mediterrán módon állnak az időhöz, de ez meglepő módon nem zavar. Talán mert az én számomra minden perc ajándék. Ha megérkezik, akit várok, ha nem, akkor is.

Rohantam ma este zumbára. 25 perc az út oda, rohanva, ehhez képest minden alkalommal azt hazudom magamnak, hogy 20 perc alatt oda tudok érni, és abban már benne van a HUB teljes bezárása és az odaérkezés utáni átöltözés is. Ma meleg volt, és eső. Én, nagyon melegen öltözve, késésben és esőben, rohantam a helyre, és akkor ötlött belém a gondolat, talán először ebben a formában. Hogy ugye mi történik, ha késve érek oda? Egyrészt kevesebb zumba-idő jut nekem, meg lemaradok a bemelegítésről, de másrészt meg nem fogom annyira utálni ezt a szaladós-melegsálas-hátizsákos-esernyős 20 percet. Aztán rögtön ez után elgondolkodtam arról is, hogy ugyebár hivatalosan azért megyek zumbára, hogy ÉN sportoljak élvezettel (ahogy a mantrafeliratom is mondja, höhö), és nem azért, hogy a többiek lássák, hogy milyen pontosan meg tudok érkezni még szaladva is. Tehát hogy ez esetben tényleg nem kell senki mástól bocsánatot kérnem, mert őket nem fosztom meg semmitől (hacsak az ugráló testem percekben mért látványát nem számítjuk). Hanem saját magammal kell megállapodnom, hogy megéri-e a szaladás vagy inkább élvezettel érkezzek meg és aztán élvezettel sportoljak x-mínusz-10 percet.

Lassítottam. Odaértem, még így is.

Az óra betegség miatt elmaradt.

Aztán pedig élvezettel hazasétáltam, az esővel mit sem törődve, és megszárítottam ronggyá ázott ruháimat, amiknek – hiszitek vagy sem – nem árt, ha vizesek lesznek.

Anton

Utazott. Már egy órája. Persze mi ez az egy óra ahhoz a hat és félhez, ami még hátravan. Imádta, hogy utazik. Ült a vonaton, bámult kifelé és önmagával versenyzett, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest hány új dolgot fedez fel a tájban, amin átsuhan. Érezte és a tudata minden jelenlétével átélte, ahogy az utazás puszta tényéből fakadó örömhormonok belefröccsennek a vérébe és átjárják a testét. Emellett még az aznapi munkaélmények is mocorogtak benne, rengeteg új ötlete volt, és igyekezett ezeket papírra is vetni mielőbb. Amint besötétedett annyira, hogy az elsuhanó tájban már nem volt mit gyönyörködni, munkához látott. A néger srác valamivel ez előtt szállhatott fel és ült le a túlsó ülésre. Némi idegességgel, egy rakás kajával, meg valami furcsa, feléje áradó figyelemmel. Az volt az érzése, hogy nézi, de persze, mire odanézett, már elkapta a tekintetét. Ebből megállapította, hogy nem, nem néz, csak kulturálisan más a kisugárzása, vagy valamiért nagyon nyitott, hogy még így két méter távolságból is tolakodónak érződik, miközben nem is néz. Aztán nem foglalkozott vele, a kulturális különbségnek tudta be az egészet, bekapcsolta a zenét, élvezte, hogy alkot, na meg hogy utazik. Hamar eltelt a hat és fél óra, befutottak a fővárosi pályaudvarra. A srác is a végállomásig utazott, időben felöltözött, és leszálláskor elé került valahogy. És ott, sorakozva az ülések közötti ösvényen, megpillantott benne valamit, amit még soha senki máson nem vett észre. A füle mögötti ívet, azt a soha, senki által észre nem vett testrészt (hát egyáltalán testrész az? Valakinek a füle möge?) hirtelen egy pillanatra olyan vonzónak és kívánatosanak látta, hogy szinte belepirult. Aztán rögtön arra is rájött, hogy ez inkább vicces, mint romantikus, felvette a sapkáját és nekivágott, hogy átszelje a pályaudvart. Kb egy kilométerrel arrébb, egy mozgólépcsőhöz érve, amikor a bőröndjét igazítva hátranézett, hogy akadályoz-e valakit, azt hallotta, hogy a mögötte álló odaszól: It’s all right. Ő volt az, a néger srác a vonatról, és már elegyedett is szóba. Arról, hogy meg akarja ismerni, már a vonaton is szeretett volna beszélgetni, de látta, hogy elfoglalt volt, de most talán itt az alkalom. Alig tudott magához térni az „ez-a-férfi-követett-engem-baszki” érzésből, de ösztönből, laza kedvességgel igyekezett lekoptatni az idegent. És már kezdődött is a honannjöttél-deérdekes párbeszéd, aztán eggyel keményebbre váltott a hangnem, „az nem lehet, hogy nem találkozunk, MUSZÁJ, hogy megismerjelek”. Éjszaka volt, 11 körül, a főpályaudvar nem éppen egy kedves hely, és a férfi szeméből egyre többször villant meg az a fény, amiből nem kell nagy képzelőerő, hogy le tudja magában vetíteni bármely nő a best of családon belüli erőszak válogatás filmet, ahogy majd ez a pasi csinálja. A párbeszéd verbális szintje pedig átváltott a hadd adjam meg a telefonszámomat című, allegro fortissimo tételbe. Hiába bizonygatta, hogy hiába, a férfi esélyért könyörgött. Látta, hogy a menekülésnek ez az egy útvonala elérhető, úgyhogy beírta a számot, és elrohant a legtávolabbi villamosmegálló irányába, remélve, hogy onnan megy az övé is.

Az, hogy ez után még le kellett merülni az aluljáróba néhány drogos társaságán átverekedve, már csak hab volt a tortán.

 

Vérmérséklettől és önsorsrontási potenciáltól függően a tanulságkeresős játék többfelé vihető ez alkalommal.

1. az utazás boldogít, ülj fel egy találomra kiválasztott vonatra, és élvezd, ahol szalad el melletted a táj

2. amint alkalmad nyílik rá, nézd meg a szerelemed füle mögét, lehet, hogy gyönyörű, és még észre sem vetted

3. a boldogság vonzó

4. ha legközelebb egy férfi a telefonszámodat kéri, mondd meg neki, hogy nyugaton már fordítva divat, és ha akarja, ő megadhatja az övét

5. ha megérzed az erőszakot, akár egy szemvillanásnyira is, szaladj, ahogy csak bírsz

6. mindig vegyél villamosjegyet, még a felszínen.

 

 

Átépítés alatt

Örömmel jelentem, hogy a meglévő olvasóim módszeres, de kíméletes faggatása után,
és önmagam váratlan, aztán igenis tudatos megkérdezgetése után
rájöttem, hogy mivégre is írok, meg mit szeretnék vele elérni, és ki mindenkit szeretnék idecsábítani.
Legalábbis többé-kevésbé.

Úgyhogy, amint láthatjátok, neki is indultam az átalakításnak.
Ennek következtében:
1. a bezártságnak vége
2. bizonyos bejegyzéseket (legfőképpen a régiek közül) kigyomlálok
3. az arculatot frissítem
4. kicsit bővebben fogok nyilatkozni önmagamról
5. kicsit következetesebb leszek a blog céljaival kapcsolatban.

Mindezek folyamatosan jelennek majd meg,
mert rájöttem, hogy nem győzöm egygombnyomással megcsinálni.

Úgyhogy kedves olvasó, a következő időszakban akár minden nap új meglepetések érhetnek.

És.

Ha bárminek bármilyen kívánsága, ötlete, javaslata van

az eddigi olvasók közül,

akkor idevele!