Azt hiszem

Pilinszky János
Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,

hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

éjfélimise-turizmus

a jelenség gyökere, hogy nem találjuk a helyünket az egyházban. vagy nem jól kapcsolódunk bele. vagy nincsenek is kapcsolódási pontok. Nade ne kerüljünk el a témától.
Szóval hogy nem találjuk a helyünket az egyházban, azt mondjuk, hogy rossz a plébános, rossz a kántor, rosszak a ministránsok, savanyúak az emberek, és amikor már nagyon vágyunk valami magasztosra, és SZÉPre, csupa nagybetűvel, jön az ötlet, hogy kerekedjünk föl és menjünk el valami olyan helyre, amelyről azt gondoljuk, hogy na, ott aztán tökéletes az egyház.
Vagy egy sznobisztikus megközelítése is van a cselekvésnek: adjuk meg a módját! Menjünk el Esztergomba (Győrbe, Budapestre, Pozsonyba, Kassára akárhová, valami puccos helyre) éjféli misére. Az esztergomi bazilika misztikus éjjeli ködben gyönyörűségesen monumentális, félelmetes és mennyei, lélegzetelállító.
Nadehát, kedves testvérek, attól, hogy elmegyünk máshová, az egyház még nem lesz a miénk és még csak tökéletes sem lesz. Óriási bazilika, nagyszámú közönség – merhogy még a tökéletes szépségű bazilikába is olyanok járnak éjféli misére, akik csak nézelődni jönnek, fényképezni a mobiltelefonjukkal, maximum megnézni, hogyan varázsolnak a papbácsik ott fenn az emelvényen. Bár őszintén szólva, még ha szeretnének bekapcsolódni a misébe, akkor se tudnak, a kántor úgy énekel. És még – láss csodát - a bíborosatya sem teszi tökéletessé a képet, a Könnyengyorsan-sorozatból importált prédikációjával és a pörgős rutinmisézésével.
néztünk, mint a moziban, aztán hazafelé egész úton róttuk a feldolgozóköröket, mint egy jófajta önismereti csoportban :) ezt nektek, keresgélők.
bár szégyellem is magam, mert egyrészről, aki belebóbiskol a misébe, az hallgasson, másrészt meg miért nem teszek érte én magam, hogy az egyház az enyém is legyen.


konklúzió:
mindenhol jó, de a legkevésbé rossz otthon, mert az legalább a miénk.

konklúzió mélyebben:
szép csodái vannak az építészetnek mindenfelé, de ha meghitt, közösségi karácsonyélményre vágysz, inkább egy kis kápolnában keresgélj (milyen jó lenne egy ilyen)...

konklúzió még mélyebben:
kereshetjük az egyházat errearra, de igazából bennünk van, a családunkban, a közösségünkben, a konyhánkban, ahol együtt ebédelünk, az otthonunkban, ha megteremtjük a helyét. ha itt nincs, máshol sem fogjuk megtalálni.
és még annyi, hogy a lényeg nagyon mélyen van. le kell róla ásni az életben rárakodott soksok emberi gyarlóságot, az egyházban tapasztalt savanyúságot, reménytelenséget, szorongást, örömtelenséget, irigységet, és minden hasonló trutyit.
és ott legbelül, ott mosolyog a végtelenül egyszerű, szeretettel átölelő, megtartó és elfogadó Isten.

kerek erdő

"- Az emberek, ugye, hamar megszeretik egymást?
-Hát ki így, ki úgy. De nem az a fontos, hogy gyorsan vagy lassan, hanem hogy a szeretet igazi-e.
-Van nem igazi szeretet is?
-Az nincs. Csak olyan van, hogy két ember azt hiszi, hogy szeretik egymást, pedig dehogy."

Kedves mesélőnk, sokakkal közös nagypapánk, Lázár Ervin ma az égbe költözött.
Olyan sok kedves történetet kaptam tőle évek óta már, hogy ha egyszer sikerült volna élőben találkoznom vele, legszívesebben biztosan megölelgettem volna.

A gyerekek még olyan közel vannak a mennyek országához, hogy nem kell nekik semmiféle magyarázat. ő pedig még olyan közel volt a gyermekekhez, hogy talán mindenkinél jobban értett a nyelvükön.

jó volt elhinni neki, hogy "ha egyszer jó szived lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy, és meg is szépülsz tőle"
jó volt mindig sírni a hétfejű tündér történetén
töltekezni hősei bölcsességéből és megfürödni szeretetükben
közös kincseink ezek, amelyek menedéket jelentenek a hétköznapok forró és kemény küzdelméből elszaladóknak


rácpácegres bennünk él.

grapefruit reggelire

Vannak ételek - mondja Garfield - amik az elfogyasztás örömén túl másfajta örömöket is hoznak. Na jó, nem teljesen így mondja, de most nem is ez a lényeg.

A grapefruit az egyik leggyönyörűbb gyümölcs a világon. Főleg a rózsaszín, persze a fehér is szép.

És amikor vele ébred az ember, az akárhány adag kávénál több harmóniát hoz a reggelbe. A tökéletes formájú szép kicsi rostok kesernyésen üdítő tartalma simogat belülről, derűs ébredés, mmm.

És a legszebb része az egésznek, hogy a pizsi - mert grapefruitot reggelizni kizárólag pizsiben, ágyban szabad - még estére is hordozza az üdítő illatot (kb. úgy, mint a vasárnap reggeli bundáskenyér, csak ez egészségesebb :))

Kovács Jánosné

Milyen vicces ez.
nézegeti az emberlánya iwiwen a saját ismerőseit, önmagával versenyezve, hogy a négyszázkitudjamennyiből hánynak a nevére ugrik be 5 másodpercen belül bármi plusz infó. és hát egyszercsak föltűnik egy olyan név, amit aztán ha megölnek se tudok azonosítani. ki lehet ez vajon...?
aztán egyszer csak - a szögletes zárójelben lévő becenévről, mert van, aki jól használja - beugrik, hogy ki lehet ő.
ááá. egyetemi csoporttárs, csak férhez ment.
és ezzel egyszer s mindenkorra elveszítette vagy elhagyta - vagy nézzük, ahogy akarjuk - a saját nevét.
lett neki egy új vezetékneve és egy új keresztneve is. és hogy őt régen hogy hívták, az talán már nem is fontos.
nem tudom. mintha egy teljesen új - idegen? - emberré lett volna...

persze mindenminden nézőpont kérdése. ez is.
sok boldogságot nekik!

Nembírommá Továbbmárton

Hjajjajjaj.
Még nem is írtam azóta, hogy visszaköltöztem.
Úgy tűnik már, hogy Palermó Forevör.

Elegem van. Az Én Szobámban ne érezze magát otthon senki, csak az, akit szeretek.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.
Ha meg nem szerettelek meg, légy szíves és ne gyere be sehogy.

Nó mór Jótündérség. Akármennyire is kedvesaranyosaktív-illemtudócsevegős-segítségreszoruló elsős, én meg nem vagyok információs központ. Fáraszt a jópofi.
De hát én csesztem el. tralala. köllötteznekem.

Családipótlékosztály

Nagyon utálom, ha valamilyen bürokratikus intézménybe kell látogatnom, mert náluk eleve reménytelen, hogy bármi is sikerüljön, és általában rettentő drámaian tudom megélni, hogy az ott dolgozók a kommunikációs készségeknek igen alacsony fokát érik el.

A mai nappal viszont lejárt a magamnak adott felkészülési idő arra, hogy bemenjek a szociális hivatalba és közöljem ott mindenkivel, akit ez érint, hogy hála a Mindenhatónak, lediplomáztam, és köszönjük szépen, nem kérünk több családi pótlékot, tekintve, hogy nem jár.
Már a lépcsőház ajtaján kilépve éreztem a vérembe toluló agressziót, próbáltam felkészülni a lehető legrosszabbra, és arra hogy milyen kemény Állampolgár leszek majd, ha jön az alázás a pult túloldaláról. Főleg mert tudtam, ez alkalommal én vagyok a hunyó, majd’ hatvan nappal túllépve a dicső bejelentés határidejét.

Na de kérem, ami történt, azt azóta is felfoghatatlannak tartom. Kedvesek voltak! Sőt! Sőtsőtsőt! 1. Elmondták, hogy őszintén szólva nem érdemes bejelentkeznem munkanélkülinek, mert kiutalnak négyórás adminisztratív munkagyakorlatra, és azt még csak vissza sem utasíthatom. 2. ELFOGADTÁK a magyar nyelvű diplomámat!!! 3. Emberségből és illegálisan még le is fénymásolták!!! Hihhetetlen. Persze arról is tájékoztattak, hogy mennyi pluszmunkát okoztam, de teljesen sárkánymentes módon.

Azért a legszebb élményt mégis a tájékoztató jellegű gagyimagyar felirat jelentette:

„A CSALÁDIPÓTLÉKOSZTÁLY ÁTHURCOLKODOTT A 2. EMELETRE!”

Health Shaman

Komárom tele van Arcokkal. Szaladgálnak itt a maguk kis világának vattacukor-biztonságával körülölelve, függetlenedve mindenféle realitás néven emlegetett savanyúságtól, és nap mint nap újabb téglákkal erősítik meg a tornyukat, ahová csak a válogatott napsugarak juthatnak be.
Az egyik ilyen paprikajancsi a B. Egy úgynevezett fittness-centrum tulajdonosa. Mit tulajdonosa, császára. Eljárunk néha ide tornászni, mert jólesik a mozgás, mert olcsó és semmiféle külső körülmény nem kényszerít arra, hogy a legújabb trendi fittness-baba cuccokat öltsük magunkra a szentélybe lépve. És mert nemcsak fizikai, hanem szellemi élményt is nyújt az itt tartózkodás, legfőképpen a találkozás a Mesterrel. Mindamellett, hogy meg lehet, vagy inkább meg kell hallgatni az ő legújabb heppjeit, jókat lehet merengeni a plafonból lógó poros mű-mikulásvirágok leveleit, a retró 70-es évek muszlibajnok-képeit, vagy a sarki akváriumban döglődő teknősöket bámulva.
A Maestro ez alkalommal egy össz-keleti katyvasszal rukkolt elő, mindamellett, hogy amerikaizászló-mintás gatyájában, felső nélkül villogva próbált minket, lányokat is lelkesíteni. Szóval ő mostanában áttanulmányozta a teljes fellelhető csakra-irodalmat, vágja a Kozmoszban áramló energiák csínját-bínját, profivá képezte magát az összes keleti mágikus gyógymódban, és másodfokú kapcsolatot épített ki a Dalai Lámával (aki, mint megtudtuk dobogókői látogatása után egyenesen B borospincéjébe veszi majd az irányt 4 dl fehérbor reményében), hogy egy Alternatív Gyógyító Központot építhessen, ahol testi-lelki bajainktól megszabadulhatunk.
A Kanadai Magyarok Lapjában is meg fog jelenni a hír.
És azért – biztos, ami biztos – Szűz Mária, meg Jézus arcképe is kint maradt az irodában.

100% kisváros. Tartósítószer hozzáadása nélkül.
A BFC egyszer majd a világörökség része lesz, B-t pedig megörökíttetjük a felvidéki hősök panoptikumában.

MagNó-Nő

Vannak emberek, akiknél csak benyomod a gombot, és dől a lélek, vagy csak a duma kifelé.
Ma délután a lakótelepre bevezető úton odalép hozzám egy mindenre elszánt, középkorú nő. Először, amikor még nem figyeltem, az volt a fejemben, hogy biztos útbaigazítást kér (Merre van az Európa Udvar, tessék mondani?). Aztán egy pillanat alatt összeállt a realitás, hogy ezen a helyen csak olyan emberek laknak és mászkálnak, akik helyi lakosok lévén tudják, mi hol van.
Szóval jön a nő, elnézést kér, hogy megszólít, belelép a személyes zónámba, olyannyira, hogy hátrálok egy lépést, mintha támadni akarna (pedig egyébként igen jó a közelségtűrő képességem, volt hol edződni), és fölteszi A Kérdést. Mit gondolok én, mi kell ahhoz, hogy biztonságosabb jövőnk legyen? Na, ez a fajta megközelítés igencsak meglep, próbálom is nézni, hogy hol rejtegeti az Őrtorony Magazin legújabb számát, de csak az arcát látom, olyan közel jött már megint. Mondom, hát én ezt így hirtelen nem tudnám megmondani, de mit gondol ön, ha már így megkérdezte, feltételezem, hogy el akarja nekem mondani. A Jóistennel való kapcsolattartás – kezdene bele, de nem hagyom. Olyan hangon mondja ezt, hogy az leírhatatlan. Az életét féltő szorongás van a szemében, és ami a legzavaróbb, nincsenek fogai, néhol egy-egy fél fog lóg bele a közelképbe.

Azt mondtam neki a „magnóról” elhangzott fél mondat után, hogy köszönöm, de elégedett vagyok a Jóistennel való kapcsolatommal, és ott hagytam. Nem hallgattam meg. Sőt. Hazudtam is.

„Mert az egész ember sorsa nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit, és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…” (Kundera)

Mozi

A buli a legjobb terep a társadalomkritikus szemlélődéshez.
Nyári egyetem záróparti. Először olyan a RÉV, mint mindig, leülsz, sör-vagy-nemsör, csupa tippikus komáromi arc, vidámság. Aztán átmegy érdekesbe. És ekkor rajzolódnak ki ők, A Történetek.
Kisiskolás osztálytársam, első szerelmem, hajdanvolt büszkeségünk gyermek úszóbankok, A Város Nagynevű Építészének fia is be van rúgva eléggé. Kezdetben andalog a táncparkett elején egy sörrel (apja is így csinálta biztosan annakidején, komáromi nagyfiú korában, mígnem elcsábította és nőül vette a város legsavanyúbb nőjét, úszóbajnokunk szülőanyját), szóval andalog, majd pedig ő is elkezd csábítani egy Nőt (mellesleg hat-hét éve már egy Szőke Díszlánnyal „jár”). Szóval először hosszan beszélgetnek, majd táncolnak. A Nő, aki úszóbajnokunknak láthatóan nem tetszik igazán, pedig nem csúnya, el van varázsolva teljesen. Alig hiszi, hogy mindez vele történik. Egy ilyen szépség, itt a záróbulin, amikor már azt hinné az ember, hogy megint különösebb élmény nélkül megy haza, ó, hihetetlen – zavartan mosolyog, és kénytelen elhinni, hogy ez igaz, mert saját kezével fogja, s még inkább az úszóbajnok őt…

Kundera is megirigyelné.

Hazaköltözöttség

Több folyománya van annak, ha az ember hazaköltözik.
Például: dobozok árasztják el a szobát, tele könyvekkel és konyhai eszközökkel, járhatatlanná téve a még megmaradt kevés kis folyosót az ágy, a tükör és a kanapé között.
Az összes ruhanemű összeköltözik, nagy dzsemborit csinálnak a szekrényben, csak kinenyisd, mert rád dől az egész.
Íróasztalban pattanásig feszül a húr, az érettségi tételek és az államvizsgatételek nem szeretik egymást, valakit mindig ki akarnak nyomni a jól megszokott helyéről.
Hajdanvolt békeszigete szobácskám nem más, mint egy raktár, ahová hálni jár a lélek.
Drágadrága megosztomveledazéletem szobatársnő már csak látogatóba jön, öt órába kell bezsúfolni minden mondanivalót, és el kell jönni a színházi előadás vége előtt, mert a szlovákiai közlekedés már csak ilyen.

Vár ránk még egy diplomaünneplő buli.
És aztán kitudja, hogy micsoda még.
Unatkozni vágyom. nagyon.

Az utolsó hét palermóban

Hát ez is elmúlt, öt év után. Kiköltöztem. Agyő, Márton Áron. Hihetetlenül vegyes volt az utolsó hét. Döglesztő meleg, minek hatására mindenki sarkig tárt ajtók mellett próbálkozott az aktuális tennivalójával, ami általában a vizsgára tanulás volt. Elég reménytelen ilyen melegben. Na és a tárt ajtóktól olyanná vált a kolesz, mint mondjuk egy dél-olaszországi, vagy tán latin-amerikai falucska, ahol mindenkinek nyitott könyv az élete, no függöny, no ablak, kiteregetett ruhák lógnak mindenfelé, a lakók meg lavór hidegvízben áztatott lábbal próbálják a túlélést.
Öt év kiköltözése után ez a mostani már meg sem kottyant. Irodában persze még megjön a kellő undokság-adag, utolsó döfés, nehogy már azt higgyem, hogy ide csak úgy beköltözhetek újra, ha kedvem tartja.

És csak utólag vettem észre, hogy vissza se néztem az ajtóból.

Egy régebbi élmény

Blog-mondanivalóm őssejtje a következő szöveg.
Ez akkor született, amikor először voltam olyannyira biztos benne, hogy szeretném, hogy le is írtam, amit ide szánok. de föltenni még nem mertem :)

Határaim megtapasztalása

2006. június 10. Ez a hét – munka vagy nem munka – nem szól másról, mint arról, hogy megtapasztaljam a határaimat. Például. Utazási tűrőképesség, vagyis annak élménye, hogy nem bírok sokáig minden nap reggel hat körül fölülni egy intercityre (ahol 20 kilométerenként elmondanak három nyelven egy kedvesen ostoba – ostobán kedves szöveget, és a fűtés helyett a légkondi megy és aki azt mondja, hogy kényelmesek az ülései, az hazudik) és elutazni négy órányira, majd két óra ottlét és interjúzás után visszautazni újabb négy órát, mert a harmadik ilyen nap után már hajlamos vagyok összekavarodni, hogy most melyik városban is vagyok épp, és mert a második nap reggelén már nem akarnak működni a mozgásszerveim és még sok minden más miatt sem.
Tömeg-tűrési képességem határai, vagyis hogy a legrosszabb, ami egy közepesen tömött tömegközlekedési eszközön történhet, hogy egy idegen ember teljes hátsó testfelülete érintkezik az én teljes hátsó testfelületemmel. Ez esemény bekövetkezése oly mértékű agressziót hoz elő belőlem, hogy leállok kötözködni egy nénivel, aki két megálló között közli, hogy leszállna, vagy képes leszek egy kopott műkörmű, felnyithatós mobiltelefonját átlátszó műanyag tokban őrző, vastag aranyláncon nagy aranykeresztet viselő szőke utastársra azt gondolni, hogy ssszánalmas.
Meteorológiai készségeim alsó korlátai, amelyek igencsak a béka segge felé konvergálnak. Nevezetesen, hogy hajnali ötkor képtelen vagyok megbecsülni, hogy aznap délután pl. Hódmezővásárhelyen vagy Debrecenben mennyire fog zuhogni az eső vagy lesz-e 8 fok ezen a júniusi délelőttön, ami egyrészt normális, másrészt pedig kellemetlen, tekintve, hogy nagy és komoly megfázásokat meg éjszakai köhögőrohamokat tud okozni mindez. Perszepersze, rádiót kéne hallgatni, vagy vinni még egy pulcsit.
S hogy legyen pozitív is: a fogyatékossággal kapcsolatos idegenkedésem és tehetetlenségem csökkenése. Vagyis, hogy nem okoz viszolygást, amikor x iskola lakóotthonának ötéves kislány lakója életünk első találkozása alkalmával odarohan és szorosan átölel, vagy kézen fogva körbevezet új otthonukon, hanem egyszerűen csak megsimogatom a buksiját és megmondom, hogy hívnak, ha kérdi.
Az élet csupa határ-tapasztalat. Kárpátalján is magyarok élnek, meg Szlovákiában is élnek magyarok, és amikor a kárpátaljai magyar el akar menni a szlovákiai magyar esküvőjére, akkor vízum kell neki. És még az is lehet, hogy nem kap.
Vannak dolgok és vannak emberek, amiket nem tudok megváltoztatni, még akkor se, ha esetleg diplomásan okos vagyok adott tárgykörben. Az elfogadás tudomány.

Vége

Jókai Napok. Régen várt szerelemszerű zsongás, szép arcokba belefeledkezés, színház reggeltől éjszakáig, találkozás hajnalig, reggel szerkesztőség. Érzelmi hullámvasút.
Hosszú évek óta ez volt a legjobb fesztivál, pedig csak egy részét láttam.
Zsírkutya csoport – sok-sok szeretett ember, színpadon és rendezőként. Sírvanevetés. A képtelenség határát súroló emberi szerencsétlenségeink felsorakoztatása, arc-izomlázig nevettetés, mígnem rájön a néző, hogy ez teljesen komoly. Mi vagyunk ott a színpadon, szánalmasan, nőimitátorok, szózsonglőrök, Buflakár Bélák. És a végére mind meghalunk egy kicsit. Az az érzés, amikor már lezárult a tapsrend, és mi, nézők, még hosszú pillanatokig nem merünk egymásra nézni, mert a másikban is ugyanaz reszket, és ennek megéléséhez kell a pár pillanat magány.
És nem csak művészileg szép, amit csinálnak, hanem emberileg is, ahogyan sokan sokfélék, kicsit mind bolondok, és az együttműködéshez nem kell ugyanúgy gondolkodni, csak akarni kell a színházat.
Az idei fesztiválon igazán szerették egymást az emberek, tolongani kellett a kamara-előadások előtt, meghallgatták egymás értékelését, kedvesek voltak, érdeklődőek, fiatalok, lelkesek és felszabadultak.

Jól esett. Ébredt bennem sok gondolat, született sok kérdőjel. Köszönöm. Most vissza a hétköznapba, ott keresni a helyünket. Nem egyszerű.

mmm...

hát megszületett. Ezer éve készülök rá, de mindenesetre egy jó ideje. Blog. Mert vannak olyan dolgok, amiket el akarok mondani. Bele az internetbe. hogy ennél pontosabban miért, azt nem tudom...
hát akkor lássuk...