péntek, május 25, 2012

Elvesztegető

Történnek dolgok mostanában.
A vonatokat továbbra is elnézem. Az utóbbi 10 utazásból 9-szer vártam egy órát, mert rossz időpontot jegyeztem meg, néztem ki, vagy nem volt hely (!) a vonatra vagy egész egyszerűen nem értem oda. Ajándék órákat ücsörögtem bizarrabbnál bizarrabb helyzetekben. Hát jó.
Tegnap Margit-szigeti kerthelyiséges ücsörgéskor ott hagytam a telefonom a széken.
Hazaér, telefonhiányt észlel, táskát kiborít, bringára visszaül, vihar-előtti hangulatban visszateker, töksötét szigeten totális intuícióban átteker, világítás nincs, bringa-lámpa még mindig nincs, az útból semmit se látni. Mi lehet ez a fehér csík a kiskavicsos járdán keresztben? Ja, az 4 lefelé lépcső.
Lerepül. Tanulság: ha nem tudsz megállni időben, akkor vesd bele magad a zuhanásba, feszítsd meg az izmaidat és talpra fogsz esni.
Vakság, félelem, elszántság.
A telefon ugyanúgy csücsül a széken, mint ahogy ott hagytam.
Meglepő. Pedig már átgondoltam, kit hogy fogok értesíteni. Azt már nagyon sokszor átgondoltam korábban, hogy a telefonom memóriája hálózatépítés szempontjából elég nagy kincs, ami kár lenne, ha elveszne.


Snitt.
Fogadalmak ide és oda, ma végre elvittem a bringát a Miciékhez.
"Azt, hogy a biciklifestés nem egy olcsó dolog, tudod?"
igen, tudom. Hosszas beszélgetés, értékrend-csere. "Nálunk a biztonság az első." Igen, ezt is tudom.
Bringát szervizben otthagy, kulcscsomót a kosárban bennehagy. Véletlenül. Otthon észlel, este későn.
Szervez, vár, szervez, vár. és aztán jön a Rackajam-koncert a Kobuciban, ami leold minden lerakódott szennyeződést az emberi lélek belsejéből...
Minden jóra fordul, a mindenkor megmentő Dalmának ezer hála ezért, persze, nem is az a lényeg, hogy mi lehetett volna, ha (hogy ha mondjuk nem jutok be a lakásba a három napos elutazás előtt),
hanem hogy vajon
mit hagyok el épp, amikor mindenféle tárgyat elhagyok. kulcsot, telefont, telefontartót, gyűrűt, miegyebet.
mitől vagyok szabadulóban.
szabadulóban vagyok.
vagyok.

hétfő, május 14, 2012

Bátor József

Rövidre vágott haj, alacsony alkat, karakteres, mégis lágy arcvonások, az arcon enyhe szorongás.
A sötét-koptatott jellegtelen farmer, amit visel - nadrág és dzseki is - egészen elszürkítik.
Fekete hátizsák, sötétkék laptop-táska, nagyméretű reklámszatyor, benne dobozzal.
Az oldalán multicégekre jellemző névtábla lóg, kifelé, rajta a neve: Bátor József.

Vajon TÉNYLEG így hívják? Hazaindult a munkahelyéről, mint minden nap, csak ott felejtette a névkártyát
vagy ez valami fura önbizalomnövelő terápiás eljárás, hogy a BÁTOR felirattal kell mászkálnia a tömegközlekedésen, várva, hogy mikor szólítják meg?
megszólítanám, de aztán mégse.

Lehet, hogy ezt kipróbálom egyszer. Egy napot eltölteni egy "Bátor Krisztina" felirattal...

vasárnap, május 13, 2012

Tévesen Kinézett Vonatok Napja

Ha leszokik az ember a kényszeres mindenre-felkészültségről és az élet száz százalékra, három lépésre előre tervezésétől, akkor időnként úgy járhat.
Pénteken hajnalig tartó DalmaSzülinap-ünneplés, szombat reggel hazaindulás. Az éjszakai gyors utánanézésben mintha azt írta volna Elvirka, hogy 9:28 Kelenföld. Hogy miért azt írta ki, az fura, de éjjel már eléggé nagyon éjjel volt, úgyhogy a 9:28 Kelen, az 9:21 Déli lehet egész biztosan. Node, az már az eszmélés pillanatában nem tűnik bkv-val elérhetőnek. Jön a mentőöv taxi, amiért még mindig hatalmas a lelkifurdalás, de hát ez van. Régivágású, extra-lovagias taxisbácsi kinyitja nekem az ajtót, mind anno Dzsoki Szamantának a Dallasban, máris odavagyok. Beül ő is és hatalmas mesélésbe kezd. "Tudja mi volt ennek a háznak a helyén 1952-ben? Csiszolókoronggyár. Mellette meg gombgyár, ahol dunai kagylókból gyártották az ing-gombokat. És mesél, mesél, mint egy élő társadalomtörténet-könyv. Kis utcákban történő hosszas kacskaringó után kikötünk a Komjádi uszinál, mondom neki, hogy jó nagyot kerültünk és nekem el kéne érni a vonatot. Megmagyarázza, hogy a Bécsi út nagyon zötyög (újabb régivágásúság, kíméli az autót, mint Taki bácsi a Szomszédokban). Aztán meg hogy még csak most kapcsolta be az órát. "Ez már felér egy udvarlással tőlem, de amikor csinos fiatal hölgyek szállnak be hozzám, rendszeresen elfelejtem bekapcsolni az órát". Hát így telik az út, megérkezem időben, olyan olcsón, mint még soha.
De a java még csak ekkor jön.
A vonat TÉNYLEG Kelenföldről indul, valami van most még kb két hétig csak onnan indulnak a komáromi vonatok. Néhány percnyi töprengés és tétovázás után kiderül, hogy itt bizony nyerve van egy ajándék óra, mert már csak a következőt érem el.
Snitt.
Ugyanaznap, Komárom-Szerdahely Regiojet. A sokak által ünnepelt fapados luxus. Odafelé még csak-csak, visszafelé kihoznak, felszállok szaladva a stewardess után. Indulási idő eljő, vonat nem mozdul, gyanúsan a vezetőbácsi sincs a helyén. Indulási idő után tíz perccel, amikor már nagyon gyanús, kérdezem a közel ülő szimpatikus fiatalembert: "Mikor indul ez a vonat és főleg hova?"
Mindjárt indul, Pozsonyba. Rövid gondolkodás arról, hogy inkább a beszédbe elegyedés vagy inkább a vonat elhagyása jöjjön, mire ő megelőz: "Miért, Komáromba szeretne menni? Mert akkor gyorsan le kéne szállni, mindjárt indulunk". Ígyhát leszállok, keletkezik azon nyomban újabb ajándék háromnegyed óra.

Vajon mit mond mindez az életről? Rosszul kinézett vonatok, nem jövő vonatok, máshonnan induló vonatok... sejtek valami súlyosat, de még nem látom. Akinek hamarabb összeáll, kommentbe vele!

update:
a téma, úgy tűnik a visszajelzésekből, sokakat megmozgatott. és mivel Szabi nem kommentben, hanem mailben küldte, muszáj idetennem az alábbi nagyonbölcs idézetet:
Kovács János nyugalmazott MÁV peronőr: "Ami késik, az jön!"

péntek, május 11, 2012

Mit hagyok magam mögött

Az utóbbi napokban igazán nagyon sok új fogadalmat tettem a bringázási szokásaim szelídítésére és törvényesítése vonatkozólag, főleg a kiszámíthatatlan mozgású szerelmespárok majdnem-elütése, töksötét 13. kerületi eltévedés és egyéb megrázkódtatások nyomán. DE. az úttesten bringázásról nem vagyok hajlandó lemondani, mert egész egyszerűen vannak az óbudai bicikliútnak olyan részei, amit rühellek. nincs rá jobb szó.
ma reggel jókedvűen, csinin és lendületesen tekerésztem épp az egyik ilyen szakasz helyett az úton. hátranéz, jelez, sávot vált, jobb sáv elfogy, továbbteker. Ekkor mellém gurul egy robogós fiú bukósisakkal, akár Zoltán, dobrý človek újkori megtestesülése is lehetett volna. Kedves hangon elmagyaráz valami olyasmit, hogy jelezzek egyértelműbben, mert az autó mögöttem majdnem nekem jött. Ebből én persze mit sem észleltem. Komoly nyomatékosító tekintet, én alig eszmélek, mosolygok rá egy hálásat, majd tovább hajt. Hát nem kedves? De. Törődjünk egymással :)

csütörtök, május 10, 2012

Örkény

Ha még nem mondtam volna, vagy nem mondtam volna elégszer, a PIM az a múzeum, amely képes rá, hogy mai nyelven szóljon a mai emberhez, lekösse, izgalomba hozza, elvarázsolja, megérintse, és ami a legjobb, az összes érzékszervét szinte egyszerre megmozgatva juttassa el a látogatóhoz a Lényeget. Nem, nem a történetet, az eseménysort, az író/költő életét, és nem is az unalmas, száraz történelmi tényeket, hanem valami belülről jövő lényegit. Mint ahogy a híres-neves Petőfi kiállításban is ezt teszi, az Örkényben még inkább.
Mert az, hogy telis-tele van elképesztően kreatív megoldásokkal (ezt a részt ne olvassa, aki meg akarja nézni, de olyasmik vannak, mint visszafelé járó hangosan ketyegő órák, titkos-tükrös ajtó, tóték dobozaiból összerakható idézetes ülőkék, budiba épített képernyő, korabeli telefonfülke, és mindennek a kicsúcsosodása, a vendégkönyvként funkcionáló szintén korabeli írógép, ahová maga pötyögheti be a vendég az élményeit), az még csak hagyján, kreatív kiállítást láttunk már.
Az, hogy jól találja meg a központi motívumot és nem simán az életét meg az alkotásait firtatja, hanem az egész kiállításban a groteszk látásmód kialakulásának életútbeli eredetét keresi, az is elvárható egy magára valamit adó múzeumtól. 
De az, hogy lelki-önismereti élményt okoz, az igazán átlagon felüli, ha egy múzeumról van szó.
Mert valahogy eltalál az ember lelkében olyan pontokat, amikor fel kell tenni önmagának a kérdést: sorsról, életfelfogásról, szerelemről, írásról. Arról, hogy hogyan akarunk tekinteni egy-egy életeseményre, sorscsapásként vagy lehetőségként, nélkülözésként vagy kihívásként. Satöbbi. 
Persze lehet, hogy ez csak nekem ekkora önismereti élmény, mert mindig is közel állt hozzám Örkény életfelfogása, meg az a szemlélet (kösz, Anyu), hogy egy cseppnyi iróniával, neadjisten szarkazmussal minden könnyebben elviselhető. 
Mindenesetre, aki valamit meg szeretne érezni Örkény világából, annak irány a kiállítás.