éniséniiiiis

Körülöttem küzdős-mélyülős pszichodrámaélmények mindenütt,
az enyémet meg elhalasztotta az élet sodra megint.

Küzdenek, keresnek, vívódnak szeretett emberek, amerre csak nézek.

üzenem mindenkinek, magamat beleértve, hogy a nagy elfáradás után
újjászületés fog következni, érzem.

És ma este, életemben talán másodszor
az esőt is szeretem.

túloldal

Aki járt már nálunk, az tudja, hogy különleges kilátás nyílik az ablakainkból: az udvaron túli házak lakóinak életét lehet nyomon követni egészen apró részletekig menően.

A sok látnivaló közül Rácsosék jelentik a legfontosabb referenciát (első emeleti kétszobás lakás, impozáns ablak-rácsokkal, idős házaspár, papa az egyik szobában, zöld melegítőben, tévét néz. minden este. kb akkor járnak aludni, amikor mi) - kinézünk az ablakon: "Rácsosék még fönt vannak, akkor nincs késő, meg lehet nyugodni" - és zajlik az este tovább, a maga rendjén.

Amióta a fiúk megszerelték az erkély-redőnyömet, és ezzel szép szimbolikusan megnyitottuk a tavaszt is, mert az erkély a tavasz, és a szubjektív idő szimbóluma (ahol a nap járásához meg Rácsosékhoz, és persze a saját időnköz viszonyulunk csak) - ki lehet menni oda, a tavaszba, még ha kicsit vacogósan is.
És ma, ennek köszönhetően, eggyel több dimenziót sikerült meglátni. Rácsos bácsi nem csupán tévét néz, így prózaian, hanem ÍR valamit. Szemüveget visel, asztal fölé hajol, leír valamit, fölnéz, gondolkodik (közben megy a tévé persze).
Lehet, hogy ő egy író. Regényíró, meseíró, újságíró, asztalfiók-író, mindegy is. Szép ez.

kis komáromi idus

(mindenekelőtt: a címben szereplő ötlet Zselétől koppintva, remélem, nem haragszik meg érte, csak annyira beleültette a fejembe a szót, hogy nem tudtam mást kitalálni erre a napra)

Szóval akárki kérdi: március 15-t nem lehet nekem máshol tölteni, mint Komáromban.
Sehol máshol nem jelent semmit ez a nap, de itt annál többet - a város (ős)történetének egyik ütőerét, fő energiaforrását, amelynek nyoma, ereje - fogalmam sincs, hogy, de ott él minden lélegzetvételünkben.

Ez a nap, be kell vallani, társadalmi szemle is. Megnézni sok szép arcokat, meglepődni, megkritizálni, megmustrálni, találkozni, forradalmi lelk(ület)ünket összeérinteni, ilyesmik.

Ma nem voltunk túl sokan, egészen szürkének és fájdalmasan semmitmondónak indult, de aztán mégis belejött ebbe is valami megborzongató.
Martosi népviseletes dalolászó nénikbácsik - ahogy előre megjósoltam - elénekelték, mit üzent a Kossuth Lajos, mint ahogy később megtette ugyanezt a Concordia is.
És valamiért, magam sem értem, miért, de ez a nóta mozdított be mindenkit legalább annyira, mint a Szózat - a tömeg, nem kis erővel bekapcsolódott, együtt énekelt.
Talán mást jelent a három választás évében a "Mindnyájunknak el kell menni" - sor, hogy aktuálpolitizáljunk egy kicsit...

Ezen kívül, legyen bár akármennyire szentimentális és mártírkodva hazafiaskodó (mert ezen a napon még azt is megengedjük talán), továbbra is az üzent nekem legtöbbet, hogy "A nagy világon e kivűl/Nincsen számodra hely"...

szelaví, szabadság, szerelem

az elvárásokról

nem kell tökéletesnek lenni,
nem kell kiemelkedőnek lenni,
sőt még elég jónak lenni sem kell.

elég csak egynek lenni a sok közül.

bár ilyen egyszerű lenne...

mimimi?

Mindig is érdekelt, de mostanában különösen, a változás természete. Hogy hol van az a pont, hogyan gyűlik össze annyi energia, hogy valami billen (az emberi/szervezeti működésben) és egyszercsak elkezd másképp működni. Az utóbbi időben több dolog mutatott abba az irányba, hogy a lényeg márpedig a veszélyhelyzetekben rejtezik - amikor megérik a helyzet olyan veszélyessé, hogy az ember a saját élete védelmében, vagy akárcsak életösztönből is, változtat, mert különben nem biztos, hogy túlélné. Ezt mondja Feldmár bácsi is (életfélelem-halálfélelem), ezt mondja a bizonyos pingvines változás-könyv is, és ezt érzem a saját bőrömön is.

Változás kéne, hatékonyítás, nem tudom, hogy micsoda, de veszély-zónában mozgok mostanában, az biztos, és figyelem, hogy mikor csap le a véres pallos szélviharban lengedező kártyavár-életvitelemre (szerk. megj. lapzárta előtt meg is érkezett az egyik véres pallos).

Na mindegy.
Szóval valami furcsa dolog van. Olyasmi, mint a pszichodráma intenzív héten történt, az agyam, a sok kognitivity játékba belefáradván fogta magát egy szép vasárnap délelőtt, lángra lobbant és kikapcsolt. Azóta se működik, hiába a sok elvárás, próbálkozás, inger, le vagyok fejezve. Előtte sem csináltam az utóbbi hetekben túl sok racionális dolgot, de ez után még ki tudja meddig nem fogok. Megmagyarázhatatlan fontosságok vannak, és érthetetlen (de annál érezhetőbb) valamik, amik mozgatnak (ijedősebb olvasóimnak mondom, hogy nem, nem léptem be semmilyen szektába és kérés esetén mesélek konkrétumokat, de itt nem bírom kifejteni, lásd a kiégett agyról írottakat. Egyszerűbben fogalmazva azt az együgyű tételt fektethetnénk le, hogy a magánéletem elhatalmasodott a szakmai életemen, csak gratulálni tudok).

Ezért aztán kevéssé tudom összefoglalni okos mondatokba, hogy mi is történik, de érzem, hogy valami lesz/jön/van.

Tehát ha bárki agyi tartalmakat várna tőlem, kérem, legyen türelemmel. Semmi biztosat nem igérhetek.

az egyik szemem...

a jobb szememből
két napja
folyamatosan dől a könny
a ballal pedig semmi nincs.
mondhatnánk, hogy nevet akár,
de nem jobban, mint amennyire a jobb sír.

mi lehet ennek az oka vajon?