Sok. Sikert. Akkor.

Sosem tagadtam, fontos szerepet játszott az életemben. Sokat tanultam, nem tőle, inkább általa, illetve az állandóan zajló csatáink által. Küzdöttünk. Én a tizenéves identitásépítő csatáimat vívtam vele, ő meg zöldfülű alig-felnőttként küzdött a saját szerepének keresésével, néha a szerepzavaraival. Hivatalosan általában utáltuk egymást, mélyen pedig egy kölcsönös tisztelet húzódott. Legalábbis én így éltem meg. 

Aztán később, amikor nyílegyenesen lépdeltem tovább azon az úton, amelyre a rálépésemhez neki is sok köze volt, egy idő után már nem tetszett neki a dolgok alakulása. Rá nézve túl veszélyes, vagy csak túl nagy változást ígérő, vagy túl naiv tervekkel álltam elő, és - mint ahogy általában szoktam - úgy beszéltem a jövőről, mint ami éppen történik, és a saját világmegváltó céljaimról, mint valami megkérdőjelezhetetlen tényekről. Elmondtam egy színházi szünetben találkozáskor csillogó szemmel a vízióm a szlovmagy oktatási rendszer gyökeres átformálásáról, mire ő a "Hát akkor sok sikert hozzá" mondattal és egy cinikus mosollyal az arcán, ott hagyott. 

Jó ideje nem találkoztunk, ma is csak véletlenül. Ő várakozott, én megálltam mellette, ez zavarba hozta, jobban örült volna, ha nem. Kérdeztem, kérdezett, meséltem az örömeimről. Távol tartotta magát. Nehogy örüljön velem. Az öcsémről kérdezett inkább, hogy lássam, az ő szemében ki vitte többre. Aztán amikor már a "dicsekvésem" átütötte a határt, ismét elővette a hátakkor-soksikert mondatot, de most sokkal erőtlenebbül, mint akkor régen. Aztán úgy döntöttem, ott hagyom és nem kínzom tovább a jelenlétemmel (pedig igazán könnyű lett volna visszaélni azzal, hogy neki ott kellett várakoznia, ahol épp találkoztunk). 

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti prezim óta, ahol többek között az ő alkalmatlanságára vezettem vissza az életrevalóságom kialakulását, az ellenség-listáján szerepelek, ezt bizonyította a mai találkozás is. Nosebaj. 

18+

must say.

elsősorban túlsúlyos nőtársaknak.
titkos felismerés.

a bőr. a legnagyobb szervünk.
ha a bőröd nagy, de szexi,
semmi.sem. állíthat. meg.

Unod magad, Tibi?

Már az évfordulós koncert idején sokszorosan megfogadtam, hogy nem fogok Quimby koncertre járni, legalábbis egy darabig, mert ár-érték arányban a betesszük cédén változat még akkor is jobban megérné, ha eredetiben megvásárolnám a lemezeket. Aztán a tavalyi párkányi koncert csak ráerősített erre, amelyben szintúgy nem jött akkora belső átélés sem a színpadról, mint egy közepes március tizenötödikei gimnazista irodalmi színpadban.

De ez most más lesz, gondoltam, mert ez kérem Teátrum. Nem koncert, hanem színházművészeti performansz. És Isten bocsássa meg, mi másra számít ilyenkor az ember, még az is, aki nem olvasott túl sok Peter Brookot, mint hogy olyasmikkel találkozhat, mint Színpadkép, Dramaturgia, Színpadi Mozgás, Párbeszédek, neadjisten Történet.

Ami történt, az nyomokban tartalmazott díszletet (10-12 hol ki-hol be kapcsolt karácsonyfaégő-füzér), kiscserkész-tábortüzi átkötő jelenet mércével mérve is gyatra bábjeleneteket sufnituning paravánnal, és néhány elb*ott felvezető monológot, szám szerint kettőt, amelyekből egynek nem volt se füle, se farka, mivel arról sikerült szólnia, hogy Tibi elfelejtette a dalszöveget. Plusz néhány újrahasznosított vetítés a háttérben.

Ha elfogadjuk alap paradigmának azt, hogy ez egy igényes zenekar, akkor az lenne a minimum, hogy nézzenek utána a két lépésnyi távolságnál is közelebb jövő-menő színházi szakember haverjaiknál, hogy miért is nem elég magunk elé lógatni egy rövid lábat mímelő farmergatyát és elviselhetetlen hangon rikácsolni ahhoz, hogy ami történik, azt bábjelenetnek legyen nevezhető. Vagy gondolkodjanak el, hogy az évezredes repertoárból összeszedett-vedett dalok hogyan állhatnának össze egy képpé.

De a baj nem is ez. Hanem a kiégettség. Hogy Tibi akárhogy is csűri-csavarja, már nem tudja új dallammal énekelni, hogy tékozló angyal a magasban. És hogy nagyon látszik, amikor a billentyűsnek egy dal közepén eszébe jut, hogy holnap vajon ki hozza el a gyereket a napköziből. Hogy a csapat egy befutott lakodalmas-zenekar allűrjeit viseli magán és bár a negyvenes nők ugyanúgy visonganak a nézőtéren, mint korábban, ők maguk, a zenészek nem jutnak el az alkotásig. Csak zenélnek, zenélgetnek.

Nem kéne a Most múlik pontosant eljátszani már, Tibi, ha te se szereted. Attól, hogy aláteszed a Carmina Burana alapritmusát, még nem lesz jobb, bazmeg. Nem is lenne muszáj színpadra lépni, ha nincsen mondanivaló. Ha unod önmagad. Nem is muszáj újdonságokkal előrukkolni, ha nem adatik épp most meg a felszabadultság. Tudom, hogy ilyen korán készülni a búcsúkoncertre, meg a visszatéréskoncertre, kiábrándító nagyon. Tudom. Addig kicsit rajzoljál, hátha az megindít. 

Gyerekekkel a szív dolgairól

Áki három éves múlt. Kis szőke herceg. Egyszerre földi és égi, akaratos és kifinomult. Ugyanazon a napon születtünk, van köztünk valami titkos tesóság. Ülünk a vacsoraasztalnál, csönd van és némi lelki válság, de főleg csönd.

- Krisztóc, mért sírsz?
- Mert nem tudom, hogy Peti szeret-e vagy sem. Szerinted?
- Szerintem nem.

(eszi tovább a szalámit uborkával, tömködi mellé a kenyérdarabkákat)

- Anya, mért ölelgeted?
- Hogy megvigasztaljam, gyere ide te is.
- Szerintem hagyd abba. Majd magától megvigasztalódik.

Később mégis átjön az asztal túloldalára, bevackolja magát az anyja ölébe, és folytatja.
- Az az ötletem támadt, hogy ha egyszer szeretné, akkor már örökre szeretné... Csak nem tudom, hogy azt hogyan tudnám megcsinálni...

hát. azt még pillanatnyilag én se.

de addig is

szerelmes témájú mesékről bővebben képre katt 

Felnőttes

ki imádkozik a szélvédőre kenődött bogárért?

ki imádkozik a sarokba állított karosszékért?

ki imádkozik az eltévedt lufiért?

ki imádkozik a nem szagolt borosdugóért?

ki imádkozik a széttépett szerelmes levélért?

ki imádkozik a könyv átlapozott lapjáért?

ki imádkozik a kicsorbult élű ollóért?

ki imádkozik az előhivatlan fényképért?

s ki imádkozik az apácákért?

kérdezi eddig Finy Petra

ki imádkozik a megszégyenült vitapartnerekért?

ki imádkozik a mellőzött nagymamákért?

ki imádkozik az elgurult jegygyűrűért?

ki imádkozik a nem kifizetődő kompromisszumokért?

ki imádkozik az arany dobozban archivált szerelmekért? 

ki imádkozik az elmaradt tinédzserkori közelharcokért?

ki imádkozik az elhanyagolt pianínóért?

ki imádkozik a gondolatban elkövetett megcsalásért?

s ki imádkozik az őrangyalokért?

kérdezem mellesleg én. 

szívdobogás hallatszik

ma estére
ezt
csak úgy kommentár nélkül

"... egy éjjel
szívdobogás hallatszik az ajtónál.
Odakinn egy asszony áll a ködben,
haja gallyakból, ruhája hínárból,
s zöld vízcseppek hullanak belőle.
Azt mondja: 'Én te vagyok,
és hosszú utat tettem meg.
Gyere velem, mutatnom kell valamit...'
Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik.
Egyszerre arany fény ragyog... mindenütt arany fény... "

( Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Vasutas

Péntek este, utolsó előtti budapesti hazavonat, nincs túl nagy tömeg, néhány elgyötört munkásarc és néhány esti csúcsponton túllendült partiarc. Menetidő tartva. 

Elérjük Herceghalmot, amiről nem lehet minden alkalommal nem megemlékezni, hogy hogyan is lehetne lerajzolni egy kedves karikatúrában, ahogy ifjú és öregecske, daliás és pockos hercegek halomba dobálva kicsi-a-rakást játszanak, és hogy a település erről kapta a nevét. 

Szóval ott, ahol a hercegek halomban vannak, eléri a férfinő kalauzpár a vonat végét és felébreszt néhány bliccelőnek tűnő utastársat, hirtelen aggresszivitással és fenyegetőzéssel, okiratok elkérésével és kicsit sem szimpatikus hangnemben. 

Aztán átmennek huzavonatba, fenygetőzés, ellenállás, kötözködés, passzivitás, satöbbi. Mivel nem akar fizetni, le akarják szállítani azonnali hatállyal, de ő nem hagyja magát. 

Elég a lelkemnek a maga baja, nem is zaklat fel. Egy mindenmegtörténik-magyarországon belső vállrándítással elintézem. 

Mígnem az egyik szomszéd utas a bliccelők körül bepöccen. És elkezd ordítozni, hogy ha ő emiatt lekési a csatlakozását, és nem tud hazajutni éjszaka, akkor megöli a delikvenst. Konkrétan. A közelben ülő, szintén csatlakozásra gyúró női utastárs verbálisan támogatja az agresszort: "Mi fölkelünk azért hajnali négykor, hogy dolgozni menjünk és megvegyük az ötvenezer forintos bérletet, és őmiatta lekéssük a csatlakozást!" Agresszor fogja a bliccelőt, és szó szerint kihajítja a vonatból, a cuccát utána. Bliccelő jajgat, ellenőrök kisstílűen dicső arccal végigvonulnak a vonaton, a mantrás nő még néhányszor elmondja. Aztán újra békesség honol. 

Aztán másnap, mivel hittel imádkoztam, hogy mindennapi utazásunkat add meg nekünk ma, ismét vonatra szállhatok. Ezúttal kis hazánkban. Tőlem nem messze kisbabával utaznak, aki igazából csak úgy derül ki, hogy egyszercsak arra leszek figyelmes a nyugtalanságom okát keresgélve, hogy a gyerek sír. Üvölt. Bömböl. Már legalább negyed órája, folyamatosan, tiszta erőből, olyan teljesítménnyel, amitől más babákat már hányásig hergelődni láttam. Az első gondolatom az, hogy mi közöm hozzá. A második, hogy ez gyermekbántalmazás, biztos valami baja van, ha ennyire jelez valamit, miért nem reagálnak már rá? A harmadik, hogy odamegyek és MAJD ÉN reagálok. De nem merem. Időnként megnézem, annyit látok, hogy kocsiban van, vagy hogy kézben. 

Túllépjük a fél órát is. Később hallom, ahogy egy férfi hang ráförmed a gyerekkel lévő felnőttre, hogy vegye már őt ki, nem hallja, hogy valami baja van? Aztán a férfi ő maga valahogy föl is veszi, próbálja elterelni a figyelmét, sikertelenül. A gyerek továbbra is ordít hisztérikusan. Arra gondolok, hogy talán gyerekrablók. A nagydarab férfi próbál beszélni valamit a gyerekhez mosolyogva és vicceskedve, de a gyerek teljes mértékben ignorálja, annak ellenére, hogy a kezében van, semmi kapcsolat nincs köztük. 

Leszállnak. A gyerek a leszállás után sem hagyja abba. Kislány. Nem is olyan kicsi már. Fogalmam sincs mi baja lehet, vagy mi várhat még rá, amitől ennyire retteg. 

Aztán arra gondolok, 

hogy vajon, amikor az én lelkem támadja meg egy potyautas, és nagyon hamar kiderül, hogy ha ott marad, hosszan tartó negatív következményekkel járhat, akkor van-e ott bennem egy másik valaki is, aki idejekorán kihajítja a a potyautast (lásd még vese-qi gyengeség a kínai gyógyászatban)?

és hogy amikor bennem sír és toporzékol a gyermek odabent, akkor tudok-e vele kapcsolatba kerülni? Vagy legalább leszállni arról a vonatról? És egyáltalán meghallom-e hogy sír? Mi van, ha már megtanult hangtalanul sírni?