na még ez is

utóirat:
a szilvesztert is utálom.
de valami nagyon.

olyannyira, hogy ehhez még filozofikus kommentárt sem fűznék.

mindenki tegyen belátása szerint!

2007 évvégi itthonlétes tanulságok

amik az elmúlt egy hét csodálatos itthonlét alatt összegyűltek, csak úgy ömlesztve, a soksok flessből, ami ért.

komárom édes mesevilág kisváros, ahol senkinek, de senkinek nincsenek titkai, és ez így van jól

tiszta szívből utálom a televíziót, és nekem meg a családomnak sose lesz majd ilyenünk, és nem is vagyok hajlandó elé odaülni, hogy nézzem, ami éppen dől belőle, pár másik lény társaságában, akik szintén ott ülnek és nézünk egy irányba

szeretek, igenis szeretek, vagy szeretnénk naaagy csokor virágot kapni születésnapomra akkor is, ha drága, ha nem környezettudatos és akkor is, ha decemberen lehetetlen szép virágot kapni, mert ez valamiért fontos nekem

annak megértése, hogy hogy van ez a Mindent Evéssel Ünneplünk dolog, 2008 egyik zászlós nagy feladata, és főképpen annak a kialakítása hogy hogy legyen ez másképp.
ehhez csatoltan a húsevés minél inkábbi kerülése szintén létkérdés.

ha van az embernek egy barátnője, aki mindnekitismer (értsd: szó szerint), az felér azzal a mindezidáig megvalósítatlan fejlesztménnyel, mintha lenne egy személyes, real-time, real-world guglija, aki bármikor bárkit megtalál (például öt perc alatt lastminute fodrásznőt vagy azonnal közvetlen ismerős hüllőszakértőt).

a leguán, az egy igényes állat. mondhatni bonyolult. vagy csalafinta.

az úgynevezett "fejlesztő játék" címszó alatt kicsiny gyermekeknek címzett, szülők és egyéb hozzátartozók pénztárcáját üresítő színes, csillivilli, zenélő, izgőmozgó, a realitást teljes mértékben nélkülöző és a kíváncsiságot maximálisan tompító bizgerék rettenetesen ijesztőek. sőtmitöbb. nemcsak tévéje, de ilyenje se lesz majd az én gyerekeimnek. legyenek inkább kíváncsiak a világra a maguk módján, azafontos.

parti nagy lajos egy frenetikus szózsonglőr. az ő írásait olvasva átveszi a stílusát az ember. jelen esetben ez csak azért ciki, mert a test angyala óta úgy fogalmazok, mint sárbogárdi jolán.
szabó magdát olvasva ugyanez történik, ezt már régóta tudjuk, ez az írás szempontjából némileg kellemesebb.

na ennyi hirtelen, csak mert tomboló íráskényszerem (namegint egy s.j.) nem bírta kivárni az összegzéssel az itthoni fejezet végét.

én és az ünnep

ótejóég, azt magyarázza el nekem valaki,
hogy miért fog el a rettegés a saját születésnapom előestéjén,
ahelyett, hogy titkos mosollyal azokra a szeretett emberekre gondolnék, akik majd megköszöntenek

vagy miért nem azzal foglalatoskodom, hogy hogyan mondjak köszönetet azoknak, akiknek ezt az egész élet-forgatagot köszönhetem,
ahelyett, hogy a szorongásom leplezésére fordítom az energiám

vagy miért nem boldog ünnepléssel töltöm majd az időt, ahelyett, hogy elmulasztottságok és a visszafordíthatatlan magány baljós érzete kerítene hatalmába.

jujjjujjjuj

de ma legalább kimondtam
a születésnap a legtragikusabb napja az évnek

másokét szeretem, az igen
megpeletést készíteni, ajándékot varázsolni, hangulatot teremteni
az fincsi
de a sajátom rettenetes

nahát...

jövőre beiratkozom egy ünneplés-tanfolyamra

bögre és zokni

A Nagy Karácsonyiajándék-Keresési Filozofálás mellett nemrégiben, némi gyermekkori nosztalgikus kíváncsiság-ízzel vegyes ajándék-kapási filozófia is kitört rajtam.
Úgymint az azon való fejtörés, hogy amellett, hogy nem szeretnék kényszerből ajándékozni senkinek "valamit", csak azért, mert minden évben szoktunk, én magam is kis túlzással rettegek az ilyen nyögvenyelős ajándékoktól.
Onnan eredt ez a gondolatkör, hogy vannak azok a barátok-ismerősök, akikkel kellő távolságba került már az életünk ahhoz, hogy döbbenetesen nem tudom, most éppen mire vágynának, mitől lennének boldogok, minek örülnének. És ha ez így van, ők épp ugyanennyire nem tudják ezt rólam. És nincs alkalmam elmondani, mivel nem mindenki olyan kedvesen kreatív, mint Anyu, aki még ma is kéri, hogy írjak levelet a Jézuskának, és akkor majd abból választanak, többnyire könyveket.

A ne ajándékozz tárgyat - körök visszatérő anekdotája, hogy gyerekkorunk óta vannak azért olyan tutibiztos ötletek, amelyeket bármikor, bárkinek... Régen ez volt a kazetta, ma meg a bögre, zokni (esetleg tea és gyertya).

De hála a Magasságosnak, az élet nem fekete és fehér. Egyrészt illendő némi önreflexió: igen, én is fogok idén is teát ajándékozni, mert amellett, hogy klisé, azért van belőle nagyon különleges is, valamint kellemes élmény-filozófiákkal köríthető.
Másrészt zoknit és bögrét is lehet hiperszuper-kreatívan, ötletesen és 100% személyesen kapni. Mint ahogy történt is a barátocskás előkarácsonyon.
Vagyis egyelőre semmi sincs veszve. Sőt.

Terézvárosi Textiláruház

Mint már hasonlókat írtam korábban is, a karácsonyi ajándékokkal az szokott lenni a baj, hogy vagy a fogalmamsincs-állapothoz közelítenek, vagy olyan konkrét és plasztikus kép formájában élnek a képzeletemben, hogy a képhez képest nagyon nehéz megfelelőt találni. És akkor, emlékeimben turkálva, hogy hol is árulhatnak ilyesmit, megintcsak be kell szállni a vásárlók zombi-áramlásába és keresni, hátha mégis ott bujkál valahol az igazi.
Utóbbi történt textilszalvéta dolgában is. Egyszercsak beötlött, hogy ez lesz az ajándék (saját festésű szalvétagyűrűvel, amit nem kevésbé bonyolult beszerezni), és akkor gondoltam, bemegyek egy textilboltba és megvásárolom. Vagy maximum egy hobbiboltba.
Hát igen. Sok-sok keresgélés, néhány drága és/vagy műanyag darab megtekintése után voltam már, amikor jött az ötlet, hogy nézzem meg a fent nevezett intézményben.
Volt persze, szép, természetes anyagú és hatszor olcsóbb, mint amiket addig láttam.
Nade ez az áruház, hát valami mesevilág. Száz százalék poszt-szocializmus (az illat - fa, linóleum és frissen vágott, 100% nylon függöny illata - , a bútorok, a nénik, a nénik öltözéke, a feliratok, az osztályok - szőnyegosztály, lakástextil-osztály, stb.), ugyanakkor meglepően nagy választék meglepően szimpatikus termékekkel és normális árakkal. És hogy hogy zajlik a vásárlás. Édes tündér eladónéni megkeresi nekem a kívánt terméket a második emeleten, kis diskurzus által övezve eldöntöm, hogy szeretném megvásárolni. Eladónéni blokkol, blokkot a kezembe nyomja, menjek le a lépcsőn, aztán balra. És lőn, megyek. Mindeközben ő odasiet a megvásárolt tárgyak csúszdájához, és leküldi rajta a megvásárolt tárgyat ahhoz a másik nénihez, akinél odalent fizetek. És most jön a meglepő: fizethetek akár kártyával is. "A kártyát én nagyon szeretem" - mondja a pénztáros néni, aki valószínűleg az alapítótagok egyike lehetett.
Átveszem az árut, elégedetten távozom. Brilliáns. Ez nem egy kis bolt, hanem nagy és komplex áruház három bejárattal, három szinten. Hogy miből tartják fönt, az izgalmas lenne, de Isten óvja a bezárástól mindenkor...

A 4es6os Király utcai megállójánál a Király utcán a Deák tér irányába kell elindulni. Ajánlom szeretettel mindenkinek, mozizási és vásárlási célokkal egyaránt. Bizsergetően történelmi élő-múzeum.

a Jézuskával beszélgetni

Ezt mondták a szüleim, márhogy ide mennek, amikor annak idején naaagy karácsonyi bevásárlókörútra indultak, mi meg persze elengedhetetlennek gondoltuk megtudni, hogy hová mennek és mit csinálnak akkor. Szóval hogy a Jézuskával beszélgetni. És mikor megjöttek - minta már akkor is éreztem volna, hogy nem egyszerű küldetés ez - hőssé emelkedtek a szememben, ahogy végignéztem őket betolakodni a bejárati ajtón rengeteg csomaggal, s rögtön balra el, a šatňa (magyarországi olvasók, ejtsd satnya értsd öltöző) titkos rejtekébe, ahol várták a sorukat karácsonyig. S ahol én, az örök jókislány, sohadesoha nem próbáltam őket meglesni, najó, csak egyszer, amikor rettentőmód aggódtam, hogy megkapom-e a vágyott miszpikszit (tudjátok, a lefejezett baba feje a matteltől, amin boldogan fodrászkodhatnak a kislányok, míg a fej föl nem borul, mert a kis hajkefe belebogozódott a szőke loboncba).

Soha nem éreztem még ezt, karácsonyra készülődvén, amit most.
Egyrészt nagyon szép, csöndes lelki készülés sikeredett mindezidáig, az ádventben eltelt pár napban, ami jó, és annak ellenére, hogy nem egy nagy teljesítmény, a tavalyihoz képest mégis az.
Másrészt valami akkora ellenállás van bennem a vásárlás iránt, amit nem is tudok hova tenni. Talán a sok tudatoséletmód és tudatosvásárlás input vezetett ide, és biztosan hozzátett az igazából nem létező, de képviselőiben lépten-nyomon megszólító neajándékozztárgyat-mozgalom is, melynek tulajdonképpen magam is tagja vagyok. De hogy mindezek mellett olyan dolgokkal szembesülök, mint hogy már a kreatívkodás is biznisz, annyi hozzávalót lehet kapni kis és nagy boltokban, leginkább nagy áron, nem beszélve arról, hogy milyen trendi is lett mindenféle körökben. És végül, ami a legsúlyosabb, hogy mennyire nem ismerem azokat a szeretteimet, akiknek ajándékot keresek a vásárlás többi zombijával kóvályogva a boltokban. Hogy néhány kivétellel nem tudom, épp mi van velük, mire vágynának, minek örülnének, mi lepné meg őket. S mit csinál ilyenkor a jó projektmenedzser? Ad nekik valami olyat, aminek ő maga örülne vagy amiről azt gondolja, hogy a megajándékozottaknak szükségük van rá. Jobb lesz ezzel vigyázni.
Vannak persze főnyeremények is, mint például Apu drága, akinek általában nagyon nehéz ajándékot adni, ő annak jobban örül, ahogy mi örülünk, ennek ellenére idén jó időben, jó helyen kottyintotta el magát arról, hogy mit szeretne (ami még ráadásul élmény is, tehát ül a nó tárgy irányzatba). Annyira jól sikerült ez, hogy én már azóta, szakadatlanul örülük az ő ajándékának.
De hogy idén még Anyuval, Csabival vagy Andival kapcsolatban is tanácstalan vagyok, az igazán meglep.

mindenesetre turbóra kapcsolom a kreativitás-energiáimat és igyekszem a nulla felé konvergáltatni a különféle boltokban töltött időt, az nem tesz jót az egészségnek.

ma van utoljára ekkora lárma

nna, hát - folytatva a pár nappal ezelőtti mámanemnagyadráma-bejegyzést, tisztelettel jelentem, hogy tényleg nem nagy a dráma.
vagyis volt nagy dráma, csak nem az enyém. minden elhatározottságomat kristálytisztán összegyűjtve húztam be ma a székemet fent nevezett pszichodráma-csoportban, dehátsajnos (és erre az eshetőségre annyira nem készültem), nem engem választott a csoport bizalma.
és. végeredményként az az elhatározás született meg bennem, hogy most egy ideig nem akarok ezzel a bazi színes, sokszereplős, rettenet-gyanús történettel meg a tutibiztos megoldás reményét sejtető kérdésemmel foglalkozni, ami a minap összeállni látszott a fejemben.
sőt. azt sem akarom válaszolni mától fogva a hogyvagy-kérdésre, hogy nem olyan jól.
és nem akarok jajgatni és panaszkodni és frojdizálni ésésés.

jelentem is ezennel a kedves olvasóknak, hogy ez volt jó ideig az utolsó nagyonmagán bejegyzés, innentől minden igyekezetemmel azon leszek, hogy sokkal közéletibb és lélekmelengetőbb témákkal foglalkozzam, úgy mint harmóniadús italok, lélekpezsdítő fürdők, földbedöngölő színházak és kedveskellemes, villamoson látott történetek.
ajvé.