Szakma

Amikor PJ neves PlaybackPszichiáter küldött nekem néhány hete egy "küldd tovább ezer embernek, különben 6 hét múlva kinyiffansz" típusú levelet, mivel aznap épp megmondós napom volt, jól letorkoltam egy válaszlevélben csillogó verbális bravúrokkal teletűzdelve, majd pedig leszögeztem, hogy ha már ő is ilyeneket küldözget, végleg elvesztettem a hitemet a szakmában.

Ja, hogy melyik szakmában - még szerencse, hogy nem kérdezett vissza -, talán a segítő szakmákra általánosan gondoltam. De miután színt vallott és többszörösen elismerte sunyiságát, kiegyeztem magamban annyival, hogy csak az ő szakemberségébe vetett hitemnek mondok búcsút (ez mondjuk nem nehéz), az egész szakmával mégse lenne jó leszámolni.

A pszichiátriai intézményekben ezzel ellentétben sosem hittem eddig. Most viszont láttam valami olyat, amitől azt mondom, van remény. Barátunk, B, több hónapja van Tündérhegyen (volt OPNI asszem) - hosszú ideje nem beszéltünk rendesen, mindig is aggódtam érte és sosem hittem volna, hogy egyszercsak, elegáns könnyedséggel segítséget fog kérni.
Nem az számít, mi a diagnózis vagy minek nevezik azt, ami a problémája, hanem azok a változások, aminek láttán csak gyönyörködni lehet. Rengeteg erőt és elszántságot látok benne (olyat és annyit, mint még soha), a szembenézéshez, a változtatáshoz, felegyenesedéshez és újraépítéshez, kibogozáshoz, leleplezéshez és az előtte álló utak végigjárásához. Egészen hihetetlen. Lehetősége van forma- és teljesítéskényszer nélkül rajzolni, nem hiszik el neki, ha azt mondja, hogy nincs vele semmi, és időt szentelnek neki bármikor, amikor szüksége van rá. Kb. ennyi az egész, és zseniális lépésekkel halad előre.
A múlt hét egyik ujjongós öröme volt ez a találkozás - lehet, hogy mégis hiszek a "szakmában", bármi legyen is az.

boldog új évet!

Az új év akkor következik be, amikor véget ér a vizsgaidőszak - ezt már a sumérok óta tudjuk.

Most vagyunk tehát az újesztendő első hetének a végén.
Evör leggyönyörűbb vizsgaidőszak, bizony, ahogy a korábbi jóslatokban is megfogalmazódott.
Nem vagyok most eléggé szentimentális hangulatban ahhoz, hogy könnyfakasztó jelzőkkel áradozzak róla, de higgyétek el, csupa-csupa boldogság volt az élet abban a bizonyos 14 intenzív napban.

És csupa igazi tanulás - lássunk most egy hevenyészett önreflexiós leltárt, a teljesség igénye nélkül.

Megtanultam például, hogy amikor elfárad az ember, vagyis én, akkor hiába volna minden lelkiismeret-megnyugtató erőltetett menet, nem megy a fejbe semmi se be, tehát le kell feküdni aludni. És lőn: így történt, hogy az átlagos lefekvési idő éjjel egy körül tendált minden áldott nap (utólag is köszönjük Veroninak, aki még a mártonos években próbált erre tanítani, de mi akkor még fiatalok voltunk és butusok, nem hittünk neki, aki ha nem tudott tanulni, elment inkább és bulizott egyet helyette).
Ehhez kapcsolódóan sikerült megbizonyosodni arról, hogy a Jóisten a legjobb ébresztő, és érdemes megvárni azt az időt, amikor ő ébreszt, mert előtte szintén nemigen fog az agy. Így történt, hogy több napon át hajszálpontosan 8.18-kor, a teljes kipihentség érzetével sikerült felébredni minden külső segítség és egyéb segédeszköz nélkül. Ja igen, aki ki akarná próbálni: a dolog működéséhez előzetes esti egyeztetés szükséges, különben természetesen nem ébredünk fel csak úgy.

Sikerült megtapasztalni ismételten, hogy mekkora jó szociológiatörténet-oktatás volt a mi időnkben a pázmányon. Aki nem hiszi, járjon utána, de a leghatékonyabban az egyetemi jegyzeteimből tudtam tanulni, és esténként imáimba foglaltam többszörösen Molnár Attila, Hidas Zoltán és természetesen Nagy Endre nevét - és ahogy ez lenni szokott, legfőképpen a poénokra, a nem fontos részletekre és a pikáns életrajzi elemekre emlékeztem, ami sok vidám és nosztalgikus pillanatot hozott bónuszba.

Imételt élmény, hogy a kicsi_matekot_igénylő statisztika zsigeri sikerélményt okoz, míg a bonyolult_matekot_tartalmazó statisztika az ufóság élményével ajándékoz meg (köszönöm szépen, ez utóbbit nem kérem inkább).

Azért is szeretem még a vizsgaidőszakot, mert ha jól mennek a dolgok, vagy eljön a kipurcanás, akkor másnap megajándékozhaja magát az ember egy reggeli piac-körrel, aminél kevés jobb reggeli műfaj van.
És azért is, mert lehet hosszan egy dologra koncentrálni, ami kevésszer adatik meg, pedig nagyon jó tud lenni.


na és a végére hagytam, de a legeslegjobbak Dalma vizsgaidőszak-túlélő ajándékmeglepetései voltak, tényleg életem legnagyobb-legkomplexebb-leglegleg kreatívajándéka.
Volt itt minden: meglepetés lazítóprogram (dvd-torna), szépen dolgoztunk ajándék-koktél, extrameglepő, sosegondoltamvolna meglepetésvendég, GI-ebéd, süti, városfia, játék, Szigorlati SzakszesszHarisnya, meg amit akartok. A legjobb ezekből is a motivációbomba volt - egy nap alatt ezer barátocskától összegyűjtött üzenetköteg, még ma is elsírom magam, ha beleolvasok. Egytől egyig sallangmentes, személyreszabott és nagyon eltalált szavak, rajzok-zenék-idézetek... Gondolkodom, hogy volna érdemes ezekkel elbüszkélkedni itt a blogon, morzsákat fogok belőlük időnként megmutatni. Hihetetlen lenületet adott ez, értetek csináltam, nem lehetett veszíteni. Köszönöm. (na ez már nagyon olimpiaibajnokosan hangzik, de utalva a kettővel korábbi bejegyzés zongorázással és ünnepléssel kapcsolatos soraira, úgy tűnik, ez is egy tanulás)

Na és persze a Szigorlatünneplő Buli, a meglepetések netovábbja - én már a kardombadőlök fázison is túlvoltam, hogy nem jön senki, mert mindenféle hülye indokokkal lemondják, mire kiderült, hogy ez is meglepetés.
Egyéb tartalmakról egyelőre nem beszélünk, a hangulatot megidézendő álljanak itt Zsófi szavai az "értékelő"-levelezésből:
"amúgy nem kell izgulnotok, tiszta homály minden kép. Sajna elfelejtette Dalma a vakut bekapcsolni" - hát ilyen volt. Az eddigi visszajelzések alapján leginkább a "Mindenkivel Megtörténik" címet kaphatná.

és végül a zárszó, vagyis Fő Tanulság:
megtaláltam, mi tud bennt tartani ebben az egész ssssz... szatirikus doktori képzésben: a sikerélmény, hepp. nekem ez újdonság, akkor is ha spanyolviasznak tűnik. Ez a bizonyos sikerélmény most először ért az ittlétem alatt, és akkora lendületet adott, ami remélem, kitart legalább a következő nagy lépcsőfokig (muszáj neki, különben nem lesz belőlem semmi).

jaéshát: welcome új év - új élet,
welcome back szépirodalom,
ideveletek újévi fogadalmak!

Új központi témát hirdetünk,
ez pedig az újjászületés...

gyorsjelentés

Csak hirtelen, röviden, sokáig visszafojtott íráskényszertől vezérelve:
megvan a Nagy és Félelmetes Szigorlat,
lezárult a legszebb vizsgaidőszak evör.
jön a leghosszabb vizsga-ünneplő időszak és testilelki wellnessek sorozata,
na meg sok sok írás bő lére eresztve
hamarosan

most alud

Húsvétig tart a karácsony...

... énekli a sohamegnemunható, legkarácsonyibb karácsony-albumon a Kaláka.
és hogy mikor kezdődik?

Hát az idén úgy volt, hogy az advent szépnek és mélynek és ígéretesnek indult.
Aztán meghirdették derültégbőlvillámcsapás-hirtelenséggel a Nagy Szigorlatot, jan. 15-re, ami laza könnyedséggel vágott haza minden harmóniáról szóló reménykedést és költöztette be a konstans gyomorgombócot helyette.

És nem lett jó a készülődés, sem lelkileg, sem ajándék-készítésileg, rohanós, kimerülős és ebből kifolyólag bűntudatteljes lett (ezekhez nagyban hozzájárultak a pázmányos félévvégi nyűgök, visszagondolni is rossz a dolgozatjavítós éjszakákra). Olyannyira, hogy a végére még egy fizikális leépülésről szóló fenyegetős jelzés is becsusszant (valami "ilyen lehet a gyomorfekény" - szerű fizikai érzet, nem kívánom senkinek).

Nade!
Aztán jött az ikszis karácsony, sok szép mélységgel, sok szép gyerekkel, mostelőször-sikerült mértékletes szertartásossággal,
ésésés
Meglepetés Születésnapi Köszöntéssel.
Huhh, akik ismernek kicsit (vagy olvastak már tavaly ilyenkor is), azok tudhatják, mert sokat beszélek róla, hogy mekkora szerencsétlenség ez a karácsony-közeli születésnap, merthát az ember születésnapja már hogy vetekedhetne az Istengyermek születésnapjával, és ilyenkor mindenkinek nyűg még erre is figyelni, és a születésnap egyáltalában véve tragédia.
Meg hogy sose lehetett iskolában, munkahelyen és egyéb hasonló fórumokon megünnepelni, mert olyankor szünet van ugye.
Nade most drága kollégák szerveztek egy imprósos meglepetéses bóbita-éneklős, tortásvirágos köszöntést, megtörve minden átkot visszamenőleg és előremenőleg is - napokig felváltva mosolyogtam és szipogtam a meghatódottságtól, ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek az ehhez kapcsolódó figyelmességeit...

Aztán jött az otthoni karácsony, sok mindent hozott, lássuk ezeket címszavakban.

Volt benne kényszerpihenő és víruskiheverési staféta - Két különböző munkahelyi karácsonyról két különböző vírust sikerült begyűjteni, és ezek kétnapos váltakozásban bitorolták a családi egészséget. Ennek köszönhetően például kialudtam magam, ó jessz, amire másképp nem lett volna mód/lehetőség/bátorság. És ennek köszönhetően lehetett többrendbelileg új vagy régi kedvenc filmeket megnézni különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül (Juno, az új lightos kedvesség, Igazából szerelem, a lekörözhetetlen karácsonyi kötelező, valamint Terézanyu, a magamsemértem-miért nőiesség-erősítő).

Volt benne táplálkozás-filozófiai sikerélmény. Konkrétan hogy nem sütöttük és nem ettük magunkat halálra, ami nagy szándék régóta, de most, különösebb erőlködés és elszántság nélkül (máig sem tudom a nyitját, de elmondhatatlanul hálás vagyok érte) sikerült.

Volt benne némi hiányérzet is - az átélés mélysége és az ajándékok eltalálása kapcsán is, sajnos. Ennek viszont nagyjából sikerült megtalálni az okát, és megfogalmazni az új szabályt is: soha-soha ne ajándékozz a mindennapi élet használati tárgyaiból semmit, akkor sem, ha úgy tűnik, az ajándékozott nem venné meg magának, pedig nagy szüksége van rá (mert ha nem veszi meg, akkor nincs is rá akkora szüksége valószínűleg). Sőt ezügyben lépéseket is tettem azóta: ha betör a békeidő, utó-karácsonyi ajándékokat fogok adni, szabadon és kreatívan, kényszer és időnyomás nélkül (itt jegyezném meg, aki kitalálta, hogy a karácsonyt érintő időre szervezi a vizsgaidőszakot, azt az emberiség ellen elkövetett bűntény vádjával bíróság elé állítanám).

Egyetlen dolgot sikerült ajándék-ügyben megvalósítani a tervezettek közül, ez pedig a varrás. A varrás igénye advent beköszöntével érkezett, ötletekkel körülölelve, ennek következtében elkértem Nagymamától az "örökség"-gépemet (amit sokszor ajánlgatott már, de - igazi gyerek módjára működve - csak most vettem kézbe, mire megérett a benső igény).
És beindult a harmadik műszak: éjfél tájban minden nap, a dolgozatíró laptop helyet cserélt a varázsló varrógéppel és egészen szép alkotások születtek.

Például életem fő kreatív-műve, amit viszont nem sikerült átadni a kis Grétának.
Ehhez meg az az élmény, hogy ha fennhangon hirdetem az alapelvet, hogy a család elsődlegesen a baba igényei szerint alakítsa az életet, akkor ez azzal is járhat, hogy nekem nem sikerül velük találkozni, ami szomorú is lehet, de ezt biz el kell fogadni... (erről majd még írok)

Volt benne hazatérési fless, több alkalommal. Egyrészt templomi élmények kapcsán, ami kapcsán kénytelen vagyok beismerni, hogy most legerősebben éreztem saját bőrömön az úgynevezett "társadalmi beágyazottság" élményét - hálás vagyok ezért is. Amikor körbetekintve tényleg úgy érzem, hogy valamiféle közösség ez, mindenkiről tudni legalább valamit, mindenkihez kapcsolódni legalább egy kicsikét, és hogy ez elengedhetetlenül fontos.
Valamint a furcsa szorongás annak kapcsán, hogy vajon miféle létbizonytalanság vezérelheti templomunk kántorát, hogy január elsején a nemzeti himnusz után a Szózat eléneklésére is kényszer érezzen a mise végén...
A harmadik ilyen élményt Erikának köszönhetem, egy sokszor hallott, de most valahogy másképp csengő mondatával, hogy hiába verjük az asztalt, hogy a magyar gyerekeknek igenis joga van magyar iskolába járni, ha mi pedig elmegyünk innen.

Volt némi pályaválasztási megingás is. Ajándékba kapott hi-fi-torony kipróbálása kapcsán Apunak volt szerencséje a magnókazetták közül pont azt kikapni, amelyen a régesrégi zongorakoncertjeim és otthoni gyakorlásaim felvételei hallhatók. Aztán végighallgattuk ezeket szentimentális megérintődöttségben, és végülis teljes lelki nyugalommal és elégedettséggel végigzongoráztuk a mi lett volna, ha ... köröket.
Tanulság egyrész: egekura, mennyire döbbenetesen tehetséges zongorista voltam (nem, ez nem egy nagyképű megjegyzés, sose szoktam ilyeneket magamra mondani, de ez tényleg sokkoló volt) - azt az egyet sajnálom csak és tartom visszacsinálhatatlan hibának ez ügyben, hogy nem tanultam meg ott és akkor átélni, mit jelent a közönségnek örömet okozni, sem pedig azt, hogy engedjem bele magam abba az élménybe, ha "ünnepelnek" - egyetlen kivétel ez alól életem utolsó koncertje volt, amikor már a zárósoroknál azt kívántam, bár sose lenne vége. Másrészt: nem, nem szeretnék most zongoratanárnő lenni (a szólókarrier gyakorlatilag lehetetlen, ha nem jár az ember kb. ötéves korára a konzervatóriumba), harmadrészt: elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért a felvételekért, negyedrész: mit tehetnék, hogy felelevenítsem és megőrizzem, ami még ebből megmaradt?

Volt még vicces plébániai szilveszer-élmény, amelynek fénypontja, hogy éjfélkor, puszta nemzeti egyenlőség-törekvéstől és toleranciától vezérelve sikerült ráerőszakolnunk szlovák testvérekre az ő himnuszuk eléneklését is, melyről kiderült, hogy náluk nem is szokás, mindenesetre jól esett (hát igen, amikor többségben a kisebbség, illetve amikor a jószándék átvezeti a vak nénit az úton, hakő-hanem).

És végezetül volt egy kis tanulási viszony-alakulás. Ezt sem tudom, minek köszönhető, de szintén hálás vagyok érte, hogy a szigorlati para nem uralta el az ünnepet, nagyjából tudtam figyelni arra, hogy mikor minek van az ideje - rengeteg feltöltődést hozott ez, ami azóta is egészen okés lendületet okoz a tanulásban, de legalábbis a szorongást távol tartja. Drága Anyukám, a sokéves tapasztalatával már a kezdetektől a "semmi sem történik, ha most nem lesz meg" üzenettel támogat az "olyan okos vagy, biztosan sikerülni fog" klisé helyett.
Tanulás témában külön gyönyörűség, hogy Dalma teljes hétköznapimennyország-közeget varázsol a beköszöntött tétel-nagyipar köré: már most látszik, hogy ez a két hét jó eséllyel pályázik a best of vizsgaidőszakok közé való bekerülésre (ami, ismerve a mártonos évek hangulatát, nagy érdem).

És már meg is érkeztünk a mába.
Bónusz trekk ajándék-szeretetnyelvek kapcsán: rájöttem, három dolognak tudok legjobban örülni: ékszer, könyv, harisnya. Vagyesetleg saját készítésű nemez ékszer vaaagy Csongor-dizájn ezüst ékszer, régen vágyott könyv, színes-mintás harisnya.
no comment.

Összegeze: sok-sok hála, sok-sok elhatározás.