Esküvő összegző poszt

Mivel láthatóan újra berobbant az esküvőszervező szezon (1. "mindenkinek" karácsonykor kérik meg a kezét, vagyis januárban kezd szervezkedni, 2. már a legkisebb, istenhátamögötti falu kuttúrházában is álomesküvő kiállításra gyülekeznek a pénzéhes  készséges szolgáltatók, 3. a baráti és ismerősi körben is túlreprezentáltak a jeles eseményre készülők), és mivel én még a saját esküvőnk óta sem tudok lekattanni a témáról (úgymint újabb és újabb fotósorozatokat vagyok képes meghatottan végignézni, azon kapom magam, hogy rákattintok esküvői ruhatervezők oldalára, dekorációs ötleteken ájuldozok és mesés sztorikat olvasgatok), ezért úgy döntöttem, hogy - időszerű vagy sem - megírom az esküvő összegző posztot, vagyis a mi történetünk tanulságait és mindazt, amiért hálás vagyok, mert tulajdonképpen csak hálásnak tudok lenni mindenért, ami és ahogy történt május másodikán. Na meg előtte. 

Először azok a dolgok, amit a miénk alapján másoknak ajánlanék: 

• első és utolsó tanács: ne fogadj meg semmilyen tanácsot és ne hallgass senkire! Nekünk is ez volt az egyik első és legesleghasznosabb, amit bárki bármikor mondott. Drága Anyukám mondta, mégpedig imígyen: "Senkire ne hallgassatok, csak a szívetekre. Még ránk se, mert biztos fogunk mondani ezt-azt..." Ez azért fontos, mert mindenki a saját sztorijának a saját tanulságait mondja, amiben az alapvető hozzávalók általában totál eltérőek attól, mint a Ti sztoritokban. Szóval lehet meghallgatni ezt-azt, amíg van türelmed, de átvenni egy az egyben semmit sem érdemes. 
• A második a jól bevált buddhista esküvőszervező-filozófia: Álmodozz, keress, kutass, szeresd meg és aztán engedd el! Aztán vagy a tiéd lesz, vagy nem. És rögtön közvetlenül ez után megszeretheted, azt, ami a tiéd lett valójában. Ebben az a jó, hogy rengeteg inspirációt kapsz (amiből óriási mennyiségű örömhormon származik, ami márpedig szépít), válogathatsz, ötletelhetsz, töprenghetsz, aztán pedig ragaszkodhatsz a kivitelezéshez, és időben fel fogod tudni ismerni, ami egyszerűen nem megy (mert például nem az az évszak van, vagy mert tetszik ugyan egy ékszer, frizura, bármi, de igazából csak ahhoz a pofihoz áll jól, ami a modell arca a képen, a tiédhez nevetséges lenne, vagy mert cuki dolog ugyan amerikában, de a te vendégeidnek fogalmuk sem lenne róla, eszik-e vagy isszák stb.)

• A nem-lehet-elégszer-mondani szabály: Keress jóravaló, munkára fogható, elérhető, kreatív és önálló koszorúslányokat vagy egyéb segítőket! Akik társak az álmodozásban és megelőzik, hogy az esküvő előtti öt nap bármelyikén szívrohamot kapj vagy kimerülj a számolatlanul sok megmaradt teendő elvégzésében, és biztosan fejben fogják tartani az elmaradhatatlanul fontos dolgok 80%-át a nagy napon akkor is, amikor te már módosult tudatállapotban leszel. 

• A mi-nem-gondoltunk-rá-eléggé szabály: az esküvő után is rengeteg feladat van. Ha jót akarsz és nem szeretnél megcsömörleni a saját esküvődön készült fotók nézegetésétől, ezeket is osszad ki a segítőknek (főképp a fényképelőhívás-menedzsmentet, videó szerkesztést, ruha és egyéb kölcsönzött cuccok visszaszállítását és hasonlókat). 
• Garantált kiegyensúlyozottság-szabály: Tudd, hogy mi az, ami Nektek Igazán Fontos! És abban ragaszkodj az elképzeléseidhez, a többivel meg ne foglalkozz, vagy csak minimálisat. Úgysem tudsz mindennel foglalkozni és sokkal békésebb lesz minden(ki), ha bizonyos dolgokat ki tudsz engedni a kezedből. 
• Konfliktusmenedzsment-szabály: A vendéglista egy aknamező. Bizonyos vendégjelöltek meg-nem-hívását mások nagyon nehezen fogják elfogadni. Erre az esetre készülj fel komoly/részletes/tömör/humoros, de mindenképpen hiteles indokló-szpíccsel, amelyet egyszer, maximum kétszer elmondasz, aztán pedig engedd el a füled mellett. Meg fog békélni. Mindenki, aki igazán szeret, meg fog békélni és a Te boldogságodban fog gyönyörködni. 
• Aznapi Boldogság Szabály: Tiszta szívvel, ép elmével, mély elhatározással koncentrálj arra, hogy a nagy napon JELEN legyél, itt-és-most, ott-és-akkor, és a boldog végét ragadd meg a dolognak, bármi történjék is. MINDIG van, ami nem úgy lesz, ami elfelejtődik, aki nem ér oda időben, ami máshogy néz ki, mint eltervezted. De ezek a körülmények mind-mind iszonyatosan távol vannak a lényegtől, ami pedig (hát, kinek mi, de nekünk az a momentum volt, hogy igent mondtunk egymás életére, namármost ehhez képest a kiskoszorúslányok elfelejtett hajpántja, érted...). Ezt a dolgot tényleg akkor lehet kivitelezni, ha egymás kezét fogva nap mint nap emlékeztetitek magatokat arra, mondjuk az utolsó két hétben, hogy AZON a napon minden pillanatot boldogságos jelenléttel akarjátok megélni. Különben ezer dolog elsodorhat. 

• Szolgáltatóválasztó szabály: Lehetőleg olyan fotóst/videóst/vőfélyt/stb. válassz, aki ismer korábbról, tudja, milyen típusú ember vagy, netán dolgoztatok már együtt, fotózott már téged, megvan a bizalmi kapcsolat. Mert akkor könnyebben tud úgy szolgáltatni, ami valóban nektek való. DE. CSAK olyan szolgáltatót válassz, aki SZERETI is az esküvős műfajt. Mert pl. az esküvőfotózást nem kötelező szeretni, lehet rühelleni is. Attól még lehet kiváló fotós valaki és csinálhat is csodálatosan természetes képeket. De, hogy az utómunka elvégzése egy végeláthatatlan, reménytelen, utálkozós, bizalomvesztős folyamat lesz, az is benne van a pakliban. És azt viszont nem kívánom senkinek. 
• Gyűrűválasztó szabály: Addig keress, amíg a legjobbat megtalálod, amit olyan felvenni, hogy érzed, életed végéig képes leszel a viselésére. Hiába szép egy dizájn és mutat jól a képeken, kirakatban, dobozban, bárhol, ha felveszed és azt érzed, megfulladsz benne, nem szabad megvenni, akkor sem, ha aznap az már a négyszázharmincadik megpróbált modell. 
• Ruhaságok útvesztője-szabály: Bármit, de FŰZŐT SOHA! Azért, mert 1. minden valamirevaló menyasszonyiruha úgy van megtervezve, hogy vagy van benne beépített fűző, ami önmagában elég, vagy olyan könnyed és lehelletfinom, hogy nem kell, akkor viszont kénytelen vagy felvállalni az alakodat, 2. hiába lehet róla azt gondolni, hogy a világ legszexibb fehérneműje, a táncolás és egyéb dolgok 12+ órás hevében brutálisan, durván, középkorba-illően feltöri a finom kis bőröd és az aztán egyáltalán nem vicces, amikor még a nászút végéig is ott van a csúnya és fájó seb. 
• Egyéb ajánlások: Hallgass a szívedre! Engedd meg magadnak, hogy beleszeress olyan dologba is, ami korábban nem volt neked fontos (pl. torta)! Készülj fel, hogy hiába fincsi a menü, te leszel valószínűleg az, aki a legkevesebbet eszi belőle (de azért még a többieknek fontos és emlékezetes lehet)! Tölts el időt azokkal, akiket szeretsz! Ha gyűlölöd a vonatozást a táncparketten, hidd, el, hogy a többieknek menni fog nélküled is, akkor is, ha Te vagy az ifjú pár egyik tagja! És még egyszer: hallgass a szívedre!

Összegezve pedig: 

Mindezen tanulságok csak a mi esküvőnk tapasztalatai. Amelyekben a mi életünk hozzátartozói, családtagjaink és barátaink, értékeink, agymenéseink, gumiciáink és spontán döntéseink által jöttek létre, szóval senki másra nem érvényesek csak úgy, csont nélkül. 

Épp ezért kívánkozik ide a hatalmas hála és köszönetnyilvánítás a szüleinknek és legközelebbi családunknak, hogy támogattak bennünket és hagyták, hogy a mi saját álmunkat valósítsuk meg (mert nekünk ez fontos volt, mert ők érezték, hogy bízhatnak bennünk, mert felnőttek vagyunk már eléggé, mert ők nagyon szeretnek minket, mert mi nagyon határozottak voltunk, mert volt elég távolság ahhoz, hogy néhány döntésünket egy mély sóhajtás elég volt, hogy el lehessen fogadni, és még sorolhatnám). 

És a családunkhoz képest még a főkoszorúslányunkat illeti meg hasonlóan gigantikus nagy köszönet mindenért, amiben segített, amit elmondott, eldöntött, visszajelzett, elintézett, lepattintott, kivitelezett és nem ismerve lehetetlent, tolta a mi álmunk megvalósításának szekerét. Jucukám, lesz ebből még folytatás!

Hát, a teljesség igénye nélkül ennyi. 

Utóirat: akiket szolgáltató-vonalon jó szívvel ajánlani tudok: 

Víglas Flóri  - maximál megbízható, visszafogott, odaadó és figyelmes fővélyünk

L&N - ők álmodták meg a nem csak elképesztően gyönyörű, hanem eszeveszettül finom tortánkat

St. Petrus Vini - az első látásra beleszerettünk és nem akartunk lemondani róla - helyszín.

Hogy tört volna le a nagyujjad, mielőtt megnyomtad a gombot, te ostoba

Sajnos, folytatnom kell az apa posztol sorozatot, mert még mindig a képernyőn hever a téma. 
Sőt. Még ki is maradt belőle egy fejezet, ami arról szólt volna, hogy miből lehet észrevenni a jócsaládvagyunk-típusú fényképeken azokat a testi jeleket, amelyek arra utalnak, hogy mármár dohos szagúan jólfésült és jólnevelt, katalóguskeresztény család gyermekei minden bizonnyal fizikailag is meg vannak fenyítve időnként. Erre majd még lehet, visszatérek egyszer, fontos téma. 

Most arról szeretnék írni néhány dühös sort, hogy vajon mi a búbánatos lepkefing fitte el a józan eszét annak, aki rosszul sikerült, sötét, eltorzult, hibás, homályos és pixeles, elcseszett mobilfotót töltöget föl a meztelen, ámde egyébként is csúnyácska gyerekeiről, miközben azok egy kádban ülnek és folyik róluk a dinnyelé. 
Apa. Szociológus (!!!! irgalmazzon neki a Mindenható és legyen hozzá elnéző Max Weber). 
Mintakeresztény. 
Feleség dettó. 
Gyerek három. 
Bizonyára nem alultápláltak. Csak éppen kilátszanak a bordáik, mert sokat mozognak, hisz oly' szabadon vannak nevelve, hogy még a dinnyét is ehetik kádban, ha már nyár van, ujjé, és jajúgyélvezemén. 
Gyerekek hárman, ülnek kádban, esznek dinnye, csorog róluk a lé, ez jaj de nagyon kedves. 
Az, hogy az apuka ezt meg akarja mutatni az is jajde aranyos. 
de ne úgy, légyszi, 
hogy az egyik gyerek ufónak néz ki minimum, de inkább auschwitzi menekültnek, a torz alakú feje még el is van mosódva, 
és a köztük szottyadó dinnye vér látványa is lehetne akár 
és a kép olyan szinten tele van fekete foltokkal, 
hogy az ember első ránézésre azt hinné, hogy valami bántalmazott árvákról szóló, elborzasztási szándékú nyomorfotó, ami azzal a céllal került fel, hogy a néző egy lájkkal támogassa már az őértük kezdeményezett gyűjtést. 
az meg, hogy a bárgyú barátok elvarázsolt kommenteket fűznek hozzá, már csak fokozza a szívfacsarodás és a hányinger kellemetlen elegyét. 

konklúzió. 
1. mielőtt mobilfotót posztolsz, képzeld el, hogy néz az majd ki egy 14 colos képernyőn
2. sose posztolj a gyerekedről meztelen képeket, ha nem akarod, hogy 
a) lelopják a fotót és azzal reklámozzanak pelenkát, bébiételt, nyerjenek választásokat satöbbi
b) bizonyos perverzek arra verjék ki
c) elnyűtt idegállapotú bloggerek példálózzanak vele internetbiztonsági témákban
3. válogasd ki, kit és kinek a gyerekeit akarod látni a faladon

köszönöm a figyelmet. 

Csak menni, menni

Már régebb óta érik, hogy írjak valami összefoglalót az elutazás gyógyító hatásáról. 
Ez most, azt hiszem, nem az lesz, talán csak egy kezdemény. 

Zágrábban vagyok, a minden-tavasszal-legyen-egy-új-város-egy-hosszúhétvégére elnevezésű saját, mentálhigiénés örökérvényű fogadalom jegyében. 
Ezúttal egyedül. De nem is baj. 

A kirándulás egy szakmai szeminárium meghosszabbítása. 
A városban van a Museum of broken relationships.
Holnap pünkösd, a Szentlélek kiáradásának ünnepe.
Nagymamám, mielőtt elutaztam volna, kórházba került. Azt mondta búcsúzáskor, hogy mire hazaérek, addigra ő is otthon lesz. 

Kedves, hamar megszerethető város. 
A gyalogosok közlekedése balkáni
A város szervezettsége európai
A szuvenírek minősége kínai
Az emberek öltözködése, járása, délutáni kávézása fővárosias
Kebabot itt is mindenhol kapni
Van folyó (még nem láttam)
Ez volt életem első airbnb-élménye (kis csalódás)

A piacon az eper olyan édes, hogy megkóstolod, és belepirulsz. 
Jó itt. JÓ. 

És végezetül még jöjjön néhány sornyi előzetes a nagy utazás-tízparancsolatból. 

• Minden évben ismerj meg egy új várost a világból, lehetőleg felváltva menj északra és délre.
• Csak annyit használj térképet, amennyit feltétlenül muszáj - inkább hagyatkozz arra, amit látsz, kanyarodj arrafelé, ami hív, azt nézd meg, ami élőben is felkelti a kíváncsiságodat, és ott állj meg bámészkodni, ahol jól esik. 
• Vonattal vagy busszal utazz, ne repülővel. A hirtelen megérkezés nem tesz jót az otthonról való eltávolodásnak, míg a hosszú zötykölődés kisimítja a lelket és megajándékoz a "menni" örömével. 
• Ha meglátsz egy szűk utcát, menj rajta végig. Ezek általában tartogatnak valami meglepetést.
• A piacot mindenképp az elsők között keresd fel, egyél, amit ott árulnak és merülj el a zsongásában. 
• Sose válaszd ki a következő várost előre. Majd ő kiválaszt téged. 

Mért kellett pont ezt?

Korábban elhatároztam már, csak még nem vettem elég komolyan, hogy létrehozok egy gyűjtést olyan fotókból, ahol ismerősök (vagy idegenek) gyermekük születése kapcsán elképesztő méltatlan helyzetekben mutatják meg magukat fényképeken. Vagy akár az újszülött gyermeküket. És aztán ahogy erre más felnőttek elképesztő kontrolvesztett módon bírnak válaszolni.

Legutóbb akkor kezdtem el újra ezen gondolkodni, amikor egy kedves, ritkán látott jóbarát beszámolt a fia születéséről, elmesélte, hogy mindenki rendben van, és hogy majd akkor tesznek közzé képeket a babáról, ha otthon lesznek és „jólfésült-jólöltözött” állapotban. Elsőre furcsállottam, de miután nagyobb kontextusban is meg tudtam vizsgálni, teljesen szimpatikus lett ez a verzió. Mert nem lettünk semmivel sem kevesebbek, hogy nem láttunk eggyel több szétzilált hajú, fáradt arcú kismamát szakadt kórházi hálóingben, vagy eggyel több vörös fejű gyűrött és mindenhol taknyos (bocsánat) újszülöttet. Amire a szeretetkapcsolat oldaláról kíváncsiak vagyunk, azt megtudtuk, meg lehet nyugodni. És nem arról beszélek, hogy ne legyen az ember büszke, vagy hogy egy kisbaba nem gyönyörű a maga nemében (bár jegyzem meg, azzal is érdemes képben lenni, hogy hogyan lopják keresztbe-kasul az interneten a jól sikerült babafotókat az ügyes reklámcégek). Csak arról beszélek, hogy jobban teszünk a szeretteinkkel, ha nem mutogatjuk őket méltatlan állapotban.

De. Legalább azt meg lehet állapítani, hogy ebben a témában kb. megvalósul a férfi-női esélyegyenlőség. Apuka együtt alszik a babával kategóriában a héten láttam a győztes képet, ahol sajnos, az újszülütt csak a kép szélső egyhatodát képező sávban tűnt fel félig, a fotó fókuszában apuci hónaljszőrzete tündökölt. E helyről is üzenem az érintettnek, hogy örvendek, és remélem, a lakberendezőversenyt is megnyerték, amiről naponta hetvenszer küldött üzenetet, valamint, hogy a férje hónalja szerintem nem fotótéma a gyerekszületés ürügyén.

Aki pedig azt gondolja, hogy az ilyet miért nem tiltom le, annak igaza van. Amúgy meg azért, mert azt az energiát is sajnálom rá. 

A tökéletes nyaralás receptje, és néhány megtörtént hesszölés, avagy a régen ígért Románia-túra korántsem hiteles leírása

Az előző részek tartalmából:

Ördögkatlanra már régóta vágyódott a lélek. És neki is veselkedtünk idén jóidőben, aztán egy szervezési galibával mespékelt masszív önbizonytalanság majdhogynem tönkretette,

de hála Istennek mégse.

 

Mert mások otthonában, otthon-fesztiváljában vendégnek lenni, vezetve lenni, a legjobb helyekre eljutni, vendégeskedni, fesztivál-életet, manó-arcokat, szabad művészeket látni jó.

A sárban dagonyázós fesztivál-fröccsökre meg már ki tudja, mióta vágytunk.

Amire nem vágytunk, mert a szívünk el sem tudta képzelni, az például a szabad ég alatt fekvő hullócsillagnézés közbeni Mozart-Requiem hallgatás élőben, sokezer másik emberrel együtt. Hát arra nincsenek is szavak. Vagy Balanescu bácsi alig-angol kevésszavas csodameséje.  Az Ördögkatlan kötelező. Minden napra legalább egy alig-felfogható művészeti élmény. Kötelező.

 

Azt, hogy Tasnádit meg kell nézni, amikor csak lehet, na azt tudtuk. De hogy a Tapasztalt asszony mit tanít majd, életre szólóan, azt még csak nem is sejtettük, amikor beültünk a vagánymód légkondicionált tornaterem nézőterére. Helyzetkomikumokba, élet-tükrökbe és a szokásos Tasnádis társadalmicirkuszos sírvaröhögésbe ágyazott életszemléletet, mely szerint nincsen olyan baj, bánat, helyzet, vagy esemény, amelyet ne lehetne úgy elmesélni, hogy a mondat ne egy hálaadással kezdődjön, vagy végződjön.

És hogy mindezt azért mesélem csak el azon túl, hogy az Ördögkatlan kötelező, de ezt már mondtam, merthogy a Románia-túra egyik alapvető boldogság-kritériumát sajátíthattuk itt el, ebbe a kedvesen torz tükrű előadásban, hála Istennek (meg Lackónak, aki volt olyan jó, hogy hajnali hétkor beállt nekünk a sorszámokért a sorba, még jó, hogy épp aznap még velünk volt, s nem egy fél nappal korábban ment el, ezért hát ezt a nagy tanítást is meg tudta adni nekünk a Jóisten).

 

És akkor most jöjjön Románia.

Hát az úgy volt, kezdődnének a mesék, és itt elmondanánk, hogy Pisti barátunk egy kis kutatásra vállalkozott a csángóknál, mi meg hárman társultunk, hogy mégse menjen egyedül.

Ha meg kéne fogalmazni, hogy leginkább miről szólt ez az út, akkor arról, hogy a boldogság elhatározás kérdése, és hogy a spontaneitás az élet legnagyobb pezsgetője. Vagy a Gondviselésre való ráhagyatkozás, ki hogy nevezi. Meg persze, hogy van úgy, hogy sose érkezünk meg, mert az utazás már maga a megérkezés, illetve maga a cél.

Adatok szintjén 2800 Km-t mentünk 5 nap alatt, a legmesszebbi uticél a Fekete-tenger volt,

a leghirtelenebb és leg-gondoskodóbb szállásadónk a drága szatmári lányok,

a legnagyobb szívfájdalom az éppen eladásra kerülő Pannónia szálló állapota és helyzete.

Alegutolsópillanatosabb sátorhelyünk Vladimir kempingje, a kedves román medvéé, aki szerint a reggeli a legfontosabb étkezés, és aki olyan apró luxusokkal építette tele a kis romhalmaz-kempingjét, amilyet csak az igazi vendégszeretet tud.

A legeltaláltabb pillanat, amikor felvertük a sátrunkat a tengernél, beszaladtunk a vízbe egy üveg borral és abban a másodpercben beindult egy tüzijáték csak a mi érkezésünkre

A legijesztőbb ember az a bolond vándorbácsi, aki az utolsó hajnalos temető melletti szabadégalatt alváskor majdnem befeküdt közénk hirtelen.

A legjobb előétel a csángó paradicsom sósmogyoróval,

A legnehezebben eltalált út a Magyarfaluba vezető, kivilágítatlan, gps és térkép nélkül, éjszaka.

A legnagyobb velünk szemben elkövetett jócselekedet, hogy éppen volt a faluban egy autószerelő, aki meg tudta szudáni a leszakadt tabujt, és a legnagyobb bók az, hogy „ti nem vagytok kevék!”

A legeslegnagyobb fíling pedig a frissen a pirosra festett körmű lábunkat kitenni a letekert ablakon, hagyni, hogy a hajunkat fújja a szél, térképpel utazni, spontán ötletekre hallgatni, Kispált énekelni és testpermettel hűteni felforrt testünket a negyven fokban, mert a jó öreg, óriási csomagtartójú Octaviában nincsen légkondi, hála Istennek, mert különben mindezeket meg sem élhettük volna.

 

 

 

További kiderült tanulságok:

Az utiszendvics-készítés jó dolog, különösen, ha többen készülnek vele, és lehet találgatni, hogy kié milyen. Maximum 30 kilométert bír ki az ember az elindulás után, hogy meg ne kóstolja.

Romániában vannak elképesztően jó utak, és nagyon rossz utak. Köztes nincs.

Romániában vannak másfél sávos utak, ahol a fél sáv előzésre szolgál. Életveszélyes.

Románia nem olcsóbb, mint Szlovákia vagy Magyarország.

Az út széli ortodox kolostorok léteznek, csak nem mindegyiket lehet látni. De amelyik megtalálható, ott gyönyörű fekete-hátterű freskókkal van telefestve minden. Nagyon különleges.

A természet gyönyörű. Elmondhatatlanul szép.

A Fekete-tenger tényleg fekete. És egyébként meg olyan, mint a Balaton, csak kicsit nagyobb. Alig hullámzik és a bícs tele van székelyekkel.

És. Még egyszer. Ha boldog akarsz lenni, legyél boldog.

 

Előzetes a következő részekből:

Jövő nyáron vagy a Balkánabb vidékek felé vesszük az irányt, vagy Törökországot hódítjuk meg.

Hacsak, közbe nem jön egy koratéli Norvég kaland.

Hamarosan kiderül, addig pedig várjuk a szavazatokat!

 

 

 

szeretünk. élni. hóban. fagyban. is.

szeretem a Vasmacska filmklubot, mert megmozgatja az életet komáromban, nem beszélve arról, hogy még a helyi filmkultúrát is nevelgeti, és beszélgetni tanít húsbavágó dolgokról, időként akár még tabudöntögetően is. A Ďakujem, dobre / Köszönöm, jól / Fine, Thanks jó film, megrázó persze, de oly mértékben otthonosak azok a helyzetek, amelyeket  megmutat, hogy szinte meg sem kottyan. Filmes szempontból szép munka, és szocio szemszögből pedig tiszteletre méltó, alázatos és bátor kísérletezés a féldokumentarista-jellege, a gyönyörű természetes arcok, a rendezői hozzáállás és a mélyen megérintett színészei miatt.

és jó, hogy lehet utána beszélgetni, 
kérdezni, 
mesélni. és elég kevés az udvariaskodás.
hogy elhangzik az is, hogy ez a film nem a szlovák-magyar együttélésről szól. a szlovák-magyar együttélés csupán a közege, a maga legtermészetesebb módján.
amiről szól, az ennél egy kicsivel univerzálisabb. 
az él-együttél-öl-hal-nyomorog-bűnhődik-büntet-bűntudatban vergődik-függőségben vergődik tengely.
és nem kapunk választ az asszimilációs kérdésekre, mint ahogy arra sem, hogy mik az "elég jó" döntések az idős szüleinkkel, tönkrement szerelmeinkkel és egymásért vállalt felelősségünkkel kapcsolatban.

szeretem a március 15-t komáromban tölteni, mert nekem a szabadságharc nem a pártpolitikai nagyotmondó-versenyről, hanem a mi kis komáromi szabadságharcunkról, meg az utcára kivonulás egyik legális lehetőségéről szól. egyfajta kisvárosi mustra is ez, valljuk be. 
olyan helyzet, hogy a város teljesen körül van zárva, nem lehet kimenni, se bejönni, sem semerre közlekedni, és most már nem bátorság (hanem objektív közlekedési tényállás) kérdése, hogy elindulnak-e haza a DS és környéki barátocskák, sosem volt még (egyszer sítúrán kellet majdnem ott maradnunk a nagy hó miatt).
szeretem azokat a helyzeteket, amikor tanít az élet, hogy jobban hagyatkozzunk a passzív időre, amikor nem mi osztjuk be a dolgok menetét, a percek múlását és az egymást követő események sorrendjét, hanem az élet, a természet, a sors, a gondvidelés, vagy valamelyik ezek közül. és igen, be kel vallanom, végsősoron szeretem azokat a helyzeteket, amikor valaki végre kiveszi a kezemből a kontrollt, és nincs más dolgom, mint sodortatni magam. vagy küzdhetek is, mert a szabad akaratom változatlan, tehát annyit küzdök, amennyit akarok (nem fölösleges, mert tanulok ez által. csak nem biztos, hogy változtat a helyzeten). 
és végtelenül, elmondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor a mindenféle allűrök és ál-derű nélkül, bezárt és vagy összezárt helyzetekben az élet iránti szenvedélyes szeretet lép működésbe bennünk, nem pedig a kesergés. 
hogy ha már elmarad a kultúrműsor, lehozunk a padlásról és fél napon át lengetünk egy kitudja-honnan-származó nemzeti zászlót
hogy sütünk egy adag palacsintát, mert arra máskor úgysincs idő
hogy össze is veszünk persze, nem is egyszer, mert az is az élet része
és aztán mindenféle pironkodás nélkül megosztjuk a világgal, hogy igazság szerint mi nagyon élvezzük, hogy jó helyen vagyunk.

24 óra az kívül a mindennapokon, 
köszönjük, élet!

život je čudo, avagy nem-várt szépségek a költözés idején

A költözés önmagában nem hírtérték.
Úgyhogy jöjjenek inkább a "habon a tortán a koktélcseresznye" - részek.

hogypéldául nem kis küzdelmek árán, de sikerült az összes hulladékot szelektíven eltávolítani a régilakásból.
jutalmul a jóisten küldött egy teljes forgatócsoportot, hogy amikor az utolsó darab flakonokat és tojástartókat hajigálom kifelé, trendi bringámmal és hajléktalan-kesztyűmben, akkor még heroikusabbnak érezzem magam (m1 vasárnap délután, valami mezgaz műsor a hulladéktörvény változásáról)

vagy hogy az utolsó nap még minden eddigit felülíró nyílt és egyenes kommunikációba kerültem a bringatárolóban lakó fekete macskával. Ajtót kinyitottam, ő kiszökött, kicsit körülnézett, aztán megunta és vissza akart menni. Én addigra lent a pincében. Hallom, hogy ül az ajtó előtt fönt és nyávog, hogy engedjem be. És ekkor, ahelyett, hogy a szokásos (dögölj-meg) gondolattal ignoráltam volna, felmentem szépen, beengedtem, majd visszaslattyogtam a pincébe, hogy folytassam a szelektálást.

és most jön a legeslegnagyobb.
hazaérve (bringával, decemberben, jajdejó) újházba be, lépcsőházban körülnéz, szerelő-matató férfit meglát. kérdezem, a gondokhoz van-e szerencsém. mondja, igen. beszédbe elegyedünk a bringatároló kulcsmásolása és egyéb nagy életkérdések kapcsán, majd átsétálunk az udvaron. kérdezem, mit csinál most épp.
erre ő: fenyőfát díszítek. mert ebben a házban, 10 éve lakunk itt, minden évben van egy fája a háznak, amit mikulásra feldíszítünk és januárig áll. mire besötétedik, már készen is lesz.
nincsenek szavak.
a fa szép. a gesztus önmagában. lefekvés előtt meg lehet lesni, ahogy áll az udvar közepén.
a beszélgetésünk alatt már belesett egy nő a házból, megállapította, hogy nagyon szép, és érezni lehetett a szavaiból, hogy hálás érte.

azt már nem is mondom, hogy a gondnok fia bicikliket épít, úgyhogy szerelő is lesz a háznál, viszonylag azonnal.

és hogy a szomszéd Magdi néni "Isten hozta magukat, hallottam, hogy nagyon aranyos lányok jönnek" fogadtatásban részesített

vagy hogy az online pólóbolt kérésünkre újra gyártja az épp-nem-gyártott mintájú viccespólót (katt ide, méretgépet megnéz, infókat elolvas, szerintünk világbajnok a csávó).

és azon túl, hogy a dobozok meg a zsákok kipakolás útján is szaporodnak,
örömhír, hogy van ösvény a szobából kifelé,
valamint működik a kaputelefon,
és a fürdőszobai tükör fölötti világítás minden eddiginél alkalmasabb fényt biztosít szemöldökszedéshez.
mindezeken túl nem csak rég-nem-látott és elveszettnek hitt tárgyak kerülnek elő, amelyeknek egyetlen pillantásnyi látása is teljes élet-korszakokat képes visszahozni illatokkal és érzésekkel együtt, a legmélyebb ösztönök szintjén jönnek elő olyan szokások is, mint hogy a ruhák közé a szekrénybe rejtsünk egy szappant, hogy jó illatuk legyen.
vajon a képen látható darab melyik felmenőm gyerekkorából származik?

nem tudni. illata viszont még mandarin. 

Megélni

A múltkor, amikor valahogy egy újabb szenvedős blogbejegyzést alkottam épp ide, tettem föl magamnak az (olvasói) kérdést, hogy hogy is van ez, miért nem írok a sok-sok boldogságról olyan gyakran. És persze azt válaszoltam rá, hogy mert akkor nincs időm írni, hiszen éppen megélem. És az fontosabb. 
Na és hát ez az. Amire ma megint sikerült rájönni, hogy mindent lehet szenvedélyesen, belehelyezkedőn, velejéig kiszippantósan megélni. Azt is, ami boldogságos és azt is, ami fájdalmas. 
És hogy minden perc, amikor éppen nem megélünk, hanem túl, az veszteség. 
Persze ezzel semmi újat nem mondtam, de azért magamnak is ki kellett mondani. Ismét. 

Például ez az aktuális kedvenc kép is épp egy megéléskor történt. Látszólag felesleges sorban álláskor, önmagam szórakoztatása gyanánt. Ez az idő nem telt hiába. 

megfosztják ruháitól

még mindig bennem van a furcsa szorongás, ahogy írni kezdem.

böjt. keresztút. család. szombaton meghívtak minket, hogy vegyünk részt a családok keresztútján és legyünk egy állomás stb.
aki tudja, hogy megy ez, el tudja képzelni.

sosem voltunk különösebben keresztút-járók, de egyértelműen érezzük most, hogy ennek jelentősége van. 

("bekerülni" a 14 ép, egészséges család közé, akit találtak az egyházközösségben, felolvasni néhány jó szót , ami lehet, hogy valakit megérint, együtt venni részt ezen a sajátos elmélkedésen, együtt venni részt bármin. aktívnak lenni az egyházban. képviselni, hogy igen, a család fontos)

szokásos szombat, egy idő után kezdünk készülődni. szövegben, lélekben, testben.

apu jön haza, mondja, hogy baj van, nagyon nagy baj. 

életemben kétszer hallottam tőle ezeket a mondatokat. így. a másik egy autóbaleset volt, tisztán emlékszem, amikor hazajött.

ég krasznahorka. kapcsolja be a rádiót, jönnek a könnyei. 

krasznahorka kicsi gyerekkorunk óta A Vár volt. nem töltöttünk ott sok időt, de annál meghatározóbb időket. 
s főleg, hogy onnan lehetett hazavárni aput, hallgatni tőle a rengeteg mesét, családtagként emlegetni a kedves-múmia zsófiát, akitől féltünk is, 
és tudtuk, hogy elkövet néha egy-két megmagyarázhatatlan dolgot. 

ha bárki kérdezte, hogy mit dolgoznak a szüleim, akkor el lehetett mondani például, hogy  "az én apukám védi a krasznahorkai várat". 

minden gyereknek megvan "az én apukám úgyis erősebb" mondata, nekem ez volt az.

snitt. 

keresztútra el. 

tizedik állomás, Jézust megfosztják ruháitól. 

vajon mi mindent kell még elengednünk? családnak, nemzetnek, közösségnek? sorolom a listát, magamban, istennek, dühösen és félve kérdezem, vajon mi vagy ki a következő a nagy világégés-listán?

mennyi van még?

snitt. 

közös családi cukrászda-élmény, közös családi mise, Maurus atya.

Maurus atya kicsi gyerekkorunk egyik meghatározó egyházi szereplője. ő volt az, akinél gyerekmisén a Miatyánknál be lehetett tódulni az oltár köré és kézenfogva imádkozni együtt. humor, szigor, szeretet.  kb tizenöt éve láttam utoljára.

evangélium. Jézus azt mondja, "én három nap alatt felépítem újra"

vasárnap. 

délelőtt hívnak a várból, hogy azonnal menni kell. kárfelmérni, kamerafelvételeket kihozni, ilyesmi.

érzem mélyen belülről, hogy nekem is oda kell mennem. nem tudom megmagyarázni, miért. 

talán mert nem voltam ott, amikor átadták az egyik balatoni házat, majd a másikat. talán mert ott voltam, amikor václav havel szónokolt a lodiar tetején rendszerváltáskor, talán mert nem tudtam bemenni a keresztanyámhoz a kórházba, mielőtt meghalt, pedig tudtam, hogy akkor láthatom utoljára. vagy talán mert mélyen legbelül mégis lakik bennem egy oknyomozó újságíró. vagy tán még több, egy kalandor. nem tudom.

(zárójel.  két nappal korábbi pszichodráma csoport, behúzom a székem: "azt szeretném látni, milyen lenne az életem, ha az elvárások helyett a vágyaim szerint alakítanám?" aki tudja milyen az, el tudja képzelni)

nem sokkal később elindulunk. 

apu mondja induláskor, hogy bátor vagyok, hogy eljöttem.

azt hiszem, egész eddigi életemben ez volt az egyik olyan mondat, amire nagyon vágytam tőle.

 

beengednek még aznap este, három rendőrkordon, nyomozó, igazgatónő, őrbácsi, sötétedés. 

jellegzetes, semmihez sem hasonlító füstszag, szálló pernye, az arcokon szorongás. elmondhatatlanul nagy szél, izzó gerendák.

mindenki. magyarul. beszél. 

"ottókám, ha meglátod, sírni fogol"

nem sírunk, nem tud kijönni a könny. a látvány rosszabb mindennél, amit elképzeltem.

amikor újabb faldarabok omlanak le, a tűzoltók kitessékelnek, hogy életveszélyes. lángol, oltani kell újra.

aztán másnap beengednek megint. 

ami ép, az szinte érintetlen, ami megsemmisült, az megsemmisült. 

fekete és fehér, halál és feltámadás. 

a rendőrök korrektek, óvatosak, figyelmesek és annak a megkönnyebbülése látszik mindenkin, hogy ennek a napnak már van előremutató célja. senki nem beszél a gyanúsítottakról. csak az ostoba bulvársajtó, de az ide, a tenni akarók közé nem ér el.

muzeológusok érkeznek, nincs elég sisak, talpig úriembernek öltözve felsétál a domboldalon az ex-elnök. beengedik.

hosszú várakozás, én közben kutatási jelentést írok egy egészen más világ számára. aztán hazaindulunk. 

hosszan, sűrűn késztet pislogásra a szemembe szállt por. 

az igazgatónő szavait hallgatva tűnik el a látóhatárról a várrom. van remény.

Előjel

Remélem, legalábbis.

Küldöm mindenkinek, aki várja.

Régen vágyott kép régen hallott mesével

http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/berci/berci02.html

jelen

korábban is sokat foglalkoztatott a jelenlét kérdése, és azt hittem, tudom, mit jelent.

igazából az elmúlt egy hónap tanított meg rá, ami, leginkább, valami mély szintről jövő vágy mentén, az időm megtisztításáról szólt.

ott lenni, ahol, akkor, amikor. 

a jelenlét azt jelenti, hogy mersz belefeledkezni a pillanatba és átérezni minden sejteddel.

hogy kapaszkodsz a fizikai lét vonásaiba, és elhessegeted a múlt tapasztalatainak meg a jövő lehetőségeinek csábítását. 

egy egyszerű bevásárlás közbeni csacsogásban ráérezni mélyen a másik vágyára, ami a mondatai mögött sejlik, 

karácsonyi asztal körül ülve mélyen a másik szemébe nézni,

őszinte választ adni egy éjszakai beszélgetésben, 

beengedni a viszont-választ, akkor is, ha élesen és mélyre hatol, mert attól megérezheted a mögötte lévő szeretetet is.

elfogadni, hogy ajándék nélkül, vagy kevesebb ajándékkal is lehet ünnepelni

játszani, táncolni, kockáztatni.

szemcsillogásnak örvendezni.

és lemondani a párhuzamos életekről. hogyha az egyikben vagyok, akkor tudok a másikon is gondolkodni vagy amíg a harmadikban cselekszem, már tervezhetem a negyediket. 

mindez azzal jár, hogy az ember sokkal kevesebbet tud teljesíteni.

és kicsit többet befogadni.

és legyünk őszinték, a kevesebb teljesítmény sokkal kevesebb elismeréssel jár,
sőt, esetleges elmarasztalásokkal és kudarc-élményekkel is. 

kevesebb fáradsággal,

és sokkal több élet-örömmel.

"Megríkat minket egy szomorú szám.
Sose halunk meg vagy inkább csak ritkán."

léleKzet

az idei advent az egyszerűség, 
a szent sóhajok 
és mélységes apró pillanatok adventje

a mi istenünk a meglepetések istene.

a csodát nem várni kell, 
hanem csak engedni.

kevés szóval

 

a szabadság nem elhatározás kérdése.

hanem csak úgy jön,

és lehet, hogy ajtóstul ront a házba,

de az is lehet, hogy finoman és észrevétlenül oson be, nem ismerve ajtót, falat...

visz magával, vagy csak megsuhint, ki tudja.

az idei kisoroszi ősz ezt hozta.

hogy nem arra érdemes koncentrálni, hogy mit kellene, hanem hogy mi van.

hogy "mindenki meg képes a változásra, ha megváltozik az észlelése"

és még sok apró impulzust, amik most kimondatlanok akarnak maradni.

helyette néhány fotó a szabadságkeresős csütörtök délelőttből.