hosszú/boldog/házasság

sokáig azt gondoltam, 
hogy a szüleim hosszúházasság-receptje megfejthetetlen.
de mostanában, ahogy hallom anyut 
beszélni_hosszan_átéléssel_érzéssel_szakértőn_fociról,
kezdem azt érezni,
hogy az egyik pillérhez
egy icikepicikét 
közelebb jutottam. 

Emese

Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.

DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.

Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki?  A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.

Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).

Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát:
- Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan. 

S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.

Coming out

Házasságellenes vagyok. 
Mostanra, néhány napja összeállt ez bennem. 
Keresztény vagyok, hívő, alterkatolikus, meg általában véve konzervatív az értékrendem, 
de akármennyire is igazak ezek, érvényes az első mondat is. 
Házasságellenes lettem, mert rá kellett jönnöm annyi helyről, hogy a fele is sok, 
hogy a mi generációnk nem az amíg-a-halál-el-nem-választ üzemmódra van programozva. 

Ne házasodjunk össze, légyszi. 
Mert aztán úgyis elfáradunk a kapcsolatban
aztán úgyis találkozunk valaki mással
és úgyis szerelmesek leszünk és boldogok
valaki mással
és aztán, 
mivel már sok sok helyről megtanultuk, 
hogy a legbenső vágyak a legigazibbak,
úgyis a legbenső vágyainkra fogunk hallgatni
és elválunk.
és aztán magyarázkodhatunk boldognak és boldogtalannak
közelinek és távolinak
és ihatjuk még a bűntudat keserű levét ki tudja, hogy meddig. 

Inkább csak találkozzunk, közeledjünk, 
távolodjunk, csiszolódjunk. 
Amikor annak van az ideje, köteleződjünk el,
amikor annak, szüljünk gyereket,
amikor annak szeressünk, 
amikor annak, búcsúzzunk.
De a nyomasztó ígéretet,
a külsőséges hacacárét
a hurkát előételnek
a menyasszonytáncban manifesztálódó nyilvános erőszakot
azt hagyjuk ki, légyszi. 

De az is lehet, hogy az "amíg a halál el nem választ" mondatban 
a halál
nem az a perc, amikor már nem ver tovább a szívünk
hanem az az erő, ami bármit tönkre tud tenni
ami magával ragadja a depressziósok életerejét
ami megszünteti azt a köteléket, ami által egymást választjuk 
és ami a kapcsolatokat emészti föl, úgy általában. 

Juteszembe. Wass Albert egyetlen szerethető verse. Amit már oly rég posztoltam. De az is lehet, hogy még soha. 

Halál

Én úgy képzelem el, 

hogy a halál egy óriási nász, 

legszentebb, legemberibb ölelés. 

Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. 

Nem rém: rémeket elűző. 

Több mint a Szépség. 

több mint a Szerelem, 

a Jóságnál is több: 

Kegyelem. 

Én úgy képzelem el, 

ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás 

és akkorára nő a fájdalom, 

hogy nem bírom tovább: 

hozzám lép egy fehér ismerős, 

szép csendesen lecsókolja a számat, 

lefogja ezt a vergődő szívet, 

és ennyit szól csak: elnémuljatok. 

Erre megszűnik minden indulat. 

Erre megszűnik minden fájdalom, 

csak gondfelejtő békesség marad: 

se könny, se vér, se akarat, 

nem lesz már semmi sem. 

Elhal a szívem dobbanása, 

s végtelen álmok néma lánya 

bűvös, tüzes csókjába zár. 

Szeretőm lesz egy éjszakára 

a széparcú Halál.

18+

must say.

elsősorban túlsúlyos nőtársaknak.
titkos felismerés.

a bőr. a legnagyobb szervünk.
ha a bőröd nagy, de szexi,
semmi.sem. állíthat. meg.

Gyerekekkel a szív dolgairól

Áki három éves múlt. Kis szőke herceg. Egyszerre földi és égi, akaratos és kifinomult. Ugyanazon a napon születtünk, van köztünk valami titkos tesóság. Ülünk a vacsoraasztalnál, csönd van és némi lelki válság, de főleg csönd.

- Krisztóc, mért sírsz?
- Mert nem tudom, hogy Peti szeret-e vagy sem. Szerinted?
- Szerintem nem.

(eszi tovább a szalámit uborkával, tömködi mellé a kenyérdarabkákat)

- Anya, mért ölelgeted?
- Hogy megvigasztaljam, gyere ide te is.
- Szerintem hagyd abba. Majd magától megvigasztalódik.

Később mégis átjön az asztal túloldalára, bevackolja magát az anyja ölébe, és folytatja.
- Az az ötletem támadt, hogy ha egyszer szeretné, akkor már örökre szeretné... Csak nem tudom, hogy azt hogyan tudnám megcsinálni...

hát. azt még pillanatnyilag én se.

de addig is

szerelmes témájú mesékről bővebben képre katt 

szívdobogás hallatszik

ma estére
ezt
csak úgy kommentár nélkül

"... egy éjjel
szívdobogás hallatszik az ajtónál.
Odakinn egy asszony áll a ködben,
haja gallyakból, ruhája hínárból,
s zöld vízcseppek hullanak belőle.
Azt mondja: 'Én te vagyok,
és hosszú utat tettem meg.
Gyere velem, mutatnom kell valamit...'
Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik.
Egyszerre arany fény ragyog... mindenütt arany fény... "

( Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Anton

Utazott. Már egy órája. Persze mi ez az egy óra ahhoz a hat és félhez, ami még hátravan. Imádta, hogy utazik. Ült a vonaton, bámult kifelé és önmagával versenyzett, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest hány új dolgot fedez fel a tájban, amin átsuhan. Érezte és a tudata minden jelenlétével átélte, ahogy az utazás puszta tényéből fakadó örömhormonok belefröccsennek a vérébe és átjárják a testét. Emellett még az aznapi munkaélmények is mocorogtak benne, rengeteg új ötlete volt, és igyekezett ezeket papírra is vetni mielőbb. Amint besötétedett annyira, hogy az elsuhanó tájban már nem volt mit gyönyörködni, munkához látott. A néger srác valamivel ez előtt szállhatott fel és ült le a túlsó ülésre. Némi idegességgel, egy rakás kajával, meg valami furcsa, feléje áradó figyelemmel. Az volt az érzése, hogy nézi, de persze, mire odanézett, már elkapta a tekintetét. Ebből megállapította, hogy nem, nem néz, csak kulturálisan más a kisugárzása, vagy valamiért nagyon nyitott, hogy még így két méter távolságból is tolakodónak érződik, miközben nem is néz. Aztán nem foglalkozott vele, a kulturális különbségnek tudta be az egészet, bekapcsolta a zenét, élvezte, hogy alkot, na meg hogy utazik. Hamar eltelt a hat és fél óra, befutottak a fővárosi pályaudvarra. A srác is a végállomásig utazott, időben felöltözött, és leszálláskor elé került valahogy. És ott, sorakozva az ülések közötti ösvényen, megpillantott benne valamit, amit még soha senki máson nem vett észre. A füle mögötti ívet, azt a soha, senki által észre nem vett testrészt (hát egyáltalán testrész az? Valakinek a füle möge?) hirtelen egy pillanatra olyan vonzónak és kívánatosanak látta, hogy szinte belepirult. Aztán rögtön arra is rájött, hogy ez inkább vicces, mint romantikus, felvette a sapkáját és nekivágott, hogy átszelje a pályaudvart. Kb egy kilométerrel arrébb, egy mozgólépcsőhöz érve, amikor a bőröndjét igazítva hátranézett, hogy akadályoz-e valakit, azt hallotta, hogy a mögötte álló odaszól: It’s all right. Ő volt az, a néger srác a vonatról, és már elegyedett is szóba. Arról, hogy meg akarja ismerni, már a vonaton is szeretett volna beszélgetni, de látta, hogy elfoglalt volt, de most talán itt az alkalom. Alig tudott magához térni az „ez-a-férfi-követett-engem-baszki” érzésből, de ösztönből, laza kedvességgel igyekezett lekoptatni az idegent. És már kezdődött is a honannjöttél-deérdekes párbeszéd, aztán eggyel keményebbre váltott a hangnem, „az nem lehet, hogy nem találkozunk, MUSZÁJ, hogy megismerjelek”. Éjszaka volt, 11 körül, a főpályaudvar nem éppen egy kedves hely, és a férfi szeméből egyre többször villant meg az a fény, amiből nem kell nagy képzelőerő, hogy le tudja magában vetíteni bármely nő a best of családon belüli erőszak válogatás filmet, ahogy majd ez a pasi csinálja. A párbeszéd verbális szintje pedig átváltott a hadd adjam meg a telefonszámomat című, allegro fortissimo tételbe. Hiába bizonygatta, hogy hiába, a férfi esélyért könyörgött. Látta, hogy a menekülésnek ez az egy útvonala elérhető, úgyhogy beírta a számot, és elrohant a legtávolabbi villamosmegálló irányába, remélve, hogy onnan megy az övé is.

Az, hogy ez után még le kellett merülni az aluljáróba néhány drogos társaságán átverekedve, már csak hab volt a tortán.

 

Vérmérséklettől és önsorsrontási potenciáltól függően a tanulságkeresős játék többfelé vihető ez alkalommal.

1. az utazás boldogít, ülj fel egy találomra kiválasztott vonatra, és élvezd, ahol szalad el melletted a táj

2. amint alkalmad nyílik rá, nézd meg a szerelemed füle mögét, lehet, hogy gyönyörű, és még észre sem vetted

3. a boldogság vonzó

4. ha legközelebb egy férfi a telefonszámodat kéri, mondd meg neki, hogy nyugaton már fordítva divat, és ha akarja, ő megadhatja az övét

5. ha megérzed az erőszakot, akár egy szemvillanásnyira is, szaladj, ahogy csak bírsz

6. mindig vegyél villamosjegyet, még a felszínen.

 

 

Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.