pszichodráma asszisztens

hát helló, vizsgadrukk. 
örülök, hogy itt voltál kicsit
nem tudtalak egészen beengedni, mert sok volt a doboz és keskeny az ösvény, 
de azért a szabóervines büféhangulat és vizsgaidőszaki kávéillat, éjszakai jegyzetelésbe bóbiskolás megcsapott akkor is
és jó, hogy eszünkbe juttattad, hogy a közös tanulás csoportos egymást paráztatással és lazasági versennyel fűszerezve milyen jó kis élmény. inkább az együttlét, mint a bevitt információk mennyisége miatt, de akkor is.
hogy a tanulás érték
és a tétel kihúzásakor érzett gyomorgombóc semmihez sem hasonlítható 

egy újabb szeretetteljes, bizalomteli, megerősítést nyújtó szakmai közösség
és közel két év együtt töltött idő 
egymással megosztott élet-mozaikjaink
öröm és fájdalom, meghatódottság és sokemeletes itt-és-most helyzetek
agyő.

búcsúzósabb és kötődősebb ez a helyzet, mint gondoltam, hmm.

és
még azt akarom mondani, 
hogy persze ennyi évesen vizsgázni már más
meg hogy mindenki-tudtahogy-úgyismegcsináljuk
meg persze jók vagyunk benne
meg nemnagydologaz

de igenis nagy dolog.
mert majd két évig dolgoztunk érte, időt, pénzt, meg egyéb dolgokat pakoltunk bele
és nem kürtöltük ugyan világgá, hogy mennyire izgulunk
de sokat jelent
és akinek van ideje, légyszi örüljön velem.

Izrael

A héten többen olvastak Izraelből, mint Magyarországról.
Waccap?
Akinek  van tippje, ne tartsa vissza.

život je čudo, avagy nem-várt szépségek a költözés idején

A költözés önmagában nem hírtérték.
Úgyhogy jöjjenek inkább a "habon a tortán a koktélcseresznye" - részek.

hogypéldául nem kis küzdelmek árán, de sikerült az összes hulladékot szelektíven eltávolítani a régilakásból.
jutalmul a jóisten küldött egy teljes forgatócsoportot, hogy amikor az utolsó darab flakonokat és tojástartókat hajigálom kifelé, trendi bringámmal és hajléktalan-kesztyűmben, akkor még heroikusabbnak érezzem magam (m1 vasárnap délután, valami mezgaz műsor a hulladéktörvény változásáról)

vagy hogy az utolsó nap még minden eddigit felülíró nyílt és egyenes kommunikációba kerültem a bringatárolóban lakó fekete macskával. Ajtót kinyitottam, ő kiszökött, kicsit körülnézett, aztán megunta és vissza akart menni. Én addigra lent a pincében. Hallom, hogy ül az ajtó előtt fönt és nyávog, hogy engedjem be. És ekkor, ahelyett, hogy a szokásos (dögölj-meg) gondolattal ignoráltam volna, felmentem szépen, beengedtem, majd visszaslattyogtam a pincébe, hogy folytassam a szelektálást.

és most jön a legeslegnagyobb.
hazaérve (bringával, decemberben, jajdejó) újházba be, lépcsőházban körülnéz, szerelő-matató férfit meglát. kérdezem, a gondokhoz van-e szerencsém. mondja, igen. beszédbe elegyedünk a bringatároló kulcsmásolása és egyéb nagy életkérdések kapcsán, majd átsétálunk az udvaron. kérdezem, mit csinál most épp.
erre ő: fenyőfát díszítek. mert ebben a házban, 10 éve lakunk itt, minden évben van egy fája a háznak, amit mikulásra feldíszítünk és januárig áll. mire besötétedik, már készen is lesz.
nincsenek szavak.
a fa szép. a gesztus önmagában. lefekvés előtt meg lehet lesni, ahogy áll az udvar közepén.
a beszélgetésünk alatt már belesett egy nő a házból, megállapította, hogy nagyon szép, és érezni lehetett a szavaiból, hogy hálás érte.

azt már nem is mondom, hogy a gondnok fia bicikliket épít, úgyhogy szerelő is lesz a háznál, viszonylag azonnal.

és hogy a szomszéd Magdi néni "Isten hozta magukat, hallottam, hogy nagyon aranyos lányok jönnek" fogadtatásban részesített

vagy hogy az online pólóbolt kérésünkre újra gyártja az épp-nem-gyártott mintájú viccespólót (katt ide, méretgépet megnéz, infókat elolvas, szerintünk világbajnok a csávó).

és azon túl, hogy a dobozok meg a zsákok kipakolás útján is szaporodnak,
örömhír, hogy van ösvény a szobából kifelé,
valamint működik a kaputelefon,
és a fürdőszobai tükör fölötti világítás minden eddiginél alkalmasabb fényt biztosít szemöldökszedéshez.
mindezeken túl nem csak rég-nem-látott és elveszettnek hitt tárgyak kerülnek elő, amelyeknek egyetlen pillantásnyi látása is teljes élet-korszakokat képes visszahozni illatokkal és érzésekkel együtt, a legmélyebb ösztönök szintjén jönnek elő olyan szokások is, mint hogy a ruhák közé a szekrénybe rejtsünk egy szappant, hogy jó illatuk legyen.
vajon a képen látható darab melyik felmenőm gyerekkorából származik?

nem tudni. illata viszont még mandarin. 

robot vagye

Vannak blogok, amik zártak. 
Nagyon helyesen. 
Nem teregetik ki például a családi eseményeket ország-világ előtt. 
Ezekre a blogokra csak úgy lehet kommentelni, hogy mielőtt megjelenteti, mutat egy képet össze-vissza felrajzolt betűkről és egy totálisan elmosódott fotót, amin valahol valamilyen számnak kéne felismerhetőnek lenni.
Ezt mind gúgül bácsi csinálja. 
A képet felismerni lehetetlen. 
Beírok valamit, aztán közli, hogy sajnos nem nyert, próbáljam újra.
Szépen kéri, ezért megpróbálom. Hogyaszongya "kérjük, bizonyítsd be, hogy nem vagy robot"!
Általában három-négyszeri próbálkozás után feladnám, de hurrá, van audio-verzió is. 
Na halljuk. 
Hát az a hang rosszabb, mint egy hullarészeg dartvéder. Hallgathatatlan. 
Így aztán, ötből négyszer megállapítom magamról, 
hogy még mindig robot vagyok, 
feladom a kommentelést 
és megfogalmazok néhány szokásos wörklájfbelensz önkritikát.

köszönöm, miszter gúgül.

lovli

gimibál-fotókat nézegetni és megállapítani, hogy a középiskolások ugyanolyanok, mint egykor: szépek, kisimult arcúak, szerelmesek, csinosak, lovagiasak, táncoslábúak, botlábúak, csókolózósak, szégyellősek, nevetgélősek, vagánykodóak, gyégyellősek.

mesét néző szülőkről hallani

bábozva prédikáló plébánossal találkozni

átkelni a ködös-színes, titokzatos Pilisen

arany mazsolát enni

yann arthus bertrand fotóira újra rálelni

vagány szerzetesnővérek belső poénjain kacarászni

fürdőgolyót dobni egy nagy kád meleg vízbe

és bekapcsolt fűtésre hazaérkezni

az élet apró lovliságai

köszönet érte.

sosem gondoltam volna

hogy belőled is ez lesz. 
amikor hét évvel ezelőtt utoljára láttalak,
még életteli, egyenes gerincű, forró tekintetű, tiszta gondolkodású 
férfi voltál,
akiről hittem, hogy nem vár rá a kiégés,
és nem szaladnak el vele a lovak,
és nem alszik ki benne a tűz,
és egészségesen fog megöregedni. 
vagy még inkább, hogy nem fog megöregedni soha. 

vonzó voltál és elegáns, még akkor is, ha nekem elviekben bácsi is lehettél volna. 
igényes, szellemes, pozitív világlátású
rendszerváltó vagány.

és amikor sok év után újra láttalak, 
nem akartam hinni a szememnek, hogy a tűz helyén önkívületig ható üresség van
a kisugárzás helyett alkoholszag
és kiállsz még így is, mert valami hajt, 
de hinni nem hiszel már semmiben. 

sosem hittem volna. 
nekem fáj, gondolom, neked nem, ezért mondom. 
és nem akartalak elveszíteni, gondolom, erről sem tudtál.
és e helyről üzenem 
svéd gyerekvers alakzatban
hogyha ez az ára a rendszerváltásnak, 
akkor inkább ne csinálja senki. 
mert nem éri meg. 

Megélni

A múltkor, amikor valahogy egy újabb szenvedős blogbejegyzést alkottam épp ide, tettem föl magamnak az (olvasói) kérdést, hogy hogy is van ez, miért nem írok a sok-sok boldogságról olyan gyakran. És persze azt válaszoltam rá, hogy mert akkor nincs időm írni, hiszen éppen megélem. És az fontosabb. 
Na és hát ez az. Amire ma megint sikerült rájönni, hogy mindent lehet szenvedélyesen, belehelyezkedőn, velejéig kiszippantósan megélni. Azt is, ami boldogságos és azt is, ami fájdalmas. 
És hogy minden perc, amikor éppen nem megélünk, hanem túl, az veszteség. 
Persze ezzel semmi újat nem mondtam, de azért magamnak is ki kellett mondani. Ismét. 

Például ez az aktuális kedvenc kép is épp egy megéléskor történt. Látszólag felesleges sorban álláskor, önmagam szórakoztatása gyanánt. Ez az idő nem telt hiába. 

mindig. ez. van.

hogy akkor lehet csak beismerni, hogy a lélek kicsit össze van törve-zúzva, ha a test is összetörik mellé.
mert akkor otthon lehet maradni kicsit, még ha dolgozva is, és inni meleg teát mézzel, és kérdezni magamtól szüntelen GulyásPeti mondatát (amiért azóta is hálával tartozom), 
hogy kriszta, magadhoz mikor vagy jó?
sőt lehet dühöngeni kicsit. és a kedves-kollegiális "jólvan"-ra a telefonban kiszabadítani még néhány hetek óta várólistán lévő könnyet is.
önsajnálat end. 

a biciklizés azért is jó, mert még ha a taknyos őszi időben kicsúszik eléd valaki, és átröpülsz fölötte és kicsit összetöröd magad, akkor is csupa varázslatos jószándékkal lehet találkozni.
fiatal srác, aki rendíthetetlenül magázódik
és felkísér, biciklit cipel, orvoshoz küld, taxit hív, buszra feltesz és bármit felajánlana, hogy még segíthessen
és felhív este, hogy minden rendben van-e.
kedves barátnő másnap jön, hoz enni, inni, sírni, nevetnivalót. 
és mondják, hogy vigyázz magadra. máshogy, mint máskor. 

korábban hallottam valakitől, hogy akinek autóbalesete van, annak másnap hatalmas izomláza lesz mindenhol, mert a sokktól megfeszült minden izma és másnapra azok bedurrannak. hát ez is érdekes élmény. 

és mindezt azért írom le, leginkább magam miatt, hogy el ne felejtsük, hogy ütközés nélkül nincs élet. és élni csak veszélyesen lehet igazán. ez utóbbi mondatért pedig Szabinak jár a nagy köszönet. 

Tenger

Nem is olyan rég egy spontán fröccsözős gárdonyitéri estén arról merengtünk, hogy milyen jó azoknak, akik boldogságra vannak programozva, és akárhol és akármilyen körülmények között is tengessék napjaikat, meg tudják találni az okát, hogy boldogok legyenek és elégedettek. Azt hiszem, az efféle derű valami alap beállítás, genetikus cucc lehet. 
Hogy például közös ismerősünk, X, valószínűleg olyan személyiség, hogy ha leteszik őt a sivatag szélén, akkor annak fog örülni, hogy süt rá a nap. 
De végülis, a sivatag és a tengerpart nagyon hasonlít egymáshoz. Csak egy aprócska különbség van köztük: a tenger. Ha ettől eltekintünk, éppen ugyanannyi okot találhatunk a boldogságra.


Ha itt és most, ma vagy holnap kifognám az aranyhalat, két dolgot kérnék tőle.
Türelmet. 
És bizalmat. 
Korlátlan mennyiségben.

Az aranyhal olvasóim jelentkezését kommentben és privátban egyaránt kitartóan várom, 
Bizalommal,
k.
utóirat.
a témába vágóan nézzétek meg A világ nagy és a megváltás a sarkon túl ólálkodik című kedvességet. 
 

Tömeg vagy közösség?

Mostanában kijut minden hétre egy bkv-s közlekedés-élmény. Jóféle TÖMEGközlekedéses-egymáshoz simulós.
Kezdetben, amíg nyár volt és sütött ránk a nap, az emberek humorral vették a szokottnál nagyobb és kötelezően kötelező intimitást, és már-már megérdemelték a dicséretet, hogy életben tartják a bölcs szabályt, mely szerint ha nem tudsz magadon nevetni, valaki más majd fog rajtad. 
Mostanában viszont szörnyűségesek ezek, nyomulás, düh, el-nem-férés, ájulás-határ, levegőtlenség és türelmetlenség. 
Meg is fogalmazódott ma, hogy a budapesti közlekedési vállalat inkább mozgáskorlátozási vállalattá alakult, mert ahelyett, hogy a mozgást előidézné, a bringás léleknek sokkal inkább úgy csapódik le, hogy korlátozza, és nagyon rosszul esik a korlátozottság és tehetetlenség érzés. Meg hogy a könnyed és közösségi közlekedés helyett a szorosan simuló testek és kiszámíthatatlan dugók összevont szemöldököket és közösségileg elrontott reggeleket okoznak. 
Különösebb tanulság nincsen, azt leszámítva, hogy bringázzon, aki csak teheti, mert sokszor nem is becsüljük eléggé, de a társadalmi össz-boldogság és össz-szabadságérzésnek igen nagy jót teszünk ezzel. 

Megvan az idei

Mármint az idei évi kreatívlekvár.
Gyömbéres-citromos körte-füge. Fehérborral persze. 
Nem sokon múlott, hogy kicsússzak a fügeszezonból, a körtéről nem is beszélve.
Különlegessége, hogy a belereszelt friss gyömbérnek köszönhetően tényleg csípős, de csak épp kedves-pikánsan. 
További különlegessége, hogy a türelemnek és a lekvárfőzés közbeni, cseten érkezett anyai párkapcsolati intelmeknek hála, kellően kemény lett, úgy értve, hogy nem totál-folyékony. 
Ami a korábbinál tapasztaltabb készítőre és hosszabb várható élettartamra utal.

A türelemről még lesz szó a közeljövőben. Csak győzze kivárni a T. Olvasó. 
Az anyai intelmekről pedig annyit szólanék, ha már a lekvárfőzést mint igazán hagyományos tevékenységet emlegetjük, hogy az elmúlt idők több forrásból összeálló nagy tanulsága az, 
hogy soha több segítő szakemberre nem lenne szükség, 
ha mi, nők, mernénk bízni az anyánk bölcsességében és megkeresni az igazán igazi nő-társ barátnőket. 
mindehhez persze rengeteg bátorság kell, kivetkőzés, bizalom, önelfogadás, önfeltárás és a szégyennel meg a félelemmel való örök megküzdés. 
de akinek megadatik ennek a felfedezése, az olyan, mint Isten függőágyában himbálózni. 

úgyhogy az idei évi lekvárt, 

mert a lekvár legalább annyira alkotás, mint az írás, 

Anyukámnak és Andimnak ajánlom, hálával és szeretettel az utóbbi hetek itt-és-most szépségeiért.

hogy végsősoron ki is a vesztes...?

Gárdonyi téren várakozás, bringával, elgondolkodva.
Odajön tizenéves srác, szőkített hajjal, legalább félig cigány, egyik fülében kis fülbevaló, és a klasszikus, kéregetős "ne haragudjon!"-nal indít.
ülök a padkán, felnézek rá, gondoltam, legalább meghallgatom.
- Az a helyzet, hogy fogadtam a barátommal, aki egy lány, és vesztettem. És az volt a fogadás tétje, hogyha veszítek, akkor meg kell ölelnem egy idegen embert. Tudna nekem segíteni?

Biztosan látszik rajtam, hogy nincs kedvem felállni és gondolatban nagyon máshol vagyok, mondok neki valami kifogást, hápogok, kérdezem, hogy hol van a lány-barát. Mutat a járda másik szélén susmorgó-kuncogó csajokra.
Nekem eddigre esik le, hogy nem pénzről, nem cigiről, hanem egy ÖLELÉSRŐL van szó. 
Na várj csak, mondom, felállok, és megölelem. Ő persze óvatos és távolságtartó. Nagy kő leesik a szívéről, szinte hallani.

Megköszöni és együtt mennek tovább vihogva. Hát, ilyen kis bájos, win-win fogadásokat mindenkinek!

más

Ma minden olyan más.
Tisztább a reggel, aranylóbbak a fények, sűrűbb a levegő, élesebbek a zajok, lassabban áramlik az élet hömpölygése, néha talán meg is áll. a naplemente felejthetetlen színeket rajzol, a gyerekek mosolya örökre a felnőttek szívébe íródok.
A színes pulcsik kitűnnek, a madárvijjogás veszélyesebbnek hangzik, és igen, van a levegőben  letisztultság, gyász, elengedés, de éppenúgy újjászületés is.
És igen, megcsap másodpercekre a mindenszentek-illat. Az ősz, és a távolból leselkedő tél illata.
a naptár szerint ugyan nem, de meggyőződésem, hogy ma van az őszi napéjegyenlőség. 

nem baj, ha sírhatnékod van.
nem baj, ha félelmetes a szél.
nem baj, ha megölelnél bárkit, aki szembejön.
nem baj, ha ürességet érzel és az sem baj, ha már nem tudsz többet befogadni, mert telítődött a lelked.
és nem baj, ha semmit sem érzel mindebből.
nem baj. 

van

hétköznap délután, csillivilli bevásárlóközpont kihelyezett padja az első emeleten.
tizenéves pár. szép, babaarcú, telt lány, leggingst és nem túl szexuális, ámde annál klasszikusabb Nagy Szürke Pulcsit visel. Vékony fiú, kócos hajjal, közel bújva, tündökölnek egymásban.
Rájuk nézve valami mélyről jövő öröm, mosolygós elégedettség tölt el, hogy ez a tizenéves babaarcú telt lány itt és most, a pláza ál-csillogásában, szeretve van. jó ez így.
amikor visszafelé jövök, még mindig ott ülnek. egy közös kiflire nyomnak kinyomós sajtot és szerelmesen majszolják. tökéletesen környezet-idegen. mégis tökéletes. 

Csak az a káposzta...

Az idei nyár és az igen sokszínű esküvőszezon remek tanulságokat hozott sokféle téren, többek között a tudományos, megfontolt és többé-kevésbé felelős, de mindenképpen élvezhető gasztro-alkohológia terén is. 

Megvan és tesztelve lett ugyanis többrendbelileg a tuti képlet, hogyan lehet a Maximális Pörgés - Minimális Másnaposság kombót elérni a lakodalmak esetében.

Az alapképletért ezúton is hálás köszönet Bének és minden kedves ismeretlen korábbi kísérletező kedvű kollégának, a fejlesztésbe beszállt további cimbiknek pedig egészségére. 

Ja és hogy mi a képlet: 

sok pálinka

sok víz
rrrrrengeteg tánc

sok hús

sok zöldség

kevés köret

nulla sütemény (mindig a szénhidrátokkal van a baj, ugye...)!!!

és most jön a legfontosabb rész:

Nulla éjféli káposzta!

Aki kitalálta, hogy az éjféli káposzta a lakodalmas menüben arra szolgál, hogy megelőzze a másnaposságot, az hazudott.

Vagy máshogy értelmezte a megelőzést.

Mert kísérletünk eddigi összes résztvevője, aki fogyasztott a csalfa menüből, mind úgy végezte, hogy odáig semmi baja nem volt, a reggelt mégis a bizonyos porcelánbusszal töltötte. 

És rendre mind-mind ugyanazzal a mondattal köszöntötték az új napot: "azzal a káposztával nem volt valami rendben..."

Tehát summa summarum. Kerüld a Káposztát!

néni

Csak nosztalgiázásból,
mivel oly rég írtam róluk. nem is tudom már, hogy épp hol tartott a dilemmázás.
hogy ma végleg kiderült, amikor vihar előtti pakolászásban az erkélyről áttekintettem,
és megláttam Őt odaát kékszínű kötényruhában,
hogy Rácsosék főszereplője Néni.
most már tutibiztos.
nosztaldzsi over
hamarosan magvasabb bejegyzések következnek.

nők teliholdkor

tegnap, úgy fest, elindult egy újabb női kör.
és úgy fest, tagja lettem.
ott lenni valahol, amit nem én alapítottam, fellélegzős érzés az alapításhoz képest.
semlegesen kíváncsinak lenni pihentető a száz-fokon égéshez képest.
közelségre vágyni valakivel újszerű a kemény távolságtartáshoz képest.

ültünk, meséltünk, hallgattunk. a legtöbbször elhangzott szó az elfogadás.
erről jutott eszembe, hogy milyen szép része is a házassági eskünek, amikor a pap megkérdezi, hogy
"Elfogadjátok-e a gyermekeket, amelyekkel Isten megajándékoz benneteket?"
és hogy vajon tudja-e ilyenkor az ember, hogy elfogadni nem azt jelenti, hogy hagyja megszületni.
hanem hogy ekkor az elfogadom-úgy-ahogy-van szeretetre tesz ígéretet?

ha igen, az jó. mi meg, gyerekek, jó ha tudjuk, hogy a szüleink egykor ezt ígérték.

Fagyi. Budapestlegjobb.

Bének, Gorálnak és a többi nagy-fagyis barátocskának

Szóval az elmúlt években lecsúszott már egy-két gombóc a torkunkon. Országszerte meg Budapest-szerte is. Kipróbáltunk és emeltünk magasba mindenféle trendi helyeket, kézműves, magyartermék, kreatív elnevezésű, kreatív ízű és hasonlók alapon. De ez felülmúlhatatlan.

Nem tudom pontosan, mióta van ott és mióta nem vettük észre, a közeli nagy-színes árnyékában, 

mindenesetre szombaton, véletlenül észrevettük.

Pedig a szemünk már alig veszi észre az "olasz kézműves" szót, annyira rá van már állva a "magyar kézművesre" (várjuk is a matyófagyit, igen). 

A hely pici, kicsi, kedves, olaszos berendezéssel, benne kedves, egyszerű, anyánknál-idősebb-nagyinál-fiatalabb néni, látja, hogy elalélunk a választéktól és hogy el sem tudjuk képzelni, a gorgonzola milyen lehet, úgyhogy kóstoltat. 

Az, hogy a választék különleges, az nem meglepő a mai piacon. 

De az, hogy a levendulás csoki messziről igazi levendulaillatot áraszt, és még az íze is levendulás (amellett persze, hogy százpontos csokiíze is van), az elájulás.

És nem gombóc ám a fagyi, hanem lapos, olaszos kanállal vagyon adagolva (értsd: tuszkolva) a tölcsérbe bele. 

Ha épp menet közben elfogy a levendulás csoki, akkor "mivel pótoljam ki?" - szól a kérdés és választhatsz bármit.

És az életben először fordul elő, hogy a  három adagot alig bírjuk megenni.

Szóval tessék kipróbálni. Tökéletes.

Hogy kerültem oda...

Mióta tudjuk, hogy minden fatális véletlennek és egyéb baklövésnek fontos sorsfordító üzenete van, hajlamosak vagyunk őket szeretni.
Aki elmegy zumbára és nem visz magával cipőt (mert ugye mostanában mindent mindenhol ott- és elhagy), az magára vessen.
Még jó, hogy éppen van jóga is, ami cipő nélküli dolog ugyebár.
Igen, de nem sima, hanem antigravitációs.
Milyen hülye név, sokkal jobb lenne hinta-jógának vagy hordozókendő-jógának vagy légtánc-jógának hívni.
Már rég ki akartam próbálni, csak tartottam tőle, hogy nehéz lesz.
Az is.
De hihetetlen vicces. Egyensúlyozós, játékos, hintázós, még inkább egyensúlyozós és mosolyra fakasztós. Felszabadít. Visszahozza a gyerekkori hinta-emlékeket, kacérkodik az ember bátorságával, tartásával, erejével. És csak időnként fáj, de állítólag azt is meg lehet szokni.

szeretettel ajánlom. véletlenül is, és szándékosan is.

mennyi

érezted már,
hogy amikor nagyon-nagyon sok sírás van benned,
de nem engeded ki, hanem visszanyeled a könnyeket,
akkor hányigerré alakul?
aminek ki kell jönni, annak ki kell jönni, úgy látszik...

Cuki

Ha felszabadultan vagy épp ráérősen, várakozón vagy kíváncsian jön-megy az ember a városban, hatalmas kincseket lehet találni, ezt tudtuk eddig is. 

Imígyen akadtunk rá a minap a múzeum körút egyik egyébként is kedvenc udvarában rejtőző Cukorka boltra.

Kézzel készített nyalókák és cukorkák, a világ bármely színében. 

Három viccescuki fiatal, két srác meg egy lány. Állnak  a pult mögött, gyúrják-hevítik-tekerik-hajlítják, gyömöszölik. A falon végtelen mennyiségű folyékony íz szép üvegcsébe zárva, a boltban elmondhatatlan cukorkaillat (egész bizonyos vagyok benne, hogy ha amikor gyerekként elképzeljük a mennyországot, ott is ilyen illat van), és különböző formájú és színű cukorkák meg nyalókák mindenütt. Charlie és a csokigyár érzés, mesearanyos.

és nem utolsósorban van egy gyönyörűség biciklijük is.

ja igen, és akinek ez fontos: a cukorkák íze is mennyei. megkóstoltuk. 

tessék menni hosszú tömött sorokban, jót tesz a léleknek!

Elvesztegető

Történnek dolgok mostanában.
A vonatokat továbbra is elnézem. Az utóbbi 10 utazásból 9-szer vártam egy órát, mert rossz időpontot jegyeztem meg, néztem ki, vagy nem volt hely (!) a vonatra vagy egész egyszerűen nem értem oda. Ajándék órákat ücsörögtem bizarrabbnál bizarrabb helyzetekben. Hát jó.
Tegnap Margit-szigeti kerthelyiséges ücsörgéskor ott hagytam a telefonom a széken.
Hazaér, telefonhiányt észlel, táskát kiborít, bringára visszaül, vihar-előtti hangulatban visszateker, töksötét szigeten totális intuícióban átteker, világítás nincs, bringa-lámpa még mindig nincs, az útból semmit se látni. Mi lehet ez a fehér csík a kiskavicsos járdán keresztben? Ja, az 4 lefelé lépcső.
Lerepül. Tanulság: ha nem tudsz megállni időben, akkor vesd bele magad a zuhanásba, feszítsd meg az izmaidat és talpra fogsz esni.
Vakság, félelem, elszántság.
A telefon ugyanúgy csücsül a széken, mint ahogy ott hagytam.
Meglepő. Pedig már átgondoltam, kit hogy fogok értesíteni. Azt már nagyon sokszor átgondoltam korábban, hogy a telefonom memóriája hálózatépítés szempontjából elég nagy kincs, ami kár lenne, ha elveszne.


Snitt.
Fogadalmak ide és oda, ma végre elvittem a bringát a Miciékhez.
"Azt, hogy a biciklifestés nem egy olcsó dolog, tudod?"
igen, tudom. Hosszas beszélgetés, értékrend-csere. "Nálunk a biztonság az első." Igen, ezt is tudom.
Bringát szervizben otthagy, kulcscsomót a kosárban bennehagy. Véletlenül. Otthon észlel, este későn.
Szervez, vár, szervez, vár. és aztán jön a Rackajam-koncert a Kobuciban, ami leold minden lerakódott szennyeződést az emberi lélek belsejéből...
Minden jóra fordul, a mindenkor megmentő Dalmának ezer hála ezért, persze, nem is az a lényeg, hogy mi lehetett volna, ha (hogy ha mondjuk nem jutok be a lakásba a három napos elutazás előtt),
hanem hogy vajon
mit hagyok el épp, amikor mindenféle tárgyat elhagyok. kulcsot, telefont, telefontartót, gyűrűt, miegyebet.
mitől vagyok szabadulóban.
szabadulóban vagyok.
vagyok.

Bátor József

Rövidre vágott haj, alacsony alkat, karakteres, mégis lágy arcvonások, az arcon enyhe szorongás.
A sötét-koptatott jellegtelen farmer, amit visel - nadrág és dzseki is - egészen elszürkítik.
Fekete hátizsák, sötétkék laptop-táska, nagyméretű reklámszatyor, benne dobozzal.
Az oldalán multicégekre jellemző névtábla lóg, kifelé, rajta a neve: Bátor József.

Vajon TÉNYLEG így hívják? Hazaindult a munkahelyéről, mint minden nap, csak ott felejtette a névkártyát
vagy ez valami fura önbizalomnövelő terápiás eljárás, hogy a BÁTOR felirattal kell mászkálnia a tömegközlekedésen, várva, hogy mikor szólítják meg?
megszólítanám, de aztán mégse.

Lehet, hogy ezt kipróbálom egyszer. Egy napot eltölteni egy "Bátor Krisztina" felirattal...

Tévesen Kinézett Vonatok Napja

Ha leszokik az ember a kényszeres mindenre-felkészültségről és az élet száz százalékra, három lépésre előre tervezésétől, akkor időnként úgy járhat.
Pénteken hajnalig tartó DalmaSzülinap-ünneplés, szombat reggel hazaindulás. Az éjszakai gyors utánanézésben mintha azt írta volna Elvirka, hogy 9:28 Kelenföld. Hogy miért azt írta ki, az fura, de éjjel már eléggé nagyon éjjel volt, úgyhogy a 9:28 Kelen, az 9:21 Déli lehet egész biztosan. Node, az már az eszmélés pillanatában nem tűnik bkv-val elérhetőnek. Jön a mentőöv taxi, amiért még mindig hatalmas a lelkifurdalás, de hát ez van. Régivágású, extra-lovagias taxisbácsi kinyitja nekem az ajtót, mind anno Dzsoki Szamantának a Dallasban, máris odavagyok. Beül ő is és hatalmas mesélésbe kezd. "Tudja mi volt ennek a háznak a helyén 1952-ben? Csiszolókoronggyár. Mellette meg gombgyár, ahol dunai kagylókból gyártották az ing-gombokat. És mesél, mesél, mint egy élő társadalomtörténet-könyv. Kis utcákban történő hosszas kacskaringó után kikötünk a Komjádi uszinál, mondom neki, hogy jó nagyot kerültünk és nekem el kéne érni a vonatot. Megmagyarázza, hogy a Bécsi út nagyon zötyög (újabb régivágásúság, kíméli az autót, mint Taki bácsi a Szomszédokban). Aztán meg hogy még csak most kapcsolta be az órát. "Ez már felér egy udvarlással tőlem, de amikor csinos fiatal hölgyek szállnak be hozzám, rendszeresen elfelejtem bekapcsolni az órát". Hát így telik az út, megérkezem időben, olyan olcsón, mint még soha.
De a java még csak ekkor jön.
A vonat TÉNYLEG Kelenföldről indul, valami van most még kb két hétig csak onnan indulnak a komáromi vonatok. Néhány percnyi töprengés és tétovázás után kiderül, hogy itt bizony nyerve van egy ajándék óra, mert már csak a következőt érem el.
Snitt.
Ugyanaznap, Komárom-Szerdahely Regiojet. A sokak által ünnepelt fapados luxus. Odafelé még csak-csak, visszafelé kihoznak, felszállok szaladva a stewardess után. Indulási idő eljő, vonat nem mozdul, gyanúsan a vezetőbácsi sincs a helyén. Indulási idő után tíz perccel, amikor már nagyon gyanús, kérdezem a közel ülő szimpatikus fiatalembert: "Mikor indul ez a vonat és főleg hova?"
Mindjárt indul, Pozsonyba. Rövid gondolkodás arról, hogy inkább a beszédbe elegyedés vagy inkább a vonat elhagyása jöjjön, mire ő megelőz: "Miért, Komáromba szeretne menni? Mert akkor gyorsan le kéne szállni, mindjárt indulunk". Ígyhát leszállok, keletkezik azon nyomban újabb ajándék háromnegyed óra.

Vajon mit mond mindez az életről? Rosszul kinézett vonatok, nem jövő vonatok, máshonnan induló vonatok... sejtek valami súlyosat, de még nem látom. Akinek hamarabb összeáll, kommentbe vele!

update:

a téma, úgy tűnik a visszajelzésekből, sokakat megmozgatott. és mivel Szabi nem kommentben, hanem mailben küldte, muszáj idetennem az alábbi nagyonbölcs idézetet:
Kovács János nyugalmazott MÁV peronőr: "Ami késik, az jön!"

Mit hagyok magam mögött

Az utóbbi napokban igazán nagyon sok új fogadalmat tettem a bringázási szokásaim szelídítésére és törvényesítése vonatkozólag, főleg a kiszámíthatatlan mozgású szerelmespárok majdnem-elütése, töksötét 13. kerületi eltévedés és egyéb megrázkódtatások nyomán. DE. az úttesten bringázásról nem vagyok hajlandó lemondani, mert egész egyszerűen vannak az óbudai bicikliútnak olyan részei, amit rühellek. nincs rá jobb szó.
ma reggel jókedvűen, csinin és lendületesen tekerésztem épp az egyik ilyen szakasz helyett az úton. hátranéz, jelez, sávot vált, jobb sáv elfogy, továbbteker. Ekkor mellém gurul egy robogós fiú bukósisakkal, akár Zoltán, dobrý človek újkori megtestesülése is lehetett volna. Kedves hangon elmagyaráz valami olyasmit, hogy jelezzek egyértelműbben, mert az autó mögöttem majdnem nekem jött. Ebből én persze mit sem észleltem. Komoly nyomatékosító tekintet, én alig eszmélek, mosolygok rá egy hálásat, majd tovább hajt. Hát nem kedves? De. Törődjünk egymással :)

Örkény

Ha még nem mondtam volna, vagy nem mondtam volna elégszer, a PIM az a múzeum, amely képes rá, hogy mai nyelven szóljon a mai emberhez, lekösse, izgalomba hozza, elvarázsolja, megérintse, és ami a legjobb, az összes érzékszervét szinte egyszerre megmozgatva juttassa el a látogatóhoz a Lényeget. Nem, nem a történetet, az eseménysort, az író/költő életét, és nem is az unalmas, száraz történelmi tényeket, hanem valami belülről jövő lényegit. Mint ahogy a híres-neves Petőfi kiállításban is ezt teszi, az Örkényben még inkább.
Mert az, hogy telis-tele van elképesztően kreatív megoldásokkal (ezt a részt ne olvassa, aki meg akarja nézni, de olyasmik vannak, mint visszafelé járó hangosan ketyegő órák, titkos-tükrös ajtó, tóték dobozaiból összerakható idézetes ülőkék, budiba épített képernyő, korabeli telefonfülke, és mindennek a kicsúcsosodása, a vendégkönyvként funkcionáló szintén korabeli írógép, ahová maga pötyögheti be a vendég az élményeit), az még csak hagyján, kreatív kiállítást láttunk már.
Az, hogy jól találja meg a központi motívumot és nem simán az életét meg az alkotásait firtatja, hanem az egész kiállításban a groteszk látásmód kialakulásának életútbeli eredetét keresi, az is elvárható egy magára valamit adó múzeumtól. 
De az, hogy lelki-önismereti élményt okoz, az igazán átlagon felüli, ha egy múzeumról van szó.
Mert valahogy eltalál az ember lelkében olyan pontokat, amikor fel kell tenni önmagának a kérdést: sorsról, életfelfogásról, szerelemről, írásról. Arról, hogy hogyan akarunk tekinteni egy-egy életeseményre, sorscsapásként vagy lehetőségként, nélkülözésként vagy kihívásként. Satöbbi. 
Persze lehet, hogy ez csak nekem ekkora önismereti élmény, mert mindig is közel állt hozzám Örkény életfelfogása, meg az a szemlélet (kösz, Anyu), hogy egy cseppnyi iróniával, neadjisten szarkazmussal minden könnyebben elviselhető. 
Mindenesetre, aki valamit meg szeretne érezni Örkény világából, annak irány a kiállítás.