Budapest

kávéház. BudapestKávéház. Dunaszerdahely.

reggel fél 9, szombat.

belépek, teltház, sűrű cigarettafüst, erőteljes zsongás. Férfiak. Kizárólag férfiak mindenütt.

Valami egészen megfoghatatlan, titokzatos meghittség és erő, mintha elveszne idő és tér, csak fontosságok vannak.

Sejtelmem sincs, hogy kerülnek ide, de egészen biztos vagyok benne, hogy minden szombat reggel itt kezdik a napot, találkoznak, beszélgetnek, férfi témákról, férfias módon. Nem gondoltam volna korábban, hogy ilyen még van. Ma, Csallóközben. Kicsit félelmetes is, hogy ebbe a közegbe próbálok bebocsátást nyerni. Szép.

Budapest, dal. Cseh Tamásos.

Nem tudom honnan, de megtalál, ez is többedszerre.

Mindenféle feldolgozásban.

És kiderült a minap az is, hogy Cseh Tamás az irodánkkal szemközti házban lakott. Örömteli.

A kávéház vendégei délelőtt 11 körülre eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.

A dal, akárhányszor is indítom újra, mindig véget ér.

Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?

és miről írnál szociográfiát?

- kérdezte tőlem Judit a minap, amikor a Liget jövőjéről beszélgettünk.

Akkor azt válaszoltam hirtelen, hogy egész biztosan tennék egy romkocsma-túrát és az oda tömörülő társadalmi szigetecskék életéről értekeznék. 

De azóta rájöttem a bringástársadalom sokkal igazibb téma, sőt, a bicikliszervizek társadalma. 

Például az a furcsa, elegáns, kifinomult, szürreális és oda-nem-illő alak, akivel tegnapi szerviz-próbálkozásom során találkoztam. 

A kicsi, üveges kirakatú, felhasználóbarát-nyitvatartású boltocska előtt egy gyönyörű ezüst bringa, a kirakat üvegén igényes és vicces piktogramok, különböző nyelven írt, bringás vonatkozású szavak és egy egykerék cégér a kirakat fölött. 

Benyitok, szerszámok és kölcsönözhető biciklik mindenütt, az olajszag helyett füstölőillat. Az ajtó fölött csengettyű.

Ő a hátam mögül, az utcáról érkezik. Magas, vékony alkat, barna bőr és sokat sejtető ráncok. Megjelenése és kellemesen érdes hangja sokkal inkább egy füstös kocsma előadóművészére emlékeztet, aki esténként a kései nyugatosok műveiből összeállított, jelen kor határ-témáit feszegető utalásokkal tűzdelt önálló estekkel szórakoztatja inkább önmagát, mint a közönséget.

Szórakoztató mértékig allűrös. Magázódunk, ami már önmagában elegáns.

Elmesélem, mi a baja a biciklinek (leszakadt az első lámpa. tőből. különösebb erőszak nélkül, elmondásom szerint a zötyögős utak hatására. Ami számomra, tekintve, hogy az egész járgány szétesőben van, teljesen reális magyarázat). Nem hisz nekem. 

Őszinteségi tesztnek vet alá, hogy mikor vinném el a biciklit, tekintve, hogy záróra lévén itt akarom hagyni. Rosszul válaszolok, közli, hogy ő ugyan  nem cipeli sehova, mert itt nem fér el satöbbi. 

Közlöm, hogy akkor elviszem, mire ő, hogy akkor járjak lámpa nélkül. 

Nem haragszunk egymásra, és nem is mozdulunk. 

Aztán elmegy, hoz valami eszközt, amivel felszerelné egy másik helyre. Kifejezem, hogy nekem az nem tetszik, mire ő sértődést tettet a megszokott művészien allűrös módon, majd hátramegy és tovább matat, fűrészel. Kijön, megpróbál még valamit, de mindketten látjuk, hogy az sem szerencsés.

Ez után végiggondolja hangosan helyettem, hogyha a jövő héten jönnék érte csak, akkor addig úgysem fog hiányozni, szóval ha akkor visszahozom, akkor megszereli nekem. 

Mondom, hogy ezzel meggyőzött, hogy visszahozzam. 

"Az ön döntése" - válaszolja, mint akinek tényleg mindegy.

Lámpa nélkül, és elégedetten távozom, mint aki megtiszteltetésnek vette a találkozást, minden pimaszságával és szürrealitásával, könnyedségével együtt.

kevés szóval

 

a szabadság nem elhatározás kérdése.

hanem csak úgy jön,

és lehet, hogy ajtóstul ront a házba,

de az is lehet, hogy finoman és észrevétlenül oson be, nem ismerve ajtót, falat...

visz magával, vagy csak megsuhint, ki tudja.

az idei kisoroszi ősz ezt hozta.

hogy nem arra érdemes koncentrálni, hogy mit kellene, hanem hogy mi van.

hogy "mindenki meg képes a változásra, ha megváltozik az észlelése"

és még sok apró impulzust, amik most kimondatlanok akarnak maradni.

helyette néhány fotó a szabadságkeresős csütörtök délelőttből.

nekem a Balaton...

... szeretetteljesen várakozó, szikár, magas, hatalmas tenyerű öregember,

aki sután és mégis feledhetetlenül ölel, mint akiknek sem az édesgyermekség, sem az édesapaság nem adatott meg, de megélt két háborút, szegénységet, munkát, és őrizte a szikár termete mellett a huncut humorát is nyolcvansok éven át.

forró augusztusi napokon begyűjtött, kiszámíthatatlan forróság, ami a ház alsó részének köveiből árad ki estefelé, amikor gumimatraccal a hóna alatt, semmittevéstől fáradtan slattyog felfelé az ember

napozókrém illatú pillanat-szerelmek és egész nap bámult szörfösök

hekkek és sültkolbászok, színes törölközők minden évben szakasztott egyforma képe

hihetetlen eltévedésekkel járó túra-kísérletek

autóablakból vizipisztolyozás

régesrégi, megunhatatlan családi történetek

a szőlőhegy végében látott őzek

operaénekes szomszédok

dohos illatú pincehűvös

zöld almák

titokzatos szépségű festmények

és a hátsó kőfal mellett termő szenvedélyes feketeszeder-evés 

emléke. most már tényleg emléke csak. 

az, hogy a házat, és a nyaralót el KELL adni, nem volt kétséges. De megfogató sem volt, mivel az örökösödési huzavonában összegyűlt rengeteg emberi ostobaság elkerülése és a gyerek-státuszom tudattalan őrzése affelé vitt, hogy ebből az egészből vonjam ki szépen magamat.

és most, amikor jött a hír, hogy az utolsó kulcs is átadásra került, 

még mintha most sem hallottam volna meg a telefonban. mint ahogy azt sem, ahogy azt mondják, nem maradt ott semmi.

nem is olyan könnyű elképzelni, hogy a mi gyerekeink már nem ott töltik majd a legszebb nyarakat, és ha megyünk is, csak a temetőbe mehetünk.

A családregényünk Badacsony fejezetének végére itt és most, ott és akkor 

pont került.
nehéz, hálás, fájdalmas, visszavágyós, megkönnyebbülős, könnyektől csillanó, tétova pont.

Jó reggelt

belemosolyogni ismeretlen arcokba,

teát csűrni, hogy megmelengessék a brinygára fagyott kis testüket (amit egyébként a kávéház-tulajdonos saját kezűleg főzött meg reggel fél7-kor)

beszélgetni néhány jó szót

a kezükbe nyomni a kakaós csigát, jobb esetben a gyümölcsöt is

megkérdezni, hogy honnan jönnek és hová tartanak (ami az élet legeslegnagyobb kérdése egyébként)

megvitatni, hogy mitől jobb Dániában biciklizni,

elmondani, hogy szorítunk a fogorvoshoz

meg hogy miért jó nekünk itt kint lenni és reggelit osztani

lufit adni a kisunokának

tájékoztatni

meglepni

széppé tenni a reggelüket

meg a sajátunkat,

ennyi.

jó, hogy vannak az embernek nagy társadalmi ügyei,

de néha ki kell menni az utcára és direkt, egyenes, közvetlen, elszánt módon osztani a vidámságot, életigenlést, szeretetet, kedvességet, teát satöbbit.

kipróbálni, hogy a helyi összefogás egy LÉTEZŐ dolog a nagyváros közepén is,

és begyakorolni azt a mosolyt, amire onnantól csak egyetlen válasz lehetséges: további szép napot...

egészen felemelő. hidegben is. 

hová tart 2

Az élet időnként megmutatja. 

És addig hoz újabb meg újabb példákat, amíg meg nem érted a leckét.

Most például azt, hogy a világ nem mindig az elköteleződés irányába halad. 

Hogy igen, vannak tehetséges fiatalok és még fiatalabbak, 

hogy találkoznak egymással az útjaink, 

de van, hogy ezek az utak, csak időlegesen futnak együtt.

És az embernek az összes szabadságvágyát, mély intuícióját, jótakarását és kötődését összevetve

azt kell mondania, hogy menjünk békével. Másfelé. 

Mert a mi világunk épp kerekedik, 

az ő világa meg épp kinyílik. 

A mi világunk épp letisztul, 

az övé meg felpezsdül.

Mi épp megállapodunk, 

ő meg a kalandvágyát ízlelgeti.

és a legelegnehezebb ebben nem az, kedves olvasók, hogy belássa az ember, 

hanem hogy ne érezze magát mindeközben olyan nagyon öregnek.

valamint, hogy a kötődése ne álcázott birtoklási vágy legyen, 

és hogy tiszta igent vagy tiszta nemet tudjon mondani.

tényleg nem könnyű.

tánc

a tánc a legjobb dolog, ami történhet.
mert felszabadít, megmozgat, hitet ad, kreativitásba dönt.
vonzóvá tesz, kibontakoztatja a szenvedélyt,
kapcsolódási felületet teremt,
összehoz
együttmozgást eredményez
megszünteti a feleslegesen lerakódott kontrollt
és bebizonyítja, hogy ki vagy. egyszer s mindenkorra.
táncolni
muszáj.
pont.
felkiáltójel.

hová tart?

(nem, nem a szlovák kormány bukásáról fogok írni)

Hogy van az, hogy összejön egy csomó életigenlő, jóakaratú, optimista, szeretetteljes fiatal,

és egyszercsak nagyvárosi rémtörténeteket kezdenek el mesélni egymásnak.

amikor az X buszon a pasi meg akarta késelni a nőjét élőben, 

vagyamikor Z téren meztelenre vetkőztettek két hajléktalant

meg a többi borzalom.

és mindeközben telefonálnak a szüleim, 

hogy láttak a tévében egy autóbalesetet, ahol a kocsi pont mint az enyém

és a társaságban kérdezik egymástól, hogy kinél van valami önvédelmi cucc

jesszus.

és a bizalom, az hol van? (azt már ki sem merem mondani, hogy társadalmi)

lehet, hogy nem jól teszem, de én még mindig hiszek abban, hogy aki nem hiszi, hogy érheti baj, azt nem is fogja baj érni. ámen.

osztály

10 év rettenetesen hosszú idő. mégsem tudtuk megállapítani, hogy ki az, aki a legtöbbet változott, mert - talán a hely teszi, talán, hogy újra látjuk egymást, talán a levegőben keringő gimi-illat - mindenki éppen ugyanolyannak tűnik, mint akkor.
ennyi idő, meg az öt év, amióta sokakkal nem találkoztunk, felhangosítja a jellemvonásokat, még inkább szerethetővé teszi a közös értékeket és háttérbe szorítja mindazt, ami nem annyira fontos.
megilletődés, öröm, egymásba feledkezés.
hálás vagyok érte, hogy nem a teljesítményekről, hanem az emberi vonásokról és a saját - itt-ott tükörsima, amott göröngyös útjainkról - szólt az este. hogy az egymás iránti kíváncsiság és a közös történeteink cinkos-vidám emlékei teljesen felszabadulttá varázsolták.
visszatekintve még inkább felértékelődött és egyértelművé vált, hogy az együtt töltött nyolc év alatt mennyit és mit tudtunk adni egymásnak az élethez szükséges kincsek gyűjteményébe.

ki viszi át a szerelmet?

nem lehetne inkább az a kérdés, 

hogy ki HOZZA át a túlsó partról?

... és jól vagy?

Ha mondjuk egy imprós játékot terveznék, rengetegféle jelenetet lehetne rendezni egy ilyen, kontextus nélküli első mondatra alapozva .
És igen, mindig a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni.
Mostanában több kedves régenlátott baráttól hangzott el felém ez a pár szó,
és mindannyiszor nyögvenyeltem, hogy hogy lehetne valami igazit válaszolni.
Nézzünk néhány variációt.
- köszönöm, jól, minden a szokásos: rohanás, munka, pörgés. Mint ahogy korábban is írtam, ez egész egyszerűen unalmas. Nincs kedvem mindig ugyanazt válaszolni, és szerintem a kérdező sem lesz tőle felvillanyozva.
- köszönöm, fáradtan. nagyon sokat dolgozom az elmúlt időben blabla. Ugyanaz, mint az előző.
- köszönöm, felívelőben. Épp az imént határoztam el újra, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy élvezzem az életet és legyen szabad blabla. Ez oly mértékben ezoterikusan hangzik, hogy Domján László sem tudjá jobban.
- köszönöm, épp lelki hullámvasútban vagyok, néha úgy érzem, hogy az életemet fel kéne fordítani a feje tetejére, és megváltoztatni mindent, de mindent. Kívül és belül is. Ez olyan ijesztő, hogy egy szemvillanás alatt rámhúznák a kényszerzubbonyt.
- köszönöm, nem tudom. Mit akarsz hallani? Ez enyhén nagyképű, de legalább időt nyerek vele.
- köszönöm, nem tudom. Tudod, tényleg nem tudom, mert mostanában nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ez se nem igaz, se nem érthető, viszont legalább önironikusan álfilozofikus.
- köszönöm, nem akarok róla beszélni. Beszéljünk inkább rólad. Ez is eléggé filozo-flegmatik, ráadásul enyhén depresszív is.
Szóval nem könnyű (pszichodramatisták előnyben, mert ők tudják, hogy a kérdésre mindig néhány itt-és-most érzést kell válaszolni).

na persze, hogy mi a megoldás. Talán leginkább néhány zsebből előszedhető aktuális kis élet-gumicukor történet.
Aki tud jobbat, kommentelje ide a köz javára!