Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.

Mért kellett pont ezt?

Korábban elhatároztam már, csak még nem vettem elég komolyan, hogy létrehozok egy gyűjtést olyan fotókból, ahol ismerősök (vagy idegenek) gyermekük születése kapcsán elképesztő méltatlan helyzetekben mutatják meg magukat fényképeken. Vagy akár az újszülött gyermeküket. És aztán ahogy erre más felnőttek elképesztő kontrolvesztett módon bírnak válaszolni.

Legutóbb akkor kezdtem el újra ezen gondolkodni, amikor egy kedves, ritkán látott jóbarát beszámolt a fia születéséről, elmesélte, hogy mindenki rendben van, és hogy majd akkor tesznek közzé képeket a babáról, ha otthon lesznek és „jólfésült-jólöltözött” állapotban. Elsőre furcsállottam, de miután nagyobb kontextusban is meg tudtam vizsgálni, teljesen szimpatikus lett ez a verzió. Mert nem lettünk semmivel sem kevesebbek, hogy nem láttunk eggyel több szétzilált hajú, fáradt arcú kismamát szakadt kórházi hálóingben, vagy eggyel több vörös fejű gyűrött és mindenhol taknyos (bocsánat) újszülöttet. Amire a szeretetkapcsolat oldaláról kíváncsiak vagyunk, azt megtudtuk, meg lehet nyugodni. És nem arról beszélek, hogy ne legyen az ember büszke, vagy hogy egy kisbaba nem gyönyörű a maga nemében (bár jegyzem meg, azzal is érdemes képben lenni, hogy hogyan lopják keresztbe-kasul az interneten a jól sikerült babafotókat az ügyes reklámcégek). Csak arról beszélek, hogy jobban teszünk a szeretteinkkel, ha nem mutogatjuk őket méltatlan állapotban.

De. Legalább azt meg lehet állapítani, hogy ebben a témában kb. megvalósul a férfi-női esélyegyenlőség. Apuka együtt alszik a babával kategóriában a héten láttam a győztes képet, ahol sajnos, az újszülütt csak a kép szélső egyhatodát képező sávban tűnt fel félig, a fotó fókuszában apuci hónaljszőrzete tündökölt. E helyről is üzenem az érintettnek, hogy örvendek, és remélem, a lakberendezőversenyt is megnyerték, amiről naponta hetvenszer küldött üzenetet, valamint, hogy a férje hónalja szerintem nem fotótéma a gyerekszületés ürügyén.

Aki pedig azt gondolja, hogy az ilyet miért nem tiltom le, annak igaza van. Amúgy meg azért, mert azt az energiát is sajnálom rá. 

Az élet meghozza, avagy hogyan működnek a mantrák és az átkeretezés

Amióta itt vagyok, minden lelkierőmmel azon igyekszem, persze nem fájdalmas, hanem inkább élvezetes és odaszentelt módon, hogy egy egészséges, testi-lelki tisztítókúrás, elvonulós lelkigyakorlat-szerű 4 hónapot alakítsak magamnak, amikor kialszom az elmúlt évek fáradalmait, ledobom a felelősség-túladagolásból kerekedett túlsúlyt, átalakítom a gondolkodásmódomat (örökre persze, hogy máshogy) és megtisztulok minden fölösleges kötődéstől. Először is írtam ehhez egy amolyan kis manifestot, még a repülőn, Amsterdam és Bergen között idefele, ez már önmagában egy romantikus filmbe illő. Néha meglepődök, hogy miket írtam oda, amikor újranézem. Tehát működik.

Aztán, második fázisként bevetettem a mantra-feliratokat, amelyek Andi barátnőm szülése óta tudjuk, hogy milyen jól működnek. Nagyon egyszerű a módszer, megfogalmazol olyan mondatokat, amelyeket szeretnél az önmagadról való gondolkodásod részévé tenni, és kiírod a falra, hogy amikor látod, átjárjon a gondolat és ettől meg is tudjon valósulni. Nem mágia, inkább egy kis emlékeztető az elmének.

Az egyik ilyen feliratom az, hogy „Könnyedén mellőzöm a szénhidrátot” – ezen sokáig gondolkodtam, mert fontos, hogy pozitív legyen a mondat, hiszen az agyunk a tagadást nem ismeri (tehát a „nem eszem szénhidrátot” – forma rossz). Azt sem akartam, hogy fájdalmas kifejezés legyen, például „nélkülözöm”, mert ki a franc akarna nélkülözni. A mellőzés olyan nagyvonalú: látom, kikerülöm, megyek tovább (egyébként erre az egész szénhidrát sztorira a PCO meg az inzulinrezisztencia miatt van szükség, ezt tájékoztatásképp írom, hogy aki még nem ismerné ezt a nyavalyát, az tudjon róla, hogy ma minden 10. nő szenved emiatt, aztán jön a meddőség, kórházi kálváriák és satöbbik. Ami egyébként nem muszáj. Csak fel kell ismerni és kordában tartani). És hogy hogyan is jutalmaz az Élet. Ma délután egy nehéz megbeszélés után igen éhesen kiszaladtam a boltba, gondolván, hogy most tényleg nagyon éhes vagyok, meg meg is gyötört az élet, ide nekem egy pizzás csigát. Mert néha megengedhető. Hát. Pizzás csiga nem volt. Sem semmilyen kenyér vagy péksüteményféle. Leszámítva a nagy, csomagolt, szeletelt kenyereket, amit meg elvből nem veszek, mert olyan nagy mennyiséget egy év alatt se akarnék megenni. Jutott is eszembe rögtön a könnyedén szó, tovasasszéztam a kenyérpulttól, és aztán ugyanilyen könnyedén meg is találtam, hogy milyen zöldséget ehetnék kenyér helyett. Köszi.

Aztán hazajöttem este, megdolgozott lélekkel, jóleső fáradtsággal, számtalan gondolattal, és nem kevésbé éhesen (tekintve, hogy a fentebb nevezett cucchoz tartozó diétának az elve a 3 óránként kicsit evés, és erre nagyon gyorsan rááll a szervezet). Hát, szerencsémre, csak egészséges kaja volt a hűtőben. Le is ücsörögtem a kis felirataim alá, s miközben rágcsáltam a jégsalátát önmagában, elmerengtem a „Tápláló ételeket eszem” – feliraton (szerk. megj. a tápláló szóra azért volt szükség, mert nem az a lényeg, hogy az ételek könnyűek legyenek, hiszen attól még továbbá is éhesek leszünk, hanem hogy jól adják meg azt a tápanyagot, amire szükségünk van és akkor nem lesz további falánksági rohamunk. Emellett meg az egészséges szót már egy másik mantrában használtam, úgyhogy ide valami új kellett). Szóval azon merengtem a salátát rágcsálva, hogy vajon ez a pillanatnyilag íztelennek tűnő levél, amiről emlékszem, hogy volt már, hogy határozottan szerethető ízű volt, hogyan is táplálja az én testemet. 

Erre eszembe jutott a kedves kicsi James, akire Jerseyben vigyáztam és két és fél évesen annyi bölcsességet tanított. Többek között azt szoktuk vele csinálni, hogy elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb gorilla volt a kedvence. Iszonyatosan félt tőle, de mindig azt kérte, hogy menjünk és nézzük meg. Már odafelé menet reszketett, szorította minden elérhető felnőttnek a kezét, aztán amikor meglátta, és netán még csinált is valamit a gorilla, akkor szaladni kellett sírva. Majd újra odamenni, újra elszaladni sírva. Így ment ez. Egyébként ez a gyerekeknél teljesen normális mechanizmus, olyan, mint amikor a meséből is a legfélelmetesebb legsárkányosabb részt kérik újra, így erősítik a bátorságukat és győzik le a saját belső félelmeiket. És a kis okos kétésféléves gyerek, amikor hazamentünk, még meg tudta fogalmazni azt a briliáns mondatot is, egyfajta esti önreflexióként, hogy: „I’m not scared of the big daddy gorilla. Just don’t want to see him” (Nem félek a nagy gorilla-papától, csak épp nem akarom látni).

Tehát. A történet tanulsága szerint megállapítottam, hogy a jégsaláta íze alapvetően finom. Csak nem mindig lehet érezni.

Továbbá, hogy az átkeretezés jó, a mantrák meg működnek. 

Lehet. Rád. Haragudni.

Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).

És mennyit, ó, istenem, mennyit hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem másnak a haragját.

És lám, milyen nehéz. Élni a tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.

És szinte semmit sem használ, hogy tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet is kell tudni mondani. Satöbbi.

Talán az használ, hogy tudom, a harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának. 

Kirakták

Tegnap. Október 22-én az IKEÁban jártam.
És mit csináltak épp azok az áldott jó svédnorvégok?
Rakták ki a full puccos karácsonyi díszítést. Már az eladnivalót.

Az, hogy három nappal korábban Izlandon mikulásokat láttam az élelmiszerben, csak hab a tortán.

December elsejéig garantáltan elkopik majd mindenkinek az érzékenysége az ilyesmik iránt.
Ami tulajdonképpen jó is bír lenni, onnantól már koncentrálhatunk a lelki felkészülésre.
Végülis.

Sőt. Hogy még egy jó oldalát lássuk a dolognak: legalább megvettem, ez alkalommal talán először időben, az adventi gyertyákat.

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!

Kiengesztelődés és egyéb nyűgök

A harag nem az, aminek gondolod, az a felfokozott lelkiállapot, amikor pillanatnyilag utálod, vagy felforr az agyad vagy kedved lenne széttépni bárkit, aki az utadba kerül. Nem. Az a düh. Vagy az indulat. Van, akinek nincs is ilyen, mert nem engedi meg magának, vagy mert jókislánynak nevelték, vagy fél, valaki mástól, aki szintén benne él, csak nem szeret vele találkozni.

 A harag, az csöndes. Mélyre céloz, ott fáj, és aztán oda is rakódik le. Nem is biztos, hogy emlékszel rá. Csak amikor a lelked lecsendesül, vagy már nem foglalkoztatja az elmúlt hetek és hónapok áramlása és a meg-nem-oldott kérdések már úgy kicsúsztak a kezedből, hogy esélyed sincs velük foglalkozni.

Akkor lát a lélek mélyebbre, messzebbre, az elásott kincsek és betemetett szennyek felé.

És színes álmokba szőve okádja ki a múlt megemésztetlenül lerakódott bűnlajstromát.

elgyászolatlan válás sosemvolt házasságban

sóhajtásnyira még mindig vágyott tiltott-szerelmes ölelés
elveszített magnókazetta és el-nem-veszített szüzesség mélyen titkolt szégyene
fel nem vállalt pofonok és fel nem tett kérdések nyoma
túl későn diagnosztizált betegség örökre szóló veszteség-vonzata
elővigyázatlanság, túlnagy-vonalúság s hasonló luxusok,

valamint a körülöttük hömpölygő, lemoshatatlanul vicsorgó önvád.

 

a felsorolás első hat tétele tetszés szerint cserélhető

kinek-kinek múltja és önérzete szerint.

elmenekülő szülőre, tehetetlenségre,

erőszakra, abortuszra, háborúra, hitetlenségre.

az önvád kötelező elem. 

egy nagy, széles, csillogó fémtömbbé állnak össze mindezek,

ha végigsimítod rajta a kezed, beleborzongsz.
ha nem tudnád, miből van, és nem szúrna annyira belülről,
még szépnek is láthatnád.

olvasztani kéne – mondod magadnak, simogatni belülről fakadó szeretettel, hátha annak a melegétől megolvad és akkor majd kisebbedik talán.