na még ez is

utóirat:
a szilvesztert is utálom.
de valami nagyon.

olyannyira, hogy ehhez még filozofikus kommentárt sem fűznék.

mindenki tegyen belátása szerint!

2007 évvégi itthonlétes tanulságok

amik az elmúlt egy hét csodálatos itthonlét alatt összegyűltek, csak úgy ömlesztve, a soksok flessből, ami ért.

komárom édes mesevilág kisváros, ahol senkinek, de senkinek nincsenek titkai, és ez így van jól

tiszta szívből utálom a televíziót, és nekem meg a családomnak sose lesz majd ilyenünk, és nem is vagyok hajlandó elé odaülni, hogy nézzem, ami éppen dől belőle, pár másik lény társaságában, akik szintén ott ülnek és nézünk egy irányba

szeretek, igenis szeretek, vagy szeretnénk naaagy csokor virágot kapni születésnapomra akkor is, ha drága, ha nem környezettudatos és akkor is, ha decemberen lehetetlen szép virágot kapni, mert ez valamiért fontos nekem

annak megértése, hogy hogy van ez a Mindent Evéssel Ünneplünk dolog, 2008 egyik zászlós nagy feladata, és főképpen annak a kialakítása hogy hogy legyen ez másképp.
ehhez csatoltan a húsevés minél inkábbi kerülése szintén létkérdés.

ha van az embernek egy barátnője, aki mindnekitismer (értsd: szó szerint), az felér azzal a mindezidáig megvalósítatlan fejlesztménnyel, mintha lenne egy személyes, real-time, real-world guglija, aki bármikor bárkit megtalál (például öt perc alatt lastminute fodrásznőt vagy azonnal közvetlen ismerős hüllőszakértőt).

a leguán, az egy igényes állat. mondhatni bonyolult. vagy csalafinta.

az úgynevezett "fejlesztő játék" címszó alatt kicsiny gyermekeknek címzett, szülők és egyéb hozzátartozók pénztárcáját üresítő színes, csillivilli, zenélő, izgőmozgó, a realitást teljes mértékben nélkülöző és a kíváncsiságot maximálisan tompító bizgerék rettenetesen ijesztőek. sőtmitöbb. nemcsak tévéje, de ilyenje se lesz majd az én gyerekeimnek. legyenek inkább kíváncsiak a világra a maguk módján, azafontos.

parti nagy lajos egy frenetikus szózsonglőr. az ő írásait olvasva átveszi a stílusát az ember. jelen esetben ez csak azért ciki, mert a test angyala óta úgy fogalmazok, mint sárbogárdi jolán.
szabó magdát olvasva ugyanez történik, ezt már régóta tudjuk, ez az írás szempontjából némileg kellemesebb.

na ennyi hirtelen, csak mert tomboló íráskényszerem (namegint egy s.j.) nem bírta kivárni az összegzéssel az itthoni fejezet végét.

én és az ünnep

ótejóég, azt magyarázza el nekem valaki,
hogy miért fog el a rettegés a saját születésnapom előestéjén,
ahelyett, hogy titkos mosollyal azokra a szeretett emberekre gondolnék, akik majd megköszöntenek

vagy miért nem azzal foglalatoskodom, hogy hogyan mondjak köszönetet azoknak, akiknek ezt az egész élet-forgatagot köszönhetem,
ahelyett, hogy a szorongásom leplezésére fordítom az energiám

vagy miért nem boldog ünnepléssel töltöm majd az időt, ahelyett, hogy elmulasztottságok és a visszafordíthatatlan magány baljós érzete kerítene hatalmába.

jujjjujjjuj

de ma legalább kimondtam
a születésnap a legtragikusabb napja az évnek

másokét szeretem, az igen
megpeletést készíteni, ajándékot varázsolni, hangulatot teremteni
az fincsi
de a sajátom rettenetes

nahát...

jövőre beiratkozom egy ünneplés-tanfolyamra

bögre és zokni

A Nagy Karácsonyiajándék-Keresési Filozofálás mellett nemrégiben, némi gyermekkori nosztalgikus kíváncsiság-ízzel vegyes ajándék-kapási filozófia is kitört rajtam.
Úgymint az azon való fejtörés, hogy amellett, hogy nem szeretnék kényszerből ajándékozni senkinek "valamit", csak azért, mert minden évben szoktunk, én magam is kis túlzással rettegek az ilyen nyögvenyelős ajándékoktól.
Onnan eredt ez a gondolatkör, hogy vannak azok a barátok-ismerősök, akikkel kellő távolságba került már az életünk ahhoz, hogy döbbenetesen nem tudom, most éppen mire vágynának, mitől lennének boldogok, minek örülnének. És ha ez így van, ők épp ugyanennyire nem tudják ezt rólam. És nincs alkalmam elmondani, mivel nem mindenki olyan kedvesen kreatív, mint Anyu, aki még ma is kéri, hogy írjak levelet a Jézuskának, és akkor majd abból választanak, többnyire könyveket.

A ne ajándékozz tárgyat - körök visszatérő anekdotája, hogy gyerekkorunk óta vannak azért olyan tutibiztos ötletek, amelyeket bármikor, bárkinek... Régen ez volt a kazetta, ma meg a bögre, zokni (esetleg tea és gyertya).

De hála a Magasságosnak, az élet nem fekete és fehér. Egyrészt illendő némi önreflexió: igen, én is fogok idén is teát ajándékozni, mert amellett, hogy klisé, azért van belőle nagyon különleges is, valamint kellemes élmény-filozófiákkal köríthető.
Másrészt zoknit és bögrét is lehet hiperszuper-kreatívan, ötletesen és 100% személyesen kapni. Mint ahogy történt is a barátocskás előkarácsonyon.
Vagyis egyelőre semmi sincs veszve. Sőt.

Terézvárosi Textiláruház

Mint már hasonlókat írtam korábban is, a karácsonyi ajándékokkal az szokott lenni a baj, hogy vagy a fogalmamsincs-állapothoz közelítenek, vagy olyan konkrét és plasztikus kép formájában élnek a képzeletemben, hogy a képhez képest nagyon nehéz megfelelőt találni. És akkor, emlékeimben turkálva, hogy hol is árulhatnak ilyesmit, megintcsak be kell szállni a vásárlók zombi-áramlásába és keresni, hátha mégis ott bujkál valahol az igazi.
Utóbbi történt textilszalvéta dolgában is. Egyszercsak beötlött, hogy ez lesz az ajándék (saját festésű szalvétagyűrűvel, amit nem kevésbé bonyolult beszerezni), és akkor gondoltam, bemegyek egy textilboltba és megvásárolom. Vagy maximum egy hobbiboltba.
Hát igen. Sok-sok keresgélés, néhány drága és/vagy műanyag darab megtekintése után voltam már, amikor jött az ötlet, hogy nézzem meg a fent nevezett intézményben.
Volt persze, szép, természetes anyagú és hatszor olcsóbb, mint amiket addig láttam.
Nade ez az áruház, hát valami mesevilág. Száz százalék poszt-szocializmus (az illat - fa, linóleum és frissen vágott, 100% nylon függöny illata - , a bútorok, a nénik, a nénik öltözéke, a feliratok, az osztályok - szőnyegosztály, lakástextil-osztály, stb.), ugyanakkor meglepően nagy választék meglepően szimpatikus termékekkel és normális árakkal. És hogy hogy zajlik a vásárlás. Édes tündér eladónéni megkeresi nekem a kívánt terméket a második emeleten, kis diskurzus által övezve eldöntöm, hogy szeretném megvásárolni. Eladónéni blokkol, blokkot a kezembe nyomja, menjek le a lépcsőn, aztán balra. És lőn, megyek. Mindeközben ő odasiet a megvásárolt tárgyak csúszdájához, és leküldi rajta a megvásárolt tárgyat ahhoz a másik nénihez, akinél odalent fizetek. És most jön a meglepő: fizethetek akár kártyával is. "A kártyát én nagyon szeretem" - mondja a pénztáros néni, aki valószínűleg az alapítótagok egyike lehetett.
Átveszem az árut, elégedetten távozom. Brilliáns. Ez nem egy kis bolt, hanem nagy és komplex áruház három bejárattal, három szinten. Hogy miből tartják fönt, az izgalmas lenne, de Isten óvja a bezárástól mindenkor...

A 4es6os Király utcai megállójánál a Király utcán a Deák tér irányába kell elindulni. Ajánlom szeretettel mindenkinek, mozizási és vásárlási célokkal egyaránt. Bizsergetően történelmi élő-múzeum.

a Jézuskával beszélgetni

Ezt mondták a szüleim, márhogy ide mennek, amikor annak idején naaagy karácsonyi bevásárlókörútra indultak, mi meg persze elengedhetetlennek gondoltuk megtudni, hogy hová mennek és mit csinálnak akkor. Szóval hogy a Jézuskával beszélgetni. És mikor megjöttek - minta már akkor is éreztem volna, hogy nem egyszerű küldetés ez - hőssé emelkedtek a szememben, ahogy végignéztem őket betolakodni a bejárati ajtón rengeteg csomaggal, s rögtön balra el, a šatňa (magyarországi olvasók, ejtsd satnya értsd öltöző) titkos rejtekébe, ahol várták a sorukat karácsonyig. S ahol én, az örök jókislány, sohadesoha nem próbáltam őket meglesni, najó, csak egyszer, amikor rettentőmód aggódtam, hogy megkapom-e a vágyott miszpikszit (tudjátok, a lefejezett baba feje a matteltől, amin boldogan fodrászkodhatnak a kislányok, míg a fej föl nem borul, mert a kis hajkefe belebogozódott a szőke loboncba).

Soha nem éreztem még ezt, karácsonyra készülődvén, amit most.
Egyrészt nagyon szép, csöndes lelki készülés sikeredett mindezidáig, az ádventben eltelt pár napban, ami jó, és annak ellenére, hogy nem egy nagy teljesítmény, a tavalyihoz képest mégis az.
Másrészt valami akkora ellenállás van bennem a vásárlás iránt, amit nem is tudok hova tenni. Talán a sok tudatoséletmód és tudatosvásárlás input vezetett ide, és biztosan hozzátett az igazából nem létező, de képviselőiben lépten-nyomon megszólító neajándékozztárgyat-mozgalom is, melynek tulajdonképpen magam is tagja vagyok. De hogy mindezek mellett olyan dolgokkal szembesülök, mint hogy már a kreatívkodás is biznisz, annyi hozzávalót lehet kapni kis és nagy boltokban, leginkább nagy áron, nem beszélve arról, hogy milyen trendi is lett mindenféle körökben. És végül, ami a legsúlyosabb, hogy mennyire nem ismerem azokat a szeretteimet, akiknek ajándékot keresek a vásárlás többi zombijával kóvályogva a boltokban. Hogy néhány kivétellel nem tudom, épp mi van velük, mire vágynának, minek örülnének, mi lepné meg őket. S mit csinál ilyenkor a jó projektmenedzser? Ad nekik valami olyat, aminek ő maga örülne vagy amiről azt gondolja, hogy a megajándékozottaknak szükségük van rá. Jobb lesz ezzel vigyázni.
Vannak persze főnyeremények is, mint például Apu drága, akinek általában nagyon nehéz ajándékot adni, ő annak jobban örül, ahogy mi örülünk, ennek ellenére idén jó időben, jó helyen kottyintotta el magát arról, hogy mit szeretne (ami még ráadásul élmény is, tehát ül a nó tárgy irányzatba). Annyira jól sikerült ez, hogy én már azóta, szakadatlanul örülük az ő ajándékának.
De hogy idén még Anyuval, Csabival vagy Andival kapcsolatban is tanácstalan vagyok, az igazán meglep.

mindenesetre turbóra kapcsolom a kreativitás-energiáimat és igyekszem a nulla felé konvergáltatni a különféle boltokban töltött időt, az nem tesz jót az egészségnek.

ma van utoljára ekkora lárma

nna, hát - folytatva a pár nappal ezelőtti mámanemnagyadráma-bejegyzést, tisztelettel jelentem, hogy tényleg nem nagy a dráma.
vagyis volt nagy dráma, csak nem az enyém. minden elhatározottságomat kristálytisztán összegyűjtve húztam be ma a székemet fent nevezett pszichodráma-csoportban, dehátsajnos (és erre az eshetőségre annyira nem készültem), nem engem választott a csoport bizalma.
és. végeredményként az az elhatározás született meg bennem, hogy most egy ideig nem akarok ezzel a bazi színes, sokszereplős, rettenet-gyanús történettel meg a tutibiztos megoldás reményét sejtető kérdésemmel foglalkozni, ami a minap összeállni látszott a fejemben.
sőt. azt sem akarom válaszolni mától fogva a hogyvagy-kérdésre, hogy nem olyan jól.
és nem akarok jajgatni és panaszkodni és frojdizálni ésésés.

jelentem is ezennel a kedves olvasóknak, hogy ez volt jó ideig az utolsó nagyonmagán bejegyzés, innentől minden igyekezetemmel azon leszek, hogy sokkal közéletibb és lélekmelengetőbb témákkal foglalkozzam, úgy mint harmóniadús italok, lélekpezsdítő fürdők, földbedöngölő színházak és kedveskellemes, villamoson látott történetek.
ajvé.

gránátalma

váratlan meglepetés ért ma.
mit sem sejtve tévedtem be a práter utcai sarkipékségbe, nem tudván, hogy hamarosan az igen kellemes külsejű, de annál semmibb ízű tökmagos pogácsa mellé egy újabb léleksimogató és izgalmas ásványvízzel bővül a kedvenc-listám.
karácsonyi álomszövögetésbe bambulva sorakoztam a pult előtt, amikor hirtelen valami hangot hallottam a mellettem álló hűtőből. Odanézek, hát a csúnya kólák közül menekülésért kiált ez a gyönyörűség.
Costella Gránátalma és Vörösáfonya ásványvíz. Mmmm.
megmentettem, persze. ajánlom mindenkinek.
A vize szlovéniából származik, alacsony energiatartalmú és a két gyümölcs ízét más hasonló ásványvizekkel ellentétben igazi gyümölcslé adja.
emellett a csomagolása is szép. persze műanyag, ez azért nem mellékes, de vizuálisan mindenesetre élmény.

A gránátalma egyébként Katának hála besorakozott már egy ideje a családi kedvenc gyümölcsök közé, sőt talán el is nyerte a legviccesebb címet, de még az is lehet, hogy a grapefruitot is lekörözi.
olyan, mint sok kis áttetsző vörös kukoricaszem egymás mellé simulva óriás maggal és finom létől duzzadva. nagyon finom, igen egészséges és gyönyörű. próbáljátok ki.

és még egy mondatnyit a kedvenc vicces ásványvizekről - szeressük még: Jana bármilyen (főként az epres, ami már nem kapható), Magnesia grapepruit (csak szlovákiában), Costella szeder, áfonya és erdei szamóca látatlanban is.

ésfőleg ne felejtsük: minimum két litert inni nem csak nyáron kell...

máma nem nagy a dráma

hmm. igazából ez egy anti-cím, úgy látszik, mostanában ebben vagyunk jók. merthogy pedig de (meghát ez a jó kis amorfördögök-szöveg annyira adja magát). szóval arról kell most írnom egy kicsit, hogy hogyisvanez a pszichodrámával. lehet, hogy nem annyira mások épülésére, mint önmagam megnyugvása érdekében, de ezt majd később meglátjuk.

szóval, immáron három hónap óta belépett az életbe a régenvárt lelki habostorta, egy önismereti pszichodráma-csoport. több, mint egy éve készítettem már magam rá, kis láthatatlan bőröndömbe gyűjtögettem kérdéseket, helyzeteket, kapcsolatokat, amelyeket mindmind játékba bújtatva vágytam megoldani, de legalábbis megtekinteni valahonnan kívülről.
és most itt van végre, és olykor döbbenetesen mély, máskor meg érthetetlenül távoli.
de mindenképp tanulságos.

és hát az sem meglepő igazán, hogy ez a játék nem szorítkozik arra a havi együtt töltött 10 órára, amikor a valóságos csoportfolyamat zajlik, hanem a hónap összes többi napjában is egy intenzív lelki munkát okoz a zemberben...

naéshát, az az önelemzés és fejtegetés, amit korábban is folytattam, most még intenzívebb lett, néha már zavaróan intenzív.
és a szokásosnál még erősebb képek jönnek be.
és ma bizonyosodtam meg arról végleg, hogy készen állok A Nagyjátékra, nagyon nagyon készen.

olyan ez, mint amikor egy pohár cseppenként megtelik vízzel, és el kell jönnie annak az utolsó cseppnek, amelynek hatására kicsurran a víz, hogy kacskaringós mintázatot vésve alakítsa át, csükkentse az alatta lévő homokbuckát.

és megkezdődjön a Változás.

halál

tegnap délután egy újabb nagy lélek távozott el közülünk, Szabó Magda. szinte készültünk rá, mégis hihetetlen.
fáj a szívünk anyuval, kicsit önzőségből is, hogy sosem tudjuk már meg, mi volt Cili sorsa a Für Elise folytatásában, hogy soha nem találkozhatunk már vele itt a földön élőben, hogy megcsodáljuk tiszteletre méltó szépségét és erkölcsi erősségét, hogy nem halljuk meg, milyen hangon mesél.

a halála előtti napon kezdtem el olvasni a Katalin utcát, és csak pár mondatig jutottam el, de már ezek között vannak olyanok, amelyek újraformálják a világot. olyan gyönyörűségesen ír, hogy attól megszépülnek az olvasó szavai is. nehéz olvasmány, de csak azért nehéz, mert minden mondatnál leállna legszívesebben az ember néhány percet merengeni, vagy kényszeresen újra meg újra olvas mondatokat, mert nem bír betelni a szépségükkel.

a halál és a halálhoz való viszony még jóval ez előtt beszálingózott a témák közé, amelyek épp aktuálisan foglalkoztatnak,
ennek kapcsán szerettem volna megmutatni az alábbi verset is Magda szavai mellé (a vers az egyik a két Wass Albert költemény közül, amit szeretek).

„… mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.
Akkor már azt is tudták, hogy élők és holtak közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”


Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

a zene, az kell

illetve kellene...

annak ellenére, hogy mostanában, az átköltözés óta sokkalsokkal kevesebb időm van bkv-n olvasni, ami nagyon hiányzik, mégis hoz szép dolgokat reggelenként ez a mindigtömött kilences busz.

ma reggel például két remekbe szabott zenészembert, hangszerestül. talpig feketében, kapucnis póló, bőrdzseki, népies kalap, ez már önmagában az eklektika bája, nekem elég, hogy lesevegyem róluk a szemem, na de hogy még hegedű is van náluk, ritka szépség.

elöntött az érzés, hogy mennyire jó lehet nekik, reggel nyolckor fölülnek a buszra, elmennek egy próbateremig, ebben a csúnya, szomorú, esős időben, és ott töltik az egész napot, emberek és dallamok között, magukra és a zenére figyelve.

hogy mennyire szeretném én is ezt. esős reggelen beülni egy próbaterembe és másoknak talán unalmasnak tűnő dallamokat gyúrni, gyakorolni, üzenetüket fejtegetni reggeltől estig, nem törődve mással.

nagyon sok dolog a zenével, zenéléssel kapcsolatban csak mostanra érett meg bennem, most értem meg a dolgok súlyát.

és ilyenkor, amikor rám tör, akkor valami legnagyobb mélységekig hatoló fájdalom ez.

és óvatosan, hogy nehogy észrevegyem, az ujjaim nem mozognak már úgy, leülök, előveszek valami könnyűt és szépségeset, bűnbánóan érintve újra a zongora billentyűit...

mint meleg, mégis távolba tűnt barátsággal visszatérni egy régi szerelemhez

a szakma íze

négyen voltak, három lány és egy fiú. az elte északi épület velé vezető út egyetlen lépcsőjén álltak, libasorban. már távolból lehetett látni, hogy készül valami, első ránézésre egy buli szórólapjára számítottam volna tőlük.

oda is lépett a szélső lányka, amikor melléjük értem. és ekkor, kórusban mindmind egyszerre vették fel azt a nagyonrászorult, sokszorelutasított és alázatosan kérlelő pillantást, amivel budapest összes kéregetőjét lekörözték volna, kérdezvén, hogy "válaszolnál nekünk két kérdésre?"végtelenül elhagyatottak voltak, kérlelőek és reménytelenek, szegénykéim. másodévesek lehettek maxiumum, a szakma összes ártatlan gyermeki lendületével és egy videokamerával megáldva, amit csak később vettem észre...

"háááááááát.... persze" válaszoltam, kivárva néhány pillanatot és aztán együtt örülve velük a saját igenemnek. két kérdést tettek fel (mi jut eszembe arról, hogy "alma" és mire használjuk a farmernadrág kis zsebét, ami a nagy zsebre van varrva), és közben teljes fogszabályzó-szélességben örültek az eredménynek, édesek voltak nagyon és műegyetemisták.

hát ezzel meg is volt az aznapi szakmai jócselekedetem és fellelkesített engem is az ő lendületük, tisztaságuk. remélem, ez utóbbi még sokáig megmarad... van remény!

rózafürdő és aloe

Drága nagymamám a természetgyógyászok legtermészetesebbikei közül való, ez már csak tudvalevő - mondhatnám kis píárfogással, hogy házi készítésű, a legtitkosabb (éppenakezébekerült) gyógyfüvekből készült becherovkáját országszerte, sőt kétország-szerte ismeri és dicséri a baráti kör. Többnyire mindenre van gyógyfű, amit ajánl, persze mi kevéssé szívesen isszuk meg a csalánteát, mint a bechert, de volt idő, amikor például kollégiumi nagynőkvagyunk korszakunkban minden nap megittuk a híresen keserű cickafarkot is.


Na, a mama mostanában átevezett a wellness mezejére is. Így került bevezetésre családunk női tagjai körében a rózsaszirom-fürdő. Más kérdés, hogy ez az igen finom kényeztetés épp a nőimagazinok aktuális heppje is (és valljuk be, Mama is a csak csajok-ból szerezte a tippet), és az is más kérdés, hogy én nem jártam igazán utána, hogy hogyan s mire is hat, de ajánlom mindenkinek. mmm...


A dolgok menete a következő: a kertben szedett, kinyílt rózsák szirmait egy éjszakára forró vízbe áztatjuk, másnap leszűrjük, a rózsavizet felmelegítjük, és mehet is a kád vizébe. Nyugtató, pihentető, simogató. Gyertyákkal, egy pohár borral és zenével fokozható a hatás, különösen jól esik egy ránk váró kemény holnap előtti felkészülős, magunkkaltörődős estén...





A másik legutóbbi vicces felfedezés az aloe verás joghurt.
Anyu mondja, azért szeret velem vásárolni, mert mindig találok valami különlegeset - hát így jött ez is.
Szintén köztudott, hogy az aloe vera, na hát az mindenre jó. Az ízéről is volt némi sejtésünk a belőle készült tea óta, de a joghurtosdobozt bűvölve sokáig nem jutott eszembe más, mint a szobámban nődögélő, ajándékba kapott példány.
De aztán, a kóstolás felülmúlt minden várakozást. Olyan ízük van a joghurtban úszó növénydaraboknak, mint valami kellemes gumicukor. Tényleg felvidámít az ízlelgetése, mosolyt csal az ember ajkára. Úgyszintén szeretettel ajánljuk korra, nemre és egyebekre való tekintet nélkül.

amikor az ember siet

amikor az ember siet,
pirosra váltanak mind a közlekedési lámpák-
az autósoknak és a gyalogosoknak egyaránt
és megáll az élet azon nyomban,
amikor az ember siet.

lassabban nyílnak ki a villamos ajtói,
a vonat most az egyszer pontosan indul el,
és nem állnak meg az autók, hogy átengedjenek futva az úttesten.

amikor siet az ember,
tutira kihagy egyet a trolibusz
és a legkevésbé pontos barátok is korábban megérkeznek a randira.
a barátságos buszsofőr pedig hirtelen fontosnak érzi,
hogy megmossa az ablakot belülről is indulás előtt,
és gondosan újrakösse a nyakkendőjét.
amikor siet az ember.

ilyenkor lehet igazán
tanulmányozni az élet apró szépségeit,
megmosolyogni az extraprecíz sofőrbácsit
és fogadkozni, hogy máskor hamarabb indulok,

de leginkább
átengedni magunkat
az élet zajló áramának mindörökre
és nem bánkódni azon, ami már visszafordíthatatlan,
hiszen vannak dolgok, amelyekre nem lehetünk hatással.

és ha nem morcogunk fölöslegesen
hanem versikéket faragunk inkább elmélázva,
még az is lehet, hogy Janikovszky Éva
büszkén mosolyg ránk a mennyekből
vagy azt is hihetjük,
hogy legalább
Varró Dani örölne, ha mindezt elolvashatná.

így mindjárt jobb is a helyzet.

szomszédnéni

azt még ha jól emlékszem, nem írtam, vagy kevéssé hangsúlyoztam, hogy micsoda szép életünk lett itt nekünk klárával, mióta a költözködés hullámai alább hagytak.

néhány apróságtól eltekintve persze, úgy mint, hogy a virágok haldoklanak, mert nem kapnak elég fényt (mi sem, de nem is igazán vagyunk itt azokban a napszakokban, amikor erre esélyünk lenne), vagy hogy van egy aprócska de állandó szorongás a lelkünk mélyén az alattunk lakó sárkányos szomszédnéni lelki békéje felőli aggódásból fakadóan.



történt ugyanis, hogy kb 5. napja laktunk itt, amikor először kláráék húzták ki a gyufát egy kis éjszakai táncikálással, majd pedig mi, egy kis késődélutáni kalapálással.

ami, hát valljuk be, mindkettő olyan tevékenység, melyet nem nagyon lehet titkolni az alsó szomszéd elől. az időzítéssel - mármint a miénkkel - nem is lett volna baj, legalábbis a második esetben, az övével annál inkább. meg a falak vastagságával. háromkor kel reggelente, nem tud aludni, ezért átjött.

hát azt már jó ideje tudom, hogy ebben a kerületben lakni magas szintű szakmai élmény egy szociológus számára, de ez sem volt semmi. a szomszédasszony egy szál lenge valamiben látogatott el hozzánk, ami lehetőséget nyújtott, hogy megcsodáljuk a formás vállain lakozó, tetovált sárkányokat (és a benső sárkánnyal is találkozzunk). Hát ezek fergetegesek voltak, mind terjedelemben, mind kidolgozottságban - nem állhattam meg hogy az asszertív törekvéseim mellett elkezdjek a múltján gondolkodni.

megaztán később, amikor már azon gondolkodtam, hogy hogy elültette bennem a magot és milyen kínosan ügyelek rá, hogy mindent lábujjhegyen csináljak. hogy milyen régi élményhez köthető ez.

legfejlebb tíz éves lehettem, amikor zongorista pályám legerőteljesebben felívelő szakaszában nem kevesebb, mint napi négy órát gyakoroltam, ami a panelházban, ahol lakunk, igencsak megosztotta a közvéleményt. voltak, akik kiültek a padra az ablak alá, hogy hallhassák, és olyanok is, akik sörpűnyéllel verve a radiátort próbáltak bekapcsolódni egy közös örömzenélésbe vagy sokkal inkább elhallgattatni. és hogy nem esett jól, hogy nem díjazzák a kitartásomat... most sem esik jól, hogy nem örülnek pillekönnyű lépteimnek. és ezek szerint az ilyesmiben nem változtam az elmúlt tizenöt évben...

nevörending sztori

Az utóbbi időben meglehetősen sok végtelen, de legalábbis annak tűnő történetet hoz az élet,
ami, mindamellett, hogy rengeteg szép és csillivilli és csupamoziazélet-szituációval jár,
igenigen fárasztó is.

nevörending második félév a corvinuson, ahol még ma is hajkurászok egy utolsó jegyet, fene a link fajtámat és fene a semmirekellő kereteket...

nevörending lakáskeresés, majd nevörending kiköltözés, beköltözés, kipakolás, nade ne szaladjunk a dolgok elejbe!

történt ugyanis, hogy hazaérkezvén a krétai mesenyaralásról, levél fogad a konyhaasztalon szeretett arany manó tulajdonosunktól, hogy különböző okokból ki vagyunk lakoltatva, illetve sokkal asszertívebben: meg szeretné szüntetni a szerződésünk.
ezzel indult a lavina.

kiderült nem sokkal ez után, hogy a mi kis ottlakásunk, együttlakásunk vagymicsodánk,
nem is olyan jó, mint amilyennek gondoltuk.

aztán jött Klára, hogy ő is szívesen lakna velünk.
akkor keressünk háromszobásat.

aztán jött Anikó, hogy ha majd hazajön Angliából, akár ő is lakna velünk.
jó, akkor keressünk négyszobásat is zárójelbe, hátha.

aztán, random gyakorisággal, és a zsuzsikávalösszeveszési mutató aktuális állásától függően szóltak a srácok is, hogy lehet, ők is költöznek, és akár szívesen laknának is velünk.
oké, akkor nézzünk sokszobásat is.

még korábban jött, hogy a marcsipasija mátééknak van egy naagy lakásuk, ott lakhatna mindenki.
jó, nézzük meg.
aztán ebbe beleszerettünk.

aztán a fiúk mondták, hogy ők mégse.

aztán kiderült, hogy ha költözünk, akkor máté is lehet, jönne velünk, de az is lehet, hogy nem.
akkor mi mondtuk, hogy azt talán mégse(, annak ellenére, hogy szeressük a mátét).

aztán lőn egy ideális háromszobás.
mire majdnem lefoglaltuk, marcsi mondta, hogy ha máté nemvelünk, akkor ő se, ami, végsősoron érthető.
akkor kérdezzük anikót.
aki mondja, hogy ennyi pénzért ő mégse.

mindeközben a fiúk kettenhárman
mikorhogy
néha megint bejelentkeztek, hogy ők lehet, hogy akkor mégis velünk.
mint egy szappanopera.

aztán eddigre bepipultunk, és kivettünk Klárával egy kétszobást, és ezzel ért véget a nevörending lakáskeresős.
és jött a nevörending átköltözős.

már több, mint egy hete itt lakunk, de még mindig halomban állnak a kipakolandó könyvek, még mindig előbukkan egy-egy újabb táska, benne a legnagyobb változatossággal belehajigált tárgyak, amelyek elhelyezésre várnak valahol.
rettenet. mintha építkeznénk. néha nem látni a rendet az alagút végén...
aztán a bojler kiégette biztosíték,
a mosógép elromlott
a konvektort nem tudtuk meggyújtani, de végül mégis.
minden jóra fordul.
főzünk vacsorát, együtt teázunk-kávézunk, egészségesen próbálunk táplálkozni, megbeszéljük az élet dolgait, imádkozunk.

jó így.
ha ügyesek vagyunk, a harmónia is egy nevörending sztoriba torkollik.

Törlőkendő

Nna ezt már tényleg ezer éve meg akartam osztani veletek: a törlőkendőt. A nyár legnagyobb felfedezése, és kicsit fáj is a szivem, hogy mire ideírom, a hőségek elmúltának köszönhetően már nem is lesz annyira időszerű. Nade sebaj.
Szóval a nyár slágere, amit szívem minden szeretetével ajánlok bárkinek, aki a forró napoktól meggyötörve vagy csak némi tisztaságra, finomságra, üde illattal párosuló simogatásra vágyna: a babatörlőkendő. Korábban említett Edit barátnőmtől kaptam ajándékba az elsőt s vele az összes jóérzést, amit okozni tud, és szintén rá hivatkozva ajánlom: a Huggies Disney-s, aloe verás a legeslegjobb. 95% víz, tuti felfrissülés, semmi ragacs. Bőrpuhítós, simogatós, lélekmosolyogtatós. Tényleg.
Egyes kemény férfiak, pl az öcsém szerint az embernek babapopsi-illata lesz tőle, ami persze viszonyítás kérdése. De hát annyiban jobb ez a babás változat, mint a hagyományos törlőkendők, hogy nem ragad, nem irritálja az érzékeny bőrt, és mivel vastag és puha, nem szakad el a kézben. És természetes anyagból készült. Persze kevéssé környezettudatos, mivel csomó szemetet gyárt, de hát semmi sem lehet tökéletes.
És ha már itt tartunk, hasonló lelkesedéssel tudom még ajánlani az utazáshoz igen praktikus sminklemosó kendőt és a sok helyzetben dettó praktikus intim törlőkendőt is :)

hétköznapi mennyország

hétköznapi mennyország, kedves svéd szívmelengető édesbús mese az életről
daniel daréus álma, hogy olyan zenét csináljon, amely megnyitja az emberek szívét
kisváros, szépen szomorú kis életkék, együtt éneklés, gyógyulás, ilyenek vannak benne
mindennapi szóhasználatomban innentől fogva életérzés is, a minap különösen megadatott

márkatya, közösségünk egykori káplánja, az egyházmegye talán legtávolibb pontján lett plébános
egyik nap nemrégiben, amikor már kellő erősre érleltem magamban a szándékot, meg miután több, mint egy éve nem találkoztunk, felkerekedtem, s meglátogattam
találkozás, mesélés, plébániafelújításban gyönyörködés, ment minden, ahogy köll
s estére maradt terveim szerint a mise helyben (valamelyik környéki faluban)
eleinte bizonytalan volt, hogy maradok-e, márk nem is nagyon marasztalt, nem is értettem, miért...
mivel igencsak lasztminit alakult ez a kirándulás, egyedül jöttem csak, s nem társasággal.
fiatal nő látogat papot egyedül - hát ez nem nagyon illik a helyi egyházi policybe, főleg nem falun, ahol mindenki mindet lát
végül eldől: maradok misére, a szomszéd faluba megyünk, s hogy minden rendben legyen, néhány körülményt alakítani kell:
elindulás előtt elbúcsúzás, külön autóval érkezés - ezekben megegyezünk, bár egy kicsit furcsállom.
megérkezünk a tett színhelyére, követem titkosan, de nem a templomba vesszük az irányt, ez még inkább furcsa.
a templommal szemben egy két részre osztott kis ház, kívülről úgy néz ki, mint egy élelmiszerbolt-kocsma komplexum, az ajtó mellett pad, rajta egy férfi ül.
belülről klasszikus néni-énekszó hallatszik, hát, talán mégis itt lesz a mise, gondolom
a helyszín egy imaházzá berendezett nyugdíjas klubra hasonlít leginkább, szentképek, szintetizátor, nénik feketében. maximum harmincketten. egy szék üres, a hátsó sorban, az ablaknál, belülök, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a hely valakié.
ótejóég, gondolom, én itt, idegenül és pirosbaöltözötten, ismeretlen lányka belibbenek, most már világos minden bizonytalanság, de miért nem mondta, hogy jobb, ha nemjövök...
sírjakevagynevessek
de aztán, mivel az isten szeret nagyon, jönnek a kedves élmények
itt, a világ másik végén, pont úgy éneklik, hogy "hozsannaja magasságba", mint a mamánál, amikor kislány voltam
és a körülöttem ülő nénik arca olyan kedves, amikor kiengesztelődünk, hogy az aztán tényleg minden kételyt és kezdeti szorongást feledtet

hozsannaja!

Zsebrádió

Mindig is foglalkoztatott, hogy amikor minden reggel azonos időpontban, minden alkalommal ugyanazon az útvonalon, ugyanazokkal a járművekkel végigrobogok a városon, vajon ugyanazokkal az arcokkal találkozom-e a tömegben, akik hasonló módon járják mókuskerekük reggeli útvonalát.

Ma reggel ez irányú feltételezéseim beigazolódtak, nem is akármilyen módon.

Tegnap reggel, a kilences busz békés zötykölődésében vettem észre, hogy felszállt egy bácsi, és valamit tart a füléhez, ami túl nagy, hogy mobiltelefon legyen, még hordozható vezetékesnek is nagy, azt meg különben is, miért vinné magával akárhová… Láss csodát, egy igazi, régi vágású zsebrádió volt.

Két dolgon el is kezdtem gyönyörködni rögtön: az egyik, hogy azt mondják, a fül az egyetlen olyan testrészünk, amelyik életünk végéig folyamatosan nő - jelen véletlen minta alapján úgy tűnik, valóban. A másik, hogy a rádiósempéháromlejátszós mobiltelefonok és az smsben érkező legfrissebb hírek korában még van ember, aki utazás közben egy ilyen kis kütyüt duruzsoltat a fülébe, hogy ne maradjon ki a világegyetem pörgéséből.

Ma reggel, amikor a zebrán átkelve épp a fentebb megfogalmazott kérdéseken gondolkodva kezdtem el figyelni a körülöttem elhaladókat, majd felszálltam a buszra, ismét mellém szegődött ő is. Megörültem neki, mellém ült. A buszvezető üvegkalitkájának tükrében figyeltem, gondolkodtam, ki lehet, hová tart, mit hallgat. Híreket hallgatott, nem volt túl kedves az arca, egy megállóban szálltunk le, de aztán a minden reggeli elkésős sietségemben nem volt türelmem az ő sebességét megtartva követni, hogy megtudjam, hová tart…

tiszakata

tisza katát olvasok mostanában, mármint nem a blogot, hanem a könyvet (magyar pszicho) - sok mindent kimond benne határon túli létről, magyarországi fogadtatásról "egy határontúli budapesten"-érzésről, ami bennem is ugyanúgy él, és ami eddig kedves anyaországi testvéreink előtt tabu volt.
nőségről is sok olyat ír, ami bennem is hasonlóan cseng...

"A magyar spirituális irodalom mestere szerint a nő meg a férfi sokszor nem ugyanazt a zenét hallják. Mert az igazi Nő odaadó. A Férfi erre képtelen. Ezért hát a nő tanuja meg szeretni önmagát. Megismerni önmagát, befelé fordulni és szabadnak lenni. És mindenekelőtt nem feladni a méltóságát! Az Isten pedig megmutatkozik minden emberben, akit szeretni tudunk. Akiért lemondunk önmagunkról. Akiért képesek lennénk akár meghalni is. Igen. Belehalni.
...
Megkérdezte a magyar mestert, hogy látja, a szeretet valóban nem akar birtokolni, hanem inkább szabadon enged, képes a lemondásra? És a mester azt válaszolta: ha szeretsz, küzdesz. Ha nem vagy képes a küzdelemre, nem is éled át az érzelem erejét. Mert ha átéled, igenis szeretni akarod a maga teljes valójában, és nem elengedni..."

éjszakai busz

írtam már régebben is, hogy a legkegyetlenebb és legnaturalisztikusabb tömegközlekedés-élmény, amikor akkora a tömeg vagy bármi más miatt úgy adódik, hogy egy vadidegen ember teljes testfelületével simul az én teljes testfelületemhez.
ennek fokozott verziója, amikor mindez éjszakai buszon történik, mivelhogy ott még általános ittassággal és hasonló díszítőelemekkel párosul a dolog.
tegnap éjszaka a főnök esküvőjéről hazafelé sikerült megejteni egy ilyesfajta "kéjutazást".
szombat, megpersze múzeumok éjszakája is volt, tehát a négyeshatos éjszakai mindenkori kihasználtságának csúcsait döntögette. kezdő lépésként, fél 3 körül a margit-híd budai oldalán próbálkozva, kettőt el is kellett engedni, annyira tele voltak. mire megérkezett a harmadik, addigra elegendő energiát pumpáltam már magamba, hogy felélesszem a bennem szunnyadó rettenthetetlent, mondtam, hogy erre akkoris felférek. úgy is lett.
olyan tömeg, amikor nem kell kapaszkodni, mert annyira szorosan állsz, hogy megtartanak a többiek. mint a puzzle kis darabjai, úgy simult-gyűrődött-tapadt mindenki mindekihez.
egy pár előttem 42 cm-re úgy próbálja egyensúlyban tartani az összes többi ember közelsége és a kettőjük közti közelség arányát, hogy erre alkalmas testrészüket (pl. nyelv) minél közelebb próbálják tornászni a másik legbelsőjéhez (pl. szájon át).
mikor már mozdulna valamicskét a helyzet (a nyugatinál leszállnak egy csomóan, persze mégannyian jönnek helyettük), elhangzik a mondat: vigyázz a hányásra!
ekkor látom, miben tipegünk mindannyian, de én is, vadiúj krémszínű csupapánt szandálkámban... egy nagyobb, szeder-szerű darab látható egészen közel, a többi folyékony állapotban, mindenütt a busz padlóján.
budapest by night.
még három megálló, már magam is a hányingerrel küzdök, mögöttem álló részeg fiatal barnabőrű férfi nem tud, de nem is nagyon akar elszakadni az érintéstől, brrr.

gyalogolni jó.

jókainapok

Na hát kedves barátaim, elérkezett végre a várvavárt fesztiválosz.
itt van a sok szép szeretett ember meg én is velük
és mivel nincsen már annyi erőm, hogy kétfelé írjak, az újságba is meg ide is, ezért a Visszhangba írott kis szösszeneteimet felpakolom ide némi kommenttel, hátha abból is lehet élvezni ezt-azt, anélkül, hogy a konkrét előadásokat láttátok vón.


Nyitónap

Hétfő: 19.00 – Jókai Színház,
Ünnepélyes megnyitó
Toepler Zoltán: A látszat dzsal - bohózat(Bárka Színpad, Léva)
rendezte: Tóth Gábor
22.00 – RÉV, Fesztiválklub
A Gurigongó Symposium felolvasó színháza

Így készült…

Vannak az évnek napjai – nevezetesen a nagy ünnepek, amelyekre hetekig készül az ember testileg, lelkileg. Néha a születésnap is ilyen. Ebbe a sorba lép a jókainapok is részemről – május elseje óta hordozom a szivemben a gondolatot, hogy egyszer eljön, és valami egzisztenciális szintű mélységekben fájt, amikor kiderült, hogy nem tudok minden nap itt lenni…
Szóval, az ünnepléshez néha fontosak a tárgyak és a ruhák is. Egy latyakos januári szombat délelőttön, újdonsült PriorPlázánkban (mentségemre legyen mondva, annak is az indiai bolt részén) rám talált egy szoknya. Ránézvén két dolgot tudtam rögtön: egyrészt, hogy meg fogom venni, másrészt, hogy ez lesz bizony az idei év Jókai Napok nyitószoknyája, ami egyben azt is jelenti, hogy addig nem vehetem fel. Így is lett bizony (na jó, egyszer fölvettem, mentségemre legyen mondva, az is színház volt, nemisakármilyen).
Szóval úgy készültem idén, mint egy első randira. Hetek óta kavarogtak bennem a visszhangos nosztalgia foszlányai, melyeket gondosan igyekeztem melengetni egy kicsit, majd megosztani a kedves érintettekkel.
És hát, amikor elérkezett a pillanat, az aztán tényleg valami jófajta körhinta-érzés. Még a belépéskor váratlanul ért politikuscsók is csak alig billent ki – úszkálok a soook szép arcotok látványában és az újratalálkozás örömében. Döbbenetes felismerés néhányakat meglátva, hogy tényleg végignéztem ezen a fesztiválon, ahogy fölnőttek, de aztán amikor a Világegyetem Eleddig Egyetlen Zsírkutya-Pólóját Viselő Férfi mikorfonfejében is felfedezni vélek ősz hajszálat (ugyeugye megbocsátasz ezért), megnyugszom, hogy nem csak felettem járt el az idő.
És itt van a maga egyre inkább nagyvarázslós jelenlétével ZSHB, akivel év közben néha már az aligismerjükmegegymást határait súroljuk, most meg olyan szeretettel tekintünk egymásra, ami egy öleléssel is felér.
Néhány biztató kósza hír és vallomás az új visszhangosok alázatos hozzáállásáról.
Néhány meglepetés-ember vagy meglepetés-szerep…
Az „anyaországi” színjátszás meg drámajáték nagymesterei itt ülnek köreinkben évek óta, maguk is azt mondják, hogy mintha már hazajönnének, és ha körülnézek a Rév esti zsongásában, az fogalmazódik meg bennem, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy ki milyen társulatban játszik vagy nem játszik éppen, lényeg, hogy együtt vagyunk, naaagy cejetetben.
Kérdezik sokan, hogy hogy vagyok. Most már, hogy belecsobbanhattam, nagyonjól.
Kérdezik sokan, hogy írok-e idén. Hát, igyekszem…

Teli ment fénnyel a szived

Hát erről csak annyit, hogy ha ezeket az embereket összeültetnénk, és a 2005. évi Uborkaszezon szalaghíreit olvastatnánk fel velük az MTI archívumából, akkor is jól szórakozna mindenki. Ők is és mi is. Másik oldal: Parti Nagy Lajost olvasni önmagában is gyönyör. Hát még így…
Szóval ja. Rettenetes jó ötlet szerintem összeruccanni egy ilyen közös alkotás-közös örvendezés típusú rendezvényre. Legyen ilyen sokszor.
Az elejében az a legizgibb, amikor elhangzik a következő színre érkező delikvensről a pár bevezető mondat, és találgatja az ember, hogyazvajon ki lesz.
Vagy hogy figyeli a zenészeket a sarokban és szaladoznak a dallamok a fejében arra várva, hogy az övékből vajon most mi fog megszólalni.
Nagyon jó volt, tényleg. Irtó helyesek voltatok. Legközelebb legyen egy picit rövidebb.
Megkívánja ezek után az ember a színházcsinálást maga is…
Merthát, hogy a klasszikusokat idézzük: „nem egymás túszai vagyunk mindannyian?”


Első nap

10.00 – Tiszti pavilon,
Jakubecz László: Szigetnyi ölelés - egyfelvonásos
F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű c. regénye alapján (TSÍZIÓ Diákszínpad, Galánta)
rendezte: Jakubecz László és Halvaty Márta

Kintrekedve
Hát kéremszépen, ilyen még nem volt. Tavaly már majdnem megtörtént, hogy nem jutottam be, de aztán végül mindig becsusszantam, viszont most… bekövetkezett.
10.14 van és már túl vagyok a kezdeti sokkon, és egy kába visszasétáláson a Tiszti Pavilonból a Visszhang szerkesztőségébe. 10.01-kor érkeztünk a galántai Tsízió Diákszínpad előadására, és ekkor már csak néhány csalódott sorstárs elbeszéléséből szembesültünk a ténnyel, hogy egyrészt teltház van és nem volna hova ülni, másrészt pedig zavarnánk az előadást a késésünkkel, ezért kizárt, hogy beengedjenek.
Hát ez döbbenet. Sajnálom nagyon, hogy lemaradok az élményről.
Másrészt büszke vagyok rájuk, hogy fityiszt mutattak nekem, aki eleve 10.05-re tervezi az érkezését (ahogy Jóskabá tanította nekünk annak idején, hogy bár a közönség mindig késik, de a közönség szent, ezért megvárjuk, míg megérkezik… ugyanaz a Jóskabá, aki ezen a napon kiüzente a későknek, hogy kizárt, hogy bejöjjenek).
Aztán végső döfésként még a Tiszti Pavilon külső kapuját is kulcsra zárták.
(Szlovákiai magyar média jeles képviselőivel, akik még utánunk érkeztek, diskurálunk egy kicsit, majd kénytelenek vagyunk alternatív szórakozást keresni).
És a többi kintmaradóból pedig alakul majd egy szubkultúra. Hát, valahogy így születnek a párhuzamos fesztiválprogramok. Asszem. Jó úton vagyunk :)

erre az írásra érkezett egy komment a következő napi számban, nagy valószínűséggel a szeretett Jóskabától, hogy az előadást 10.15-kor kezdték el, ami megfelel a színházi etikettnek.
well, tényleg 10.01-kor kezdték el, de nem is ez lett volna a lényeg....
hála Istennek, ekkorra már megírtam a bocsánatkérős válaszválaszt, lásd alább.

18.00 – Európa-udvar, Vásári komédiák
középkori francia vásári komédiák(ÉS?! Színház, Őrsújfalu)
rendezte: Szabó Csilla

Komédiákok

Jaj valami komolyat és szakmait akartam írni, de csak mondatfoszlányok jönnek elő ezen a késői órán…
Amit az ÉS?! Színház közvetít és képvisel, az valami szívet melengető. Abszolút szeretet-színház kategória, de ezt már leírtam sokszor, idén is beigazolódott.
A vásári komédiák műfaja fokozottan szívet melengető, mert van benne furfangos humor, mély és nagy életigazság, játékos jókedv, pimasz társadalomkritika és vidám életigenlés.
És azért is, ahogyan történik. Ülünk a földön a napsütésben, kicsik és nagyok együtt, együtt.
Ahogy az ÉS?! hozzányúl a szavakhoz és a tárgyakhoz, szövegekhez, eszközökhöz és nézőkhöz, az a kreativitás szintén felér egy köteg napsugárral.
Ülnek az alkalmi színpad lépcsőjén, az előadás kezdete előtt, megérkezvén találkozik a tekintetünk egy baráti és játékos villanásnyira, üdvözölnek és együtt örülünk, ezt a képet magammal viszem az egész évbe, és a hideg napokon majd előveszem néha…
És bár nem angol, hanem francia téma, mégis olyan érzést hozott, mint egy csipetnyi komáromi Globe színházi komédia.
Sok ilyet kívánok magunknak még!

21.30 – Tiszti pavilon,
Molnár Miklós:Dromedár úr Magarétát vesz
játék emberekkel és Holddal(Köd Színpad, Komárom)
rendezte: Bárány János

Hold-varázs
Amikor a színház szeretetből születik

Nagy-nagy örömet okoz az idei fesztiválban, hogy a felolvasószínház után ma este is egy olyan produkcióban volt szerencsém részt venni, amely garantáltan az alkotók színház iránti szeretetéből született. Igen megnyugtató ez, mert alátámasztja az együttlétünk létjogosultságát és őszinteségét.
Ismerem és szeretem a rendezőt, láttam már őt sokszor, sokféle helyzetben, és János az egyik ember, akit bármi történik, bármit tesz vagy mond, nem tudok nem szeretni.
Tegnap este ült a Révben, talpig fehérben, kezében egy levesestálnyi csipsszel, és valami irtózatos lendülettel, már-már neurotikusan nyomta a krumpliszeleteket az arcába. Kérdezem, mi a baj… Háromnegyedévnyi munkája mérettetik itt meg, mondja és mesél pár dolgot arról, hogyan is kezdődött. Aztán még pár villanás ma, napközben – ekkor már teljesen nyugodtnak tűnik.
A játszók egy részét is ismerem innenonnan, végülis a Visszhang a közös gyökerünk. Fölnézek rájuk azért, mert nem csak ácsingóztak a tollforgatás közepette arról, hogy milyen lenne a színpadon, hanem át is lépték ezt a határt.
A téma klasszikus háromszögben mozog: színház-szerelem-halál. Az eszközhasználat, a színek, tárgyak, fények és árnyak kezelése varázslatos, a játék néhol klasszikusan amatőr, néhol félelmetesen erőteljes, ami ugye teljes mértékben helyénvaló, sőt.
Az első percekben nehéz volt felvenni a ritmust, játszóknak és nézőknek egyaránt, de aztán volt a nyitójelenetben egy teljesen kézzelfogható pillanat, amikor előbbiek belezuhantak a helyzetbe, magukkal vonva az utóbbiakat is, és onnantól rendben volt minden.
Nem könnyű, ugyanakkor remekbeszabott szövegekkel dolgoztak a Köd Színház tagjai, viszont az egyik legnehezebb körülménnyel, a terem akusztikájával nem mindenkinek sikerült megküzdenie. Az egyébként széphangú Dobos Boglárka (Margaréta) lendületes és leleményes mondataiból például alig lehetett érteni valamit.
Nem úgy a Dromedár urat alakító Finta Márk esetében, aki várakozásainkon túlmenően nyújtotta az előadás legkiemelkedőbb alakítását (vagyis: sejtettem, hogy jó lesz, nadehogy ennyire…). Félelmetesen hihetően őrült, aki valami elementáris energiával képes robbanni, és valami igényes humorral, ripacsságtól mentesen, könnyedén, mintha minden nap ezt csinálná.
…
És az előadás végén, amikor a Hold végigvonul, az az érzés kerít hatalmába a régiszépidőkből, amikor az újvári gimisek hozták a mozgásszínházas performanszokat, valami olyan energiák mozognak bennük és körülöttük (bennem és körülöttem), rég nem érzett ízek jönnek elő újra.
És minden tünetet produkálunk, ami arra utal, hogy mély, komplex élmény volt: percekig ülünk még a játéktérben, nehéz megszólalni, emészteni kell. Huhh.

Második nap
A nézői alázatról

Muszáj írnom erről a késős dologról megint.
Merthogy már megint kimaradtam. Vagyis beléptem, aztán meg kiléptem. Hjajjajjaj rettenetes ez. Tényleg csak három percet késtem, tényleg. Mondja is a CzP – akit a tulajdonképpen überelhetetlen Danczy óta a tördelők közül immár másodikként képes vagyok lassan a szívembe engedni, hogy úgy fog bemutatni, mint Kriszta, aki mindig késik...
Valóban mindig kések. Dühös is vagyok mindigmindig és első felindulásból beszélek meg írok összevissza, de igazából azért van ez, mert nevel engem ez a fesztivál. Ahol ellenállás van, ott kezdődik a tanulás, mondják az én szakmámban.
Teháthogy alázatos üzemmódba állok innentől ténylegtényleg, bocsánatos elnézést kérek mindenkitől, akinek ennek ellenkezője folytán bármit is beszóltam volna és ott leszek időben, ígérem. De legalábbis tanulom a pontosságot. Ha már ilyen csilláronlógós stílusban nyomjuk megint, hála Istennek...

21.00 – VMK, W. Gombrowitz: Yvonne – szín-játék
(Selye Egyetemi Színpad, Komárom)
rendezte: Csengel Mónika

erről nem írtam semmit, de az előadás hiper-meglepetése a Till Timi volt, tesóm hajdani kis rajongója...
aki azóta felnőtt, és olyan érett, mélységes színésznőként nyílt meg előttünk, olyan fegyelmezettséggel és bátorsággal vitte a hátán az előadást, hogy leesett az állam.
volt minden, folyt vér a színpadon, remek volt.

aztán ezen az estén rájöttem, hogy teret kell adnom az Új Generáció újságíróinak, mert ha teleírom a lapot, akkor ők ki sem tudják magukat próbálni
át kell adni a helyet bizony
meg el is fáradtam a budapest-komárom, tréning-fesztivál ingázásba, a háromóra alvásba, hogy a mocskos vonatmenetrend miatt hiába szaladok lélekszakadva, hogy elérjem a NYEKK-et, akikről szinte minden évben lemaradok (valami sorsszerűséget vélek felfedezni itten, de még nem tudom, mi a nyitja), és úgy döntöttem, megpihenek egy kicsit meg készítem magam a holnapi esküvős kihívások elébe...

dyslex multiplex

családunkhoz ígyúgy kötődő, szeretetteljes, születettpedagógus ismerősünk, rózsanéni.
szavalóversenyek végtelen történeteit játszotta vele végig tesó és az egész család.
kisebb gyermekét, tán a kicsit sem felhőtlen gyermekkornak, tán a géneknek köszönhetően, súlyos dyslexia-dysgráfia kombóval áldotta meg a teremtő.
érettségire készültek.

hogy tanul ugye a dyslexiás gyerek? ő mesélte a fejébe az egész magyar irodalmat, a végén a gyerkőc még élvezte is...

anyu, ha én átmegyek ezen az érettségin, megtanulok olvasni!

hát mekkora mondat ez!
benne van minden, ami egy ilyen gyermeket ér az életben, illetve az iskolarendszernek hívott katasztrófa-intézményrendszerben...

egy kanálnyi édes-savanyú mártás az alkulóban lévő amatőr-pedagógiai hitvallásomnak :)

kelengyebuli

Az a jó a barátocskáinkban, hogy szeretünk ünnepelni, apró és mindent elsöpró meglepetésekkel teletűzdelni egymás életét. különös érzékenységgel fedezzük fel az életnek azon pontjait, amelyek éppen megfelelőek az ünneplésre.

Márton-búcsúztató, diplomaünneplő a régiszépidőkben, lánybúcsú a felnőttéválást hozó időkben, és most egy kelengyebuli.

A kelengyebulit sok más szokáshoz hasonlóan kedvenc amerikai sorozatainkból vettük át, a lényege, hogy babát váró barátnőnknek a szülés előtt kb egy hónappal összehívunk egy csomó nőciből álló társaságot és elkövetünk mindenféle mókás dolgot, mint például a képen látható pelenkatorta.

Jó volt látni nagyon, hogy Lívi mennyire örül nekünk.

Jó volt látni, hogy még mindig mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Jó volt látni a mindent biztonságossá varázsoló, szeretetteljes várakozásukat.

remélem, újabb hagyományt teremtettünk...

igényekre alapozva

mondjátok, vidámakat írjak

igazából egy halom vidám történet össze van gyűjtve a fejemben, csak a filósakkal az van, hogy azokat gyorsan ki kell írni, a vidámak meg nem annyira nyomják a szivem, ezért azokat halogatom.

na akkor jöjjön egy.
azért szeretünk ott lakni a rumbachsebestyén utcában, budapest közepén, mert nemcsak, hogy minden 20perc, hanem a kis autókának is jó helye van az udvarban.
általában
néha, amikor a falhoz állok túl közel, akkor a fölötte balkonról ledobált elszáradt muskátlihajtások landolnak a szélvédőmön, igazán kedves
mondja is a házinéni, aki mindent lát, hogy há ne álljak olyan közel, mert rám dobálnak minden szart
mondom, igaza is van, mit jófejkedek én, hogy mindenki elférjen tőlem, inkább előbb maradok
akkor csak a szép érett feketeszedrek potyognak rám mindenhová, és szottyannak rá mármár lekvár állapotban a csillogó ezüstre, nade sebaj
jóltettem, előreálltam
egyszercsak jön a felirat, a szélvédőmhöz tűzve:
"KÉRJÜK ÁLJON HÁTRÁB. AUTÓS SZOMSZÉDOK. KÖSZI"
így, ahogy írtam.
kedvesek
ez már majdnem olyan jó, mint tavaly ilyenkor a családipótlékosztály :)
hátra is áltam, ahogy köll
persze a házinéni épp akkor is arra sündörgött véletlen.
mondta, mennyire tajtékzott a taxisszomszéd a bazinagy mercijével, hogy nem tud tőlem elfordulni.
hát hiába. a közösségi együttélés mindig áldozatokkal jár.

visszhang

vanugye életem színjátszófesztiválja, a jókai napok.
szerelem ez, nincs mit tenni. az év egyik legszebb pár napja, megtelik a város színházi manókkal és a szívem is megtelik velük.
a legszebb régiszépidőkben reggeltől reggelig pörögtünk, írtuk az újságot, szerkesztettük, haldokoltunk és szerettük nagyon.
az még a danczy-korszak volt - a világ legtündéribb tördelője.
"haza akarok menni anyukámhoz" - mondta hajnal kettő körül sírós hangon, és folytatta.
akkoriban tűnt fel a színen ZSHB is, vagyis ZselésHajú Barátunk, akivel az egy évadon keresztül folytatott tollpárbaj tárgyára senki sem emlékszik már, csak az utána jött megbékélés ízére, és azóta ő maga is ZSHB-nek hívja magát...
és hát a főszerkesztő.
édes jánosom az az ember, akit nem tudok nem szeretni, tehet vagy mondhat bármit...odavagyok érte és megtisztel, ahogy ő szeret.
mondta a legelején, hogy ha ügyes leszek, akkor elvihetem az írásaimat megmutatni az egyetemre. aztán megírtam az egész első lapszámot.
aztán volt, hogy a távolból kért meg, hogy írjam meg a beköszöntőt, mert szeretné, ha én lennék a címlapon.
aztán idén máshogy lesz.
őt elcsábította a színpad, így a laptól is elrepül
engem meg sodor az élet, de harcoltam az árral, hogy ott lehessek a fesztiválon, amennyit csak lehet, és valami egzisztenciális mélységekben fáj, hogy nem tudok az elejétől a végéig
és közben kiderült az is, hogy más szerkeszti a lapot
engem meg nem is hívnak
marad jános levele, a nosztalgia, az emlékek, a szerelemteljes várakozás és a belecsobbanás
csak idén egy kicsit máshogy...

Apátlan férfiak

Elméleteket gyártok mostanában megint.

Elmélettől elméletig élve próbálom megérteni az élet kis kockáit.

Újabb embercsoport képe állt össze bennem a hétvégén, egyfajta erőteljes minta tükrében látva a körülöttem élő férfikék ilyenségét vagy olyanságát.
Ez az új csoport az apátlan férfiaké.

Mindazokat kell ide érteni, akiknek nem volt az életben apamintájuk (korán meghalt, nem ismerték, nem éltek együtt), vagy anti-apamintájuk volt (alkoholista, deviáns vagy bármiképp olyan, akihez nem szeretne az illető hasonlítani). Ennélfogva nem másolt mintákból, vagy nem az apától másolt mintákból építkeznek, hanem az anyait veszik alapul, s lesznek ennélfogva egy fokkal érzékenyebbek, finomabbak, nőiesebbek. Vagy az apa ellenkezőjét nevelik ki önmagukból.

És hogy miért fontos ez. Mindazon férfiak és fiúk többsége, akik az életemben eddig nagy szereppel bírtak, szerelmek, jóbarátok, álomhercegek, apátlan férfi volt. A saját apám nem ilyen, amennyire eddig tudom, de benne is több a lelki finomság, az érzelmi beállítódás, mint az átlagos. Lehet, hogy az ő apja volt apátlan férfi – újabb téma, ami után nyomozhatok.

Miért kell vajon a nőiesebb férfi? Magamat keresem bennük? Azt akarom, hogy kettőnkben nőből legyen több? Vajon miért?

Ezt most ténylegtényleg nem tudom…

Kövek-a-zsebben

a tháliában. május elseje előestéjén. hónapokig vártunk rá, sorban álltunk jegyekért a virtuális térben, és végre sikerült!!
rudolf pétert eleve szeressük, a jelenléte már önmagában garancia, hogy nem történhet túl sok művészietlenség, ahol ő van. kálloy molnár pétert nem ismertük mindezidáig nagyon (de lehet, hogy ha kettőjük közül választani kéne, most azt mondanám, hogy ő volt a jobb). és ha még gerendás péter is bejön ígyvagyúgy a képbe, az már több, mint szép.
sokszereplős darab, amerikai-ír filmes történet, amit a két fent említett úriember játszik végig nulla darab tárgyi eszköz segítségével (na jó, ez így nem igaz, van nekik hat székük, egy kalapjuk és egy összehajtott, fehér zsebkendőjük).
régenvolt súlyosságú színházélmény. nehéz is szavakba önteni. egyszerre van jelen olykor a színen akár négy vagy öt szereplő (vagy akár egy kocsmányi statiszta), és a két színész egyetlen könnyed pördüléssel vagy néha akár anélkül képes váltani amerikai színésznőciből ír statisztába, vagy mickybácsi, az utolsó élő statisztából rendezőasszisztens-nőcibe. káprázatos.
olyan kifinomultsággal és kreativitással használják minden színészi eszközüket a lehúzott pulóverujjtól a zajkelésen keresztül a harsány mozgásokig, amit másodpercenként érdemes lenne visszanézni és tanítani.
láttam már ilyet rudolf pétertől az és rómeó és júliában, de a mostani élmény annál intenzívebb volt, mivel közvetlen közelből, kamaratérben élhettem végig a varázslatot.
a felétől kezdve minden apró ívnek a végén ott reszketett bennem az ugyemégnincsvégecsakmaximumszünetlesz-érzés, még akkor is, amikor vége lett (a tablónál, ami szintén többszereplős volt, már muszáj lett elfogadnom a tényt). és miután kiürült a nézőtér is, még mindig ott ültünk, mint amikor a film véget ér - ez meg az a félig-filmesként bennem élő, rituálé-szerű kötelességérzet volt, hogy a stáblistát végig kell ülni. tiszteletből, hogy az élmény csituljon, hogy jól rögzüljenek a képek a szívünkben, és mert jól esik maradni még, mielőtt a zord világba visszamennénk.

arról, hogy mennyire számít a hőmérséklet

rettenetesborzasztóan tönkretesz, ha fáznom kell
nem tudok dolgozni
nem tudok koncentrálni
elfáradok, ha fáznom kell, mert az életben maradásért való hőtermelés viszi el minden energiámat
ha arra ébredek, hogy hideg az orrom, egész délelőtt használhatatlan leszek, mert minden energia a felmelegedésre megy el.

ha kimondok magamból valamit, amit nagyon nehéz, attól kihűlik a szervezetem...

és ha nagyon fázom, elkékülnek a körmeim

brrr.

Bagdy Emőke, nagy szeretetgombóc pedagógus-guru mondott a hétvégén sünökkel kapcsolatos példázatot a közösségre. A kis sünök, amikor fáznak, akkor közelebb és közelebb másznak egymáshoz, hogy melegedjenek. persze ez elsőre szúr. de aztán addigaddig helyezkednek-közelednek, amíg nem sikerül felvenni azt a kényelmes állapotot, amikor már nem szúr, csak melenget...
ez a közösség :)

zizz

munkaidőben quimbyt hallgatni

arra gyártani a sok szakmai okosságot

meg a sok pályázatot...

nem adatik meg ez mindenkinek :)

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő

menetrendszerinti krízis érkezik a harmadik vágányra

közeleg a vizsgaidőszak, így aztán lassanlassan teljesíteni kell valamit megint.
miért van az vajon, hogy délelőtti szeressükavilágmindenaprószegletét-hangulatból délutáni teljes reménytelenségbe lehet csöppenni?
miért van az örökös önelégedetlenség?
miért kell magamat teljesítményre sürgetni mindig, ahelyett, hogy élvezném a napsütést?

a tudományossághoz nem vagyok elég jó.
nem tudok egyedül dolgozni.
csapatban tudokcsak.
ha egyszer nincs ötlet, akkor nincs. akkor hosszan vajúdni kell a legcifrább szenvedésekkel tarkítva, az ilyen szülésekben nincs gátmetszés meg vákuum meg hasonló brutalitások...

MIKOR fogom a saját életemet alakítani? és egyáltalán: hogyan kell azt? nade ez egy más kérdés, összefügg persze...

utálom, hogy nem foglalkozom a tudományos életemmel eleget, szinte egy csöppet se.
utálom, hogy nem tartom magam elég jónak hozzá.

szeretek egyetemen tanítani
szeretek tréninget tartani
szeretek középiskolásokat szárnyalásra segíteni
szeretnék még annyi minden mást
nem vagyok a tudományhoz elég fölnőtt
inkább mennék férjhez, ha lenne kihez
vagy valamivalami

ezennel kihirdetem a 2007 tavaszi Tudományos Válság Hisztiparádét.
belépés lányoknak ingyenes. fiúknak méginkább...

k

frézia

A frézia a kedvenc virágom. illata a tavaszillat, törékenysége, ami lenni szeretnék.

edittel találkozás, amely nemrég három napban megadatott, mindig olyan, mint forró nyári napon állni vízesésben, szivárvánnyal körülölelve.

ő számomra a tündér-mesternő.

tőle tanultam sokatsokat nőségről, felnőttségről, szabadságról. sok mindenben neki köszönhetem azt, ami lenni tudok. néha.

megfürödni újra mindezekben igazi feltöltődés, azokból a fontos értékekből, amelyeket bennem legbelül belepett az élet pora vagy amelyekről a világ azt kommunikálja, hogy nem fontos, mivel olyan régen tapasztalta már, hogy azt hiszi, nincs is rá szükség, mert elfelejtette az ízét.

edit amellett, hogy kisimogatja a ráncokat az ember lelkéből, szeretettel, s megmutatja magát teljes kis kagyló-remegésében, tiszteletével, szeretetével nevel az életbe.

mondott okosságokat is, amitől gyógyultak sebek, és mondott olyasmit is, amit sokan mondtak mások már, de még senkinek nem hittem el.

"A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú." (Lázár Ervin: A hétfejű tündér)

Van góg!

Nemrégiben, egy szentendrei élmény nyomán sikerült megalkotni, illetve inkább nevén nevezni az új kategóriát: globálgagyi. A globálgagyi egy olyan mindennapi jelenség, amely globális méreteket öltve, egyforma, minősíthetetlenül alacsony színvonallal van jelen és tapasztalható a (nyugati) világban mindenütt. A globálgagyi számunkra eddig legjelentősebb képviselői a pánsípos, kitudjahonnanszármazó nagyindiánok, akik ugyanarra a vangelis-alapú pöttyögésre huzogatják a szájuk előtt a pánsípot szerte európában: a nyugati aluljáróban, Szentendre főterén, Berlinben, és bizonyára Pozsonyban és Prágában is.
em sok meglepetést okozott a minap, hogy a művészetek terén is globálgagyi termelődik. De legalábbis olyan a hangulata. Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már minden művészetből ilyet kell faragni, hogy legalább alapszinten hatni lehessen művészileg, műveltségileg a „választópolgárokra”.
Hátszóval, elmentünk a vangógra, nehogymár a tömeges művészeti élményből kimaradjunk. Meg reméltük, hogy lesz elég erőnk az élményre és Vincentre koncentrálnunk, hogy legyőzzünk minden külső akadályt.


Azt tudtuk, hogy a legnagyobb képek nincsenek itt Budapesten – nembaj, gondoltam, a Napraforgókat volt szerencsém Londonban egy órán keresztül bűvölni.

Azt is tudtuk, hogy biztosan sokan lesznek. De azért ennyire sokra nem számítottunk. Eleinte még tudtam pozitívba fordítani: teret engedtem a bennem élő társadalom-kukkolónak, aki ilyenkor nem bírja visszafogni magát és megfigyeléseket készít a különböző csoportok különböző vicces megnyilvánulásairól.
Első besokalás: ki volt az a marha, aki nem a képek alá tette fel a képekhez tartozó szövegeket, hanem a képeket egymástól elválasztó falak bal oldalára, a képre merőleges irányban? Nem hiszem el, hogy nem lehet egyszerre nézni a képet és olvasni a szöveget.
Második besokalás: a teremőr néni, aki éppen nekünk szól, hogy „nem szabad mobilozni”, amikor épp kikapcsolnánk, miközben mások hosszú tárgyalásokat folytatnak a művészet pályaudvar-szerűen zsongó szentélyében, telefonon.
Harmadik besokalás, amikor a harmadik teremben már tényleg verekedni kell a képekért, elsodornak, a személyes zónámba könyökölnek, a nyakamba lehelnek pálinkaszagot, hujjuj.
Mindezek mellett adódtak azért gyönyörűséges élmények (mint például az Íriszek), meg viccestanulságos társadalom-tapasztalatok (mint például, hogy mennyire változnak a társadalom művészetfogyasztási szokásai és hogy ezzel valamit kezdeni kell).
A legfelemelőbb találkozás a szomszédos, nagy teremben Csontváry Magányos cédrusa, amelyhez üres térben boldogan oda lehetett szaladni és elmélyülten csodálni a klasszikus és szent múzeumi csendben.

jaja: és egy kedvenc ellen-globálgagyi-harcos:

http://www.mkkp.hu/

újabb találkozásom a döglöttgalambbal

igazából nem ezt akartam elmondani, de ha már megesett:
ma újra találkoztunk. a lapos galamb és én.
ugyanott feküdik, kissé már belepte az út pora és az alatta elterülő beton színéhez hasonult.
de köszöni szépen, jól van.
épp a között a két autó között akartam mareggel átlibbenni, ahol ő fekszik azóta.

namindegy.

az alábbiakat meg Szabó Magda írja és minden nagyobb korlát nélkül tudok vele azonosulni, vagyis mélyen betalált:

„…Gizella, sajnos, nem szép, vele csak beszélgetni szeretnek a fiatalemberek, nem táncolni, senki sem veszi észre beszédes, szép szemét, csak a szúrásait figyelik-mosolyogják, örök, humoros-keserű, néha gonosz szócsatáit, Gizella nyelvétől rettegnek a többi lányok, a fiúknak pedig nem is jut eszükbe, hogy Gizella is nő…”

reggel

Reggel műfajában, mint tudjuk csak a hosszú a szép. A békés és hosszú reggel, kávéval, grapefruittal és egy végtelenségnyi hosszúnak tűnő zuhannyal, alapvető harmónia-kritérium. Sőt. Ebből következően, ha arra ébredek, hogy elaludtam, az világvége. Ezen a bizonyos reggelen ez történt. 7.38-kor sikerült felkelni, a munkahely 20 perc itthonról, 8-kor kezdünk (az all inclusive reggel egész pontosan 70 perc, ébredéstől indulásig). Rohanás, nó zuhany, nó kávé, nó grapefruit. 7.54-kor sikerül elindulni, greenday be a fülbe (ez az a fokozat, ami még a kispálon is túl van), dühöngve indulok a zsinagóga irányába (még jó, hogy nemrég felfedeztem egy rövidítést). Azt kell tudni erről a vidékről, hogy szerintem Magyarország leg-zöldövezet-hiányosabb része, sehol egy csomó fű, ilyenkor reggel van a kutyasétáltatás időszaka, és hát munkába menet minden nap megállapítom, hogy ez a kerület egy nagy rakás kutyaszar. Zsinagóga sarkára érve érzem, hogy valami megint csúszik a talpam alatt. Nna, mondom, még ez is. Lenézve látom, hogy a műfaj nem kutya, csak galamb. Nembaj, sietnék tovább, nézem, hol lehet a parkolón keresztül menni. Ott meg ki fekszik kétdimenziós formára gyúrva? Hát, egy galamb. Megholtan, széttaposva, jönnek ki belőle a mindenféle állagú és színű tartalmak. Csodálatos. A galambot élve is undorító állatnak tartom, na de széttaposva, hát az leírhatatlan.

És akkor még a csokiöntet a habatortorta tetején egy szegény szenvedő sétálókutya volt, akivel már a Horánszky utcában találkoztam. Nem elég, hogy a gazdi egy ilyen lehetetlen helyre viszi pisikaki-körútra, még a száját is összekötötték: szájkosár helyett egy bőröv-szerű izé van a pofájára erősítve, afölül néz szomorúan ezen a reménytelen reggelen.

retró parti

30. születésnap
sok sok ember
még a régiszépidőkből is.

visszatekintések sorozata.
tükörbenézéses visszajelzések arról, hogy mennyit változott a gondolkodásmódom, gondolkodom, hogy mióta, nevezzük ezt leegyszerűsítve "pesti lét"-nek, de sokkal inkább az ikszihez (ikszi: munkahely-műhely-gondolkodóhely-szemléletformálódóhely) köthető talán, mint a fővároshoz.
hogy savanyú arccal, értetlenkedve nézek, amikor azt kérdezik, hogy hogy ítélnek meg engem mint határon túlit a munkahelyemen? vagy hogy hogyan néznek ránk a munkahelyünkön a vallásosságunkkal kapcsolatban? vagy hogy a magyarországi egyházban sokkal jobb a helyzet, mint nálunk.
ülök, nézek, és überliberálisnak érzem magam, hogy nem akarok leállni siránkozni, hogy mi szegényszegény határon túli magyar katolikusok, hüpp-hüpp. vagy hogy nem úgy mutatkozom be, hogy molnár kriszta, határon túli magyar vagyok, és rám extra nagy kereszteket mért a sors és minden anyaországi utaljon segélyeket a számlámra azonnal. és hogy a szégyentelen plébánosunk meg pénzcsinálásba kezdett ahelyett, hogy a lelkekkel törődne, és mi lesz velünk, ha egyszer csak már azt sem mondhatjuk, hogy milyen szegények vagyunk, ránk dől a plébánia.
jajjajjaj.
kíméletlenül őszinte fogok lenni, testvéreim, mert azzal csomó rákos megbetegedést megspórolok magamnak. csöndes, mélységes, őszinte, cirádák nélküli isten-élmény volna jó. rajtunk múlik.

tesó

mindig is éreztem, már régebben is, hogy mintha nem is egyszerűen testérek, hanem ikrek lennénk.
mintha lenne valami titkosos köldökzsinór, ami összeköt.
összetart, nagyon közel, aztán messzebbre enged, aztán, ha eltévednénk, segít visszatalálni.

a felnőttség közeledtével hajlamos ezt elfelejteni az ember. érzek valami billenést, mintha nem lenne valami rendben, de nem kérdezem, mert látszólag minden rendben van és egyébként is, minek aggodalmaskodni.

aztán egyszercsak találkozunk, kikísér a vonathoz, és zutty.
hihetetlen, hogy mennyire egyformán mélyen és magasan hullámzunk, legszívesebben leállnék egy jó nagy közös sírásra (úgyis ha már sokáig nem tudnak kijönni a könnyeim, csak toporzékolnak a felszínen, és semmi sem indítja el őket, hát, ha őt meglátom, az segíteni szokott a zokogás előhozásában. és akkor azt mondja, hogy "olyan hülye vagy", és akkor jó), dehát a vonat, az jön.
budapest-piliscsaba-budapest - retúr - lélek tour
ha ketten vagyunk a világvégében, máris jobb egy kicsit :)

mindennek megvan a maga órája

„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében.
Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak,
ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak.
Ideje van az ölésnek, és ideje a gyógyításnak,
ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.
Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének,
ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje az elveszítésnek,
ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szeretetnek és ideje a gyűlölködésnek,
ideje a háborúnak és ideje a békének.”
(Prédikátor könyve, 3, 1-9)

...ígyhát most inkább csak várj.

...és hallgass

míg ereidben nem érzed

a Változás Törvényszerűségét...

a tudomány szentélye

Hát bizony, tetszik, vagy nem tetszik, elérkezett a vizsgaidőszak. Ez még így doktoranduszként is utoléri az embert, akkor is, ha egész félévben igyekezett tudomást sem venni ennek előbbutóbbi tutibiztos bekövetkeztéről.
Na és mit csinál az emberlánya ilyenkor? Há kétségbe esik mindenekelőtt, mélyebbre, mint valaha. Ez előtt, vagy után, tudatosítja, hogy mi a feladata, majd pedig turbó gyorsasággal beíratkozik a város összes könyvtárába, ahol eddig nem járt, hátha attól jobb lesz a helyzet
(csak suttogva mondom, titokban, hogy a Széchényibe is, most először - az ottani bénázásaimról külön bejegyzést lehetne írni, csak most nincsen időm rá).
Szóval mindenféle könyvtárakban ki lehet próbálni a legfrissebb angol szakfolyóiratok keresgélését (hangsúlyozom, keresgélés, a megtalálást már annál kevésbé) és persze emellett tanulmányozni a felhasználói szokásokat - hol milyen hangosan telefonálnak a könyvárlátogatók, mit esznek a büfében a legtöbben, kik használják inkább a liftet, és nem utolsósorban, milyen oldalakat néz a szomszéd az interneten.
hát ez a része a behalás.
Közgázkönyvtár, tudományszentély, ingyeninternet.
Mellettem sűrűn váltakozó kollégák keresgélnek tudományos cikkeket, kutatásokat, olvassák a leveleiket, beszaladnak vizsga után öltönyben egy gyors e-mailt írni, ismerkednek a cseten virtuális nőkkel, meg ilyenek.
és jön ő. nagyondohos szekrényszagú bácsi, bajszos, pattanásheges arccal (és most azon gondolkodom, mivel még mindig itt ül, hogy ő is beleles-e az én képernyőmbe, mint én az övébe vajon), első ránézésre folyóiratcikkeket keres.
ujján vastag jegygyűrű.
nade. második ránézés.
hát bizony a bácsi keményen nyomja a pornóoldalakat. bezony, bezony.
Aztán, amikor a rendszergazda takarítja a gépeket, vagy valaki belenéz az előzményekbe, fogják mondani nagy bölcsességgel, hogy ezek a mai egyetemisták...
éljen a közgazdaságtudomány!