Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Gyerekek a szomszédból

"Szia Papa!" - szólt be az ajtóból elmenőben kedvesen, tele szeretettel, amolyan kiskamasz-rekedtséggel a hangjában, és útnak indult. A békesség lendülete hallatszott a mozdulataiból. 
Pedig csak az ajtón keresztül beszűrődő hangokat hallottam, mégis szívsajdítóan megkönnyebbültem, hogy ma, valamiért üvöltözés, sírás, könyörgés és agresszió nélkül engedik útjára. 

Papírból vannak a falak. 
És hevesek az indulatok. 
Sokan laknak együtt, kitudja hány generációsan. A lány, vagyis a mostani rendszerben az anya, évfolyamtársam volt alapsulin. 
A másik oldaliak fehérek, de az agresszió ott is ugyanannyi. 

Fáj. Fizikailag fáj, amikor hallom, hogy a saját frusztrációjukat és tehetetlenségüket üvöltik bele a gyerek életébe. És neki nem marad más, mint a viszont-üvöltés, kapálózás, tehetetlenség. 

Szeretném őket megvédeni. Odamenni a szülőhöz, elmondani, hogy ez rossz, megkérni, hogy hagyja abba, mittudomén. Vagy legalább a gyerekkel tudatni, hogy ő jó, 
Mégse találok utakat ehhez. 
Csak csendben hálát adok, amikor épp egy olyan reggel van, hogy a mindennapi bántás nélkül indul az élet. 

Feldmár. Újra. Forewör.

őszi sóhaj

Telefonbeszélgetés-részlet, életigenlő, sorsközösséges barátnővel.

- Szóval, valahogy, rám ült egy tompa szomorúság, ami minden-mindennek a mélyén ott van...
- De hát, kócskisasszony, tudod te jól, hogy ezt hogy hívják!
- hm. GYÁSZ. tényleg. Hát akkor nincs mit tenni.

Kemény vagye

Érezted már azt valaha,
hogy olyan keményre edzetted a lelked,
hogy érzéketlen vagy, amikor sírni, fájni, jajongani, szorongani kellene?
hogy váratlanul elveszítesz valamit, ami fontos,
és még csak egy vállrándítás sem jön belőled őszintén?

és akkor megijedtél talán?
és az eszedbe jutott, hogy el kéne menni a lelki pedikűröshöz
és lekapartatni olyan kis késsel az elhalt, elkeményedett hámrétegeket onnan belülről?
vagy elébe menni valami igazi tragédiának, hogy kiderüljön, vannak-e még érzéseid?

érezted? jó. mert akkor nem vagyok egyedül.
persze nem mintha az empátia, mint afféle érzés light
okozna per pillanat bármiféle bizsergést.
nade, elteszem. befőttes üvegbe.
jóleszazmégvalamikor.

Tárolási megoldások diktatórikus tenorban

Gyönyörű, arany napfelkeltés reggel, túlkomáromi állomás.

Időben érkezem, zárom le bicikli, egyszer csak hallom ám a hátam mögül az egyáltalán nem isteni hangot: "az ott nagyon nem lesz jó helyen, hölgyeeem!"    

                 
Nézek hátra, a hangforrás épp közlekedik a sok vaskerítésen által, pont mintha maga a megtestesült Sárbogárdi Jolán jönne az Ibusárból. Folytatja.

"A főnök már múltkor nagyon berágott, mondta hogy kihívja a rendőröket és elviteti innen az összeset"

A padokhoz meg biciklitároló híján minden egyéb lehetséges helyre odazárt bringákat mármint.

A sztori vége az, hogy az örök asszertív trükkel megkértem, ugyanmá segítsen nekem, hogy akkor hova is zárhatnám úgy le a bringát, hogy ne zavarja senkinek se a lelki békéjét.

Egy másik padot ajánlott, ami éjszaka hajléktalan alvóhelyül szolgál, így nappal a szag miatt nem annyira szoktak ott a várakozók ücsörögni. Persze Jolán ezt kicsit más tónusban magyarázta.

Node a lényeg. A problémamegoldás eleganciája. Mit nekünk olyan bagatell dolgok, mint biciklitároló meg közösségi igény. Pedig ez utóbbi fogalommal még választási kampányt is lehetne csinosítani.  A tájékoztató táblák kihelyezése meg hülyeség, a birka nép úgyse olvassa.

Neeeem, nem. Az állomásfőnök annál keményebb csávó.
Ő a "ha valami b*sza a csőröd, vitesd el az egyenruhásokkal" típusú megoldások híve.

Most elképzeltem. Ahogy kivonulnak a kommandósok és szíttípik a zárakat, felpakolják a brinyigliket egy vagonba és elszállítják egy haláltáborba.

Realisztikusabb verzió: ha hazajöttél, mehetsz érte a rendőrörsre. 

Persze csak akkor veheted át, ha tudod igazolni, hogy a tied.

jajjjaj Magyarország. jaaaaaj jaj.

Kérdezte is múltkor a Lengyel Zoli, hogy nem félek-e egész napra ott hagyni a biciklim az állomáson.

Hát ezek után de.

update:

Jófejség. 

Ugyanazon a reggelen az automatából véletlen a külön nyomású pótjegyhez nem szokott kis kezem 4 jegy helyett kettőt vett csak ki, így aztán a hazafelé úton már nem tudtam szelvénnyel is igazolni, hogy fizettem az utazásomért. Csak íméllel, amit a gép küldött, hogy visszaigazolja. 

És. Az extrajófej, empatikus kalauzbácsi, akinek egyébként bizonyára szimpatikus is voltam, így is elfogada. 

Szóval egy negatív meg egy pozitív, az zéró. 

áj lav máv. 

jeges vizes wasziszdassz

Én lehet, hogy későn kapcsolok, 
de hogy ne lennék elég social meg kreatívkampány-párti, azt nem mondanám.

de ugye nem csak én gondolom úgy, 
hogy azok a videók, 
amelyeken emberek locsolgatják magukra a vödör vizeket
bármilyen célnak az említése nélkül, 
azok nem jól semmire?
maximum arra, hogy aki képernyőre akar kerülni, az odakerüljön. 

vagy ez direkt és szándékosan úgy működne, 
hogy akinek már elege lett az értetlenségből a videók láttán, 
az megkérdezi az öreg és bölcs Wiki hercegnőt?
és akkor majd megérti?
és közvetlen ez után a paypaljához nyúl?

háténnemtom. 
lehetne még ezen kulturálisan csiszolgatni. 

trú sztori.

Kezdjük ott, hogy a címet az értheti csak igazán, aki volt a Katlanban. De ez egy másik bejegyzés lesz majd. 
Folytassuk azzal, hogy nagyon, de nagyon sok jó dolog történt, csak mivel bennük vagyok, nincsen időm őket megírni. 

de ez a tegnap délelőtti történet. egy trú sztori. 

gyalogol a lány a hetesen. városba befelé. 
(gyk. hetes LAKÓTELEP)
mellé gördül látszatra bolond biciglisbácsi. 
kormányán toll, színes gyerek-szélforgó, kicsi csigaház odarögzítve. 
de mindez persze csak később vállik láthatóvá. 

"Komárom legszebb hölgye!" - szól a bácsi, majd a válasz-mosoly láttán módosít: 
"Komárom leggyönyörűbb hölgye! Így már jobb, ugye?
Nem féltékeny a férje?"
(mondom, nem, s hogy a tagadás a férjre vonatkozik-e vagy a féltékenységre, 
legyen csak titok)
"Mer' azt csinálják ám. Elveszik a legszebb nőket, 
aztán a kocsmába járnak a lelkület gyógyítani!"
Mellémteker, s folytatja. 
" A reakciójából látom, nagyon magas az IQ-ja."
Ez így van, mondom. (minek hazudjak). 
Felkérne, hogy legyek a titkárnője, 
később, hogy menjek vele biciklitúrára, 
közben elmeséli az EU-s nyugdíjrendszer sava-borsát
és azt is közzéteszi, 
hogy aki a Bibliában azt a részt megírta, 
mely szerint Éva vette le a tiltott gyümölcsöt, 
az egy "hímsoviniszta buzi". 
Merhogy - mondá - , a férfi a leggyatrább lény az összes földi teremtmények közül, 
csak nehezen van, aki ezt hajlandó lenne beismerni. 
És sokáig tart mellette a kíváncsiság, 
mert nem félek tőle és bár megtudnám, honnan jön és hová tart. 
De erre nincs esély, mert jő egy telefon. 
és búcsúzik ő: 
"Szép napot, és estére sok puszit!"


hát nem kedves?

ps: Ezt a bejegyzést Hajnalkának ajánlom. 

Hajni, ha itt vagy még, szójjá, küldök neked egy kis csokit. 

nehogyazthidd

nehogyazthidd
hogy semmi sincs velem.
mert nagyon sok minden van,
megtanultam a minap, hogy a gödör alját olyan nagyon sokféle úton lehet még elérni, hogy azt elképzelni sem tudom, de az élet szeret annyira, hogy újabb és újabb utakat mutat meg nekem, hogy gyakorolhassam a kikapaszkodást is.

aztán arra is emlékeztetett az élet, hogy kis butus voltam, amikor azt gondoltam korábban, hogy tudok a JELENben lenni. Mert képes éppen lehettem rá, de hogy nem azt gyakoroltam eddig, az biztos (tipp: tényleg gyakorolni a JELENt akkor tudod majd igazán, ha egyszercsak hopp, mint egy futószőnyeg, kicsúszik alólad a jövőkép, a múlt meg már nem lesz annyira érdekes, hogy megérje visszaszaladni belé).

a sztereotípiákkal való leszámoláshoz szintén nagyon alkalmas a gödöralja: vannak ott sziklák, amelyekhez hozzáütődve remekül zúzódik porrá minden sztereorípia: biztonságról, énképről, társadalomképről, férfiképről, nőképről, bármiképről

továbbá: kiderült, visszatérő mesehősök léteznek. A varázslók akkor jönnek, amikor a leginkább szomjazik a lelked.

a sose-történhet-meg-velem dolgok képzeletbeli listáján újabb tételeket húztam át grafit ceruzával.

van az életben olyan probléma, amire mondhatom, hogy nem tudom, hogyan lehet megoldani.

beismerhettem a minap, hogy semmit, de semmit nem tudok a gyereknevelésről.

elmulaszthattam a kaktuszvirágot észrevenni, amely évente egyetlenegyszer nyílik ki, huszonnégy órára

körülöttem. ahol csak járok-kelek, mindenhol házakat bontanak porrá,
bomlanak le hitek, házak, kapcsolatok,
van, amit szeretek és van, amiért már tudok hálás lenni,
és olyan nagyon sok dolog van még, amit nem engedtem még el eléggé.

update: 
az a bizonyos kaktusz lehet, hogy csak egy napig tartja a virágát, de van, hogy évente két virágot is hoz. 
Másodszorra elkaptam. 
A természet tanít. 
Isten szeret. 

Time management by Anyu

"ÉN nem vállalok be többet, mint amit meg bírok csinálni. 
de AZT véghez viszem, ha a fene fenét eszik is." - összegzi a terveket a kapuban állva, miközben búcsúzunk. 
És valóban. Amit meg akar csinálni, arra van ideje. 
És annyir akar, amire ideje van.
Minden szülinaposnak ír köszöntőt a facebookon.
És minden este elmosogat, rendet rak. 

Legalábbis, ezt a kettőt vettem itt-és-most újra észre, valamiért ez, most, nekem, fontos. 

Ezen felül pedig megállapítottam, hogy a genetika igazságos, mert az első két mondatban megfogalmazott tulajdonságoknak pontosan mértanilag a felét örököltem. 
Mégpedig a fene-fenét részt. 
Such is. 

Hogy tört volna le a nagyujjad, mielőtt megnyomtad a gombot, te ostoba

Sajnos, folytatnom kell az apa posztol sorozatot, mert még mindig a képernyőn hever a téma. 
Sőt. Még ki is maradt belőle egy fejezet, ami arról szólt volna, hogy miből lehet észrevenni a jócsaládvagyunk-típusú fényképeken azokat a testi jeleket, amelyek arra utalnak, hogy mármár dohos szagúan jólfésült és jólnevelt, katalóguskeresztény család gyermekei minden bizonnyal fizikailag is meg vannak fenyítve időnként. Erre majd még lehet, visszatérek egyszer, fontos téma. 

Most arról szeretnék írni néhány dühös sort, hogy vajon mi a búbánatos lepkefing fitte el a józan eszét annak, aki rosszul sikerült, sötét, eltorzult, hibás, homályos és pixeles, elcseszett mobilfotót töltöget föl a meztelen, ámde egyébként is csúnyácska gyerekeiről, miközben azok egy kádban ülnek és folyik róluk a dinnyelé. 
Apa. Szociológus (!!!! irgalmazzon neki a Mindenható és legyen hozzá elnéző Max Weber). 
Mintakeresztény. 
Feleség dettó. 
Gyerek három. 
Bizonyára nem alultápláltak. Csak éppen kilátszanak a bordáik, mert sokat mozognak, hisz oly' szabadon vannak nevelve, hogy még a dinnyét is ehetik kádban, ha már nyár van, ujjé, és jajúgyélvezemén. 
Gyerekek hárman, ülnek kádban, esznek dinnye, csorog róluk a lé, ez jaj de nagyon kedves. 
Az, hogy az apuka ezt meg akarja mutatni az is jajde aranyos. 
de ne úgy, légyszi, 
hogy az egyik gyerek ufónak néz ki minimum, de inkább auschwitzi menekültnek, a torz alakú feje még el is van mosódva, 
és a köztük szottyadó dinnye vér látványa is lehetne akár 
és a kép olyan szinten tele van fekete foltokkal, 
hogy az ember első ránézésre azt hinné, hogy valami bántalmazott árvákról szóló, elborzasztási szándékú nyomorfotó, ami azzal a céllal került fel, hogy a néző egy lájkkal támogassa már az őértük kezdeményezett gyűjtést. 
az meg, hogy a bárgyú barátok elvarázsolt kommenteket fűznek hozzá, már csak fokozza a szívfacsarodás és a hányinger kellemetlen elegyét. 

konklúzió. 
1. mielőtt mobilfotót posztolsz, képzeld el, hogy néz az majd ki egy 14 colos képernyőn
2. sose posztolj a gyerekedről meztelen képeket, ha nem akarod, hogy 
a) lelopják a fotót és azzal reklámozzanak pelenkát, bébiételt, nyerjenek választásokat satöbbi
b) bizonyos perverzek arra verjék ki
c) elnyűtt idegállapotú bloggerek példálózzanak vele internetbiztonsági témákban
3. válogasd ki, kit és kinek a gyerekeit akarod látni a faladon

köszönöm a figyelmet. 

A hülye liszt.

Nagyon, nagyon sok blogmondanivalóm van, amelyek többsége ssssúlyos.

Úgyhogy arra jutottam, ezen a könnyed nyári estén mégis inkább egy gasztro-típusú bejegyzéssel fogom szórakoztatni a Nagyérdeműt. 

"A hülye ..." - típusú hozzászólások, ha jól emlékszem, az óvodás korszak termései elsőként, amikor a gyerek megküzd, miután az akadályt lehülyézi, de megküzd akkor is. 

Hát így voltam én ma este. 

A sztori kezdete, hogy a múltheti piaclátogatásom oly késői időpontra sikeredett, hogy már csak néhány, élete utolsó pillanatát élő brokkolit sikerült megmentenem. Amelyek leginkább az összetrancsírozásra voltak alkalmasak. Úgyhogy legyen belőlük sajtos brokkolifánk, mondá a benső bölcsesség, és elveníté fel közvetlen ez után az egyetemi korszakból származó emlékeket, hogy mi minden kellhet az ilyesmibe. Ahelyett, hogy receptet nézett volna. 

Gondoltam, hogy az összefőzött és -trancsírozott brokkolikhoz némi tojás és krumpli elég lesz kötőanyagnak, na meg persze a MolnárLány konyha kötelező elemeként megjelenő bambino sajt. 

Nyilván már elsőre látszott, hogy nem lesz elég, úgyhogy toltam bele még némi zabpelyhet, mert azt is tudjuk a szénhidrátmentes vega konyha iránti elköteleződésünk óta, hogy ha nem akarsz lisztet, használj zabpelybet. 

További ős tudás, hogy olajban nem sütünk Semmit Soha. Ez még Dalmától származik, és szintén örökérvényű igazság, amelynek feloldására néha rávisz az élet, tudva, hogy következményként az összes függöny kimosásának szükséglete várható, meg hajmosás, mert hát az olajszag nem egy kedvelt lakásdekorációs eszköz. Még jó, hogy eszembe jutott a lakás más irányaiba mutató egyéb nyílászárókat gondosan bezárni a művelet megkezdése előtt. 

És nem és nem. Próbáltam sütni fánk alakban. Szétesett, mint bennem az élet. 

Próbáltam sütni zabpehelybe panírozva. Kiröhögött. Sületlen maradt. 

És aztán feladtam. Beleborítottam néhány kanálnyi fehér (!!!) lisztet mégis. 

És összeállt, és megsült, és fánkszerű lett, mint ahogy meg volt álmodva. 

Hogy mit tud ez a hülye liszt? Azt nem tudom. 

Hogy még fel is puffadt kicsikét, hogy megmutassa, így aztán tényleg fánk tud lenni. 

Hogy kéne értenem a konyha kémiájához? 

Hogy megválaszoljam, micsinál a tojás, ha liszttel találkozik és miért nem tudja ugyanezt a zabpehely? 

Nem tudom. 

De azt tudom, hogy kötőanyagra szükség van. 

És ezek szerint a saját elveinkkel szembeni kompromisszumokra is. 

A te életedben mi a liszt? hmm?

Labirintus. Nem útvesztő.

Néhány év csendesség után a Labirintus, ez a gyönyörű élet-szimbólum visszatért hozzám. 
Mindenhol minden tele van vele. Építem, ajánlom, játszom, járom, érzem, gondolom, rajzolom. 

És mindeközben meg, amikor azt kérdik, hogy vagyok, mert mostanra már lettem annyira rutinos versenyző, hogy az őszinteséget válasszam, azt mondom, hogy szét vagyok esve. 
Mert ez van. Elfelejtem, kiesik a kezemből, elhagy, elromlik, nem sikerül úgy, pont nem ér oda, pont nem elég hosszú, pont nem elég jó. Hát ez van. 
NEM. 
ELÉG. 
JÓ. 

mit lehessen tenni. 
Megyek befelé. 
Az élet-halál-újjászületésben a középső akkor is a halál, hogyha optimisták vagyunk. 
A közép, az nem biztos, hogy fáklyás menet. Nem fájdalommentes, nem ússza meg a magányt, nem kerülheti ki, hogy mindent kieresszen a kezéből. 
Ez. Van. Látom, másokkal is. Megyünk BEfelé. 

Szinte az egyetlen dolog, ami ebben az őskáoszban életmentő, 
hogy tudom: ez csak egy labirintus. 
Nem veszhetek el. 
Nem veszhetek örökre el. 
A kifelé úgy ugyanarra visz, mint amin befelé jöttem. Még akkor is, ha máshogy érzékelem. 


Nem kell tenni mást, 
csak az egyik lábadat
a másik elé. 

hosszú/boldog/házasság

sokáig azt gondoltam, 
hogy a szüleim hosszúházasság-receptje megfejthetetlen.
de mostanában, ahogy hallom anyut 
beszélni_hosszan_átéléssel_érzéssel_szakértőn_fociról,
kezdem azt érezni,
hogy az egyik pillérhez
egy icikepicikét 
közelebb jutottam. 

ételek hangja

Bé-nek

tojásfehérje, ahogy verődik habbá, 

a tál falán koccan a fémhabverő.

sőt. csupa műanyag kézi, tekerős habverővel 

tekeri-forgatja a nagypapa hosszan,

és a nagypapa kezének a forgatása 

még a habverő hangjánál is fontosabb

frissen pirított, még forró magvak

sercennek fel a zsenge salátaleveleken, 

pattog és sercen még sokáig, kiszámíthatatlanul,

titokzatos. és tán még némi erotika is lapul benne.

mozzarellához simuló rukkolaszeletekbe harapni

grapefruitfilézés közben elszakítani a hártyát a kis rostok kötelékétől egyesével

zöldborsó héját kipattintani

frissen elkészült turmixban kanállal elkeverni a fahéjat

haboskávé habjában a kanállal végigszántani

élethabzsolás. 

Tengeróceán

Nem fogok most magyarázni semmit. Csak ideteszek nektek egy darab Alessandrót, a Tengeróceánból, mert újra olvasom, és hát egészen katartikus. 

Az alábbiak minden egyes mondatáról komplett önismereti csoportokat lehetne indítani. Valószínűleg használni is fogom majd ezt a szöveget egyszer, ha képes leszek rá, hogy olyan tempóban olvassam, ami nem egyenlő az élethabzsolással. Pillanatnyilag ez nem megy. 

                                                                                                                                             "Ne gon-

dold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony... Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam... menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csak későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el se bírod képzelni.

                                                                                                                                       Tudod, mi

olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész. ...

... A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív. Lényegében nem tesz mást, mint: hív." 

Csak menni, menni

Már régebb óta érik, hogy írjak valami összefoglalót az elutazás gyógyító hatásáról. 
Ez most, azt hiszem, nem az lesz, talán csak egy kezdemény. 

Zágrábban vagyok, a minden-tavasszal-legyen-egy-új-város-egy-hosszúhétvégére elnevezésű saját, mentálhigiénés örökérvényű fogadalom jegyében. 
Ezúttal egyedül. De nem is baj. 

A kirándulás egy szakmai szeminárium meghosszabbítása. 
A városban van a Museum of broken relationships.
Holnap pünkösd, a Szentlélek kiáradásának ünnepe.
Nagymamám, mielőtt elutaztam volna, kórházba került. Azt mondta búcsúzáskor, hogy mire hazaérek, addigra ő is otthon lesz. 

Kedves, hamar megszerethető város. 
A gyalogosok közlekedése balkáni
A város szervezettsége európai
A szuvenírek minősége kínai
Az emberek öltözködése, járása, délutáni kávézása fővárosias
Kebabot itt is mindenhol kapni
Van folyó (még nem láttam)
Ez volt életem első airbnb-élménye (kis csalódás)

A piacon az eper olyan édes, hogy megkóstolod, és belepirulsz. 
Jó itt. JÓ. 

És végezetül még jöjjön néhány sornyi előzetes a nagy utazás-tízparancsolatból. 

• Minden évben ismerj meg egy új várost a világból, lehetőleg felváltva menj északra és délre.
• Csak annyit használj térképet, amennyit feltétlenül muszáj - inkább hagyatkozz arra, amit látsz, kanyarodj arrafelé, ami hív, azt nézd meg, ami élőben is felkelti a kíváncsiságodat, és ott állj meg bámészkodni, ahol jól esik. 
• Vonattal vagy busszal utazz, ne repülővel. A hirtelen megérkezés nem tesz jót az otthonról való eltávolodásnak, míg a hosszú zötykölődés kisimítja a lelket és megajándékoz a "menni" örömével. 
• Ha meglátsz egy szűk utcát, menj rajta végig. Ezek általában tartogatnak valami meglepetést.
• A piacot mindenképp az elsők között keresd fel, egyél, amit ott árulnak és merülj el a zsongásában. 
• Sose válaszd ki a következő várost előre. Majd ő kiválaszt téged. 

Ha

Ezt most csak úgy septibe. 
Ezerszer hallottam már 
És ezerszer énekeltem különbözően eksztatikus módon 
de ma olyan máshogy hasított belém. 


Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián
Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk.

Kösz, Bandibácsi. 
A teljes szöveg itt. 

ellenszélSZ

A szélről is akartam írni, de mire nekikezdtem volna az írásnak, már elállt. 
Úgyhogy most egy fél-professzionális bejegyzés következik. Mármint félszakmai. 

Az értékesítési technikák mint téma mostanában megtalál. És viszont. Érdekel is, mert mivel gyűjtögetem hozzá a tapasztalatot, már a mindenki által szajkózott evidenciákon túli részeket is tudom befogadni, próbálgatni. Akkor is, ha én vagyok a potenciális vagy éppen kiszemelt/megtámadott vásárló. 

A mai kis kedvenc vezetékes(!) telefonon érkezett. Az albérletbe, ahol nyilván soha senki nem keres engem vezetékes telefonon az anyámon kívül, aki kb. egyetlenként tudja, hogy ezen a számon is el tud érni. 
Mindezek ellenére azért fölvettem, mert sose lehet tudni. 

- Jó napot kívánok, szeretném Önt és kedves párját elhívni Bükkfürdőre a háromcsillagos BlaBlaBla szállodába 3 napra két éjszakára félpanziós ellátással satöbbisatöbbisatöbbi most mindössze 150 euróért. 
- Jó napot kívánok. (ELHÍVNIIIII?)
- Érdekli önt az ajánlat?

Módszertani intermezzo: 
A fent említett alapvető eladási hüvelykujjszabályok mindegyike azt mondja, hogy a potenciális vásárló érzelmeit érdemes megcélozni, mert a döntések igazából ott születnek. Nézzük meg, mi van fordított irányban. 

- Ó, a kedves párom és én éppen szakítottunk, úgyhogy nem utazunk közösen sehova. 
- (döbbent csend) akkor (... ...) elnézést. Viszontlátásra. 

És még csak sírógörcsöt sem kellett produkálnom. 
Ennek a hölgynek rendben volt az empátiája. Dícséretes. Olyan mértékben meglepődött szegény a válaszomon, és valószínűleg egyben meg is rökönyödött, hogy azonnal elállt az értékesítési szándékáról. 
Pedig csak annyi történt, hogy az a vélt információ, amire minden előzetes tájékozódás nélkül alapozott (népnyelven: blöffölt), mely szerint van párom, volt téves. 
Ami nem csoda, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél, amikor fölvettem a telefont. 
De ettől még éppen úgy eshettem volna a célcsoportjába. Sőt lehetett volna belőlem vásárló is. 

Mit tehetett volna, ha nem ragadják el az érzelmei?

Például kérdezhetett volna arról, hogy szeretek-e utazni. 
Vagy, ha merészebb, arról, hogy mennyire vagyok összeomolva és hogy egy kis szauna, uszi meg wellness szokott-e segíteni nekem, ha bánatos vagyok. 
Vagy, hogy van-e olyan barátnőm, akiben igazán megbízok és szeretem, ha mellettem van az ilyen nehéz időszakokban, vagy aki fel tud vidítani egy zabolátlan csajos ereszdelahajam hétvégén. 
Vagy, hogy férfi vagy női masszőrhöz mennék-e szívesen. 

Ha jobban belelovalom magam, mindjárt eladom saját magamnak azt a hétvégét. 155 Eur a félpanziós wellnesszért nem is olyan sok. 

Még jó, hogy ez egy régebbi telefon és nincsen rajta visszahívógomb. 

Emese

Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.

DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.

Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki?  A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.

Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).

Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát:
- Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan. 

S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.

A mindenhonnan üvöltő JELENlét

Az itt-és-most, mára, egy szélesebb társaságom körében, állandósult szókapcsolat. Csoportmódszer-szemlélet. Valamiféle varázslásra törekvés annak jegyében, hogy azzal foglalkozunk, ami a JELENben van és nem azzal, ami a TERVben van. 

Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy legyen mire hivatkoznom, amikor azt mondom, hogy ennek a hátrányából indulok. Ittésmostozni nálunk lassan nem más nagyságrend, mint fagyizni, és ez nagy csapda. Elveszi a tényleges JELENlét tiszteletének az élét. 

Emlékszem, régesrég, amikor még másak voltak a világom berendezésének alapkövei, egy időben olvastam Prantét, aki akkor még részletesen és szívbemarkolóan írt az élete tragédiáiról. Élete párja és első gyermeke tragikus elveszítése után, a téboly határán, azzal is találkoznia kellett, hogy a középső gyereknél diagnosztizáltak valami agydaganatot. Arról írt, hogy ült a kórház várótermében a műtét alatt és várakozott. "Két kezem a térdemen, az egyik tenyerembe azt véstem, hogy itt, a másikba azt, hogy most és ezeket bámultam, hogy életben maradjak" - valahogy így hangzott ez a mondat, ami oly mélyen belém vésődött, hogy néha én is így kapaszkodom. 

Most, hogy tönkretettem a párkapcsolatomat a folyamatos és elviselhetetlen jövőfókuszommal  életem egy csodálatos és bátor-felvállalós fordulat folyományaként új alapokra helyeződhet és egy csomó-csomó szerepemet, helyzetemet, célomat és tervemet újraírhatom, mindenhonnan üvölt, suttog, magyaráz, ölel, hívogat és kacérkodik velem a JELEN. 

Szakmai rendezvény óriási elfogadásába csomagolva

Férfibarát angyallények cinkos jótanácsaként

Szakmai jóbarát meséjében

(meg)Küzdésben világbajnok Barátnő egyetlen működőképes stratégiájaként

Véletlen jött buddhista előadás gyógyító attitűdjeként

A viccként felolvasott éves horoszkóp legnagyobb sikerkritériumaként. 

A zenék 

A képek

A filmek

A fények a hangok a madarak

szóval minden ezt üvölti. Hogy Jelen.

Hogy azt vegyem észre, ami ITT és azt fejezzem ki, ami MOST és aztán majd amikor KÉSŐBB lesz, akkor ott is lesz nekem egy akkori most, amivel foglalkozhatom, de azt ne akarjam még idejekorán megoldani.
Vagy hogy ami bennem van, tényleg azt vegyem észre, engedjem magamnak meg, terjesszem ki és eresszem szabadjára olyan mértékig, amíg belőle valami cselekvés zubog. Vagy ha épp a nemcselekvés van, akkor hadd legyen az.
A fókusz megtartása energiaigényes valóban, de utána a hiteles cselekvés már sokkal kevésbé. Hiszen az magától jön.

Még jó, 

hogy mindennek szellemében

azzal nem is kell foglalkoznom

hogy miért nem tudtam ezt úgy IGAZÁN 

a múltban.

Pánikszoba

Tegnap találkoztam épp a rég nem látott Bárány Jánossal a reggeli vonaton és meséltem neki, hogy én már annyira hatékony vagyok időgazdálkodás terén, hogy például a reggeli sminkelést mint alkotási folyamatot tervezetten és rendszerszinten a vonaton valósítom meg, ez reggeli sietség idején különösen értékes perceket tud megspórolni. Azzal, ahogy ezt elmeséltem, és ahogy János erre reagált, egész komoly mértékben legitimálódott a lelkemben ez a dolog, és törlődött minden olyasmi bizonytalanság, hogy például mit szólnak az utastársak, hogy akár az álló vonaton is képes vagyok bevetni magam a klotyóba, vagy olyan hosszan vagyok bent, ami alatt egy egész könyvet el lehetne olvasni, netántán nem hallatszik wc-öblítés muzsikája, amikor végre kijövök onnan.

Ma reggel tehát teljes nyugalommal léptem be a cső alakú helyiség köríves ajtaját magamra húzva, és már áradtam is be a make up folyamat flowjába neonfényben úszva. Amikoris, kisvártatva (t.i. a flowban felolvad az időérzék) kopognak. Majd kopognak még egyszer. Épp befejeztem, nyitom ki, sejtve, hogy nem egy vizelettartási problémákkal küzdő utas vár majd, hanem valaki más. A stewardess az (igen, kérem, a Regiojeten stewardessek vannak), aki némileg aggódó, némileg zavart stílusban kérdez egyszerre három dolgot is. Enyém-e a pulcsi ott nem messze, van-e valami baj, valamint hogy kezelheti-e a jegyemet. Csak mert az utastársak mondták, hogy bejöttem ide és elég régóta itt vagyok. Jegyemet átadom, pulcsit igazolom, aztán, csak hogy a derű meglegyen, elmesélem röviden azt is, hogy minden reggel itt szoktam sminkelni. Majd visszavonulok a helyemre hálatelt arccal, és legszívesebben fennhangon jelenteném ki, hogy köszönöm mindenkinek a gondoskodást és aggódást, jól vagyok, sőt még szebben is.

A képen látható lény őrizte ezalatt a helyem. 

Május, a szerelem hónapja

Csoóri Sándor:
Ha elmész

Ha elmész, ha itt hagysz,
megbetegszem –
arany szalmaszálra
hanyatt fekszem –
Bagoly-gyűrűt húzok
ujjaimra,
s mire visszajössz majd,
nem ismersz meg.

most, hogy nem vagy már velem

jobban kell szeretnem magam, 

hogy ne hiányozzon annyira a szeretés

ha egyetlen szalmaszálnyi életigenlés marad

akkor abba kapaszkodom

és nem kötődöm se gyűrűvel, se anélkül

hogy más legyek már, mire visszajönnél

vagy éppen ugyanaz.

Petíció a családok megmentéséért

Húsvétvasárnapi szertartás vége, hirdetések. 
Közöljük a kedves hívekkel, mise, gyűjtés, újság, szentségimádás, kirándulás, satöbbi satöbbi. 
És. A jövő héten meg fog jelenni egy aláírásgyűjtés a családok megmentése érdekében. 
"Mindannyian tudjuk, hogy a családok milyen fontosak és milyen rossz helyzetben vannak, ezért kérem a kedves híveket, ha ki lesznek osztva ezek az aláírásgyűjtő ívek, akkor írják alá" - mondja az atya. 
Hát kéremszépen. Mi más jönne elő az emberlányából ilyenkor, ha nem a Besenyő Pista Bácsi? 
Nóóóórmális? Petíció?
Kinek? Miért? Mi ellen?
Meg akarja szüntetni valaki a házasság intézményét központilag?
Vagy újra van egyiptomi fogság és túszul ejtettek minden családot?
És kinek fogják azt a bődületesen sok engedelmes bárány által aláírt petíciós ívet? A családoknak, hogy javuljanak meg, mert lám-lám ennyien nem akarják, hogy legyenek problémáik?
Vagy az alkoholista apáknak vagy a depressziós anyáknak fogják ezeket a lapokat mutogatni? Netán a hűtlen gyermekeknek vagy a rátelepedős nagyszülőknek?
Vagy maga a sátán lesz a címzett, aki a bajok okozója?
Mégis mit várnak attól, hogy bizonyos emberek tiltakoznak mások problémái ellen?
Ennyi erővel a hizlaló ételek ellen is tiltakozhatnánk. 
sőt. Indítsunk komment-bréjnsztormingot: szerinted ki lehet a családok megmentéséről szóló petíció igazi címzettje és mit kéne tőle követelni?

Amúgymeg sokkal többet tennénk a tevékeny, elfogadó, támogató szeretet cselekedeteivel. 
És a szőnyeg alá söprés intézményének felszámolásával.
Én személy szerint ez utóbbit javasolnám. 

Prosím?

Hallottam már panaszkodni többeket, hogy a komáromi Regiojet-pénztárosok közül az egyik hölgy egyáltalán nem mutat hajlandóságot még a magyar nyelv megértésére sem.
Amivel én személyesen úgy voltam, hogy két lehetőségem van: 1. én magyarul beszélek hozzá, ő meg szlovákul hozzám. 2. Nem csak tiszteletben tartom, hogy ő szlovák, hanem alkalmazkodom is hozzá és már nyitásból szlovákul kommunikálok én is.
Tekintve, hogy ketten vannak, nem volt nehéz megjegyezni, hogy ő az, aki magyarul nem. Általában a második lehetőséget választom, hogy gyorsítsam az eljárást.
Ő azonban valamiért berendezkedett arra, hogy nem csak azt nem érti, ha magyarul szólok, hanem azt sem, ha szlovákul.
Minden egyes alkalommal, minden áldott reggel a következő játszódik le:
Bemondom, hogy mit kérek (a mondatban két darab információértékkel bíró tartalom van: a célállomás neve és a jegy típusa, mármint, hogy egész (teljesárú). Ezt a két tartalmat kétféleképpen lehet elmondani: vagy ragozom és beleteszek udvarias gesztusokat, pl. hogy legyen szíves, vagy nem ragozom, hanem csak felsorolom egymás után a kettőt. Egyiket sem lehet eltéveszteni, és az is biztos, hogy a magyar akcentus nem ront jelentősen az érthetőségen).
Ő visszakérdez: Prosím?
Aztán néha kedvesen, néha megalázkodva, néha méltatlakodva, újramondom.
Aztán kiadja a jegyet.

Ma jöttem rá végleg, hogy ebben a visszakérdezésben semmi valós szükséglet nincs, mert mivel látta, hogy sietek (és a magyarok iránti zsigeri elutasításán kívül az empátiája is bekapcsolt, úgy látszik, felülírva amazt), a saját kérdésére már ő maga ismételte meg, hogy mit is kértem egy másodperccel azelőtt.

Nem tartom ezt a nőt rosszindulatúnak a cirka 50 első ránézés után, szóval a szándékos szivatást kizárnám. Azt viszont sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy egy tudat alatti szintre beépült tanszítás munkál az agyában, hogy nem csak a magyar beszédet, hanem a magyar beszélőt se legyen képes befogadni.
És milyen sokan lehetnek ezzel még így. És nem mondom, hogy ha egészségesen együttműködő társadalmat akarunk építeni, akkor ezzel kéne kezdeni (bár szívem szerint, legalább kísérleti jelleggel, ezt csinálnám), de hogy legalább észrevenni érdemes, hogy hol is vannak elásva kutyák, azt magabiztosan merem állítani.

Coming out

Házasságellenes vagyok. 
Mostanra, néhány napja összeállt ez bennem. 
Keresztény vagyok, hívő, alterkatolikus, meg általában véve konzervatív az értékrendem, 
de akármennyire is igazak ezek, érvényes az első mondat is. 
Házasságellenes lettem, mert rá kellett jönnöm annyi helyről, hogy a fele is sok, 
hogy a mi generációnk nem az amíg-a-halál-el-nem-választ üzemmódra van programozva. 

Ne házasodjunk össze, légyszi. 
Mert aztán úgyis elfáradunk a kapcsolatban
aztán úgyis találkozunk valaki mással
és úgyis szerelmesek leszünk és boldogok
valaki mással
és aztán, 
mivel már sok sok helyről megtanultuk, 
hogy a legbenső vágyak a legigazibbak,
úgyis a legbenső vágyainkra fogunk hallgatni
és elválunk.
és aztán magyarázkodhatunk boldognak és boldogtalannak
közelinek és távolinak
és ihatjuk még a bűntudat keserű levét ki tudja, hogy meddig. 

Inkább csak találkozzunk, közeledjünk, 
távolodjunk, csiszolódjunk. 
Amikor annak van az ideje, köteleződjünk el,
amikor annak, szüljünk gyereket,
amikor annak szeressünk, 
amikor annak, búcsúzzunk.
De a nyomasztó ígéretet,
a külsőséges hacacárét
a hurkát előételnek
a menyasszonytáncban manifesztálódó nyilvános erőszakot
azt hagyjuk ki, légyszi. 

De az is lehet, hogy az "amíg a halál el nem választ" mondatban 
a halál
nem az a perc, amikor már nem ver tovább a szívünk
hanem az az erő, ami bármit tönkre tud tenni
ami magával ragadja a depressziósok életerejét
ami megszünteti azt a köteléket, ami által egymást választjuk 
és ami a kapcsolatokat emészti föl, úgy általában. 

Juteszembe. Wass Albert egyetlen szerethető verse. Amit már oly rég posztoltam. De az is lehet, hogy még soha. 

Halál

Én úgy képzelem el, 

hogy a halál egy óriási nász, 

legszentebb, legemberibb ölelés. 

Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. 

Nem rém: rémeket elűző. 

Több mint a Szépség. 

több mint a Szerelem, 

a Jóságnál is több: 

Kegyelem. 

Én úgy képzelem el, 

ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás 

és akkorára nő a fájdalom, 

hogy nem bírom tovább: 

hozzám lép egy fehér ismerős, 

szép csendesen lecsókolja a számat, 

lefogja ezt a vergődő szívet, 

és ennyit szól csak: elnémuljatok. 

Erre megszűnik minden indulat. 

Erre megszűnik minden fájdalom, 

csak gondfelejtő békesség marad: 

se könny, se vér, se akarat, 

nem lesz már semmi sem. 

Elhal a szívem dobbanása, 

s végtelen álmok néma lánya 

bűvös, tüzes csókjába zár. 

Szeretőm lesz egy éjszakára 

a széparcú Halál.

Ami velem soha nem fog megtörténni

Van neked is egy ilyen listád, ugye?
Ami veled nem történHET meg.
Ami VELED aztán soha.
Amibe te biztosan nem KEVEREDHETSZ.

Dehogynincs.
Csak még nem írtad le.
Én egy ideje, amikor rájöttem, hogy kezdenek AZOK a dolgok MÉGIS megtörténni,
összeírtam. Kind of.

Az eddigi lista tételeit kb 80%-os arányban kihúztam már.
Na nem azért, mert törekedtem erre az egyébként csupa elítélendő dologra,
hanem mert egyszerűen (vagy bonyolultan)
mert ember vagyok és tökéletlen,
megtörténtek velem. Többségükben könnyedén.

Hogy éppencsak a legutóbbiakat említsem,
becsapni az ajtót, zárban a kulccsal belülről,
és ezzel,
a lakásból kizárni magam.
Vagy: lekésni repülőt, mert rossz reptérre megyek.
Az azelőttit inkább nem is mondom.

Tolerancia-gyakorlatnak,
önszeretet-gyakorlásnak jó kis játék ez.
nagyon jó. és nehéz.

Elítéled - megtörténik veled - elítélnéd már magad is
Azán küzdesz vele, hogy maradj önmagadnak szerethető
aztán küzdesz, még még,
nem tudni előre, meddig.

Napi Áki

Kis főhősünk továbbra is az aktuál legnagyobb terapeutám, Ákos (3).
Tavaszi délután, cukrászda, sétálás, biciklizés. Két felnőtt, két gyerek.
Grétus éppen az elindulni-pótkerék-nélkül-egyedül-anagybiciklivel köröket futja, történelmi pillanatok, öt percenként hangzik el a "soha többet nem akarok bicózni" dühkitörés, 3-4 másodpercnyi hatással, majd visszapattanással. Szurkolunk neki.
Áki a rettenthetetlen futóbicijével előreszalad, egyszercsak azt látjuk messziről, hogy a zebra szélén kóricál és éppen készül egyszál magában átkelni.
Anya kiabál, én kiabálok, álljon meg, várjon ott, közben hirtelen nem tudjuk leosztani, hogy melyikünk marad és melyikünk szaladjon oda hozzá.
Egyszer csak átmegy, szöszi haja lobog a szélben, örül.
Utánaszaladok, elkapom, magyarázom neki, hogy ez veszélyes, és kérdőre vonom, hogy miért ment mégis át, amikor kértük, hogy várjon meg.

"Azért mentem át egyedül, mert a Krisztóc mindig nem figyelt rám."

Kész. Megmondja. Nem kertel.
A gyerek megmondja.

csak figyelni kell rá.

Sok. Sikert. Akkor.

Sosem tagadtam, fontos szerepet játszott az életemben. Sokat tanultam, nem tőle, inkább általa, illetve az állandóan zajló csatáink által. Küzdöttünk. Én a tizenéves identitásépítő csatáimat vívtam vele, ő meg zöldfülű alig-felnőttként küzdött a saját szerepének keresésével, néha a szerepzavaraival. Hivatalosan általában utáltuk egymást, mélyen pedig egy kölcsönös tisztelet húzódott. Legalábbis én így éltem meg. 

Aztán később, amikor nyílegyenesen lépdeltem tovább azon az úton, amelyre a rálépésemhez neki is sok köze volt, egy idő után már nem tetszett neki a dolgok alakulása. Rá nézve túl veszélyes, vagy csak túl nagy változást ígérő, vagy túl naiv tervekkel álltam elő, és - mint ahogy általában szoktam - úgy beszéltem a jövőről, mint ami éppen történik, és a saját világmegváltó céljaimról, mint valami megkérdőjelezhetetlen tényekről. Elmondtam egy színházi szünetben találkozáskor csillogó szemmel a vízióm a szlovmagy oktatási rendszer gyökeres átformálásáról, mire ő a "Hát akkor sok sikert hozzá" mondattal és egy cinikus mosollyal az arcán, ott hagyott. 

Jó ideje nem találkoztunk, ma is csak véletlenül. Ő várakozott, én megálltam mellette, ez zavarba hozta, jobban örült volna, ha nem. Kérdeztem, kérdezett, meséltem az örömeimről. Távol tartotta magát. Nehogy örüljön velem. Az öcsémről kérdezett inkább, hogy lássam, az ő szemében ki vitte többre. Aztán amikor már a "dicsekvésem" átütötte a határt, ismét elővette a hátakkor-soksikert mondatot, de most sokkal erőtlenebbül, mint akkor régen. Aztán úgy döntöttem, ott hagyom és nem kínzom tovább a jelenlétemmel (pedig igazán könnyű lett volna visszaélni azzal, hogy neki ott kellett várakoznia, ahol épp találkoztunk). 

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti prezim óta, ahol többek között az ő alkalmatlanságára vezettem vissza az életrevalóságom kialakulását, az ellenség-listáján szerepelek, ezt bizonyította a mai találkozás is. Nosebaj. 

18+

must say.

elsősorban túlsúlyos nőtársaknak.
titkos felismerés.

a bőr. a legnagyobb szervünk.
ha a bőröd nagy, de szexi,
semmi.sem. állíthat. meg.

Unod magad, Tibi?

Már az évfordulós koncert idején sokszorosan megfogadtam, hogy nem fogok Quimby koncertre járni, legalábbis egy darabig, mert ár-érték arányban a betesszük cédén változat még akkor is jobban megérné, ha eredetiben megvásárolnám a lemezeket. Aztán a tavalyi párkányi koncert csak ráerősített erre, amelyben szintúgy nem jött akkora belső átélés sem a színpadról, mint egy közepes március tizenötödikei gimnazista irodalmi színpadban.

De ez most más lesz, gondoltam, mert ez kérem Teátrum. Nem koncert, hanem színházművészeti performansz. És Isten bocsássa meg, mi másra számít ilyenkor az ember, még az is, aki nem olvasott túl sok Peter Brookot, mint hogy olyasmikkel találkozhat, mint Színpadkép, Dramaturgia, Színpadi Mozgás, Párbeszédek, neadjisten Történet.

Ami történt, az nyomokban tartalmazott díszletet (10-12 hol ki-hol be kapcsolt karácsonyfaégő-füzér), kiscserkész-tábortüzi átkötő jelenet mércével mérve is gyatra bábjeleneteket sufnituning paravánnal, és néhány elb*ott felvezető monológot, szám szerint kettőt, amelyekből egynek nem volt se füle, se farka, mivel arról sikerült szólnia, hogy Tibi elfelejtette a dalszöveget. Plusz néhány újrahasznosított vetítés a háttérben.

Ha elfogadjuk alap paradigmának azt, hogy ez egy igényes zenekar, akkor az lenne a minimum, hogy nézzenek utána a két lépésnyi távolságnál is közelebb jövő-menő színházi szakember haverjaiknál, hogy miért is nem elég magunk elé lógatni egy rövid lábat mímelő farmergatyát és elviselhetetlen hangon rikácsolni ahhoz, hogy ami történik, azt bábjelenetnek legyen nevezhető. Vagy gondolkodjanak el, hogy az évezredes repertoárból összeszedett-vedett dalok hogyan állhatnának össze egy képpé.

De a baj nem is ez. Hanem a kiégettség. Hogy Tibi akárhogy is csűri-csavarja, már nem tudja új dallammal énekelni, hogy tékozló angyal a magasban. És hogy nagyon látszik, amikor a billentyűsnek egy dal közepén eszébe jut, hogy holnap vajon ki hozza el a gyereket a napköziből. Hogy a csapat egy befutott lakodalmas-zenekar allűrjeit viseli magán és bár a negyvenes nők ugyanúgy visonganak a nézőtéren, mint korábban, ők maguk, a zenészek nem jutnak el az alkotásig. Csak zenélnek, zenélgetnek.

Nem kéne a Most múlik pontosant eljátszani már, Tibi, ha te se szereted. Attól, hogy aláteszed a Carmina Burana alapritmusát, még nem lesz jobb, bazmeg. Nem is lenne muszáj színpadra lépni, ha nincsen mondanivaló. Ha unod önmagad. Nem is muszáj újdonságokkal előrukkolni, ha nem adatik épp most meg a felszabadultság. Tudom, hogy ilyen korán készülni a búcsúkoncertre, meg a visszatéréskoncertre, kiábrándító nagyon. Tudom. Addig kicsit rajzoljál, hátha az megindít.