Kemény vagye

Érezted már azt valaha,
hogy olyan keményre edzetted a lelked,
hogy érzéketlen vagy, amikor sírni, fájni, jajongani, szorongani kellene?
hogy váratlanul elveszítesz valamit, ami fontos,
és még csak egy vállrándítás sem jön belőled őszintén?

és akkor megijedtél talán?
és az eszedbe jutott, hogy el kéne menni a lelki pedikűröshöz
és lekapartatni olyan kis késsel az elhalt, elkeményedett hámrétegeket onnan belülről?
vagy elébe menni valami igazi tragédiának, hogy kiderüljön, vannak-e még érzéseid?

érezted? jó. mert akkor nem vagyok egyedül.
persze nem mintha az empátia, mint afféle érzés light
okozna per pillanat bármiféle bizsergést.
nade, elteszem. befőttes üvegbe.
jóleszazmégvalamikor.

Május, a szerelem hónapja

Csoóri Sándor:
Ha elmész

Ha elmész, ha itt hagysz,
megbetegszem –
arany szalmaszálra
hanyatt fekszem –
Bagoly-gyűrűt húzok
ujjaimra,
s mire visszajössz majd,
nem ismersz meg.

most, hogy nem vagy már velem

jobban kell szeretnem magam, 

hogy ne hiányozzon annyira a szeretés

ha egyetlen szalmaszálnyi életigenlés marad

akkor abba kapaszkodom

és nem kötődöm se gyűrűvel, se anélkül

hogy más legyek már, mire visszajönnél

vagy éppen ugyanaz.

Meddig kell még siratni azt, amit elveszett?

Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.

Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.

Lehet. Rád. Haragudni.

Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).

És mennyit, ó, istenem, mennyit hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem másnak a haragját.

És lám, milyen nehéz. Élni a tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.

És szinte semmit sem használ, hogy tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet is kell tudni mondani. Satöbbi.

Talán az használ, hogy tudom, a harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának. 

mi. hiányzik.

Kérdezte a Pisti a minap,
hogy mi hiányzik, amióta itt vagyok.
Mondtam neki, hogy a teljes őszinte igazság az, hogy semmi.
(figyelem, nem KI, hanem MI-ről van szó)

azóta aztán eltelt az első hét
és beindult a lista.
szóval ezek:

• a szőlő, az igazi, otthoni, ami a sajátunkban terem,
• a tangó,
• és a súlykorlátozás miatt otthon maradt olajpaszteleim.

egyelőre.

jönni-menni-enni-hányni-félni

szólok előre
ha nem érted ezt a bejegyzést, 
addig örülj.
ne olvasd el még egyszer
és ne kommentelj
nem mindenkinek íródott, csak nem tudtam átállítani a beállításokban, hogy kizárólag ez az egy bejegyzés legyen zárt. 


svájc
egy steril ország
júhev naszingtulúz. rílli.

magyarországnak
meg szlovákiának is
tulajdonképpen szintúgy naszingtulúz
csak másik értelemben
az embernek kockáztatnia kell
meg küzdenie
meg akarnia
meg hinnie
meg teremteni az inspiráló atmoszférát
mert abból születik a jövő

egészen biztosan úgy van az,
hogy amikor az első trimeszterben jár az ember
pardon, a nő
a jövőszüléssel
akkor neki is lehetnek hányós reggelei
meg délutánjai
meg egzisztenciális szorongása napi huszonnégyben
hogy hogyan is fog majd megszületni
és miből is fogja felnevelni

a kihívás jó.
a reménytelenség rossz.

svájc
egy steril ország.
se kockázat, se szenvedély, se életerő.

ha jót akartok magatoknak, kapcsoljatok be valami balkáni zenét
és vigadjatok sírva
utazzatok stoppal sárbadagonyázós nyári fesztiválokra
költsétek fröccsre az utolsó filléreiteket
és vadul ölelgessetek meg mindnekit, akit szerettek.
akit pedig szeretett annyira a Jóisten, hogy megadta neki a tangózás talentumát
az ne kímélje az időt, táncoljon!
ámen. 

pszichodráma asszisztens

hát helló, vizsgadrukk. 
örülök, hogy itt voltál kicsit
nem tudtalak egészen beengedni, mert sok volt a doboz és keskeny az ösvény, 
de azért a szabóervines büféhangulat és vizsgaidőszaki kávéillat, éjszakai jegyzetelésbe bóbiskolás megcsapott akkor is
és jó, hogy eszünkbe juttattad, hogy a közös tanulás csoportos egymást paráztatással és lazasági versennyel fűszerezve milyen jó kis élmény. inkább az együttlét, mint a bevitt információk mennyisége miatt, de akkor is.
hogy a tanulás érték
és a tétel kihúzásakor érzett gyomorgombóc semmihez sem hasonlítható 

egy újabb szeretetteljes, bizalomteli, megerősítést nyújtó szakmai közösség
és közel két év együtt töltött idő 
egymással megosztott élet-mozaikjaink
öröm és fájdalom, meghatódottság és sokemeletes itt-és-most helyzetek
agyő.

búcsúzósabb és kötődősebb ez a helyzet, mint gondoltam, hmm.

és
még azt akarom mondani, 
hogy persze ennyi évesen vizsgázni már más
meg hogy mindenki-tudtahogy-úgyismegcsináljuk
meg persze jók vagyunk benne
meg nemnagydologaz

de igenis nagy dolog.
mert majd két évig dolgoztunk érte, időt, pénzt, meg egyéb dolgokat pakoltunk bele
és nem kürtöltük ugyan világgá, hogy mennyire izgulunk
de sokat jelent
és akinek van ideje, légyszi örüljön velem.

mindig. ez. van.

hogy akkor lehet csak beismerni, hogy a lélek kicsit össze van törve-zúzva, ha a test is összetörik mellé.
mert akkor otthon lehet maradni kicsit, még ha dolgozva is, és inni meleg teát mézzel, és kérdezni magamtól szüntelen GulyásPeti mondatát (amiért azóta is hálával tartozom), 
hogy kriszta, magadhoz mikor vagy jó?
sőt lehet dühöngeni kicsit. és a kedves-kollegiális "jólvan"-ra a telefonban kiszabadítani még néhány hetek óta várólistán lévő könnyet is.
önsajnálat end. 

a biciklizés azért is jó, mert még ha a taknyos őszi időben kicsúszik eléd valaki, és átröpülsz fölötte és kicsit összetöröd magad, akkor is csupa varázslatos jószándékkal lehet találkozni.
fiatal srác, aki rendíthetetlenül magázódik
és felkísér, biciklit cipel, orvoshoz küld, taxit hív, buszra feltesz és bármit felajánlana, hogy még segíthessen
és felhív este, hogy minden rendben van-e.
kedves barátnő másnap jön, hoz enni, inni, sírni, nevetnivalót. 
és mondják, hogy vigyázz magadra. máshogy, mint máskor. 

korábban hallottam valakitől, hogy akinek autóbalesete van, annak másnap hatalmas izomláza lesz mindenhol, mert a sokktól megfeszült minden izma és másnapra azok bedurrannak. hát ez is érdekes élmény. 

és mindezt azért írom le, leginkább magam miatt, hogy el ne felejtsük, hogy ütközés nélkül nincs élet. és élni csak veszélyesen lehet igazán. ez utóbbi mondatért pedig Szabinak jár a nagy köszönet. 

megfosztják ruháitól

még mindig bennem van a furcsa szorongás, ahogy írni kezdem.

böjt. keresztút. család. szombaton meghívtak minket, hogy vegyünk részt a családok keresztútján és legyünk egy állomás stb.
aki tudja, hogy megy ez, el tudja képzelni.

sosem voltunk különösebben keresztút-járók, de egyértelműen érezzük most, hogy ennek jelentősége van. 

("bekerülni" a 14 ép, egészséges család közé, akit találtak az egyházközösségben, felolvasni néhány jó szót , ami lehet, hogy valakit megérint, együtt venni részt ezen a sajátos elmélkedésen, együtt venni részt bármin. aktívnak lenni az egyházban. képviselni, hogy igen, a család fontos)

szokásos szombat, egy idő után kezdünk készülődni. szövegben, lélekben, testben.

apu jön haza, mondja, hogy baj van, nagyon nagy baj. 

életemben kétszer hallottam tőle ezeket a mondatokat. így. a másik egy autóbaleset volt, tisztán emlékszem, amikor hazajött.

ég krasznahorka. kapcsolja be a rádiót, jönnek a könnyei. 

krasznahorka kicsi gyerekkorunk óta A Vár volt. nem töltöttünk ott sok időt, de annál meghatározóbb időket. 
s főleg, hogy onnan lehetett hazavárni aput, hallgatni tőle a rengeteg mesét, családtagként emlegetni a kedves-múmia zsófiát, akitől féltünk is, 
és tudtuk, hogy elkövet néha egy-két megmagyarázhatatlan dolgot. 

ha bárki kérdezte, hogy mit dolgoznak a szüleim, akkor el lehetett mondani például, hogy  "az én apukám védi a krasznahorkai várat". 

minden gyereknek megvan "az én apukám úgyis erősebb" mondata, nekem ez volt az.

snitt. 

keresztútra el. 

tizedik állomás, Jézust megfosztják ruháitól. 

vajon mi mindent kell még elengednünk? családnak, nemzetnek, közösségnek? sorolom a listát, magamban, istennek, dühösen és félve kérdezem, vajon mi vagy ki a következő a nagy világégés-listán?

mennyi van még?

snitt. 

közös családi cukrászda-élmény, közös családi mise, Maurus atya.

Maurus atya kicsi gyerekkorunk egyik meghatározó egyházi szereplője. ő volt az, akinél gyerekmisén a Miatyánknál be lehetett tódulni az oltár köré és kézenfogva imádkozni együtt. humor, szigor, szeretet.  kb tizenöt éve láttam utoljára.

evangélium. Jézus azt mondja, "én három nap alatt felépítem újra"

vasárnap. 

délelőtt hívnak a várból, hogy azonnal menni kell. kárfelmérni, kamerafelvételeket kihozni, ilyesmi.

érzem mélyen belülről, hogy nekem is oda kell mennem. nem tudom megmagyarázni, miért. 

talán mert nem voltam ott, amikor átadták az egyik balatoni házat, majd a másikat. talán mert ott voltam, amikor václav havel szónokolt a lodiar tetején rendszerváltáskor, talán mert nem tudtam bemenni a keresztanyámhoz a kórházba, mielőtt meghalt, pedig tudtam, hogy akkor láthatom utoljára. vagy talán mert mélyen legbelül mégis lakik bennem egy oknyomozó újságíró. vagy tán még több, egy kalandor. nem tudom.

(zárójel.  két nappal korábbi pszichodráma csoport, behúzom a székem: "azt szeretném látni, milyen lenne az életem, ha az elvárások helyett a vágyaim szerint alakítanám?" aki tudja milyen az, el tudja képzelni)

nem sokkal később elindulunk. 

apu mondja induláskor, hogy bátor vagyok, hogy eljöttem.

azt hiszem, egész eddigi életemben ez volt az egyik olyan mondat, amire nagyon vágytam tőle.

 

beengednek még aznap este, három rendőrkordon, nyomozó, igazgatónő, őrbácsi, sötétedés. 

jellegzetes, semmihez sem hasonlító füstszag, szálló pernye, az arcokon szorongás. elmondhatatlanul nagy szél, izzó gerendák.

mindenki. magyarul. beszél. 

"ottókám, ha meglátod, sírni fogol"

nem sírunk, nem tud kijönni a könny. a látvány rosszabb mindennél, amit elképzeltem.

amikor újabb faldarabok omlanak le, a tűzoltók kitessékelnek, hogy életveszélyes. lángol, oltani kell újra.

aztán másnap beengednek megint. 

ami ép, az szinte érintetlen, ami megsemmisült, az megsemmisült. 

fekete és fehér, halál és feltámadás. 

a rendőrök korrektek, óvatosak, figyelmesek és annak a megkönnyebbülése látszik mindenkin, hogy ennek a napnak már van előremutató célja. senki nem beszél a gyanúsítottakról. csak az ostoba bulvársajtó, de az ide, a tenni akarók közé nem ér el.

muzeológusok érkeznek, nincs elég sisak, talpig úriembernek öltözve felsétál a domboldalon az ex-elnök. beengedik.

hosszú várakozás, én közben kutatási jelentést írok egy egészen más világ számára. aztán hazaindulunk. 

hosszan, sűrűn késztet pislogásra a szemembe szállt por. 

az igazgatónő szavait hallgatva tűnik el a látóhatárról a várrom. van remény.

ajándék

milyen jó,
hogy időnként lehet azt kérni KarácsonySzülinapra,
hogy a nagy döntéseket és kereséseket ajándékba tegye meg értem valaki más.
és akkor nekem nem kell.
keresni, töprengeni, mérlegelni, a döntés jósága és igazsága felől aggódni,
az összes lehetőséget végiggondolni, sem semmi hasonló.
csak megvárni kell.

nem lehetne időnként az élet más területein is így?

(sóhaj)

nekem a Balaton...

... szeretetteljesen várakozó, szikár, magas, hatalmas tenyerű öregember,

aki sután és mégis feledhetetlenül ölel, mint akiknek sem az édesgyermekség, sem az édesapaság nem adatott meg, de megélt két háborút, szegénységet, munkát, és őrizte a szikár termete mellett a huncut humorát is nyolcvansok éven át.

forró augusztusi napokon begyűjtött, kiszámíthatatlan forróság, ami a ház alsó részének köveiből árad ki estefelé, amikor gumimatraccal a hóna alatt, semmittevéstől fáradtan slattyog felfelé az ember

napozókrém illatú pillanat-szerelmek és egész nap bámult szörfösök

hekkek és sültkolbászok, színes törölközők minden évben szakasztott egyforma képe

hihetetlen eltévedésekkel járó túra-kísérletek

autóablakból vizipisztolyozás

régesrégi, megunhatatlan családi történetek

a szőlőhegy végében látott őzek

operaénekes szomszédok

dohos illatú pincehűvös

zöld almák

titokzatos szépségű festmények

és a hátsó kőfal mellett termő szenvedélyes feketeszeder-evés 

emléke. most már tényleg emléke csak. 

az, hogy a házat, és a nyaralót el KELL adni, nem volt kétséges. De megfogató sem volt, mivel az örökösödési huzavonában összegyűlt rengeteg emberi ostobaság elkerülése és a gyerek-státuszom tudattalan őrzése affelé vitt, hogy ebből az egészből vonjam ki szépen magamat.

és most, amikor jött a hír, hogy az utolsó kulcs is átadásra került, 

még mintha most sem hallottam volna meg a telefonban. mint ahogy azt sem, ahogy azt mondják, nem maradt ott semmi.

nem is olyan könnyű elképzelni, hogy a mi gyerekeink már nem ott töltik majd a legszebb nyarakat, és ha megyünk is, csak a temetőbe mehetünk.

A családregényünk Badacsony fejezetének végére itt és most, ott és akkor 

pont került.
nehéz, hálás, fájdalmas, visszavágyós, megkönnyebbülős, könnyektől csillanó, tétova pont.

jelek

Csak állt mozdulatlanul, békésen várakozva a járdaszigeten, miután kiderült, hogy a bolt ma kivételesen nem hatig, hanem ötig volt nyitva.
Az asszony az idős nővel, vélhetőleg az anyjával, úgy haladt el mellette, mintha valami ősellenség lenne: szemében megvetés, harag, méltatlankodás. egészen megmagyarázhatatlanul.
amikor a villamos megjött és felszállni próbált, hallotta, hogy az asszony is száll fel és közben hangosan szitkozódik: "Olyan szűk ez az ajtó, egyáltalán nem lehet felférni. Az emberek meg megállnak az ajtónál..." - majd ugyanezt körbe-körbe.

Kedve lett volna felsóhajtani: "Elnézést, ha megkérhetném, tessék szíves lenni ezt a nyafogást abbahagyni. " De nem szólt semmit.

Leszállva a villamosról, sétált a biobolt felé, előtte egy kézen fogva sétáló pár, majd megjelent egy bringás lány, aki leelőzte mindannyiukat. A pár mögé érve még csengetett diszkréten, és amikor elhaladt mellettük, a pár férfi tagja hatalmas kiabálásba kezdett, valami mélyről jövő agresszióval és lendületből hátba vágta a bringás lányt, hogy mit képzel, hogy a járdán biciklizik. A jelenet után még hosszan dühöngött. A párja kezét, akiből a félelemmel vegyes imádat sugárzott, mindvégig nem engedte el.

Félelmetes - suhant át az agyán - a bicikliseket nem csak a balesetek veszélyeztetik, hanem az őrjöngő gyalogosok is.
Amikor a bioboltból kilépett, meglátta a szomszéd mangalica-bár antikolt székeinek egyikén a feliratot: "Lassan élj!".

A nap végén tekert hazafelé és azon gondolkodott, hová tűnhetett az életéből az összes motiváció és mivel lehetne őket visszaszerezni.
Amikor a környék legviccesebb nevű falatozója elé ért, meglátta az ott parkoló fehér autót "LOVE 77" rendszámmal.
Naná, hogy ez a válasz. Ha egy francia film főhőse lenne, akkor ezt egész biztos egyértelmű jelnek vehetné, amely megváltoztatja az életét - gondolta,
majd hazatérve gondosan kiszámolta, mikor lesz a hetvenhetedik nap, bejelölte a naptárban és arany színű zselés tollal odaírta: 77.

S hogy a történet kerek legyen, térjünk csak vissza a legelső gondolathoz: "Tessék szíves lenni ezt a nyafogást abbahagyni."

ott maradt szerelmek

van az úgy, hogy azt gondolod, a szerelem, meg mindenféle vonzódás, kötődés, vágyódás és hasonló elmúlt.
aztán egyszer csak
abból a fiókból,
aminek már régen üresnek kéne lennie,
elkezd szivárogni valami illat.
és azon kapod magad, hogy nyitottság ide vagy oda, a tudatosságon és millió tapasztalaton alapuló érvek oszlopai hiába állnak rendíthetetlenül és parancsolnak megálljt,
valami kötelék még mindig lészen. ide, oda, többfelé.
és akkor el kell kezdeni a küzdést meg a fogösszeszorítást, takarítást és ész-érvek harsogását újra. hátborzongató.

tavaly ilyenkor Gabriellával, aki a legeslegjobb útitárs, Göteborgban egy vágyott hajós városnézésen játszottuk azt, hogy amikor a hajónk áthaladt valamelyik híd alatt a sok közül, mindig kihajítottunk egy-egy régmúlt szerelmet a folyóba.
elkellene megint egy ilyen.

paranoyeah

amióta
nemolyanrég
elmentem
egy homályosan alakuló randira,
amelyről 10 perc után kiderült, hogy az erőteljes flörtölési dimenzió mellett legfőképpen egy MLM-beszervezősdi,
zsigeri gyanúval tekintek minden férfira, aki hozzám szól.
például a mai "meghívhatlak egy rövid beszélgetésre autózás közben" fiút
az első másodperc alapján szektásnak/látens homoszexuálisnak/mindkettőnek ítéltem.
biztos, ami biztos.
hogy egészen bizonyos lehessek benne, hogy nem CSAK ÚGY közelít.

jaj jaj.

Felelős

vannak szavak, amik zakatolnak bennem egy-egy időre, és odatapadnak mindenhez, ami csak van - jellemezve, megkérdőjelezve, megerősítve, elbizonytalanítva, esetenként gyökerestül felforgatva hitet, harmóniát.

amióta vállalati társadalmi felelősségvállalással is foglalkozom, a felelősség kérdése minden egyes témára odacsücsült, mint az ág végén gubbasztó veréb, és himbálja ki a meggyőződéseket azok egyensúlyából szépen sorban.

a legmélyebbre a kapcsolati felelősség téma vitt.
hogy barátságokat kötni, kapcsolódni, kötődni, megszeretni és megszeretve lenni,
aztán meg nem jelen lenni,
az felelőtlenség.

hogy lelkesedésből betervezni egy programot, aztán lemondani kimerültségre hivatkozva,
az dettó felelőtlenség, még akkor is, ha a kimerültség ténye megkérdőjelezhetetlen.

hogy folytonosan magyarázkodni és bocsánatot kéregetni, ahelyett, hogy élveznénk az itt-és-most együtt töltött örömét, az balgaság.

vajon mi ilyenkor a teendő?
lassabban élni
kevésbé kötődni
kevesebbet markolni
elfogadni mások haragját
bűntudat helyett bűnbánatot keresni
többet bízni
szabadabbnak lenni.

teljesítőképességem belső szabadságra cserélném, azonnali hatállyal, akár részletre is.
jelige: hátha-még-nincs-késő

üzenem mindenkinek, akit érint,
hogy sajnálom


"... az istenért, nem lehet, hogy egész életedben csak ide-oda ingázz, mint egy hülye... te nem vagy hülye, te nagy vagy, és a világ ott van, csak le kellene menned azon a kibaszott lépcsőn, mi az neked, néhány szaros lépcsőfok, istenem, ott mindent megtalálsz, a lépcsőfokok végén, mindent. Miért nem hagysz mindent a francba, és mész el innen, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer."

(Alessandro Baricco: Novecento)

... hogy az én mesém ÁTÍRHATÓ

Készülünk a Társulattal valami nagy dologra.
Arra, hogy a mesékről játsszunk Nektek, és magunknak. A mesék gyógyító, tanító, feloldó, nevettető vagy éppen megküzdős jelentőségére.
Meg arra, hogy vajon nekünk mit jelent, hogy a mesékről vagyon a mi társulatunk elnevezve.

Ennek a készülésnek a keretében előbányásztunk saját meséhez kapcsolódó történeteket is, és erről játszottunk egymásnak-magunknak a mai estén.

Nekem mindig is fontos volt, hogy az életem első nagy Mesélője Nagypapám volt,
aki életem első három évében a legeslegtöbb időt töltötte velem. Legalábbis én így emlékszem arra az időszakra.
A mese, amit legtöbbet mondani szokott nekem, a Piroska és a farkas. De nem csak úgy akárhogy. Hanem úgy, hogy a mi Piroska és farkasunkban az "üldözős jelenetben" nyomozókutyák jöttek, akik megtalálták a főgonoszt.
Eddig csak úgy gondoltam erre, mint aranyos gyerekkori epizódra, mert aztán én is megtanultam és mondtam ezt a mesét nyomozókutyákkal, van róla hangfelvétel is, ahogy ezt meséltem három évesen, ami már önmagában szép.

Ma viszont, amikor erről az élményről meséltem a társulatnak, egyre inkább az kristályosodott ki, hogy mi tanított meg velem akkor a Nagypapa.
Egy olyan dolgot, amit tudok azóta is, mégsem használom, hanem épp az ellenkezője volt eddig bennem - hogy ami meg van írva, az márpedig meg van írva.

Pedig dehogy! Ha jobban megnézem, éppen ez a tanítás íródott belém akkor,
hogy az ÉN mesém átírható.
Van eleje, vannak szereplői, de hogy mikor milyen fordulat szükséges ahhoz, hogy az ÉN hősöm megmeneküljön, az én írom oda. És onnantól az a mese úgy fog hangzani. Az emlékekben, a hangfelvételen, és mindenütt.

Sok-sok erő van ebben. Hálás vagyok, hogy az ő bölcsessége tudattalanul is megtanította ezt nekem, és hálás vagyok, hogy ezt ilyen hosszú idő után újra elővehettem.
És most, kezemben a toll. Tessék figyelni jól, új fordulatok következnek!

28 dolog, ...

amit most ide fogok írni a magic28 kapcsán. Nem tudom pontosan megmondani, mik lesznek ezek, de most már végképp itt az ideje, hogy néhány jól megszűrt mondanivalót felírjak a virtuális valóság eme falára, mert gondolom, nagyon várjátok már... :) Nem kívánok máraisándori bölcsességeket megfogalmazni, inkább hálám jeléül rajzolnék valamit mindazoknak, akik széppé, felejthetetlenné és egyszer s mindenkorra az Élet Ünnepévé tették 2010 december 26-át.
Nodehát, félre cinizmus, nézzük azt a huszonnyolcat...

1. a születés a legősibb és legfontosabb erőforrásunk. Tudni, hogy amikor megszülettem, vártak, akartak és érkezésem nem fájdalmat és szorongást, hanem örömet és kiteljesedést hozott családunk kis világába, a halálomig bizonyosságot ad arról, hogy jó helyen vagyok, ahol vagyok. Köszönöm, hogy ide érkezhettem.
   
2. a testvérkapcsolat az a kötelék, amelyet igazán nem veszélyeztethet semmi. az ereje nem abból táplálkozik, hogy hány szóval és milyen erős öleléssel fejezzük ki, hanem csak úgy van, a világ végezetéig.
   
3. a vágyak, amelyeket legalább önmagunknak bevallunk, meghallgatásra találnak. közeli emberek vagy a gondviselés által. előbb vagy utóbb.
4. félni nem érdemes.
5. nem kell mindig mindent érteni, olykor az is előrevisz, ha csak sodródunk az árral. sőt, néha még élvezetesebb is.
6. meghívni (vagy beengedni) másokat az otthonunkba (vagy az életünkbe) azért jó, mert rámutatnak az olyan apró és hatalmas értékekre, amelyeket mi magunk már észre sem tudunk venni.
7. a születésnap igenis lehet ünnep, az élet ünnepe. az elmúlásra máskor kell gondolni (ezt csak azért írom ide magamnak, hogy az év előttünk álló 350 napjában el ne felejtsem :))
8. dühöngeni szabad, van, hogy a dühöngés saját egészségünket szolgálja
9. huszonnyolc dolgot leírni önmagamról nagyon nehéz öncélúság nélkül, jobb lett volna mindezt hamarabb kezdeni
10. a megbocsátás - főleg önmagunk felé - mindenfajta következetességnél fontosabb, mivel ez az, amely lehetővé teszi, hogy szerethetőek maradjunk, például önmagunk számára
11. ha valakit nehéz megajándékozni, az azért lehet, mert nincs tisztában a saját vágyaival, vagy megtiltja őket magának.
    
12. az írás gyakorlás kérdése. tízezer óra gyakorlással bármit meg lehet tanulni, olyan dolgot is, amihez semmi tehetségünk nincsen.
13. a bizalom életet ad, a bizalmatlanság megbénít.
14. minden vallás legfontosabb mondanivalója, hogy Isten szeret, úgy ahogy vagy. Nem kell érte teperni.
    
15. Gyermekkorom legjobb dolga, ami csak velem történhetett, hogy zenét tanultam. Mindaz, amit még ez adott, csak később ért el hozzám, de máig sem győzök érte elég hálásnak lenni.
16. 2011 a család éve. a nő életének 5. hétéves időszaka az anya. vajon mi következik ebből?
17. intuíció. intuíció. intuíció.
18. szabadság
19. szenvedély
20. igen és nem
21. erő és gyengédség
22. lenni és nem lenni. benne lenni és kimaradni. ott lenni és itt lenni. JELEN lenni.
    
23. aki közel van az Istenhez, ahhoz az emberek is közel jönnek. Aki közel lép az emberekhez, azt Isten is közel engedi magához.
    
24. sose várd a változást. a változás nem az a vendég, aki eltűri, hogy az érkezése idejét tudakold. ha jön, engedd be. ennyi, amit megtehetsz.
25. ha elmúlt, hát elmúlt
26. élethabzsolás
27. főzni jó. mosogatni rossz (még mindig)
28. van, ami olyan jó, hogy nem lehet kifejezni. átélni viszont muszáj.

Huhh. megszültem. Háromszor adtam volna föl közben, de az elhatározás ezúttal jobban hajtott, mint a perfekcionizmus.
És ez máris az új korszak jele. Ahogy öcsémtől kapott új mottónk mondaná: Feel the change.

Hogy honnan ez a nagy felhajtás? Az eredete önmagában annyi, hogy bizonyos megközelítések szerint az emberi élet nagyjából 7 éves ciklusokba tagolható, amelyek vége általában nagy változásokat hoz. Ezért aztán, a "negyedik hetes" vége felé közeledve úgy szeptember táján a fejembe vettem, hogy át fogok lépni a változásra várakozás élettelen váróterméből az élet és a tettek mezejére és életembe beköszönt a megvalósulások, be- és kiteljesedések korszaka.
Nem tudom, hogy ez így lesz-e és igyekszem távol tartani magam a nagy szavaktól s az önirónia szolid kis köntösében lebegni. Szóval majd meglátjuk.

Mindenesetre a csodák sora megkezdődött.
és itt megint elfogytak a szavak. a tettek. majd. beszélnek. ámen.

Ne tessék haragudni...

Mostanában sok helyről talál meg a kérdés, hogy mit szoktam kezdeni a haragommal, és erre sosem tudok normálisan válaszolni .
Ma viszont, ehhez képest kétszer is rajtakaptam magam azon, hogy egy vadidegennek mondom, hogy ne haragudjon rám - mindkettő tömegközlekedéses sztori és mindkettő apróság (már mért haragudnának).
Az én bölcs Kati barátnőm legutóbb, amikor azt kérdeztem tőle, hogy haragszik-e rám, visszakérdezett, hogy én haragszom-e valakire.
Hát ez egy jó kérdés.
Kire haragszom?

szentek

Hogy hogyan válik valaki szentté, akit ismertünk, ezen már sokat gondolkodtam. Persze vannak, akikről már életükben lehet tudni, hogy máris leköröztek sokakat a "hivatalos" szentek sorából, de mi van azokkal, akik nem éppen a szentek élete könyv fejezeteiként élték napjaikat, mégis sejthető róluk, hogy a szívük mélyén olyan nagy szeretet élt, ami elég lehet a bebocsátáshoz...?
Megvan persze a saját válaszom, amelytől most megkímélném a T. Olvasót, egyrészt mert túl személyes, másrészt meg ki akarja, hogy holnap reggel bekopogjon hozzám az inkvizíció...

Mindenszentekkor az a jó, hogy állunk a sírok fölött és amikor úgy hozza az élet, hogy nyugi van, akkor elmeséljük rituálisan ugyanazokat a legkedvesebb történeteket a legkedvesebb ősökről. Van ott minden, disznótoros szánkózás, titkos magnófelvételek, paradicsomos káposzta túrós csuszával, pálinkaivás következtében történt zongora alá csusszanás, meg egyebek - megtöltene egy novelláskötetet bőven.

És - ilyen módon - próbálunk kapcsolatba kerülni velük újra.
Idén, érdekesmód szeretett emberek érintése és hajuk, bőrük illata talált meg ebben a jóízű merengésben. Őszes-borostás-ráncos arc tapintása, régivágású arcszesz illata, húslevesillatú kötényruha, görnyedt hátú ölelés, mosodaszag, és még sorolhatnám: sokféle arcbőr, kézfogás, szemvillanás suhant át az érzéseimen.
És mivel ezek javarészt testi érzetek, mintha nagyon közelre, fizikai közelségbe idézték volna vissza mindezek tulajdonosait is. (van ennek valami biokémiai háttere is, amibe most kevéske tudásom okán nem mennék bele, de működik, az tény)

hát idén ilyen volt.

lehetek én is

Azt hiszem, azért halogattam olyan sokáig a nyár-összefoglaló bejegyzést, mert ezt a nyarat igazán nem szerettem volna még elbúcsúztatni, de most, hogy már az ősz csipkebogyó-érlelő szelei simogatják az ember arcát esténként, a nyár utolsó kalandjáról, Klára esküvőjéről is múlt időben beszélhetünk és holnap már a ténylegdolgozós ikszibe kell betekerni reggel nyolcra, azt hiszem, épp itt az ideje ennek a bejegyzésnek.
A címnek pedig két forrása van, ami tulajdonképpen egy. A Vad Fruttik (mint a nyár legújabb felfedezettje, akinek véletlenül két hatalmas koncertjére is sikerült odatévedni) abszolút kedvenc legújabbja lett egyben a nyár mottója is, hiszen egy csomószor, sokféle aspektusból sikerült megélni újakat arról, hogy milyen és kicsoda lehetek én is...

például lelassult.
Régebben sikerült már felfedezni, hogy él a családunkban és a baráti körben is egyfajta teljesítmény-orientáltság, ami furcsamód a nyaralásokra is rá szokott telepedni (például egy kirándulás jóságát az mutathatja, hogy hány darab várat néztünk meg, egy fesztivált akkor élveztünk ki teljesen, ha a lehető legtöbb eseményen ott voltunk satöbbi). Tesókám szokta volt mondani, hogy az a baj velem, hogy hiányzik belőlem a lustaság. Na hát ebből most sikerült kiszabadulni, és bűntudat-mentesen élvezni lelassult pillanatokat, perceket, órákat balatonfelvidéki családi nyaralóban, a veszprémi Utcazene fesztiválon, a kapolcsi Csipszer kertben, amelyek hoztak sok-sok feltöltődést és annak az élményét, hogy csak akkor és annyit mozdulunk, amennyit és ahová jól esik. Mondjuk még egy fröccsért a legközelebbi alkalmas helyre.

aztán önkéntes véradó.
Ami nem először fordult elő (hanem másodszor), igazolva a hipotézist, hogy akkor élek csak a lehetőséggel, ha abszolút útba esik (és még napijegyet is adnak érte...).

Aholis azt is sikerült megtapasztalni, hogy lehetek én is rosszul, mégpedig úgy, hogy nem tudom kontrollálni. Furcsamód, visszanézve arra kellett rájönnöm, hogy fizikai hogylétemet egy-két jól irányított légzőgyakorlattal meg testtudatos lépéssel egészen jól tudom kontrollálni általában, de
úgy, hogy nagy sietségemben fele annyi idő alatt kipréseltem magamból az egységnyi fél liter vért, mint mások, az ég elsötétülését már nem tudtam megállítani. A hidegvizes borogatás és egyéb figyelmességektől jobban lettem persze, de ott és akkor az is kiderült, hogy gyorsan folyik a vérem, ami - ha ezt a megállapítást kiterjesztjük az élet egészére, sok mindent magyaráz az élettempómról, sietségemről és hasonlókról is. A kérdés már csak az összefüggés iránya (mi következik miből).

szigetlátogató.
Megtörtént ugyanis életem első Sziget-élménye (korábban sose voltam, de furcsa) a Kispál búcsúkoncerten, amely ellen hosszasan tiltakoztam, a búcsúkoncertek iránti szkepticizmusból fakadóan, de aztán ezen is sikerült túllépni, nem bántam meg.

és sok lehetek én is jönne még a sorban, de jöjjön inkább a legfontosabb:

lehetek én is cserkész...
Mert ez a nyár arról is szólt, hogy régóta hordozott, megfogalmazott és meg nem fogalmazott vágyak teljesülnek, amelyek lehetségességében nem is hinnék már (lásd még előző bejegyzés a könyvről).
Ennek alakulásáról nem könnyű kerek mondatokban írni, inkább szavak jönnek csak:
közösségbe, ajándékba, befogadó szeretettel, tiszta egyszerűséggel,
a kimondott szavak teljes súlyának és visszavonhatatlanságának érzékelésével
és kicsit fordított sorrendben, mint más, normális emberek szokták,
cserkész-fogadalmat tettem, bizonyám - köszönet és hála érte a 9. felvidéki KCSVK törzsnek meg mindenkinek, aki az esemény bekövetkezéséhez eddigi életem során hozzájárult :)

A Lehetek én is-sorozatot nem tekintem a nyárral együtt lezártnak, folytatása remélhetőleg következik.

az utóbbi posztok kicsit terjengősek lettek, elnézést a lényegre törni kívánó olvasóktól.
mindez azért van, mert hiányzott az írás, csak nem volt alkalmam.
mert az írás gyógyít
írjatok ti is!