Kell néha a gumiesztyű

Köztudott, hogy utálok mosogatni. Többek között azért, mert nem állhatom, ahogy a vízben feloldódott sok-sok zsíros, olajos, egyebes trutymó körülveszi az annál sokkal jobb sorsra érdemes kezeimet. Undorodom tőle. És arra gondolok, hogy ezekkel a kezekkel lettem valaha majdnem zongoraművész. Persze nem mintha ez ma már számítana valamit, mint ahogy ez általában a "lettem volna" típusú dolgokkal van.

És. Azért szeretem a gumikesztyűt, mert megkíméli a kecses kacsóimat a trutymóban fürdőzéstől és a körmeimet az odaégett cuccok felkaparászásától.
Most már egy jó ideje nem volt itthon gumikesztyű, mert a legutóbbit szétvágtam, aztán végre eszembe jutott, hogy vegyek újra. És ma este, mivel mosogatás közben még meg is vágtam magam, óhatatlanul rákényszerültem, hogy belebújjak újra. Felbecsülhetetlen érzés immunisnak lenni a mosogatólére. Kaparom, vakarom, tekerem, és nem érzek semmit. Felemelő.

A kép forrása: itt. 

A napokban szintén hosszú idő után szóba elegyedtem valakivel, akinek elég sok szenvedést, bántást és kudarcélményt köszönhetek. Olyan volt vele kommunikálni, mintha egy idegennel beszélnék. Mintha egy sorozat főhőseként átkopogtatna hozzám egy másik film drámai szereplője és egy üvegablakon keresztül beszélgetnénk.
Az idő teszi. Hogy sok, sok idő elmúlt. És én feldolgoztam azt. Egyedül. Hosszasan. És már nem hat rám, nem érint meg, nem fáj, nem bizserget. Sem az, hogy hozzám szól, sem az, hogy rosszul van, sem az, hogy én nem reagálok rá. Semmi.

Ha egy instantcoelho-szerű mondásba akarnám mindezt tömöríteni, úgy is mondhatnám:

Az idő olyan, mint egy gumikesztyű a léleknek: 

megóvja a körülöted kavargó trutyitól és megőrzi a szépségét. 

A hülye liszt.

Nagyon, nagyon sok blogmondanivalóm van, amelyek többsége ssssúlyos.

Úgyhogy arra jutottam, ezen a könnyed nyári estén mégis inkább egy gasztro-típusú bejegyzéssel fogom szórakoztatni a Nagyérdeműt. 

"A hülye ..." - típusú hozzászólások, ha jól emlékszem, az óvodás korszak termései elsőként, amikor a gyerek megküzd, miután az akadályt lehülyézi, de megküzd akkor is. 

Hát így voltam én ma este. 

A sztori kezdete, hogy a múltheti piaclátogatásom oly késői időpontra sikeredett, hogy már csak néhány, élete utolsó pillanatát élő brokkolit sikerült megmentenem. Amelyek leginkább az összetrancsírozásra voltak alkalmasak. Úgyhogy legyen belőlük sajtos brokkolifánk, mondá a benső bölcsesség, és elveníté fel közvetlen ez után az egyetemi korszakból származó emlékeket, hogy mi minden kellhet az ilyesmibe. Ahelyett, hogy receptet nézett volna. 

Gondoltam, hogy az összefőzött és -trancsírozott brokkolikhoz némi tojás és krumpli elég lesz kötőanyagnak, na meg persze a MolnárLány konyha kötelező elemeként megjelenő bambino sajt. 

Nyilván már elsőre látszott, hogy nem lesz elég, úgyhogy toltam bele még némi zabpelyhet, mert azt is tudjuk a szénhidrátmentes vega konyha iránti elköteleződésünk óta, hogy ha nem akarsz lisztet, használj zabpelybet. 

További ős tudás, hogy olajban nem sütünk Semmit Soha. Ez még Dalmától származik, és szintén örökérvényű igazság, amelynek feloldására néha rávisz az élet, tudva, hogy következményként az összes függöny kimosásának szükséglete várható, meg hajmosás, mert hát az olajszag nem egy kedvelt lakásdekorációs eszköz. Még jó, hogy eszembe jutott a lakás más irányaiba mutató egyéb nyílászárókat gondosan bezárni a művelet megkezdése előtt. 

És nem és nem. Próbáltam sütni fánk alakban. Szétesett, mint bennem az élet. 

Próbáltam sütni zabpehelybe panírozva. Kiröhögött. Sületlen maradt. 

És aztán feladtam. Beleborítottam néhány kanálnyi fehér (!!!) lisztet mégis. 

És összeállt, és megsült, és fánkszerű lett, mint ahogy meg volt álmodva. 

Hogy mit tud ez a hülye liszt? Azt nem tudom. 

Hogy még fel is puffadt kicsikét, hogy megmutassa, így aztán tényleg fánk tud lenni. 

Hogy kéne értenem a konyha kémiájához? 

Hogy megválaszoljam, micsinál a tojás, ha liszttel találkozik és miért nem tudja ugyanezt a zabpehely? 

Nem tudom. 

De azt tudom, hogy kötőanyagra szükség van. 

És ezek szerint a saját elveinkkel szembeni kompromisszumokra is. 

A te életedben mi a liszt? hmm?

Labirintus. Nem útvesztő.

Néhány év csendesség után a Labirintus, ez a gyönyörű élet-szimbólum visszatért hozzám. 
Mindenhol minden tele van vele. Építem, ajánlom, játszom, járom, érzem, gondolom, rajzolom. 

És mindeközben meg, amikor azt kérdik, hogy vagyok, mert mostanra már lettem annyira rutinos versenyző, hogy az őszinteséget válasszam, azt mondom, hogy szét vagyok esve. 
Mert ez van. Elfelejtem, kiesik a kezemből, elhagy, elromlik, nem sikerül úgy, pont nem ér oda, pont nem elég hosszú, pont nem elég jó. Hát ez van. 
NEM. 
ELÉG. 
JÓ. 

mit lehessen tenni. 
Megyek befelé. 
Az élet-halál-újjászületésben a középső akkor is a halál, hogyha optimisták vagyunk. 
A közép, az nem biztos, hogy fáklyás menet. Nem fájdalommentes, nem ússza meg a magányt, nem kerülheti ki, hogy mindent kieresszen a kezéből. 
Ez. Van. Látom, másokkal is. Megyünk BEfelé. 

Szinte az egyetlen dolog, ami ebben az őskáoszban életmentő, 
hogy tudom: ez csak egy labirintus. 
Nem veszhetek el. 
Nem veszhetek örökre el. 
A kifelé úgy ugyanarra visz, mint amin befelé jöttem. Még akkor is, ha máshogy érzékelem. 


Nem kell tenni mást, 
csak az egyik lábadat
a másik elé. 

ételek hangja

Bé-nek

tojásfehérje, ahogy verődik habbá, 

a tál falán koccan a fémhabverő.

sőt. csupa műanyag kézi, tekerős habverővel 

tekeri-forgatja a nagypapa hosszan,

és a nagypapa kezének a forgatása 

még a habverő hangjánál is fontosabb

frissen pirított, még forró magvak

sercennek fel a zsenge salátaleveleken, 

pattog és sercen még sokáig, kiszámíthatatlanul,

titokzatos. és tán még némi erotika is lapul benne.

mozzarellához simuló rukkolaszeletekbe harapni

grapefruitfilézés közben elszakítani a hártyát a kis rostok kötelékétől egyesével

zöldborsó héját kipattintani

frissen elkészült turmixban kanállal elkeverni a fahéjat

haboskávé habjában a kanállal végigszántani

élethabzsolás. 

ellenszélSZ

A szélről is akartam írni, de mire nekikezdtem volna az írásnak, már elállt. 
Úgyhogy most egy fél-professzionális bejegyzés következik. Mármint félszakmai. 

Az értékesítési technikák mint téma mostanában megtalál. És viszont. Érdekel is, mert mivel gyűjtögetem hozzá a tapasztalatot, már a mindenki által szajkózott evidenciákon túli részeket is tudom befogadni, próbálgatni. Akkor is, ha én vagyok a potenciális vagy éppen kiszemelt/megtámadott vásárló. 

A mai kis kedvenc vezetékes(!) telefonon érkezett. Az albérletbe, ahol nyilván soha senki nem keres engem vezetékes telefonon az anyámon kívül, aki kb. egyetlenként tudja, hogy ezen a számon is el tud érni. 
Mindezek ellenére azért fölvettem, mert sose lehet tudni. 

- Jó napot kívánok, szeretném Önt és kedves párját elhívni Bükkfürdőre a háromcsillagos BlaBlaBla szállodába 3 napra két éjszakára félpanziós ellátással satöbbisatöbbisatöbbi most mindössze 150 euróért. 
- Jó napot kívánok. (ELHÍVNIIIII?)
- Érdekli önt az ajánlat?

Módszertani intermezzo: 
A fent említett alapvető eladási hüvelykujjszabályok mindegyike azt mondja, hogy a potenciális vásárló érzelmeit érdemes megcélozni, mert a döntések igazából ott születnek. Nézzük meg, mi van fordított irányban. 

- Ó, a kedves párom és én éppen szakítottunk, úgyhogy nem utazunk közösen sehova. 
- (döbbent csend) akkor (... ...) elnézést. Viszontlátásra. 

És még csak sírógörcsöt sem kellett produkálnom. 
Ennek a hölgynek rendben volt az empátiája. Dícséretes. Olyan mértékben meglepődött szegény a válaszomon, és valószínűleg egyben meg is rökönyödött, hogy azonnal elállt az értékesítési szándékáról. 
Pedig csak annyi történt, hogy az a vélt információ, amire minden előzetes tájékozódás nélkül alapozott (népnyelven: blöffölt), mely szerint van párom, volt téves. 
Ami nem csoda, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél, amikor fölvettem a telefont. 
De ettől még éppen úgy eshettem volna a célcsoportjába. Sőt lehetett volna belőlem vásárló is. 

Mit tehetett volna, ha nem ragadják el az érzelmei?

Például kérdezhetett volna arról, hogy szeretek-e utazni. 
Vagy, ha merészebb, arról, hogy mennyire vagyok összeomolva és hogy egy kis szauna, uszi meg wellness szokott-e segíteni nekem, ha bánatos vagyok. 
Vagy, hogy van-e olyan barátnőm, akiben igazán megbízok és szeretem, ha mellettem van az ilyen nehéz időszakokban, vagy aki fel tud vidítani egy zabolátlan csajos ereszdelahajam hétvégén. 
Vagy, hogy férfi vagy női masszőrhöz mennék-e szívesen. 

Ha jobban belelovalom magam, mindjárt eladom saját magamnak azt a hétvégét. 155 Eur a félpanziós wellnesszért nem is olyan sok. 

Még jó, hogy ez egy régebbi telefon és nincsen rajta visszahívógomb. 

Ami velem soha nem fog megtörténni

Van neked is egy ilyen listád, ugye?
Ami veled nem történHET meg.
Ami VELED aztán soha.
Amibe te biztosan nem KEVEREDHETSZ.

Dehogynincs.
Csak még nem írtad le.
Én egy ideje, amikor rájöttem, hogy kezdenek AZOK a dolgok MÉGIS megtörténni,
összeírtam. Kind of.

Az eddigi lista tételeit kb 80%-os arányban kihúztam már.
Na nem azért, mert törekedtem erre az egyébként csupa elítélendő dologra,
hanem mert egyszerűen (vagy bonyolultan)
mert ember vagyok és tökéletlen,
megtörténtek velem. Többségükben könnyedén.

Hogy éppencsak a legutóbbiakat említsem,
becsapni az ajtót, zárban a kulccsal belülről,
és ezzel,
a lakásból kizárni magam.
Vagy: lekésni repülőt, mert rossz reptérre megyek.
Az azelőttit inkább nem is mondom.

Tolerancia-gyakorlatnak,
önszeretet-gyakorlásnak jó kis játék ez.
nagyon jó. és nehéz.

Elítéled - megtörténik veled - elítélnéd már magad is
Azán küzdesz vele, hogy maradj önmagadnak szerethető
aztán küzdesz, még még,
nem tudni előre, meddig.

szívdobogás hallatszik

ma estére
ezt
csak úgy kommentár nélkül

"... egy éjjel
szívdobogás hallatszik az ajtónál.
Odakinn egy asszony áll a ködben,
haja gallyakból, ruhája hínárból,
s zöld vízcseppek hullanak belőle.
Azt mondja: 'Én te vagyok,
és hosszú utat tettem meg.
Gyere velem, mutatnom kell valamit...'
Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik.
Egyszerre arany fény ragyog... mindenütt arany fény... "

( Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Vasutas

Péntek este, utolsó előtti budapesti hazavonat, nincs túl nagy tömeg, néhány elgyötört munkásarc és néhány esti csúcsponton túllendült partiarc. Menetidő tartva. 

Elérjük Herceghalmot, amiről nem lehet minden alkalommal nem megemlékezni, hogy hogyan is lehetne lerajzolni egy kedves karikatúrában, ahogy ifjú és öregecske, daliás és pockos hercegek halomba dobálva kicsi-a-rakást játszanak, és hogy a település erről kapta a nevét. 

Szóval ott, ahol a hercegek halomban vannak, eléri a férfinő kalauzpár a vonat végét és felébreszt néhány bliccelőnek tűnő utastársat, hirtelen aggresszivitással és fenyegetőzéssel, okiratok elkérésével és kicsit sem szimpatikus hangnemben. 

Aztán átmennek huzavonatba, fenygetőzés, ellenállás, kötözködés, passzivitás, satöbbi. Mivel nem akar fizetni, le akarják szállítani azonnali hatállyal, de ő nem hagyja magát. 

Elég a lelkemnek a maga baja, nem is zaklat fel. Egy mindenmegtörténik-magyarországon belső vállrándítással elintézem. 

Mígnem az egyik szomszéd utas a bliccelők körül bepöccen. És elkezd ordítozni, hogy ha ő emiatt lekési a csatlakozását, és nem tud hazajutni éjszaka, akkor megöli a delikvenst. Konkrétan. A közelben ülő, szintén csatlakozásra gyúró női utastárs verbálisan támogatja az agresszort: "Mi fölkelünk azért hajnali négykor, hogy dolgozni menjünk és megvegyük az ötvenezer forintos bérletet, és őmiatta lekéssük a csatlakozást!" Agresszor fogja a bliccelőt, és szó szerint kihajítja a vonatból, a cuccát utána. Bliccelő jajgat, ellenőrök kisstílűen dicső arccal végigvonulnak a vonaton, a mantrás nő még néhányszor elmondja. Aztán újra békesség honol. 

Aztán másnap, mivel hittel imádkoztam, hogy mindennapi utazásunkat add meg nekünk ma, ismét vonatra szállhatok. Ezúttal kis hazánkban. Tőlem nem messze kisbabával utaznak, aki igazából csak úgy derül ki, hogy egyszercsak arra leszek figyelmes a nyugtalanságom okát keresgélve, hogy a gyerek sír. Üvölt. Bömböl. Már legalább negyed órája, folyamatosan, tiszta erőből, olyan teljesítménnyel, amitől más babákat már hányásig hergelődni láttam. Az első gondolatom az, hogy mi közöm hozzá. A második, hogy ez gyermekbántalmazás, biztos valami baja van, ha ennyire jelez valamit, miért nem reagálnak már rá? A harmadik, hogy odamegyek és MAJD ÉN reagálok. De nem merem. Időnként megnézem, annyit látok, hogy kocsiban van, vagy hogy kézben. 

Túllépjük a fél órát is. Később hallom, ahogy egy férfi hang ráförmed a gyerekkel lévő felnőttre, hogy vegye már őt ki, nem hallja, hogy valami baja van? Aztán a férfi ő maga valahogy föl is veszi, próbálja elterelni a figyelmét, sikertelenül. A gyerek továbbra is ordít hisztérikusan. Arra gondolok, hogy talán gyerekrablók. A nagydarab férfi próbál beszélni valamit a gyerekhez mosolyogva és vicceskedve, de a gyerek teljes mértékben ignorálja, annak ellenére, hogy a kezében van, semmi kapcsolat nincs köztük. 

Leszállnak. A gyerek a leszállás után sem hagyja abba. Kislány. Nem is olyan kicsi már. Fogalmam sincs mi baja lehet, vagy mi várhat még rá, amitől ennyire retteg. 

Aztán arra gondolok, 

hogy vajon, amikor az én lelkem támadja meg egy potyautas, és nagyon hamar kiderül, hogy ha ott marad, hosszan tartó negatív következményekkel járhat, akkor van-e ott bennem egy másik valaki is, aki idejekorán kihajítja a a potyautast (lásd még vese-qi gyengeség a kínai gyógyászatban)?

és hogy amikor bennem sír és toporzékol a gyermek odabent, akkor tudok-e vele kapcsolatba kerülni? Vagy legalább leszállni arról a vonatról? És egyáltalán meghallom-e hogy sír? Mi van, ha már megtanult hangtalanul sírni?

A blogra mikor írsz?

- hangzott a kérdés sokszor. 
Hát most. És reményeim szerint innentől minden nap.

Mondhatnám, hogy (mélyről jövő sóhaj) új év, új élet. De a helyzet az, hogy "a változás légy te magad" mottót az elmúlt évek sok-sok gyakorlása által már olyan mértékben sikerült elsajátítani, hogy az életem aktuális változásairól írni egészen olyan már, mint ha a szürke hétköznapokról írnék. 

De azért mégis. Távirati stílusban. 
KomáromKisvárosi élet. Imádom. Hogy a bicikliről imitt-amott váratlan felbukkanó ismerősöket lehet lekiabálni. Sőt. Ők is lekiabálnak iskolaudvarról integetve, amíg én színes ruhában suhanok a napfényben. 

Munkaszerződés. Az életem eddigi legnagyobb méretben megvalósult álma szervezetnél. Munkába állásom 3. napján aláírva. Csupa borzongató újdonság. 

Vonatból nézem a felkelő napot. És ha sietek az esti jógára, akkor még fényes nappal kijövök az irodából. 

Futok. Ritkábban, mint szeretném, de rendszeresen. Vágyból. Nem kényszerből. Élvezettel. Okostelefonos futóprogrammal, futóruciban, folyóparton. Esőben, fagyban. Napsütésben. 

Utazok. Többet, mint eddig. Heti három, különböző helyeken ottfelejtett fogkefe, talán ez a legjobb szemléltető adat. 

Hosszú távú párkapcsolatban élek. Már átbillent a számláló: többet töltöttünk eddig közel, mint távol. 

A városközpontban lakom. Barátilag bérelt kölcsönlakásban. Ez még tanulandó. 

Írok államnyelven. Néha beszélek is. Ez még sokkal, de sokkal inkább tanulandó. 

Norvégia kincseit őrizgetem. Erről talán majd inkább amott. 

hát így. Jelem bejegyzés nem szándékolt tanító célzatot is csak csak nyomokban tartalmazhat, inkább életjel akart lenni. önreflektív szösszenetek holnaptól várhatók.

Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét. 

Keresztanyám beszól

Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.

De most nem is igazán erről szeretnék írni.

Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe. 

Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben. 

Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve. 

És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"

Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte. 

Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve. 

Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk. 

Meddig kell még siratni azt, amit elveszett?

Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.

Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.

Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.

E.N.J.O.Y.

Az időről nem lehet eleget írni. Aki ismer, vagy régebb óta olvas, tudhatja, hogy nagyon szigorú vagyok, már-már mániákusan, és kompromisszumot nem tűrően a tekintetben, hogy egymás idejének tiszteletben tartását és az idővel való tiszteletteljes bánásmódot az egészséges élet egyik alapvető részének, hozzávalójának tartom. És ez az egyik olyan terület, ahol nagyon kevés úgynevezett nagyvonalúságot tolerálok, legfőképpen azért, mert meggyőződésem, hogy az emberek legtöbbször nincsenek tisztában azzal, hogy amikor saját maguk felé megengedőek és elnézőek, akkor mi mindent okoznak a történetük többi szereplőjének.

Mielőtt idejöttem volna, úgy gondoltam, hogy Norvégiában az időkezelés egész biztosan nem lesz téma, hiszen a hűvös és kimért norvégokhoz az illik, hogy mindenütt pontosan megjelennek, sőt, pár perccel korábban, hogy kezdésre már kellő fizikai és szellemi aktivitásra tudják hangolni magukat, használni a toalettet, megigazítani a széltől zilált frizurájukat, satöbbi. Hát ehhez képest eléggé mediterrán módon állnak az időhöz, de ez meglepő módon nem zavar. Talán mert az én számomra minden perc ajándék. Ha megérkezik, akit várok, ha nem, akkor is.

Rohantam ma este zumbára. 25 perc az út oda, rohanva, ehhez képest minden alkalommal azt hazudom magamnak, hogy 20 perc alatt oda tudok érni, és abban már benne van a HUB teljes bezárása és az odaérkezés utáni átöltözés is. Ma meleg volt, és eső. Én, nagyon melegen öltözve, késésben és esőben, rohantam a helyre, és akkor ötlött belém a gondolat, talán először ebben a formában. Hogy ugye mi történik, ha késve érek oda? Egyrészt kevesebb zumba-idő jut nekem, meg lemaradok a bemelegítésről, de másrészt meg nem fogom annyira utálni ezt a szaladós-melegsálas-hátizsákos-esernyős 20 percet. Aztán rögtön ez után elgondolkodtam arról is, hogy ugyebár hivatalosan azért megyek zumbára, hogy ÉN sportoljak élvezettel (ahogy a mantrafeliratom is mondja, höhö), és nem azért, hogy a többiek lássák, hogy milyen pontosan meg tudok érkezni még szaladva is. Tehát hogy ez esetben tényleg nem kell senki mástól bocsánatot kérnem, mert őket nem fosztom meg semmitől (hacsak az ugráló testem percekben mért látványát nem számítjuk). Hanem saját magammal kell megállapodnom, hogy megéri-e a szaladás vagy inkább élvezettel érkezzek meg és aztán élvezettel sportoljak x-mínusz-10 percet.

Lassítottam. Odaértem, még így is.

Az óra betegség miatt elmaradt.

Aztán pedig élvezettel hazasétáltam, az esővel mit sem törődve, és megszárítottam ronggyá ázott ruháimat, amiknek – hiszitek vagy sem – nem árt, ha vizesek lesznek.

Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.

Mért kellett pont ezt?

Korábban elhatároztam már, csak még nem vettem elég komolyan, hogy létrehozok egy gyűjtést olyan fotókból, ahol ismerősök (vagy idegenek) gyermekük születése kapcsán elképesztő méltatlan helyzetekben mutatják meg magukat fényképeken. Vagy akár az újszülött gyermeküket. És aztán ahogy erre más felnőttek elképesztő kontrolvesztett módon bírnak válaszolni.

Legutóbb akkor kezdtem el újra ezen gondolkodni, amikor egy kedves, ritkán látott jóbarát beszámolt a fia születéséről, elmesélte, hogy mindenki rendben van, és hogy majd akkor tesznek közzé képeket a babáról, ha otthon lesznek és „jólfésült-jólöltözött” állapotban. Elsőre furcsállottam, de miután nagyobb kontextusban is meg tudtam vizsgálni, teljesen szimpatikus lett ez a verzió. Mert nem lettünk semmivel sem kevesebbek, hogy nem láttunk eggyel több szétzilált hajú, fáradt arcú kismamát szakadt kórházi hálóingben, vagy eggyel több vörös fejű gyűrött és mindenhol taknyos (bocsánat) újszülöttet. Amire a szeretetkapcsolat oldaláról kíváncsiak vagyunk, azt megtudtuk, meg lehet nyugodni. És nem arról beszélek, hogy ne legyen az ember büszke, vagy hogy egy kisbaba nem gyönyörű a maga nemében (bár jegyzem meg, azzal is érdemes képben lenni, hogy hogyan lopják keresztbe-kasul az interneten a jól sikerült babafotókat az ügyes reklámcégek). Csak arról beszélek, hogy jobban teszünk a szeretteinkkel, ha nem mutogatjuk őket méltatlan állapotban.

De. Legalább azt meg lehet állapítani, hogy ebben a témában kb. megvalósul a férfi-női esélyegyenlőség. Apuka együtt alszik a babával kategóriában a héten láttam a győztes képet, ahol sajnos, az újszülütt csak a kép szélső egyhatodát képező sávban tűnt fel félig, a fotó fókuszában apuci hónaljszőrzete tündökölt. E helyről is üzenem az érintettnek, hogy örvendek, és remélem, a lakberendezőversenyt is megnyerték, amiről naponta hetvenszer küldött üzenetet, valamint, hogy a férje hónalja szerintem nem fotótéma a gyerekszületés ürügyén.

Aki pedig azt gondolja, hogy az ilyet miért nem tiltom le, annak igaza van. Amúgy meg azért, mert azt az energiát is sajnálom rá. 

Az élet meghozza, avagy hogyan működnek a mantrák és az átkeretezés

Amióta itt vagyok, minden lelkierőmmel azon igyekszem, persze nem fájdalmas, hanem inkább élvezetes és odaszentelt módon, hogy egy egészséges, testi-lelki tisztítókúrás, elvonulós lelkigyakorlat-szerű 4 hónapot alakítsak magamnak, amikor kialszom az elmúlt évek fáradalmait, ledobom a felelősség-túladagolásból kerekedett túlsúlyt, átalakítom a gondolkodásmódomat (örökre persze, hogy máshogy) és megtisztulok minden fölösleges kötődéstől. Először is írtam ehhez egy amolyan kis manifestot, még a repülőn, Amsterdam és Bergen között idefele, ez már önmagában egy romantikus filmbe illő. Néha meglepődök, hogy miket írtam oda, amikor újranézem. Tehát működik.

Aztán, második fázisként bevetettem a mantra-feliratokat, amelyek Andi barátnőm szülése óta tudjuk, hogy milyen jól működnek. Nagyon egyszerű a módszer, megfogalmazol olyan mondatokat, amelyeket szeretnél az önmagadról való gondolkodásod részévé tenni, és kiírod a falra, hogy amikor látod, átjárjon a gondolat és ettől meg is tudjon valósulni. Nem mágia, inkább egy kis emlékeztető az elmének.

Az egyik ilyen feliratom az, hogy „Könnyedén mellőzöm a szénhidrátot” – ezen sokáig gondolkodtam, mert fontos, hogy pozitív legyen a mondat, hiszen az agyunk a tagadást nem ismeri (tehát a „nem eszem szénhidrátot” – forma rossz). Azt sem akartam, hogy fájdalmas kifejezés legyen, például „nélkülözöm”, mert ki a franc akarna nélkülözni. A mellőzés olyan nagyvonalú: látom, kikerülöm, megyek tovább (egyébként erre az egész szénhidrát sztorira a PCO meg az inzulinrezisztencia miatt van szükség, ezt tájékoztatásképp írom, hogy aki még nem ismerné ezt a nyavalyát, az tudjon róla, hogy ma minden 10. nő szenved emiatt, aztán jön a meddőség, kórházi kálváriák és satöbbik. Ami egyébként nem muszáj. Csak fel kell ismerni és kordában tartani). És hogy hogyan is jutalmaz az Élet. Ma délután egy nehéz megbeszélés után igen éhesen kiszaladtam a boltba, gondolván, hogy most tényleg nagyon éhes vagyok, meg meg is gyötört az élet, ide nekem egy pizzás csigát. Mert néha megengedhető. Hát. Pizzás csiga nem volt. Sem semmilyen kenyér vagy péksüteményféle. Leszámítva a nagy, csomagolt, szeletelt kenyereket, amit meg elvből nem veszek, mert olyan nagy mennyiséget egy év alatt se akarnék megenni. Jutott is eszembe rögtön a könnyedén szó, tovasasszéztam a kenyérpulttól, és aztán ugyanilyen könnyedén meg is találtam, hogy milyen zöldséget ehetnék kenyér helyett. Köszi.

Aztán hazajöttem este, megdolgozott lélekkel, jóleső fáradtsággal, számtalan gondolattal, és nem kevésbé éhesen (tekintve, hogy a fentebb nevezett cucchoz tartozó diétának az elve a 3 óránként kicsit evés, és erre nagyon gyorsan rááll a szervezet). Hát, szerencsémre, csak egészséges kaja volt a hűtőben. Le is ücsörögtem a kis felirataim alá, s miközben rágcsáltam a jégsalátát önmagában, elmerengtem a „Tápláló ételeket eszem” – feliraton (szerk. megj. a tápláló szóra azért volt szükség, mert nem az a lényeg, hogy az ételek könnyűek legyenek, hiszen attól még továbbá is éhesek leszünk, hanem hogy jól adják meg azt a tápanyagot, amire szükségünk van és akkor nem lesz további falánksági rohamunk. Emellett meg az egészséges szót már egy másik mantrában használtam, úgyhogy ide valami új kellett). Szóval azon merengtem a salátát rágcsálva, hogy vajon ez a pillanatnyilag íztelennek tűnő levél, amiről emlékszem, hogy volt már, hogy határozottan szerethető ízű volt, hogyan is táplálja az én testemet. 

Erre eszembe jutott a kedves kicsi James, akire Jerseyben vigyáztam és két és fél évesen annyi bölcsességet tanított. Többek között azt szoktuk vele csinálni, hogy elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb gorilla volt a kedvence. Iszonyatosan félt tőle, de mindig azt kérte, hogy menjünk és nézzük meg. Már odafelé menet reszketett, szorította minden elérhető felnőttnek a kezét, aztán amikor meglátta, és netán még csinált is valamit a gorilla, akkor szaladni kellett sírva. Majd újra odamenni, újra elszaladni sírva. Így ment ez. Egyébként ez a gyerekeknél teljesen normális mechanizmus, olyan, mint amikor a meséből is a legfélelmetesebb legsárkányosabb részt kérik újra, így erősítik a bátorságukat és győzik le a saját belső félelmeiket. És a kis okos kétésféléves gyerek, amikor hazamentünk, még meg tudta fogalmazni azt a briliáns mondatot is, egyfajta esti önreflexióként, hogy: „I’m not scared of the big daddy gorilla. Just don’t want to see him” (Nem félek a nagy gorilla-papától, csak épp nem akarom látni).

Tehát. A történet tanulsága szerint megállapítottam, hogy a jégsaláta íze alapvetően finom. Csak nem mindig lehet érezni.

Továbbá, hogy az átkeretezés jó, a mantrák meg működnek. 

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!