idő

százhatvanas busz, este 9 körül.
megáll az uszodánál, első ránézésre nem száll fel senki. aztán valami nagy nehézkedés zaja hallatszik.
idős, nagyobb darab néni egy kicsike, púpos hátú, nagyon öreg, légies soványságú másik nénit próbál felsegíteni. túl magas a lépcső, nem megy nekik.
a buszban végigfut valami lélegzetvisszafojtott figyelem-érzés, mintha az életünk múlna rajta, de valami varázslat folytán nem tudnánk mozdulni, hogy odalépjünk. végül a közelben álló erős és fiatal férfi lép oda, s egy gyengéd mozdulattal lendíti fel a pehelysúlyú, valószerűtlenül törékeny lényt.

beszélgetnek.
a minden lében kanál társalkodónő bosszankodik
az utastársa hallgat.
időnként, kérdésre amikor megszólal, olyanok a válaszai, mint egy tisztalelkű óvodásnak. lassan, komótosan mndja ki a szavakat és kérdéseket. az általa mondott kevés szónak még így is százszor nagyobb súlya van, mint a másik folyamatos károgásának.

le kell szállnom. úgy helyezkedem, hogy elhaladóban oda tudjak lesni.
belenéz az arcomba, rámosolygok, hálából, hogy láthatom. a szeme világítóan kék, a ráncai mosolygósra alakultak, közülük süt valami derű és mély elfogadás. hosszan végigmér, zavarba jövök, majd megállapítja, hogy "manapság szép ruhákat hordanak a nők".
bóknak veszem. leszállok. ők utaznak tovább. vajon meddig még? és vajon mi meddig utazunk?

ünnep

az ünnep az,
ami felerősíti az ember szíve mélyén az értékeket,
megpendíti a kapcsolatok húrját és azok új dallamokat zengenek,
feléleszti a régmúlt idők történeteinek illatát,
átmossa az ember szemét könnyekkel, hogy jobban lássa az élet szépségét
megajándékoz ölelésekkel,
visszavisz a múltba és előrelendít a jövőbe
csillagporral hinti be a csendet,
és álomba ringatja a félelmeket egy kis időre.

na most már ezt is tudjuk

Persze,
mert akinek annyi tásjáka van, hogy lui vitton is megirigyelné,
az nanáhogy nem győzi nyilvántartani, hogy melyikben mit felejtett ott.
és amikor hazafelé csomagol
és előrelátón oda akarja készíteni a szlovák mobiltelefonját,
sőtmitöbb feltölteni, szintén előrelátón,
de NEM TALÁLJA persze,
az magára vessen.
és eddig még nem is lenne baj, ha másnak nem ártana vele.

node éjnek idején
fél egykor
felhívni egy szegény szlovákiai magyar (!) asszonyt,
mert még a saját telefonszámát is félretárcsázza, aztán csodálkozik, hogy nem hallja a csörgését sehonnan,
az már az élet ellen elkövetett vétség. ijesztgetés.
pláne, hogy szegény még utána ír is egy államnyelvű smst melyben a szándékaim felől érdeklődik.
Kedves Szlovákiai Magyar Asszony, akinek a száma csak egyben különbözik az enyémtől, bocsáss meg a zombi-hívásomért!
(és a táskák védőszentje legyen mindannyiunkkal)

Q20

Közepes. Akárhányan megkérdik szombat óta, hogy naésmilyenvolt, ezt tudom mondani.
Sőt. Amit utána mondok, abból meg az derül ki, hogy még csak az sem.
Vagy talán, hogy csalódtam. tunk.

Persze, hogy egy ilyen zenésztársaság nem akar magának förtelmes sokgyertyás marcipántortát, az érthető. De hogy még csak rendes vendégekre sem futja, nincsenek sóelemek és az egyébként jól kitalált díszlet nem "lép életbe", az már felháborítja az érzékeny pénztárcájú rajongótábort.
És igenis, a KissTibi egy ilyen koncerten legalább egyszer öltözzön át (vagy vetkőzzön rendesen...)
És legyen tüzijáték vagy tűznyelő vagy fakír vagy legalább valami tűz, könyörgöm.

A közönség szociológiailag csemege, buli-szempontból hátborzongatás.
Negyvenes (!) szőke (!) cicababák (!) szingli-csoportosulásokba verődve, műszempillát rebegtetnek Tibi felé körülöttünk a harmadik sorban. A másik jelentősebb szubgrupp az első-másodéves hamvas bölcsészlányok hozzájuk tartozó elcipelt fiúcskákkal, akik olyan rezzenéstelen arccal nyomják végig a koncertet, mintha egy általánosan kötelező filozófiaelőadáson csücsükélnének.
A küzdőtér ötödik sorában már nem tudják a dalszövegeket és úgy andalognak csupán, mintha az augusztus huszadikai tűzijátékot jöttek volna nézni (hoppá, az is tűz).
És hát ez a kedves tömegecske nem okoz nagy felfordulást maga körül, és hát padlásról előkotort acélbetétes bakancs ide vagy oda, néha azt érzem, hogy egy jól sikerült Kaláka koncerten nagyobb a zúzás, mint itt. 

És most néhány jót is.
A belleville randevúra határozottan hajazó animációk csodaszépek. A klippecske aranyos.
A kamarazenekar cuki, kár, hogy a hangosítás nem ad lehetőséget arra, hogy valóban megszólaljanak.
A Nyinát, az Autó egy szerpentinent és az Ultravalót nagyon szerettük. Küldtük mindenkinek, aki szereti. Vagy akit mi.

Állítólag ők most elvonulnak. Biztos töltekezni. Biztos jót tesz majd.
Heppi börzdéj, eniwéj, kedves Quimby, ha szét vagy esve, akkor is szeretünk.

tidying up literature, avagy sose olvass könyvelemzést

Van az a könyv-élmény, ami olymértékben beszippant, hogy amikor a végére értél, valami szürreális reménységtől vezérelten keresed még, hogy hol maradt a könyvben olyan betű, amit nem olvastál és még lehetne.

Tajtékos napok. a kötelezők Bé szerint-lista egyik eleme. Régen vágyott magával sodrás, huncut és nemtörődöm szürrealitás. A lehetetlen és annak az ellenkezője. Szerelem, fájdalom, szenvedély, élet. halál. és még több élet és még több halál.

A könyv végére érve csak zsilipelni szerettem volna azzal, hogy belekezdtem a műelemzésbe: csak még egykicsit tovább benne maradni, a kezemben tartani a könyvet. Körülnézni, tudatosítani, megfontolni, elvetni, vállat rándítani.

Ehelyett minden rendszerbe került (grrr rendszer), elnehezült szimbólumos tartalmakkal, utalásokkal, vélt vagy valós üzenetekkel, a szereplők pedig állnak ott lelkileg lemeztelenítvel, csontjaik között átfúj a szél. Mint amikor Ursus Wehrli rendet rak.

tanulság: sose olvass könyvelemzést, ha nem kell. és ha nem bírod letenni a könyvet, olvasd el inkább újra.

Szmogriadó

Épp fejeztem be az smst J kollégának ma reggel, hogy elvisz-e dolgozni autóval (tekintve, hogy a bringám a múltkori furcsa lámpás eset után az irodában maradt), amikor a rádió bemondta a szmogriadót, majd - mire a küldés gombot megnyomtam - könyörgő hangon tette hozzá, hogy kérik a lakosságot, ne szálljanak autóba.
Villamossal mentem végül, de ez most nem is fontos.

Este meg busszal haza, és amikor leszálltam az éjjeli ködben, soha nem tapasztalt erővel csapott arcul a szmog (belülről meg pontosan egyidőben a rég-nem-érzett-erejű vágy, hogy nem akarok tovább itt élni, az én kicsi városomat akarom, ahol kevesebb a távolság, az inger, a szmog, az ember és a lehetőség is).

Nem tudom pontosan, mitől, a szmogtól-e, vagy attól, hogy a könyvben, amit olvasok, egy sorozatgyilkosság tanúja lehettem pár oldal leforgása alatt, netán a furcsa öltözetű, megállapíthatatlan nemű, vonagló mozgású, szürreálisan magas utastárs mögöttem haladó lépteitől, vagy az esti beszélgetés nyomai sajdultak meg bennem, de félelem tört rám.
És nem a jóféle, hanem a minden zörejre megremegő, megfoghatatlan eredetű és szándékú, múlni nem akaró fajta.
Talán először találkoztam vele, amióta itt lakom.

Ha már jött, üdvözöltem illendően szorongó módon
és figyeltem, hogy mit tesz velem
vitt. arra, hogy a figyelmemet nagyon erősen a saját lépteim ritmusára, lélegzetem ütemére irányítsam, itt legyek és most, mert sem száz, sem ezer kilométerrel odébb, sem az egy év múlvában, sem az öt évvel ezelőttben nem tudok lenni, hiába kívánkoznak kérdések és emlékek, jövő bizonytalanságok és elveszített képek emlékei.

valami ilyesmi élmény lehet a szemlélődő ima is, mert a gondolat így könnyen szárnyal az ég felé, miközben a lábával a földbe próbál kapaszkodni az ember.
most először voltam hálás a flórián tér parkjának járdára szórt apró és éles köveiért.