pont

Noss, kedves olvasótábor és egyéb szurkolók,
a mai estén véglegesen kimondódott, a Bizottság által (vagyis Dalma és énáltalam)
hogy Rácsos néni egyedül van...
Néha jönnek látogatók, néha olyanok, akik egyenesen lakásvásárlóknak tűnhetnek (verőfényes délután, őszhajú cuki házaspár, néni jegyzetel, bácsi minden tüzetesen megvizsgál),
de mindezek ellenére
a néni, aki kétségkívül néni,
kétségkívül egyedül él.

the end.

hmm

mondtam én mindig, hogy a svédek tudnak valamit...

limonádé

Régen volt már ilyen evős-ivós fitnesszwellnesszhepinessz ajánló, úgyhogy most gyorsan rittyentek egyet, lévén betört hozzánk az idei nyár sztár-itala, ez pedig kétségkívül a limonádé.
Nagy divat egyébként is, meg illik az összes minimál-hedonista szokásunkhoz.

tehát

sok-sok piacon vásárolt pirosbogyós gyümölcs (feketeribizli, piros ribizli, málna, eper satöbbi)
saját erkélyen termő citromfű és menta
jég
citromkarika
ásványvíz
a kamrából vagy más szórakozóhelyről lopott varázspálca (gy.k. vastag szívószál, jobb híján boltban vásárolt, sőt vékony szívószál is megteszi)
na és persze terasz-tavasz fíling.
fogyasztás közben tanácsos a varázspálcával összenyomkodni a gyümölcskéket. és akkor, ha ügyesek vagyunk, a kis cafatok még át is férnek a varázspálcán.
korlátlan alkalommal utántölhető...

a világ mégiscsak egyetlen buborék

nostehát kapcsolatháló.

tegnap találkoztam Balázzsal, beszélgettünk sokmindenről, szabadság, szerelem, Feldmár, szégyen, szeretet, alkotás, korlátozás, elvárások és mindefélék (bővebben lást következő poszt).
hogy például milyen szörnyű az, hogy a művészeknek sem adatik meg a szabadság, még egy művészeti képzésben, a diploma-munkájukban sem: fotóztak egy végzősnek Zselével az iparművészetin, amikoris bejött a műterembe a két konzulens, akik közölték, hogy mit akarnak látni, a modell meg lesz szíves abbahagyni a modellkedést, mert nem azért van itt, hanem csak szépen viselkedjen. A többiek meg csinálják meg, amit ők mondanak. Rettenetes, állapítottuk meg mindketten, az egész oktatási rendszernek hívott izé arról szól, hogy kineveljék belőlünk az önállóságot, szabadságot, kreativitást és az abban való hitet, hogy az elvárásoknak való megfelelés nélkül is vagyunk valakik. Ami azért, valljuk be, egy művészetinek hívott képzésben dupla adag hiteltelenség.

snitt.

ma este, 11 után, hazafelé jövet, százhatvanas busz.
felszáll a régnemlátott kollégiumi barátságos tündérfiú, Szabi, mellesleg iparművész.
meséli, hogy ma nyílt meg a dimploma-kiállítása, jöjjek el megnézni, ilyesmik.
kérdezem, elégedett-e.
hát a sajátjával igen, de három embert megbuktattak a csoporttársai közül.
megbuktattaaaak? egy művész szakon? - kérdem én.
hát igen, milyen szörnyű ez, hogy az egész oktatási rendszernek nevezett... - és megy is a szokott lemez elölről.
meséli is az egyik barátom, kezdenék bele Balázs sztorijába...

mire kiderül, hogy a két történet ugyanaz - Zselé fotózta a Szabi cuccait.
a lépéssor kb. a következő:
Szabinak kellett egy fotós a dimlomamunkához.
Judit, az én egyik kedvenc mártonos szobatársam, aki - könnyen lehet, hogy az én blogomon keresztül - ismerte Zselé fotóit, elhívta Zselét.
Zselé elhívta Balázst.
Balázs elmesélte nekem.
És aztán Szabi is elmesélte nekem.

lehet, hogy ez másoknak nem akkora öröm, de nekem marha nagy.
az ilyenekért érdemes élni.

ambivalenciák

Régebben sokszor jelezték vissza, hogy nem lehet érteni, amit mondok. Vagy ezért, vagy azért.
Aztán régóta nem.
Most meg megint.
úgyhogy, mivel egy igen túl-cikornyázott szöveg fog következni, álljon itt előtte egy rövid summary, mint a külföldi tudományos cikkekben:

Az elbeszélés első részében egy kedves gesztus kerül elmesélésre
A második részében pedig egy kellemetlen gesztus, amely az autóm központi zárának ki s bekapcsolgatásával előidézett hangeffektus (pity-pitty) okozta felháborodás köré szerveződik.
És ez a kettő gesztus egy este rövid 20 perce alatt egy ambivalenciává áll össze, innen a bejegyzés címe.


Készülve lelkileg a következő playback-fellépésünkre (amire nem mellesleg szeretettel várunk minden olvasót, a Jókai Napok csütörtökén, június 18-án Komáromba),
hajlamos vagyok minden történetet afelől megközelíteni, hogy hogy is lenne megjeleníthető a bizonyos technikák valamelyikével.
Nahh, hát ez a ma este elég vegytiszta képeket hozott.

mintha valami filmbe, vagy egy másik dimenzióba, vagy franc tudja hová csöppentem volna.

Óbudára megérkez, fa tövébe leparkol, autó furcsa hangokat hallat, kiszállva körbemegy megnézni, hogy történt-e valami fizikailag. Nem történt semmi.
Az út másik fele irányából furcsácska, kedvesen vöröshajú, hippifiú, kutyasétáltatva közelít.
Figyel, figyel, kérdez: Minden rendben van?
Ez már önmagában rendhagyó, hosszú, elmélyülten gondolkodós vezetés után hozzám szól egy idegen.
Hmm, igen... kösz. Ő eltávoz, mintha láthatatlanná is válna egyben, én egy kedves mosoly kíséretében föl, a lépcsőház irányába.

Második felvonás: autóban hagyott kertészeti eszközökért és fűszernövénykékért vissza.
Vadiújonnan beszerelt riasztós központi zár kinyit, csomagtartóban matat.

Messziről a következő hallik a sötét óbudai éjszakában:
Miiiii ez a zaj???!!! A mocskos, k*** riasztó, miaf***ért kell olyan hangosnak lenni... satöbbi satöbbi.
Jólöltözött, harmincas részeg ember jő, egyre közelít, a riasztóról folytat cifrán káromkodós monológot,
valamint az azt üzemeltető lubnyáról (vajon ezt a szót v-vel vagy b-vel kell-e írni, nem tudom, de régen neveztek már így, az is lehet, hogy sose).
Csak nem hagyja abba, közelít, hangosodik, mutogat,
és közben hipotéziseket fogalmaz meg mindenről:
a riasztó-használati motivációmról
a orális szokásaimról
a foglalkozásomról
az autó állapotáról
és egyéb tényezőkről, amelyek az itt és mostban hathatnak.

mögötte 30 méterrel, jó arab szokás szerint jő a feleség
azzal próbálván nyugtatni az urát,
hogy mindez azért van, mert a konfliktus középpontját képező gépezet
egy k*b** 30 évvel ezelőtti modell (a modell szót ő maga használta többrendbelileg, közben trendimód artikulálva az egyébként úgyszint részeg száját)
no mindezt végighallgatva, kivárva az ő kellő távolságukat,
de főként a súlyos muszájtól vezérelten
autó visszapitty,
újabb lavina megindít
és a hőbölgős kismadár szarkasztikus pity-putty, pity-pitty felkiáltásokkal tevé meg az út hátralevő részét az utca másik feléig,
ahol pediglen az őt utolérő asszony csúnya káromkodásokkal próbálá meg lecsitítani a kapualjban,
amely más párok hosszú búcsúcsókolózásainak szokott volt otthont adni az élet normális medrében.

ambivalens. tökéletesen ambivalens.

témák

(ami most következik, az még szerda esti termés, csak mostanra bírt ideíródni)

Valaki mondja meg, hogy a szerelem és a nem-szerelem között mi a különbség és azt hogyan lehet megtalálni

Valaki mondja meg a cicának, hogy vigye el az idő visszakapcsoló-gombját, ha már egyszer sikerült kikapcsolni, a visszakapcsolás pedig tudom, hogy annyira fájna

Valaki szabadítson ki a bal agyféltekémből, mert a napi húsz órás kattogástól porrá zúzódik az egész agyam, és kocka-életűvé alakulok

valaki
valaki
valaki



(és ami azóta lett)
Szerelembe, vagy kitudja mibe esni minden nap (másba), vagy rádöbbeni, hogy ez van, végülis nem is olyan rossz, csak nem visz előre - de hát ki mondta, hogy mindig előre kell menni...

A cica, úgy tűnik, szépen dolgozott.

A művészet kimozdít. Egy időre legalábbis.

még
még
még

aprócska pünkösdi boldogító szürrealitások

részese lenni egy meglepetés-szülinapi bulinak, a saját lakásomban, aminek sem szervezője, sem pedig ünnepeltje nem vagyok
vendégül látni hajnal felé az egyébként nem túl józan, ház első számú botrányhőse szomszédsrácot, aki csak azért jött, hogy figyelmeztessen a többi szomszéd előrelátható galádságaira
kikapcsolni teret és időt, és menni csak és kizárólag az orrunk, akarom mondani az igényeink után
szembesülni azzal, hogy vannak olvasók, akiket foglalkoztat Rácsosék sorsa és kiléte
belecsöppenni Daniel Brüll legénybúcsújába
táncolni egy magunksemhisszük szombatestében
végigcsinálni saruban és egy szál nyári cuccban a tizenöt fokos május 31-t
rádöbbenni, hogy a Wilbur öngyilkos akar lenni nem is annyira életigenlő film, ellenben közepesen világfelforgató
kertet varázsolni az erkélyből, csöpögő esőben, még mindig idő-kényszer nélkül
elmenni egy misére, ami nincs is
kioperálni a porszívóból egy kőkeményre telített porzsákot, amely egy szűkös, ámde tömör olvasztótengelyként integrálta itt töltött csaknem 10 hónapunk összes pormacskáját
kulcsot kapni a ház udvarához, és engedélyt kerti partik szervezésére...

ja igen. és megfogalmazni, hogy végleg elérkezettnek látszik az idő az igazi szépirodalom-írás megkezdésére (ha valaki tudja, hogy kell ezt, kérem, feltétlenül jelentkezzen)

jaigen2, egy kis pünkösdi boldogtalanság. ha valaki büntetni akar majd valaha az életben, vagy kínozni, zárjon be egy szobába, számlákat, csekkeket és egyéb hivatalosságokat rendezni. a gyors eredmény garantált.

na hát ezek a sokmindenek vannak.