Esküvő összegző poszt

Mivel láthatóan újra berobbant az esküvőszervező szezon (1. "mindenkinek" karácsonykor kérik meg a kezét, vagyis januárban kezd szervezkedni, 2. már a legkisebb, istenhátamögötti falu kuttúrházában is álomesküvő kiállításra gyülekeznek a pénzéhes  készséges szolgáltatók, 3. a baráti és ismerősi körben is túlreprezentáltak a jeles eseményre készülők), és mivel én még a saját esküvőnk óta sem tudok lekattanni a témáról (úgymint újabb és újabb fotósorozatokat vagyok képes meghatottan végignézni, azon kapom magam, hogy rákattintok esküvői ruhatervezők oldalára, dekorációs ötleteken ájuldozok és mesés sztorikat olvasgatok), ezért úgy döntöttem, hogy - időszerű vagy sem - megírom az esküvő összegző posztot, vagyis a mi történetünk tanulságait és mindazt, amiért hálás vagyok, mert tulajdonképpen csak hálásnak tudok lenni mindenért, ami és ahogy történt május másodikán. Na meg előtte. 

Először azok a dolgok, amit a miénk alapján másoknak ajánlanék: 

• első és utolsó tanács: ne fogadj meg semmilyen tanácsot és ne hallgass senkire! Nekünk is ez volt az egyik első és legesleghasznosabb, amit bárki bármikor mondott. Drága Anyukám mondta, mégpedig imígyen: "Senkire ne hallgassatok, csak a szívetekre. Még ránk se, mert biztos fogunk mondani ezt-azt..." Ez azért fontos, mert mindenki a saját sztorijának a saját tanulságait mondja, amiben az alapvető hozzávalók általában totál eltérőek attól, mint a Ti sztoritokban. Szóval lehet meghallgatni ezt-azt, amíg van türelmed, de átvenni egy az egyben semmit sem érdemes. 
• A második a jól bevált buddhista esküvőszervező-filozófia: Álmodozz, keress, kutass, szeresd meg és aztán engedd el! Aztán vagy a tiéd lesz, vagy nem. És rögtön közvetlenül ez után megszeretheted, azt, ami a tiéd lett valójában. Ebben az a jó, hogy rengeteg inspirációt kapsz (amiből óriási mennyiségű örömhormon származik, ami márpedig szépít), válogathatsz, ötletelhetsz, töprenghetsz, aztán pedig ragaszkodhatsz a kivitelezéshez, és időben fel fogod tudni ismerni, ami egyszerűen nem megy (mert például nem az az évszak van, vagy mert tetszik ugyan egy ékszer, frizura, bármi, de igazából csak ahhoz a pofihoz áll jól, ami a modell arca a képen, a tiédhez nevetséges lenne, vagy mert cuki dolog ugyan amerikában, de a te vendégeidnek fogalmuk sem lenne róla, eszik-e vagy isszák stb.)

• A nem-lehet-elégszer-mondani szabály: Keress jóravaló, munkára fogható, elérhető, kreatív és önálló koszorúslányokat vagy egyéb segítőket! Akik társak az álmodozásban és megelőzik, hogy az esküvő előtti öt nap bármelyikén szívrohamot kapj vagy kimerülj a számolatlanul sok megmaradt teendő elvégzésében, és biztosan fejben fogják tartani az elmaradhatatlanul fontos dolgok 80%-át a nagy napon akkor is, amikor te már módosult tudatállapotban leszel. 

• A mi-nem-gondoltunk-rá-eléggé szabály: az esküvő után is rengeteg feladat van. Ha jót akarsz és nem szeretnél megcsömörleni a saját esküvődön készült fotók nézegetésétől, ezeket is osszad ki a segítőknek (főképp a fényképelőhívás-menedzsmentet, videó szerkesztést, ruha és egyéb kölcsönzött cuccok visszaszállítását és hasonlókat). 
• Garantált kiegyensúlyozottság-szabály: Tudd, hogy mi az, ami Nektek Igazán Fontos! És abban ragaszkodj az elképzeléseidhez, a többivel meg ne foglalkozz, vagy csak minimálisat. Úgysem tudsz mindennel foglalkozni és sokkal békésebb lesz minden(ki), ha bizonyos dolgokat ki tudsz engedni a kezedből. 
• Konfliktusmenedzsment-szabály: A vendéglista egy aknamező. Bizonyos vendégjelöltek meg-nem-hívását mások nagyon nehezen fogják elfogadni. Erre az esetre készülj fel komoly/részletes/tömör/humoros, de mindenképpen hiteles indokló-szpíccsel, amelyet egyszer, maximum kétszer elmondasz, aztán pedig engedd el a füled mellett. Meg fog békélni. Mindenki, aki igazán szeret, meg fog békélni és a Te boldogságodban fog gyönyörködni. 
• Aznapi Boldogság Szabály: Tiszta szívvel, ép elmével, mély elhatározással koncentrálj arra, hogy a nagy napon JELEN legyél, itt-és-most, ott-és-akkor, és a boldog végét ragadd meg a dolognak, bármi történjék is. MINDIG van, ami nem úgy lesz, ami elfelejtődik, aki nem ér oda időben, ami máshogy néz ki, mint eltervezted. De ezek a körülmények mind-mind iszonyatosan távol vannak a lényegtől, ami pedig (hát, kinek mi, de nekünk az a momentum volt, hogy igent mondtunk egymás életére, namármost ehhez képest a kiskoszorúslányok elfelejtett hajpántja, érted...). Ezt a dolgot tényleg akkor lehet kivitelezni, ha egymás kezét fogva nap mint nap emlékeztetitek magatokat arra, mondjuk az utolsó két hétben, hogy AZON a napon minden pillanatot boldogságos jelenléttel akarjátok megélni. Különben ezer dolog elsodorhat. 

• Szolgáltatóválasztó szabály: Lehetőleg olyan fotóst/videóst/vőfélyt/stb. válassz, aki ismer korábbról, tudja, milyen típusú ember vagy, netán dolgoztatok már együtt, fotózott már téged, megvan a bizalmi kapcsolat. Mert akkor könnyebben tud úgy szolgáltatni, ami valóban nektek való. DE. CSAK olyan szolgáltatót válassz, aki SZERETI is az esküvős műfajt. Mert pl. az esküvőfotózást nem kötelező szeretni, lehet rühelleni is. Attól még lehet kiváló fotós valaki és csinálhat is csodálatosan természetes képeket. De, hogy az utómunka elvégzése egy végeláthatatlan, reménytelen, utálkozós, bizalomvesztős folyamat lesz, az is benne van a pakliban. És azt viszont nem kívánom senkinek. 
• Gyűrűválasztó szabály: Addig keress, amíg a legjobbat megtalálod, amit olyan felvenni, hogy érzed, életed végéig képes leszel a viselésére. Hiába szép egy dizájn és mutat jól a képeken, kirakatban, dobozban, bárhol, ha felveszed és azt érzed, megfulladsz benne, nem szabad megvenni, akkor sem, ha aznap az már a négyszázharmincadik megpróbált modell. 
• Ruhaságok útvesztője-szabály: Bármit, de FŰZŐT SOHA! Azért, mert 1. minden valamirevaló menyasszonyiruha úgy van megtervezve, hogy vagy van benne beépített fűző, ami önmagában elég, vagy olyan könnyed és lehelletfinom, hogy nem kell, akkor viszont kénytelen vagy felvállalni az alakodat, 2. hiába lehet róla azt gondolni, hogy a világ legszexibb fehérneműje, a táncolás és egyéb dolgok 12+ órás hevében brutálisan, durván, középkorba-illően feltöri a finom kis bőröd és az aztán egyáltalán nem vicces, amikor még a nászút végéig is ott van a csúnya és fájó seb. 
• Egyéb ajánlások: Hallgass a szívedre! Engedd meg magadnak, hogy beleszeress olyan dologba is, ami korábban nem volt neked fontos (pl. torta)! Készülj fel, hogy hiába fincsi a menü, te leszel valószínűleg az, aki a legkevesebbet eszi belőle (de azért még a többieknek fontos és emlékezetes lehet)! Tölts el időt azokkal, akiket szeretsz! Ha gyűlölöd a vonatozást a táncparketten, hidd, el, hogy a többieknek menni fog nélküled is, akkor is, ha Te vagy az ifjú pár egyik tagja! És még egyszer: hallgass a szívedre!

Összegezve pedig: 

Mindezen tanulságok csak a mi esküvőnk tapasztalatai. Amelyekben a mi életünk hozzátartozói, családtagjaink és barátaink, értékeink, agymenéseink, gumiciáink és spontán döntéseink által jöttek létre, szóval senki másra nem érvényesek csak úgy, csont nélkül. 

Épp ezért kívánkozik ide a hatalmas hála és köszönetnyilvánítás a szüleinknek és legközelebbi családunknak, hogy támogattak bennünket és hagyták, hogy a mi saját álmunkat valósítsuk meg (mert nekünk ez fontos volt, mert ők érezték, hogy bízhatnak bennünk, mert felnőttek vagyunk már eléggé, mert ők nagyon szeretnek minket, mert mi nagyon határozottak voltunk, mert volt elég távolság ahhoz, hogy néhány döntésünket egy mély sóhajtás elég volt, hogy el lehessen fogadni, és még sorolhatnám). 

És a családunkhoz képest még a főkoszorúslányunkat illeti meg hasonlóan gigantikus nagy köszönet mindenért, amiben segített, amit elmondott, eldöntött, visszajelzett, elintézett, lepattintott, kivitelezett és nem ismerve lehetetlent, tolta a mi álmunk megvalósításának szekerét. Jucukám, lesz ebből még folytatás!

Hát, a teljesség igénye nélkül ennyi. 

Utóirat: akiket szolgáltató-vonalon jó szívvel ajánlani tudok: 

Víglas Flóri  - maximál megbízható, visszafogott, odaadó és figyelmes fővélyünk

L&N - ők álmodták meg a nem csak elképesztően gyönyörű, hanem eszeveszettül finom tortánkat

St. Petrus Vini - az első látásra beleszerettünk és nem akartunk lemondani róla - helyszín.

Mélylevegő...

Csak nagyon, nagyon csöndben mondom.
Hogy akkor, hosszú szünet után,
megpróbálok írni újra.

Mert mondanivaló amúgy van.
Csak az utóbbi boldogságos 8-10-12 hónapban
annyi volt a tömény élő, eleven, valóságos boldogság,
hogy kinek volt kedve az időt blogírásra fordítani.

Nade majd most.

És egyben ígérem,
hogy nem változunk át bababloggá.

Ámen.

Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Akarsze

Aki zenei aláfestést kér a témához, annak tessék.

Szóval írtam már erről korábban, de most megint bevillant egy esemény, amelynek kapcsán nem állhatom meg.

A képlet a következő:
'A' kisasszony továbbküldi A Bál meghívóját 'B' fiatalúrnak, meghívás jelleggel, azzal a nem túlzottan titkolt szándékkal, hogy majd felismeri, hogy ez egy lehetőség 'C' kisasszony társaságát élvezni, és a tettek mezejére lép.

Majd jön a válasz, hogy köszöni szépen a meghívást, de mostanában minden hétvégén sulija van x időpontig, ami konvertál a végtelenhöz (a kifejezésért ezúttal is köszönet Bozsonyi Károly néhai statisztika-tanáromnak, aki egyetlenként az univerzumban bírta ilyen gyönyörűen megválasztani tájszólásánál fogva a toldalék hangrendjét). És érezzük magunkat jól.

A kisasszony elintézé mindezt egy válrándítással, hiszen nem az ő bőre megy a vásárra, megpróbálta, nem sikerült, slussz passz.

NODE akkor!
Egyszercsak a gondolataiba férkőzik a kisördög, hogy az iskola NAPPAL van, a bál meg ÉJJEL. És hogy ez a kettő valahogy nem fér össze logikailag.
Aztán újabb vállrándítás következik.


Az egésszel csak azt akarom mondani,
hogy amikor azt kérdezem, van-e kedved eljönni X helyre,
akkor azt akarom tudni, hogy AKARSZ-E,
és nem azt,
hogy van-e kifogásod.

És a válaszban sokkal jobban örülnék neki, hogyha kifejeznéd, hogy tetszik-e az ajánlat, vagy akarsz-e velem időt tölteni, mintha megosztanád velem mindazt, amit csinálnod kell ahelyett, amit ajánlottam.
Még annak is jobban örülnék, ha azt mondanád, hogy NEM AKARSZ.

Talán te is jobban járnál, ha erre válaszolnál.
Mert akkor részesülhetnél a meghívás örömében, még úgy is, ha végül fizikailag nem tudod elfogadni. Megélnéd, hogy jajdejó és jönni akarsz és elképzelhetnéd, hogy milyen jó lenne, ha. 
Vagy: tudatosíthatnád, hogy egyetlen porcikád sem akarja ezt a dolgot és tisztán, egyenesen kifejezhetnéd. És onnantól nem lenne több huzavona. 
Sőt. Még az is lehet, hogyha átélnéd belül, hogy mennyire akarod, akkor egyszercsak felszabadulna az erőd, vagy a kreativitásod, hogy úgy tudd rendezni az életet, hogy mégiscsak ott tudj lenni. 

Szerintem a sorrend fontos.
Először, hogy akarok-e.
Aztán, hogy tudok-e.
próbáld ki. kérlek. 

A blogra mikor írsz?

- hangzott a kérdés sokszor. 
Hát most. És reményeim szerint innentől minden nap.

Mondhatnám, hogy (mélyről jövő sóhaj) új év, új élet. De a helyzet az, hogy "a változás légy te magad" mottót az elmúlt évek sok-sok gyakorlása által már olyan mértékben sikerült elsajátítani, hogy az életem aktuális változásairól írni egészen olyan már, mint ha a szürke hétköznapokról írnék. 

De azért mégis. Távirati stílusban. 
KomáromKisvárosi élet. Imádom. Hogy a bicikliről imitt-amott váratlan felbukkanó ismerősöket lehet lekiabálni. Sőt. Ők is lekiabálnak iskolaudvarról integetve, amíg én színes ruhában suhanok a napfényben. 

Munkaszerződés. Az életem eddigi legnagyobb méretben megvalósult álma szervezetnél. Munkába állásom 3. napján aláírva. Csupa borzongató újdonság. 

Vonatból nézem a felkelő napot. És ha sietek az esti jógára, akkor még fényes nappal kijövök az irodából. 

Futok. Ritkábban, mint szeretném, de rendszeresen. Vágyból. Nem kényszerből. Élvezettel. Okostelefonos futóprogrammal, futóruciban, folyóparton. Esőben, fagyban. Napsütésben. 

Utazok. Többet, mint eddig. Heti három, különböző helyeken ottfelejtett fogkefe, talán ez a legjobb szemléltető adat. 

Hosszú távú párkapcsolatban élek. Már átbillent a számláló: többet töltöttünk eddig közel, mint távol. 

A városközpontban lakom. Barátilag bérelt kölcsönlakásban. Ez még tanulandó. 

Írok államnyelven. Néha beszélek is. Ez még sokkal, de sokkal inkább tanulandó. 

Norvégia kincseit őrizgetem. Erről talán majd inkább amott. 

hát így. Jelem bejegyzés nem szándékolt tanító célzatot is csak csak nyomokban tartalmazhat, inkább életjel akart lenni. önreflektív szösszenetek holnaptól várhatók.

kisjézus

"Találkozzatok a kis Jézussal" - szólt Éva jókívánsága, 
és aztán ez a mondat maradt velem az egész ünnep idejére. 
Mert szeretek a kicsi baba Jézussal találkozni, az újszülöttel.

Képzeld el, hogy ha egyike lennél a babalátogatóba érkező három királyoknak,
vagy napkeleti bölcseknek
vagy sok más népségnek, aki a csodájára járt
belépnél hozzájuk
és találkozna Máriával a tekinteted

megkérdeznéd egy finom jelzéssel 
hogy a kezedbe foghatod-e,
és akkor egy törékeny, pihepuha kisbaba formájában
ott feküdne az öledben a Megváltó

képzeld el a babakék szemét
az illatot, amit éreznél, ha megszagolnád
mert a kisbabákat olyan jó megszagolni

hogy mit éreznél a tenyereddel végigsimítva a fejecskéjén
hogy megcsodálnád-e milyen picikék a körmei
és néznéd, csak néznéd a magzati mozgását
azon merengve, hogy milyen sorsot álmodott neki az Isten
küldetést, fájdalmat, csodákat és a legnagyobb szenvedést
és mindez az élet, küldetés és remény ott testesül meg abban a picike testben
amit kezedbe foghatsz egy pillanatra

nézegesd tovább a kezedben tartva, 
ha jól esik, ringathatod.

és aztán keresd meg magadban is ezt a piciket újszülöttet, 
aki voltál valaha 
és akinek a világra érkezése máig benned él, 
mert hiszen a sejtjeidbe íródott az ideérkezés
és most vedd kezedbe ezt a kisbabát
ismerkedj meg vele is, 
tisztaságában és törékenységében
és az ő babakék szemeiben fedezd fel azt
hogy neked milyen sorsot álmodott az Isten
hívást és küldetést
reményt és fájdalmat
nézegesd meg kicsikét, 
hogy amint a betlehemben született gyermek 
Megváltóvá cseperedik majd, 
úgy vajon mit hordoznak a benned élő gyermek sejtjei. 

És aztán később, 
ha van kedved, 
az idei karácsonyon
minden emberben azt a törékeny gyermeket keresd, 
akit a betlehemi három királyok
szívesen meglátogathattak volna. 

Áldott ünnepet!

E.N.J.O.Y.

Az időről nem lehet eleget írni. Aki ismer, vagy régebb óta olvas, tudhatja, hogy nagyon szigorú vagyok, már-már mániákusan, és kompromisszumot nem tűrően a tekintetben, hogy egymás idejének tiszteletben tartását és az idővel való tiszteletteljes bánásmódot az egészséges élet egyik alapvető részének, hozzávalójának tartom. És ez az egyik olyan terület, ahol nagyon kevés úgynevezett nagyvonalúságot tolerálok, legfőképpen azért, mert meggyőződésem, hogy az emberek legtöbbször nincsenek tisztában azzal, hogy amikor saját maguk felé megengedőek és elnézőek, akkor mi mindent okoznak a történetük többi szereplőjének.

Mielőtt idejöttem volna, úgy gondoltam, hogy Norvégiában az időkezelés egész biztosan nem lesz téma, hiszen a hűvös és kimért norvégokhoz az illik, hogy mindenütt pontosan megjelennek, sőt, pár perccel korábban, hogy kezdésre már kellő fizikai és szellemi aktivitásra tudják hangolni magukat, használni a toalettet, megigazítani a széltől zilált frizurájukat, satöbbi. Hát ehhez képest eléggé mediterrán módon állnak az időhöz, de ez meglepő módon nem zavar. Talán mert az én számomra minden perc ajándék. Ha megérkezik, akit várok, ha nem, akkor is.

Rohantam ma este zumbára. 25 perc az út oda, rohanva, ehhez képest minden alkalommal azt hazudom magamnak, hogy 20 perc alatt oda tudok érni, és abban már benne van a HUB teljes bezárása és az odaérkezés utáni átöltözés is. Ma meleg volt, és eső. Én, nagyon melegen öltözve, késésben és esőben, rohantam a helyre, és akkor ötlött belém a gondolat, talán először ebben a formában. Hogy ugye mi történik, ha késve érek oda? Egyrészt kevesebb zumba-idő jut nekem, meg lemaradok a bemelegítésről, de másrészt meg nem fogom annyira utálni ezt a szaladós-melegsálas-hátizsákos-esernyős 20 percet. Aztán rögtön ez után elgondolkodtam arról is, hogy ugyebár hivatalosan azért megyek zumbára, hogy ÉN sportoljak élvezettel (ahogy a mantrafeliratom is mondja, höhö), és nem azért, hogy a többiek lássák, hogy milyen pontosan meg tudok érkezni még szaladva is. Tehát hogy ez esetben tényleg nem kell senki mástól bocsánatot kérnem, mert őket nem fosztom meg semmitől (hacsak az ugráló testem percekben mért látványát nem számítjuk). Hanem saját magammal kell megállapodnom, hogy megéri-e a szaladás vagy inkább élvezettel érkezzek meg és aztán élvezettel sportoljak x-mínusz-10 percet.

Lassítottam. Odaértem, még így is.

Az óra betegség miatt elmaradt.

Aztán pedig élvezettel hazasétáltam, az esővel mit sem törődve, és megszárítottam ronggyá ázott ruháimat, amiknek – hiszitek vagy sem – nem árt, ha vizesek lesznek.

Kirakták

Tegnap. Október 22-én az IKEÁban jártam.
És mit csináltak épp azok az áldott jó svédnorvégok?
Rakták ki a full puccos karácsonyi díszítést. Már az eladnivalót.

Az, hogy három nappal korábban Izlandon mikulásokat láttam az élelmiszerben, csak hab a tortán.

December elsejéig garantáltan elkopik majd mindenkinek az érzékenysége az ilyesmik iránt.
Ami tulajdonképpen jó is bír lenni, onnantól már koncentrálhatunk a lelki felkészülésre.
Végülis.

Sőt. Hogy még egy jó oldalát lássuk a dolognak: legalább megvettem, ez alkalommal talán először időben, az adventi gyertyákat.

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Pünkösd

Mindig van miért elutazni. Hivatalosan, meg igaziból is.
És sose ahhoz érkezünk, amiért elindultunk.
És ez így is van jól.
Tanulmányútra indulni, társadalmi vállalkozásokat kutakodni, helyről helyre vándorolni
Aztán pedig élethez és halálhoz, egymáshoz és istenhez megérkezni,
azazigazi.

Pünkösd van, Birminghamben. Tulajdonképp "véletlenül" maradtunk itt mostanára is.
A fókusz egyre szűkül, az élet legmélyebb lényege felé.

Mindig is szerettem a kedves, befogadó anglikánokat, akik a szertartás előtt, de legkésőbb utána odajönnek, megkérdezik, ki vagy és honnan, kezedbe nyomnak imakönyvet, meghívnak az asztalhoz, de igazán. És nemhogy nem érzed magad idegennek, hanem egyenesen ünnepelt vendégnek érzed magad.
Mindig is szerettem a pünkösdöt is, a szentlélek kiáradását ünnepelni valami igazán misztikus, örömteli, felkavaró dolog. Most nem készültem rá igazán, lévén a tanulmányút tanulmány részén volt a fókusz.

Az idei pünkösdi szertartások mégis, váratlanul, olyan újjáéledést hoztak, ami már a befogadhatatlan jóság határát súrolja. Ahogy Ágnes fogalmaz: erős ez a hétvége. Hát igen. Erős. a szó legjobb értelmében.

A római katolikusok azt mondják, akkor gyere áldozni, ha makulátlanul tiszta a lelked. De legalábbis könnyen-gyorsan megtisztítható.
Ezek a drága anglikánok meg azt mondják:

"Come all, who have tried to follow Jesus, but you failed...
So, come to this table you who have much faith and you who would like to have more. 
You who have been to this sacrament often, and you who have not been for a long time."

Szóvalhogy gyertek ehhez az asztalhoz, ti mind, akik megpróbáltátok követni Jézust, de nem jött össze.
Meg akik nagyobb hitet szeretnétek
meg akik már régesrég nem voltatok itt.

Hát ez. Ez az igazi befogadás.
Záróének, előttünk egy bácsi, mozgáskorlátozottaknak való kis motorral. Mindkét lába levágva.
A záróének pörög. Az ének vezetője táncikál az első padok előtt. A mi bácsink meg elővesz két pálcikát a motorja kosárkájából és üti vele a ritmust.
Hát így.

És áldozáskor meg, amikor körben állunk mindannyian az asztal körül, azt mondják, hogy Krisztus teste őrizzen meg az örök életben. Nem az örök életre,  mint nálunk, ami messzi és elérendő és hihetetlen. Hanem az örök életben, ami már most van, itt és most, és mindörökké.

Köszönjük, élet.

Fesztivál-szezon-nyitó

A nyárhangulatú, zabolátlan fesztiválok
végeláthatatlannak tűnő sorát
az nyitja meg,
amikor az erőd udvarán cigányzenére táncolás
fehér kőporát
a csillagos ég alatt fűben sétálás
hűvös harmata
mossa le.

mediawave manófesztivál,
ahol szépek az arcok
és mosolygósak még a lökdösődések is,
köszönjük.

N.Ő.

G (5). fürdik.

- Anya, mi ez itt?
- Ez a gátad.
- Az miii? Kérlek, anya, mesélj nekem a gátamról!
- Az a lányoknak nagyon fontos.
- Miért fontos a lányoknak aaaz?
- Mert amikor állunk, meg sétálunk, akkor az tartja meg a belső szerveinket. ... (felsorolja)
- És mi van, ha eltöriiiik?
- Nem törik el, csak elfáradhat. Vigyázni kell rá.
- Hogyan kell rá vigyázni?
- Azt majd később megtanítom neked.
- De mooooost, anya, most tanítsd meg!
- Hát úgy kell tornáztatni, mint amikor vissza akarod tartani a pisit. Azt hogy szoktad?
- Így (mutatja, hogy összeszorít)... Amikor nagyon kell pisilnem, akkor úúúgy, hogy nagyon gyorsan szaladok.


gyönyörű...

ha nem akarsz itt lenni, vedd a kabátod és menj ki

mondta anno Boros András egy trénerképzőnk nyitóköre után, amikor kifejeztem, hogy nagyon utálom, hogy most itt kell lennem, és ha megtehetném, nem lennék itt.
"megteheted" - mondta
és fogtam a kabátom és kimentem. 3 másodpercig tartott csak a bűntudattal való viaskodás. utána a mélylélegzetes, napfényes, lendületes lépéseket hozó szabadság vette át a kormányt.
ezúton is köszönöm Andrásnak. mert segített egy picivel közelebb lépni a szabadságomhoz
és azóta is számtalanszor tudtam megtenni hasonló lépést. ha úgy éreztem, hogy nem kell ott lennem, ahol. vagy hogy nem akarok.

például ma. a mise kellős közepén.
nem tudtam nem kijönni. égett a lábam alatt a talaj.
az, hogy a pap arról prédikál, mennyire gyűlöletesen bűnösök vagyunk mind, csak egy csepp a pohárban. elfér a sok másik mellett.
az, hogy a pap meg a kántor privát kakaskodást (bocsánat, nem tudok nem őszintén fogalmazni, fütyimércét) rendez a hiszekegyből, az csak egy körülmény. az ilyesfajta hatalommal átitatott szervezetekben megesik ez sokszor, csak nem mindig ilyen látványosan.

az igazi mozdulást az a mindennél biztosabb érzés hozta,
hogy a szélben és napfényben, folyópartot bámulva, lendületeseket lépegetve és mélyeket lélegezve
sokkal jobban, szebben, intimebb módon tudok Istennel találkozni,
mint ha a hidegben görnyedek, miközben a saját dühömmel próbálok megküzdeni.

hát persze, hogy így lett.
és hálás vagyok érte.
és nem érdekel, hogy a hiszekegyet mormolni vagy énekelni kell.
sétáló kontepláció rulez. ajánlom mindenkinek.

és. akinek van szabad ima-kapacitása,
kérem, hogy egy liberális szemléletű pápáért könyörögjön. köszcsi. 

nők teliholdkor

tegnap, úgy fest, elindult egy újabb női kör.
és úgy fest, tagja lettem.
ott lenni valahol, amit nem én alapítottam, fellélegzős érzés az alapításhoz képest.
semlegesen kíváncsinak lenni pihentető a száz-fokon égéshez képest.
közelségre vágyni valakivel újszerű a kemény távolságtartáshoz képest.

ültünk, meséltünk, hallgattunk. a legtöbbször elhangzott szó az elfogadás.
erről jutott eszembe, hogy milyen szép része is a házassági eskünek, amikor a pap megkérdezi, hogy
"Elfogadjátok-e a gyermekeket, amelyekkel Isten megajándékoz benneteket?"
és hogy vajon tudja-e ilyenkor az ember, hogy elfogadni nem azt jelenti, hogy hagyja megszületni.
hanem hogy ekkor az elfogadom-úgy-ahogy-van szeretetre tesz ígéretet?

ha igen, az jó. mi meg, gyerekek, jó ha tudjuk, hogy a szüleink egykor ezt ígérték.

Hogy kerültem oda...

Mióta tudjuk, hogy minden fatális véletlennek és egyéb baklövésnek fontos sorsfordító üzenete van, hajlamosak vagyunk őket szeretni.
Aki elmegy zumbára és nem visz magával cipőt (mert ugye mostanában mindent mindenhol ott- és elhagy), az magára vessen.
Még jó, hogy éppen van jóga is, ami cipő nélküli dolog ugyebár.
Igen, de nem sima, hanem antigravitációs.
Milyen hülye név, sokkal jobb lenne hinta-jógának vagy hordozókendő-jógának vagy légtánc-jógának hívni.
Már rég ki akartam próbálni, csak tartottam tőle, hogy nehéz lesz.
Az is.
De hihetetlen vicces. Egyensúlyozós, játékos, hintázós, még inkább egyensúlyozós és mosolyra fakasztós. Felszabadít. Visszahozza a gyerekkori hinta-emlékeket, kacérkodik az ember bátorságával, tartásával, erejével. És csak időnként fáj, de állítólag azt is meg lehet szokni.

szeretettel ajánlom. véletlenül is, és szándékosan is.

Tévesen Kinézett Vonatok Napja

Ha leszokik az ember a kényszeres mindenre-felkészültségről és az élet száz százalékra, három lépésre előre tervezésétől, akkor időnként úgy járhat.
Pénteken hajnalig tartó DalmaSzülinap-ünneplés, szombat reggel hazaindulás. Az éjszakai gyors utánanézésben mintha azt írta volna Elvirka, hogy 9:28 Kelenföld. Hogy miért azt írta ki, az fura, de éjjel már eléggé nagyon éjjel volt, úgyhogy a 9:28 Kelen, az 9:21 Déli lehet egész biztosan. Node, az már az eszmélés pillanatában nem tűnik bkv-val elérhetőnek. Jön a mentőöv taxi, amiért még mindig hatalmas a lelkifurdalás, de hát ez van. Régivágású, extra-lovagias taxisbácsi kinyitja nekem az ajtót, mind anno Dzsoki Szamantának a Dallasban, máris odavagyok. Beül ő is és hatalmas mesélésbe kezd. "Tudja mi volt ennek a háznak a helyén 1952-ben? Csiszolókoronggyár. Mellette meg gombgyár, ahol dunai kagylókból gyártották az ing-gombokat. És mesél, mesél, mint egy élő társadalomtörténet-könyv. Kis utcákban történő hosszas kacskaringó után kikötünk a Komjádi uszinál, mondom neki, hogy jó nagyot kerültünk és nekem el kéne érni a vonatot. Megmagyarázza, hogy a Bécsi út nagyon zötyög (újabb régivágásúság, kíméli az autót, mint Taki bácsi a Szomszédokban). Aztán meg hogy még csak most kapcsolta be az órát. "Ez már felér egy udvarlással tőlem, de amikor csinos fiatal hölgyek szállnak be hozzám, rendszeresen elfelejtem bekapcsolni az órát". Hát így telik az út, megérkezem időben, olyan olcsón, mint még soha.
De a java még csak ekkor jön.
A vonat TÉNYLEG Kelenföldről indul, valami van most még kb két hétig csak onnan indulnak a komáromi vonatok. Néhány percnyi töprengés és tétovázás után kiderül, hogy itt bizony nyerve van egy ajándék óra, mert már csak a következőt érem el.
Snitt.
Ugyanaznap, Komárom-Szerdahely Regiojet. A sokak által ünnepelt fapados luxus. Odafelé még csak-csak, visszafelé kihoznak, felszállok szaladva a stewardess után. Indulási idő eljő, vonat nem mozdul, gyanúsan a vezetőbácsi sincs a helyén. Indulási idő után tíz perccel, amikor már nagyon gyanús, kérdezem a közel ülő szimpatikus fiatalembert: "Mikor indul ez a vonat és főleg hova?"
Mindjárt indul, Pozsonyba. Rövid gondolkodás arról, hogy inkább a beszédbe elegyedés vagy inkább a vonat elhagyása jöjjön, mire ő megelőz: "Miért, Komáromba szeretne menni? Mert akkor gyorsan le kéne szállni, mindjárt indulunk". Ígyhát leszállok, keletkezik azon nyomban újabb ajándék háromnegyed óra.

Vajon mit mond mindez az életről? Rosszul kinézett vonatok, nem jövő vonatok, máshonnan induló vonatok... sejtek valami súlyosat, de még nem látom. Akinek hamarabb összeáll, kommentbe vele!

update:

a téma, úgy tűnik a visszajelzésekből, sokakat megmozgatott. és mivel Szabi nem kommentben, hanem mailben küldte, muszáj idetennem az alábbi nagyonbölcs idézetet:
Kovács János nyugalmazott MÁV peronőr: "Ami késik, az jön!"

Örkény

Ha még nem mondtam volna, vagy nem mondtam volna elégszer, a PIM az a múzeum, amely képes rá, hogy mai nyelven szóljon a mai emberhez, lekösse, izgalomba hozza, elvarázsolja, megérintse, és ami a legjobb, az összes érzékszervét szinte egyszerre megmozgatva juttassa el a látogatóhoz a Lényeget. Nem, nem a történetet, az eseménysort, az író/költő életét, és nem is az unalmas, száraz történelmi tényeket, hanem valami belülről jövő lényegit. Mint ahogy a híres-neves Petőfi kiállításban is ezt teszi, az Örkényben még inkább.
Mert az, hogy telis-tele van elképesztően kreatív megoldásokkal (ezt a részt ne olvassa, aki meg akarja nézni, de olyasmik vannak, mint visszafelé járó hangosan ketyegő órák, titkos-tükrös ajtó, tóték dobozaiból összerakható idézetes ülőkék, budiba épített képernyő, korabeli telefonfülke, és mindennek a kicsúcsosodása, a vendégkönyvként funkcionáló szintén korabeli írógép, ahová maga pötyögheti be a vendég az élményeit), az még csak hagyján, kreatív kiállítást láttunk már.
Az, hogy jól találja meg a központi motívumot és nem simán az életét meg az alkotásait firtatja, hanem az egész kiállításban a groteszk látásmód kialakulásának életútbeli eredetét keresi, az is elvárható egy magára valamit adó múzeumtól. 
De az, hogy lelki-önismereti élményt okoz, az igazán átlagon felüli, ha egy múzeumról van szó.
Mert valahogy eltalál az ember lelkében olyan pontokat, amikor fel kell tenni önmagának a kérdést: sorsról, életfelfogásról, szerelemről, írásról. Arról, hogy hogyan akarunk tekinteni egy-egy életeseményre, sorscsapásként vagy lehetőségként, nélkülözésként vagy kihívásként. Satöbbi. 
Persze lehet, hogy ez csak nekem ekkora önismereti élmény, mert mindig is közel állt hozzám Örkény életfelfogása, meg az a szemlélet (kösz, Anyu), hogy egy cseppnyi iróniával, neadjisten szarkazmussal minden könnyebben elviselhető. 
Mindenesetre, aki valamit meg szeretne érezni Örkény világából, annak irány a kiállítás.