kritikán alul maradva

Feltettem ma magamnak a kérdést, hogy rosszul viselem-e a kritikát. Még nem találom rá a jó választ, de a kétség önmagában van akkora, hogy érdemes legyen ideírni.
Volt egyszer egy folyóirat-alapítás, lánglelkű főszerkesztő barátunk, az a típus, akire nem lehet haragudni, úgy gondolta idén nyáron, beteljesíti egyik álmát. És lőn.
Aztán ma estére rendezett egy lapbemutatót. Az, hogy ki volt ott és ki nem, nem is érdekes.
Többnyire jószándékú emberek többnyire vattacukor-megfogalmazásban kedveskén méltatták a lap amatőr, ámde lelkes voltát satöbbi.
Mindezek nem is érintettek sehogy, leginkább a rászánt időt sajnáltam.
Mígnem jött a kiadó nagyasszonya, Nyolckötetes Mesekönyvíró Mária, aki szintén néhány kedves mondattal rukkolt elő, köztük a következővel: "Nagyon örültem neki például, hogy felfedezték Feldmárt, aki alapvetűen egy letűnőben lévő generáció képviselője, de úgy látszik, korosztálytól függetlenül blablabla".
Nostehát hogy hol itt a kritika? Hogy valójában van-e vagy nincs, azt nem tudom, de az én lelkem ezt imígyen fordította: "milyen bájos, ahogy ez a lelkendező kislány rácsodálkozik az öreg Feldmárra, aki számunkra, a vagyány rendszerváltó értelmiségiek számára már rég a kinőtt ruha kategóriájába tartozik, nadehát hadd örüljön ő is, az mindenkinek kijár korosztálytól függetlenül, nemde..."
Szóval ez egészen meghatározó volt. De mindegy, végülis minél naivabb és tudatlanabb vagyok, annál nagyobb a világ előttem álló, felfedezésre váró része.

ősz

Szeretem az idei őszt.
A ragyogó napsütéses délutánjaiért,
A gyönyörű zöldségeiért,
A könnyfakasztó színben pompázó faleveleiért,
Úttesten mosolygó vadgesztenyéiért.

Azért, hogy valami titokzatos oknál fogva egyre jobban becsülöm a szőlőt, ami Apu keze munkája nyomán terem,
Hogy színes ruhákban járva jobban ki tudok békülni még mások fakultságával is.
Hogy újrakezdéseket és megértéseket hoz,
Hogy legbelül él még a nyár melege, de megszületett már a vágy a szikrázó napsütésben hulló hópelyhek iránt is.
Hálás vagyok a színességéért és megfontoltságáért, remélem, sokáig élvezzük még a társaságát.

Alessandro

Alessandro Bariccoról már régen akartam írni. Egy életértelmetlen sorsközösséget ízlelgető telefonbeszélgetésből fakadt sms-ajánlással kezdődött a kapcsolatunk: "Alessandro Baricco: Selyem. Szépen szomorú, az elszalsztottságról mindent elmondó gyönyörűség".
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.