Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Gyerekek a szomszédból

"Szia Papa!" - szólt be az ajtóból elmenőben kedvesen, tele szeretettel, amolyan kiskamasz-rekedtséggel a hangjában, és útnak indult. A békesség lendülete hallatszott a mozdulataiból. 
Pedig csak az ajtón keresztül beszűrődő hangokat hallottam, mégis szívsajdítóan megkönnyebbültem, hogy ma, valamiért üvöltözés, sírás, könyörgés és agresszió nélkül engedik útjára. 

Papírból vannak a falak. 
És hevesek az indulatok. 
Sokan laknak együtt, kitudja hány generációsan. A lány, vagyis a mostani rendszerben az anya, évfolyamtársam volt alapsulin. 
A másik oldaliak fehérek, de az agresszió ott is ugyanannyi. 

Fáj. Fizikailag fáj, amikor hallom, hogy a saját frusztrációjukat és tehetetlenségüket üvöltik bele a gyerek életébe. És neki nem marad más, mint a viszont-üvöltés, kapálózás, tehetetlenség. 

Szeretném őket megvédeni. Odamenni a szülőhöz, elmondani, hogy ez rossz, megkérni, hogy hagyja abba, mittudomén. Vagy legalább a gyerekkel tudatni, hogy ő jó, 
Mégse találok utakat ehhez. 
Csak csendben hálát adok, amikor épp egy olyan reggel van, hogy a mindennapi bántás nélkül indul az élet. 

Time management by Anyu

"ÉN nem vállalok be többet, mint amit meg bírok csinálni. 
de AZT véghez viszem, ha a fene fenét eszik is." - összegzi a terveket a kapuban állva, miközben búcsúzunk. 
És valóban. Amit meg akar csinálni, arra van ideje. 
És annyir akar, amire ideje van.
Minden szülinaposnak ír köszöntőt a facebookon.
És minden este elmosogat, rendet rak. 

Legalábbis, ezt a kettőt vettem itt-és-most újra észre, valamiért ez, most, nekem, fontos. 

Ezen felül pedig megállapítottam, hogy a genetika igazságos, mert az első két mondatban megfogalmazott tulajdonságoknak pontosan mértanilag a felét örököltem. 
Mégpedig a fene-fenét részt. 
Such is. 

ételek hangja

Bé-nek

tojásfehérje, ahogy verődik habbá, 

a tál falán koccan a fémhabverő.

sőt. csupa műanyag kézi, tekerős habverővel 

tekeri-forgatja a nagypapa hosszan,

és a nagypapa kezének a forgatása 

még a habverő hangjánál is fontosabb

frissen pirított, még forró magvak

sercennek fel a zsenge salátaleveleken, 

pattog és sercen még sokáig, kiszámíthatatlanul,

titokzatos. és tán még némi erotika is lapul benne.

mozzarellához simuló rukkolaszeletekbe harapni

grapefruitfilézés közben elszakítani a hártyát a kis rostok kötelékétől egyesével

zöldborsó héját kipattintani

frissen elkészült turmixban kanállal elkeverni a fahéjat

haboskávé habjában a kanállal végigszántani

élethabzsolás. 

ellenszélSZ

A szélről is akartam írni, de mire nekikezdtem volna az írásnak, már elállt. 
Úgyhogy most egy fél-professzionális bejegyzés következik. Mármint félszakmai. 

Az értékesítési technikák mint téma mostanában megtalál. És viszont. Érdekel is, mert mivel gyűjtögetem hozzá a tapasztalatot, már a mindenki által szajkózott evidenciákon túli részeket is tudom befogadni, próbálgatni. Akkor is, ha én vagyok a potenciális vagy éppen kiszemelt/megtámadott vásárló. 

A mai kis kedvenc vezetékes(!) telefonon érkezett. Az albérletbe, ahol nyilván soha senki nem keres engem vezetékes telefonon az anyámon kívül, aki kb. egyetlenként tudja, hogy ezen a számon is el tud érni. 
Mindezek ellenére azért fölvettem, mert sose lehet tudni. 

- Jó napot kívánok, szeretném Önt és kedves párját elhívni Bükkfürdőre a háromcsillagos BlaBlaBla szállodába 3 napra két éjszakára félpanziós ellátással satöbbisatöbbisatöbbi most mindössze 150 euróért. 
- Jó napot kívánok. (ELHÍVNIIIII?)
- Érdekli önt az ajánlat?

Módszertani intermezzo: 
A fent említett alapvető eladási hüvelykujjszabályok mindegyike azt mondja, hogy a potenciális vásárló érzelmeit érdemes megcélozni, mert a döntések igazából ott születnek. Nézzük meg, mi van fordított irányban. 

- Ó, a kedves párom és én éppen szakítottunk, úgyhogy nem utazunk közösen sehova. 
- (döbbent csend) akkor (... ...) elnézést. Viszontlátásra. 

És még csak sírógörcsöt sem kellett produkálnom. 
Ennek a hölgynek rendben volt az empátiája. Dícséretes. Olyan mértékben meglepődött szegény a válaszomon, és valószínűleg egyben meg is rökönyödött, hogy azonnal elállt az értékesítési szándékáról. 
Pedig csak annyi történt, hogy az a vélt információ, amire minden előzetes tájékozódás nélkül alapozott (népnyelven: blöffölt), mely szerint van párom, volt téves. 
Ami nem csoda, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél, amikor fölvettem a telefont. 
De ettől még éppen úgy eshettem volna a célcsoportjába. Sőt lehetett volna belőlem vásárló is. 

Mit tehetett volna, ha nem ragadják el az érzelmei?

Például kérdezhetett volna arról, hogy szeretek-e utazni. 
Vagy, ha merészebb, arról, hogy mennyire vagyok összeomolva és hogy egy kis szauna, uszi meg wellness szokott-e segíteni nekem, ha bánatos vagyok. 
Vagy, hogy van-e olyan barátnőm, akiben igazán megbízok és szeretem, ha mellettem van az ilyen nehéz időszakokban, vagy aki fel tud vidítani egy zabolátlan csajos ereszdelahajam hétvégén. 
Vagy, hogy férfi vagy női masszőrhöz mennék-e szívesen. 

Ha jobban belelovalom magam, mindjárt eladom saját magamnak azt a hétvégét. 155 Eur a félpanziós wellnesszért nem is olyan sok. 

Még jó, hogy ez egy régebbi telefon és nincsen rajta visszahívógomb. 

Emese

Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.

DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.

Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki?  A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.

Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).

Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát:
- Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan. 

S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.

Pánikszoba

Tegnap találkoztam épp a rég nem látott Bárány Jánossal a reggeli vonaton és meséltem neki, hogy én már annyira hatékony vagyok időgazdálkodás terén, hogy például a reggeli sminkelést mint alkotási folyamatot tervezetten és rendszerszinten a vonaton valósítom meg, ez reggeli sietség idején különösen értékes perceket tud megspórolni. Azzal, ahogy ezt elmeséltem, és ahogy János erre reagált, egész komoly mértékben legitimálódott a lelkemben ez a dolog, és törlődött minden olyasmi bizonytalanság, hogy például mit szólnak az utastársak, hogy akár az álló vonaton is képes vagyok bevetni magam a klotyóba, vagy olyan hosszan vagyok bent, ami alatt egy egész könyvet el lehetne olvasni, netántán nem hallatszik wc-öblítés muzsikája, amikor végre kijövök onnan.

Ma reggel tehát teljes nyugalommal léptem be a cső alakú helyiség köríves ajtaját magamra húzva, és már áradtam is be a make up folyamat flowjába neonfényben úszva. Amikoris, kisvártatva (t.i. a flowban felolvad az időérzék) kopognak. Majd kopognak még egyszer. Épp befejeztem, nyitom ki, sejtve, hogy nem egy vizelettartási problémákkal küzdő utas vár majd, hanem valaki más. A stewardess az (igen, kérem, a Regiojeten stewardessek vannak), aki némileg aggódó, némileg zavart stílusban kérdez egyszerre három dolgot is. Enyém-e a pulcsi ott nem messze, van-e valami baj, valamint hogy kezelheti-e a jegyemet. Csak mert az utastársak mondták, hogy bejöttem ide és elég régóta itt vagyok. Jegyemet átadom, pulcsit igazolom, aztán, csak hogy a derű meglegyen, elmesélem röviden azt is, hogy minden reggel itt szoktam sminkelni. Majd visszavonulok a helyemre hálatelt arccal, és legszívesebben fennhangon jelenteném ki, hogy köszönöm mindenkinek a gondoskodást és aggódást, jól vagyok, sőt még szebben is.

A képen látható lény őrizte ezalatt a helyem. 

Prosím?

Hallottam már panaszkodni többeket, hogy a komáromi Regiojet-pénztárosok közül az egyik hölgy egyáltalán nem mutat hajlandóságot még a magyar nyelv megértésére sem.
Amivel én személyesen úgy voltam, hogy két lehetőségem van: 1. én magyarul beszélek hozzá, ő meg szlovákul hozzám. 2. Nem csak tiszteletben tartom, hogy ő szlovák, hanem alkalmazkodom is hozzá és már nyitásból szlovákul kommunikálok én is.
Tekintve, hogy ketten vannak, nem volt nehéz megjegyezni, hogy ő az, aki magyarul nem. Általában a második lehetőséget választom, hogy gyorsítsam az eljárást.
Ő azonban valamiért berendezkedett arra, hogy nem csak azt nem érti, ha magyarul szólok, hanem azt sem, ha szlovákul.
Minden egyes alkalommal, minden áldott reggel a következő játszódik le:
Bemondom, hogy mit kérek (a mondatban két darab információértékkel bíró tartalom van: a célállomás neve és a jegy típusa, mármint, hogy egész (teljesárú). Ezt a két tartalmat kétféleképpen lehet elmondani: vagy ragozom és beleteszek udvarias gesztusokat, pl. hogy legyen szíves, vagy nem ragozom, hanem csak felsorolom egymás után a kettőt. Egyiket sem lehet eltéveszteni, és az is biztos, hogy a magyar akcentus nem ront jelentősen az érthetőségen).
Ő visszakérdez: Prosím?
Aztán néha kedvesen, néha megalázkodva, néha méltatlakodva, újramondom.
Aztán kiadja a jegyet.

Ma jöttem rá végleg, hogy ebben a visszakérdezésben semmi valós szükséglet nincs, mert mivel látta, hogy sietek (és a magyarok iránti zsigeri elutasításán kívül az empátiája is bekapcsolt, úgy látszik, felülírva amazt), a saját kérdésére már ő maga ismételte meg, hogy mit is kértem egy másodperccel azelőtt.

Nem tartom ezt a nőt rosszindulatúnak a cirka 50 első ránézés után, szóval a szándékos szivatást kizárnám. Azt viszont sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy egy tudat alatti szintre beépült tanszítás munkál az agyában, hogy nem csak a magyar beszédet, hanem a magyar beszélőt se legyen képes befogadni.
És milyen sokan lehetnek ezzel még így. És nem mondom, hogy ha egészségesen együttműködő társadalmat akarunk építeni, akkor ezzel kéne kezdeni (bár szívem szerint, legalább kísérleti jelleggel, ezt csinálnám), de hogy legalább észrevenni érdemes, hogy hol is vannak elásva kutyák, azt magabiztosan merem állítani.

Ami velem soha nem fog megtörténni

Van neked is egy ilyen listád, ugye?
Ami veled nem történHET meg.
Ami VELED aztán soha.
Amibe te biztosan nem KEVEREDHETSZ.

Dehogynincs.
Csak még nem írtad le.
Én egy ideje, amikor rájöttem, hogy kezdenek AZOK a dolgok MÉGIS megtörténni,
összeírtam. Kind of.

Az eddigi lista tételeit kb 80%-os arányban kihúztam már.
Na nem azért, mert törekedtem erre az egyébként csupa elítélendő dologra,
hanem mert egyszerűen (vagy bonyolultan)
mert ember vagyok és tökéletlen,
megtörténtek velem. Többségükben könnyedén.

Hogy éppencsak a legutóbbiakat említsem,
becsapni az ajtót, zárban a kulccsal belülről,
és ezzel,
a lakásból kizárni magam.
Vagy: lekésni repülőt, mert rossz reptérre megyek.
Az azelőttit inkább nem is mondom.

Tolerancia-gyakorlatnak,
önszeretet-gyakorlásnak jó kis játék ez.
nagyon jó. és nehéz.

Elítéled - megtörténik veled - elítélnéd már magad is
Azán küzdesz vele, hogy maradj önmagadnak szerethető
aztán küzdesz, még még,
nem tudni előre, meddig.

Napi Áki

Kis főhősünk továbbra is az aktuál legnagyobb terapeutám, Ákos (3).
Tavaszi délután, cukrászda, sétálás, biciklizés. Két felnőtt, két gyerek.
Grétus éppen az elindulni-pótkerék-nélkül-egyedül-anagybiciklivel köröket futja, történelmi pillanatok, öt percenként hangzik el a "soha többet nem akarok bicózni" dühkitörés, 3-4 másodpercnyi hatással, majd visszapattanással. Szurkolunk neki.
Áki a rettenthetetlen futóbicijével előreszalad, egyszercsak azt látjuk messziről, hogy a zebra szélén kóricál és éppen készül egyszál magában átkelni.
Anya kiabál, én kiabálok, álljon meg, várjon ott, közben hirtelen nem tudjuk leosztani, hogy melyikünk marad és melyikünk szaladjon oda hozzá.
Egyszer csak átmegy, szöszi haja lobog a szélben, örül.
Utánaszaladok, elkapom, magyarázom neki, hogy ez veszélyes, és kérdőre vonom, hogy miért ment mégis át, amikor kértük, hogy várjon meg.

"Azért mentem át egyedül, mert a Krisztóc mindig nem figyelt rám."

Kész. Megmondja. Nem kertel.
A gyerek megmondja.

csak figyelni kell rá.

Sok. Sikert. Akkor.

Sosem tagadtam, fontos szerepet játszott az életemben. Sokat tanultam, nem tőle, inkább általa, illetve az állandóan zajló csatáink által. Küzdöttünk. Én a tizenéves identitásépítő csatáimat vívtam vele, ő meg zöldfülű alig-felnőttként küzdött a saját szerepének keresésével, néha a szerepzavaraival. Hivatalosan általában utáltuk egymást, mélyen pedig egy kölcsönös tisztelet húzódott. Legalábbis én így éltem meg. 

Aztán később, amikor nyílegyenesen lépdeltem tovább azon az úton, amelyre a rálépésemhez neki is sok köze volt, egy idő után már nem tetszett neki a dolgok alakulása. Rá nézve túl veszélyes, vagy csak túl nagy változást ígérő, vagy túl naiv tervekkel álltam elő, és - mint ahogy általában szoktam - úgy beszéltem a jövőről, mint ami éppen történik, és a saját világmegváltó céljaimról, mint valami megkérdőjelezhetetlen tényekről. Elmondtam egy színházi szünetben találkozáskor csillogó szemmel a vízióm a szlovmagy oktatási rendszer gyökeres átformálásáról, mire ő a "Hát akkor sok sikert hozzá" mondattal és egy cinikus mosollyal az arcán, ott hagyott. 

Jó ideje nem találkoztunk, ma is csak véletlenül. Ő várakozott, én megálltam mellette, ez zavarba hozta, jobban örült volna, ha nem. Kérdeztem, kérdezett, meséltem az örömeimről. Távol tartotta magát. Nehogy örüljön velem. Az öcsémről kérdezett inkább, hogy lássam, az ő szemében ki vitte többre. Aztán amikor már a "dicsekvésem" átütötte a határt, ismét elővette a hátakkor-soksikert mondatot, de most sokkal erőtlenebbül, mint akkor régen. Aztán úgy döntöttem, ott hagyom és nem kínzom tovább a jelenlétemmel (pedig igazán könnyű lett volna visszaélni azzal, hogy neki ott kellett várakoznia, ahol épp találkoztunk). 

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti prezim óta, ahol többek között az ő alkalmatlanságára vezettem vissza az életrevalóságom kialakulását, az ellenség-listáján szerepelek, ezt bizonyította a mai találkozás is. Nosebaj. 

Gyerekekkel a szív dolgairól

Áki három éves múlt. Kis szőke herceg. Egyszerre földi és égi, akaratos és kifinomult. Ugyanazon a napon születtünk, van köztünk valami titkos tesóság. Ülünk a vacsoraasztalnál, csönd van és némi lelki válság, de főleg csönd.

- Krisztóc, mért sírsz?
- Mert nem tudom, hogy Peti szeret-e vagy sem. Szerinted?
- Szerintem nem.

(eszi tovább a szalámit uborkával, tömködi mellé a kenyérdarabkákat)

- Anya, mért ölelgeted?
- Hogy megvigasztaljam, gyere ide te is.
- Szerintem hagyd abba. Majd magától megvigasztalódik.

Később mégis átjön az asztal túloldalára, bevackolja magát az anyja ölébe, és folytatja.
- Az az ötletem támadt, hogy ha egyszer szeretné, akkor már örökre szeretné... Csak nem tudom, hogy azt hogyan tudnám megcsinálni...

hát. azt még pillanatnyilag én se.

de addig is

szerelmes témájú mesékről bővebben képre katt 

what-a-day...

egy
tegnap volt a búcsúbulim. kedves volt. a ma reggel fejfájós.

kettő
ma volt az utolsó munkanapom a HUBban. szívszaggató.

három
Malina Hedvig emigrált. nincs mit hozzáfűzni. talán csak annyit, hogy respect, hogy kanadánál közelebbi helyet is bevállalt.

négy
tulajdonostársaim között kitört a botrány (fel kell vállalni. tudatos élettel foglalkozunk. és a balhé része az életnek. irdatlan sokat kell nyelni ahhoz a békát, hogy végül fel merjük vállalni a konfliktusainkat. úgyhogy ez, végülis, jó hír). 

öt
újabb, csak-szuperlatívuszokban-tudok-róla-beszélni kollégám mondott fel. várható volt. de azért mégis.

hat
kedves-kalandor-barátnő és kedvesbarátnő ismerőse, szuperjósrác, nem szinglik többé. hanem együtt egy pár. öröm és boldogság.

hét
miszter lesodrónak, életem egy korábbi, regénybe illő szereplőjének gyermeke született az azonnal utánam érkező nőjétől, akit izibe feleségül is vett. vicces.

nyolc
a netflixen (norvég filmnéző-előfizetés) nincs fenn a love actually. megnéztem helyette a little woment. az a film egy kötelező irodalom. évente legalább egyszer. minden nőnek. erőteljes.

kilenc
hpeti és felesége esküvői képe, pál ferivel a fácsén, petra kommentjével. ennyi jó ember egyhelyen. kész.

tíz
abigail smith utolsó üzenete. mivel öcsém tette föl, megnéztem.

köszönöm, élet, mára nem kérek több érzelmet. tényleg.

Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.

Mért kellett pont ezt?

Korábban elhatároztam már, csak még nem vettem elég komolyan, hogy létrehozok egy gyűjtést olyan fotókból, ahol ismerősök (vagy idegenek) gyermekük születése kapcsán elképesztő méltatlan helyzetekben mutatják meg magukat fényképeken. Vagy akár az újszülött gyermeküket. És aztán ahogy erre más felnőttek elképesztő kontrolvesztett módon bírnak válaszolni.

Legutóbb akkor kezdtem el újra ezen gondolkodni, amikor egy kedves, ritkán látott jóbarát beszámolt a fia születéséről, elmesélte, hogy mindenki rendben van, és hogy majd akkor tesznek közzé képeket a babáról, ha otthon lesznek és „jólfésült-jólöltözött” állapotban. Elsőre furcsállottam, de miután nagyobb kontextusban is meg tudtam vizsgálni, teljesen szimpatikus lett ez a verzió. Mert nem lettünk semmivel sem kevesebbek, hogy nem láttunk eggyel több szétzilált hajú, fáradt arcú kismamát szakadt kórházi hálóingben, vagy eggyel több vörös fejű gyűrött és mindenhol taknyos (bocsánat) újszülöttet. Amire a szeretetkapcsolat oldaláról kíváncsiak vagyunk, azt megtudtuk, meg lehet nyugodni. És nem arról beszélek, hogy ne legyen az ember büszke, vagy hogy egy kisbaba nem gyönyörű a maga nemében (bár jegyzem meg, azzal is érdemes képben lenni, hogy hogyan lopják keresztbe-kasul az interneten a jól sikerült babafotókat az ügyes reklámcégek). Csak arról beszélek, hogy jobban teszünk a szeretteinkkel, ha nem mutogatjuk őket méltatlan állapotban.

De. Legalább azt meg lehet állapítani, hogy ebben a témában kb. megvalósul a férfi-női esélyegyenlőség. Apuka együtt alszik a babával kategóriában a héten láttam a győztes képet, ahol sajnos, az újszülütt csak a kép szélső egyhatodát képező sávban tűnt fel félig, a fotó fókuszában apuci hónaljszőrzete tündökölt. E helyről is üzenem az érintettnek, hogy örvendek, és remélem, a lakberendezőversenyt is megnyerték, amiről naponta hetvenszer küldött üzenetet, valamint, hogy a férje hónalja szerintem nem fotótéma a gyerekszületés ürügyén.

Aki pedig azt gondolja, hogy az ilyet miért nem tiltom le, annak igaza van. Amúgy meg azért, mert azt az energiát is sajnálom rá. 

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!

Kapcsolj ÁT mindent.

Leléptem.
Kiléptem.
Átléptem.

Volt szép elbúcsúztatási rituálé,
útrabocsátási, pardon.
Kaptam gyönyörű visszatekintés-lehetőséget arról a helyről, ahol évekig alkothattam, és játszhattam, és másokat is alkotásra hívhattam, de legalábbis arra, hogy érezzék jól magukat ott, ahol vannak.
Ezt nagyon, nagyon köszönöm.

Volt néhány nap (hét? óra? perc?) az igazi Átmeneti Időben (köszönet érte a Szerelemnek elsősorban),
amikor már nem laktam ott, de még sehol máshol sem
amikor már nem voltam velük, de még nem érkeztem meg ideátra sem
amikor csak búcsúztam, akitől tudtam, de bevallom, a lelkem a végére nagyon betelt már.

életem egy elég hosszú elmúlt szakaszában a nagy változásra készültem,
s közben függőséggé vált a változás
most más van.

mondtam nemet, aztán megszenvedtem érte, mint ahogy előtte is
kaptam egy ajándék repülőjegyet az élettől. köszönöm.
most itt vagyok egy egészen másban
ahol egyelőre, hála istennek, nem vagyok senki.

aki mindezekre földi nyelven kíváncsi, az kattintson ide:
http://krisztainbergen.blogspot.no/

aki pedig továbbra is velem jönne a belső utakon, írni fogok még,
de lehet, hogy egy időre zárttá teszem ezt itt. még nem tudom.
az biztos, hogy most könnyebb befelé élni, mint kifelé. ezért előre is bocs, ha keveset mondok-mutatok majd.

szeretünk. élni. hóban. fagyban. is.

szeretem a Vasmacska filmklubot, mert megmozgatja az életet komáromban, nem beszélve arról, hogy még a helyi filmkultúrát is nevelgeti, és beszélgetni tanít húsbavágó dolgokról, időként akár még tabudöntögetően is. A Ďakujem, dobre / Köszönöm, jól / Fine, Thanks jó film, megrázó persze, de oly mértékben otthonosak azok a helyzetek, amelyeket  megmutat, hogy szinte meg sem kottyan. Filmes szempontból szép munka, és szocio szemszögből pedig tiszteletre méltó, alázatos és bátor kísérletezés a féldokumentarista-jellege, a gyönyörű természetes arcok, a rendezői hozzáállás és a mélyen megérintett színészei miatt.

és jó, hogy lehet utána beszélgetni, 
kérdezni, 
mesélni. és elég kevés az udvariaskodás.
hogy elhangzik az is, hogy ez a film nem a szlovák-magyar együttélésről szól. a szlovák-magyar együttélés csupán a közege, a maga legtermészetesebb módján.
amiről szól, az ennél egy kicsivel univerzálisabb. 
az él-együttél-öl-hal-nyomorog-bűnhődik-büntet-bűntudatban vergődik-függőségben vergődik tengely.
és nem kapunk választ az asszimilációs kérdésekre, mint ahogy arra sem, hogy mik az "elég jó" döntések az idős szüleinkkel, tönkrement szerelmeinkkel és egymásért vállalt felelősségünkkel kapcsolatban.

szeretem a március 15-t komáromban tölteni, mert nekem a szabadságharc nem a pártpolitikai nagyotmondó-versenyről, hanem a mi kis komáromi szabadságharcunkról, meg az utcára kivonulás egyik legális lehetőségéről szól. egyfajta kisvárosi mustra is ez, valljuk be. 
olyan helyzet, hogy a város teljesen körül van zárva, nem lehet kimenni, se bejönni, sem semerre közlekedni, és most már nem bátorság (hanem objektív közlekedési tényállás) kérdése, hogy elindulnak-e haza a DS és környéki barátocskák, sosem volt még (egyszer sítúrán kellet majdnem ott maradnunk a nagy hó miatt).
szeretem azokat a helyzeteket, amikor tanít az élet, hogy jobban hagyatkozzunk a passzív időre, amikor nem mi osztjuk be a dolgok menetét, a percek múlását és az egymást követő események sorrendjét, hanem az élet, a természet, a sors, a gondvidelés, vagy valamelyik ezek közül. és igen, be kel vallanom, végsősoron szeretem azokat a helyzeteket, amikor valaki végre kiveszi a kezemből a kontrollt, és nincs más dolgom, mint sodortatni magam. vagy küzdhetek is, mert a szabad akaratom változatlan, tehát annyit küzdök, amennyit akarok (nem fölösleges, mert tanulok ez által. csak nem biztos, hogy változtat a helyzeten). 
és végtelenül, elmondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor a mindenféle allűrök és ál-derű nélkül, bezárt és vagy összezárt helyzetekben az élet iránti szenvedélyes szeretet lép működésbe bennünk, nem pedig a kesergés. 
hogy ha már elmarad a kultúrműsor, lehozunk a padlásról és fél napon át lengetünk egy kitudja-honnan-származó nemzeti zászlót
hogy sütünk egy adag palacsintát, mert arra máskor úgysincs idő
hogy össze is veszünk persze, nem is egyszer, mert az is az élet része
és aztán mindenféle pironkodás nélkül megosztjuk a világgal, hogy igazság szerint mi nagyon élvezzük, hogy jó helyen vagyunk.

24 óra az kívül a mindennapokon, 
köszönjük, élet!

orientáció

négyeshatos villamos, koraeste.
két tinilány, kiscsinosak, cigányok, tele élettel. állnak az ajtóban egymásnak szemben, nagyon közel. jól bírják az intimitást, mint ahogy ez lenni szokott, az egyik megállás nélkül simogatja a másik arcát, haját, közben beszélnek pasikról meg mindenmásról. alakuló leszbikus kapcsolatuk éppoly természetességgel fér bele az életbe, mint bármi más. egyáltalán nem zavarbaejtő.

a következő megállónál átállnak a másik oldalra, hozzám egészen közel. árad a forróság körülöttük.
párbeszéd a következő.
- annyira kibaszottttttul szép hajad van.
- tetszik?
- igen, a színe. kurvára gyönyörű.
- nekem nem tetszik. befestetem szőkére megint.
- hülye vagy? SZŐKE akarsz lenni?
- nem szőke. csak tincseket. ilyen színe lesz, mint most.
- mindegy. ha befested, akkor én is.
- nekem nem tetszik a színe most.
- pedig annnnyira gecijó színe van...

mindezt akkora szenvedélyes átéléssel, hogy az leírhatatlan.
végül a következő megállóban nyomnak egy hátraarcot, és mielőtt még kinyílna az ajtó, elkap a kulcsmondat:

- annyira szaaaar, neeem, hogy az embernek nyolcadikban kell eldönteni az életét?

aztán leszállnak, és piszkafa-lábukon tovatipegnek.
én is.