jövök már, jövök

Jaj kedves olvasók,
szeretnék írni ide sokat,
csak mindig kidőlök, mert megbetegedtem és változatos vírusok játszanak velem fogócskát,
és ezért sose jutok odáig, hogy írjak szép átgondolt sorokat,
de nagyon akarok...

coming soon
ever the best születésnapi meglepetésparti öt percben
szülinapos-évvégés számadás
nagy kedvenc filmek felemlegetése
és ki tudja, hogy micsoda még

addig is tartsatok ki, és karácsonyozzatok boldogságban!

Ádvent

Valami különleges ajándékként adatott meg, magam sem értem, hogy hogyan, hogy idén már az Ádventre is készülni lehetett. Gondolatokban, érzelmekben, várakozásokban, vagy például azzal a dilemmával, hogy Ádvent 1. vasárnapjával vagy az azt megelőző hétfővel kezdődik-e a várakozás.
Mindenesetre az elsővasárnapi komáromi tizenegyes mise, ami nekem a legszebb volt az idei évben (és amire egy remekbeszabott bálozás után sikerült beesni fáradt arccal és érzékeny lélekkel), szépen ráerősített erre, aztán jött még néhány családban megélt szépség, valamint a korábban leírt wellness délután, ami leginkább a kontrasztosságát emelte.
A válaszos zsoltár például mottója lehetne talán az egész évnek, de félévnek biztos: "Mert kik benned bíznak, meg nem szégyenülnek" - mennyire téma mostanában ez a szégyen és bűntudat, s most az Ádvent mottójává emelkedett egy másfajta fényben is, igazán megerősítő.

Aztán egy másik üzenet.
Kicsi szőke kislány, kétéves körül lehet, szőke fürtjei lógnak a sapka alól, kezében egy zsiráfot hordoz, sétál a padsorok mellett, és nagy kék szemével kérve segítséget, ifjú korára nézve csodamód választékosan kérdezgeti: "Hol van az én helyem? Eddig még tudtam, hogy hol van, de most nem találom. Mi lesz így velem?" Messzebbre kószálhatott az édesanyjától, mint ami az ő pici világa számára belátható, s most nem találja a visszautat. Kis hangja túlcsilingeli az éppen felolvasott püspöki körlevelet, szívenüt, el is visszük magunkkal.

Aztán, hogy valamimódon, szinte magától beszivárgott a családi dietetikába is, hogy le a húsevéssel, és vasárnapi ebédre sóskafőzeléket eszünk boldogan, mert az bizony nem kevésbé ünnepi eledel, mint mondjuk a rántotthús.
A gyertyagyújtás meghittsége, az együttlét felszabadultsága, reménykeltő.

áldott várakozást!

mindegy is

"Amélie-nek káprázatos ötlete támadt: Bárhol legyen is, felkutatja a doboz gazdáját és visszaadja neki a kincseit. Ha sikerül, akkor az egy jel, s ezentúl jobbá teszi majd mások életét. Ha nem, akkor mindegy."

Ez a "Ha nem, akkor mindegy" - rész az életben miért nem olyan egyszerű?

Dudolász

Hát, mivel a Godot Plazát is elérte a gazdasági válság, ideteszem legutóbbi irományom, legalább nem csökken az olvasottság...

A Kicsi Hang Dúdoló című albumáról.

Karácsonyi ajándékba kaptam. Nem tévedés, karácsonyi ajándékba - a drága ajándékozóm, amiért nagyon hálás vagyok neki, nem bírta kivárni az ünnepet, s átadta előre. És én, azóta, hallgatom. Fülbemászó dallamok – szólt az ajánlás, amikor megkaptam, s valóban. Első hallgatásra finom és lágy, nem kavarja fel különösebben a hallgató lelkivilágát.
Mégis vannak dalok, amelyeket újra meg újra hallgatok, autóban, tömegközlekedve, munka közben, elalvás előtt. És van, ami annyira érdekel, hogy útban Budapest felé le kell húzódnom a kocsival és megállnom a párkányi híd lábánál, mert az azért mégse járja, hogy vezetés közben lapozgatom a borítót.
Személy szerint formabontóbb, merészebb, rendhagyóbb, lázadóbb zenét vártam a „Ki viszi át” ígéretesen pimasz gesztusai után, főleg Emmer Péter zenei rendezésénél fogva, de így is elmondható, hogy megjelennek a lemezen a nagyon is kicsihangos zseniális apróságok. Más zenei stílusokból odacsempészett dallamfoszlányok, egymáshoz társított dal- és versszövegek, bátor szövegválasztás. És amit talán senki más nem tud rajtuk kívül: úgy nyúlnak hozzá József Attila verseihez, hogy sokkal inkább a költő világra fittyet hányó, derűs nemtörődömsége jön elő, mint a konvencionális megközelítések által lerágott csontként közvetített világfájdalma – gyanús, hogy előbbi közelebb lehet az igazsághoz, mint az utóbbi.
A lemez legtökéletesebb gyöngyszeme a Kimnowaknak köszönhetően ismert cigány dalba ágyazott Nagyon fáj, egy egyszerű, mégis szívbemarkoló zongorakísérettel és a dalhoz hangolt verssorokkal, gyönyörű. Amikor először hallottam tőlük egy régenvolt koncert utózöngéjeként, még sokkal keményebben szólt ez a dal, de sokadik hallgatásra azt mondhatom, nem ártott neki a lágyulás, sőt. A másik kedvenc dal pedig a Dúdoló, benne a lemez legszebb sorával – valóban igényes, simogató muzsika.
És hogy a lemez gyengeségeit se hallgassuk el: van egy-két olyan szöveg, amit elsőre nem tekintenék jó választásnak, de többedszerre szerethetővé válnak ezek is, csakúgy mint a Ki viszi át néhány dala esetében.
A másik ennél komolyabb: a borító. Vagyunk jónéhányan, elkényeztetett hallgatók, akik szívünkhöz kapunk a minimalista műanyag tokot látva és nem értjük, miért kell nélkülöznünk ezúttal Zalka Judit Juju meseszép rajzait. Bizonyára nyomós oka van annak, hogy most így alakult, de bizton állítható, hogy a borító-könyvecskék szerves részét alkották a művészi élménynek, és nagyon jó lenne, ha a következőt ismét egy ilyenben kaphatnánk kézhez.
Mindent összegezve: valóban dúdoló a Dúdoló, fülbemászó dallamokkal, érezhetően sok szeretettel.

szaunás

Aktuálisan életegyiklegjobbdolga impróhoz kapcsolódóan rá van állva az ember a játszható helyzetek gyűjtésére, na hát most egy ilyen következik.

Úgy is bevezethetnénk: ki mással találkozhat a szerző múlt karácsonyi wellness-utalványát leüdülve az egyébként extraigényes szaunában töltött első és egyetlen magányos és boldog 5 perc után, mint az anyaszült meztelen gimnáziumi biológiatanárával? Ó, igen. 110 celsius, 5 perc magány majd egyszercsak arra nyitom ki a szemem, hogy ott ül ő, egy szál fütyiben, karnyújtásnyira.
Semmi különös, beszélgettünk. Azóta elhagyott tanári szerepébe két pillanatra csúszott vissza: az egyik, amikor - pszichós értelmezésemben azért, hogy a hatalmát megmutassa - akkor is locsolt még egy adag vizet a kövekre, amikor konkrétan elvinnyogtuk neki, hogy nem bírjuk. A másik pedig, amikor majdnem átevezett a lörning báj dúing mezejére, bemutatván a mellette ülő szintúgy ádámkosztümös cimborájának, ecsetelve, hogy a bemutatkozás gesztusaként alkalmazandó kézfogás mellett mi más volna még rajta megfogható.
Majd később megjegyezte, hogy érződik a beszédemen, hogy jaffáéknál élek és dolgozom, amire egyrészt üzenem, hogy kikérem magamnak, másrészt meg én magam is detektálom, de hála Istennek, a magasfokú nyelvi intelligenciámnak és a tudatos életmódomnak, tudok kapcsolgatni.

Ezen kívül semmi,
megint nem tegeződtünk össze...

uppsz

Hát, ennek a bejegyzésnek a címe három nappal ezelőtt még az lett volna, hogy "Alakul". És el akartam mesélni benne mindenféle szépséget, ami alakul körülöttem/körülöttünk.
Hosszan szólt volna felvidéki szervezetalapító előrelépéseinkről, amelyek olyan munka-élményt nyújtanak, mint még kevés más helyen adatott meg (alázatban, elköteleződésben, projekt-szemléletben, tiszta keretekben). Mesélt volna alakuló női közösségről, amely egész konkrétan az életünkről szól, annak minden szép és nehéz oldalával, ahol lehet olvasni, gondolkodni, megkérdőjelezni, elgyengülni, megerősíteni és amely olyan biztonságot képez az emberlánya körül, mint egy magzatburok.
Tán még alakuló életrendezésről is szólt volna, bár ebben nem vagyok még biztos, mindenesetre szóba került volna benne, hogy a szokottmód lehetetlenül túlzsúfolt mindennapokat valami olyan derű veszi körül, hogy még a hóeséssel beköszöntő télnek is lehet tőle örülni, amikor a ropogó hórétegre lépek ki a sokat emlegetett álom-albérlet erkélyére.
És így tovább.

Viszont
szerda környékén beköszöntött az előérzeteim szerint valahavolt legkeményebb vizsgaidőszak, a doktori szigorlat meghirdettetésével (egy hónappal korábbra, mint számítottuk).
Mindez egyszerre hozza a lehetetlen megcsinálni és a lehetetlen, hogy most se csináljuk meg érzését, a folyamatos fizikai érzetekkel járó nyomasztást, a mérhetetlen fáradtságérzetet (már előre), hogy csak egy nagy bögre forró gyömbéres kakaóval lehet túlélni a reggeleket és le kell mondani mindenféle szeretetteljes esti programokat.

Az, hogy az írási intenzitásomra milyen következményekkel jár ez a dolog, nem lehet még tudni, a két szélsőség jöhet szóba valószínűleg. Mindenesetre új korszak kezdődik...

eredményhirdetés

Akik közelről ismernek, sejthetik, sőt vannak, akik egész konkrétan tudhatják,
hogy befejezésben nem vagyok túl jó.

Nade, most egy ilyen következik.
A régenvolt százas bejegyzésben meghirdetett népszámlálás eredményhirdetése, tanulságlevonása és hasonlók.

Szóval, az olvasók száma a rögtönzött felmérés alapján a bejegyzés megjelenésekor a következőképp alakult: önmagát kommentben felfedő olvasó tizenkettő, titkos, privát levélben felfedő olvasó egy, pluszmínusz akikről konkrétan tudjuk, hogy olvas, de ott és akkor nem jelentkezett hozzávetőlegesen négy, az összesen tizenhét.

A Legnagyobb Meglepetést okozó Lelepleződő Olvasó díját kétségkívül Áron nyerte többszörös meglepetés-okozással (bár az első még korábban, személyesen történt). Nyereménye egy személyre szabott életapróörömei-ajánlás-csomag, filmszínházmuzsika témákban, amelyet e-mailben, esetleg hazatérés után személyesen vehet át.

Egyéb tanulságok és hozadékok:

• ha az ember elektronikus média témában kutat, akkor bizony nem csak a kutatásmódszertanban, hanem a google-kiegészítők tárházának ismeretében is élen kell járnia a kérdésfeltevéshez (lásd google reader és hasonlók).
• milyen szép is az, hogy az első bejelentkező olvasó egyben a történelmileg első olvasók egyike is lett, külön köszönet, Réka!
• hálás dolog az igények meghallására vájtfülű barátokkal és kollégákkal körülvéve élni és alkotni, mert elég egy apró jelzésszerű kérés és máris jön a segítség: azóta csak megküzdüttem a korábban nagy falatnak tűnő olvasottságszámláló telepítésével is. Ebben Gorálé az érdem és köszönet. Azóta sikerült az is megtudni például, hogy olyan településekről tévednek ide olvasók, amit sosem gondoltam volna: Szatmyaz, Dallas, Kisköre, Zlín, Levelek, de olvastak már Celldömölkről (a fotölyben ülve...) és még sorolhatnám, a keresőszavak nem kevésbé viccesek.

Mindent összevetve megérte,
reaválva a legutóbbi kommentre: köszönöm a bizalmat, és ígérem, nem hagyom lankadni az íráskedvemet. Maradjanak velünk, bla, bla, bla... (mint mondtam, a befejezés nem nagy erősségem, szóval itt abba is hagyom inkább)

kritikán alul maradva

Feltettem ma magamnak a kérdést, hogy rosszul viselem-e a kritikát. Még nem találom rá a jó választ, de a kétség önmagában van akkora, hogy érdemes legyen ideírni.
Volt egyszer egy folyóirat-alapítás, lánglelkű főszerkesztő barátunk, az a típus, akire nem lehet haragudni, úgy gondolta idén nyáron, beteljesíti egyik álmát. És lőn.
Aztán ma estére rendezett egy lapbemutatót. Az, hogy ki volt ott és ki nem, nem is érdekes.
Többnyire jószándékú emberek többnyire vattacukor-megfogalmazásban kedveskén méltatták a lap amatőr, ámde lelkes voltát satöbbi.
Mindezek nem is érintettek sehogy, leginkább a rászánt időt sajnáltam.
Mígnem jött a kiadó nagyasszonya, Nyolckötetes Mesekönyvíró Mária, aki szintén néhány kedves mondattal rukkolt elő, köztük a következővel: "Nagyon örültem neki például, hogy felfedezték Feldmárt, aki alapvetűen egy letűnőben lévő generáció képviselője, de úgy látszik, korosztálytól függetlenül blablabla".
Nostehát hogy hol itt a kritika? Hogy valójában van-e vagy nincs, azt nem tudom, de az én lelkem ezt imígyen fordította: "milyen bájos, ahogy ez a lelkendező kislány rácsodálkozik az öreg Feldmárra, aki számunkra, a vagyány rendszerváltó értelmiségiek számára már rég a kinőtt ruha kategóriájába tartozik, nadehát hadd örüljön ő is, az mindenkinek kijár korosztálytól függetlenül, nemde..."
Szóval ez egészen meghatározó volt. De mindegy, végülis minél naivabb és tudatlanabb vagyok, annál nagyobb a világ előttem álló, felfedezésre váró része.

ősz

Szeretem az idei őszt.
A ragyogó napsütéses délutánjaiért,
A gyönyörű zöldségeiért,
A könnyfakasztó színben pompázó faleveleiért,
Úttesten mosolygó vadgesztenyéiért.

Azért, hogy valami titokzatos oknál fogva egyre jobban becsülöm a szőlőt, ami Apu keze munkája nyomán terem,
Hogy színes ruhákban járva jobban ki tudok békülni még mások fakultságával is.
Hogy újrakezdéseket és megértéseket hoz,
Hogy legbelül él még a nyár melege, de megszületett már a vágy a szikrázó napsütésben hulló hópelyhek iránt is.
Hálás vagyok a színességéért és megfontoltságáért, remélem, sokáig élvezzük még a társaságát.

Alessandro

Alessandro Bariccoról már régen akartam írni. Egy életértelmetlen sorsközösséget ízlelgető telefonbeszélgetésből fakadt sms-ajánlással kezdődött a kapcsolatunk: "Alessandro Baricco: Selyem. Szépen szomorú, az elszalsztottságról mindent elmondó gyönyörűség".
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.

Kaptam

Ágitól ezeket a mondatokat. Újra visszhangozzák azt, hogy nem kéne folyton azon görcsölni, hogy elég gyorsan, vagy hogy jó úton haladok-e vagy haladok-e egyáltalán, illetve hogy nem kéne mindenáron folyamatosan dolgozni azért, hogy az legyek, aki. Hanem egyszerűen csak lenni.

"Légy türelemmel minden iránt, mi megoldatlan a szívedben, s próbáld magukat a kérdéseket szeretni. Ne keresd a válaszokat, amiket nem lennél képes megélni. Most éld a kérdéseket. Talán azután fokozatosan, észrevétlenül, egy távoli nap megéled a válaszokat."

"Most sivatagban ülsz, s kiszáradtál, de még nem vagy veszélyben. Nincs más választásod, mint ülni és várni. Idővel elindulnak feléd az utak."

szent_család_élmény

Hajjaj, ez a bejegyzés 2 in 1, vagy inkább sok-sok élmény még számomra is átláthatatlan pontokon való összeérése, mindenesetre mármár ijesztően komplex valóságot alkot majd benne két (három? még több?), látszólag egymástól független téma.
Az egyik a már régebben ígért barátságosni, ajándékozási filozófia fókusszal.
A másik pedig a család és születés témája, ami mostanában olyan intenzitással vesz körül, ami minimum gyanús.

Első dimenzió, ajándék-filozófia.
Volt már erről szó korábban, hogy ha tudatosan akarja csinálni az ember, nem is kis kihívás úgy megajándékozni valakit, hogy azt keresd, mire vágyik, minek örülne igazán. Én általában abba a hibába esem, hogy olyat ajándékozok, aminek én örülnék, amit én látok kreatívnak, ami valahol mélyen az én saját vágyaimból született.
Jól tudni ajándékozni, talán még a barátság mércéje is lehet, de mindenképp megpróbálója.
Nos, nemrégiben kaptam ajándékba egy szemeteskukát, amolyan konyhait. Önmagában ez blődség volna, de ha körétesszük a történetét, akkor olyan, mintha az Ajándékozás Nagykönyvében olvasnánk. Andi és Ákos nemrégiben nálam töltöttek néhány napot, az akkoriban még vadiúj albérletben. Nem hoztak ajándékot, hanem jöttek, megfigyeltek, lesték egy napon át, hogy mire volna igazán szükségünk, és a második nap, észrevétlenül, odacsempésztek egy igazi szemetest a pici és diszfunkcionális, ámbár csillogó kukánk helyére, zsákkal együtt, de tényleg úgy, hogy szinte észre se vettük a változást, annyira beleillett a képbe. Nem mondom, hogy erről a tárgyról álmondtam volna napok óta, de az egész sztorit körülvevő figyelmesség és finomság megmelengeti a szívem. Sose kaptam még ilyen jól "hasznos" ajándékot.
A másik egy Gorál-ajándék, még a bizonyos pay it forward blogjátékból eredően, ő is a (hát, valljuk be, nem túlzottan enyhe) igény-jelzéseimre találta meg nagyon jókor jött ajánlatát, a blogom megpiszkálására (értsd egy-két html-varázslat, de főleg olvasottságszámláló felrakása) vonatkozóan (ezen változtatások kihirdetése majd még lesz, csak a munkafolyamatot a szintén nagyon jókor jött Magdi születése némileg megállította) , hát majd kicsattantam az örömtől ekkor is.
Ebbe a vonulatba tartozik még a pszichodráma-tábor élménye az örök klasszikus angyalkázós (titkos barátos) játékban, ahol szintén hangoztattam nagy ajándékozási meggyőződéseim, majd pedig amikor az én őrangyalom nem tárgyi ajándékokkal, édesipari termékekkel és levelekkel halmozott el, hanem "csupán" a láthatatlan, de mélységes figyelmével és az ebből fakadó, igényeimre épülő különleges figyelmességeivel, lányos zavaromban alig találtam ki, hogy ki volt az, olyan láthatalanok és természetesek voltak ezek az ajándékok.

Másik dimenzió, család és születés. A kapcsolódást pedig a két szál főszereplői képezik.
Azon a bizonyos héten, amikor a kukával lettem megajándékozva, igazából sok különlegesség történt. Az előbb nem írtam, hogy Andim várandós és egy szülés-tanfolyamon voltak, eközben lettek szállóvendégeim. Az élményről azt hiszem, csak egyszerű szavakkal érdemes. Olyan volt befogadni, vendégül látni ezt a gyermekük születésére készülő családot, minta konkrétan a szent családot engedtem volna a "házamba" - harmónia, melegség és valami mély tisztaság, béke jött velük. Saját tempójukra, saját életükre és a születendő új életre hangolódott szülők (akik mindeközben régi barátaim, mennyire hasonló és mennyire más helyzet, mint a mártonos időben), úgy éreztem akkor, jobb lettem általuk.

És a másik ajándékozó által szintén részesülhettem egy család szentsége élményen, ami szintén elég kevéssé leírható egyszerű szavaink egymás után helyezésével. Szóval velük megélni perceket abból, amilyen békességgel és természetességgel ringatják az "idekinti" életbe a pár napja megszületett kicsi Magdit és amilyen világot teremtenek mindeközben a két nagylánynak és egymásnak is, hát az olyan, mintha valamiféle csodapor lepné be az embert, ami megvéd a mindennapok keménységétől. Volt már máskor is velem hasonló, mint most: kilépve tőlük nem szállok fel a tömegközlekedésre, mert úgy érzem, az annyira profán és tömény szürkehétköznap, hogy összetörne bennem valamit.

Arról, hogy milyen érzés az otthon született baba és otthon szült kismama kisimultsága és harmóniája után megnézni egy fotót a másik, baráti körben született babáról, akinek orvosok furcsa megfontolásokból infúziós csövet vezetnek a fejébe, nem írok most inkább, mindenki döntse el maga, hogy miben "hisz".

keresek

valakit vagy valamit
nem tudom, mi az
talán - minden bizonnyal - ezért zsúfolom tele az életet
talán ezért olvasom mások - akár számomra ismeretlenek - blogját és nézem mások - számomra akár érdektelenek - fotóit
talán ezért nem bírok lefeküdni esténként és pattan ki a szemem fél hatkor reggel
...
lakótársat
lelkesedést
kikapcsolódást
elfoglaltságot
érzést
élményt
egy jó kérdést
egy kizökkentő filmet
pofont
ölelést
gyóntatót
haragost

a sokat emlegetett Feldmár András azt mondja, a változáshoz előbb le kell lassítani
ez kétségkívül sikerült
szóval, Kedves Élet, mileszmár?

gondolat-ökológia

Az évadnyitás alapélménye: megerősíteni a tavaly mefgogalmazódott fogadalmat:

munkát még gondolatban sem viszünk haza.

Szégyen és szeretet

Egy újabb pszichodráma-tábor – utózönge. Feldmár András, Kanadában élő pszichoterapeuta Szégyen és szeretet című könyve a nyár bestof találkozásai közé sorolódik, nem várt módon átírja a világot. Vagyis inkább áthangolja a figyelmemet, megértésemet – azon kapom magam így a második olvasás közben, mintha az emberi kapcsolatok mezején minden, ami fontos, e két pólus egyike körül volna keresendő.

Két tudatállapot van, mondja Feldmár: „Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember… Ettől teljesen függetlenül van egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember. Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban csak feszültség van.”

A könyv nagy részében pedig arról mesél, hogyan és mi módon szégyenülünk és szégyenítünk meg, hogyan kontrollál, gátol egy-egy régi megszégyenítés, és hogyan lehet úgy együtt lenni valakivel, hogy ne kelljen megszégyenülnie, vagy akár hogy ismerhetjük meg, ha a megszégyenítés veszélyébe kerülünk. Ír születésről, halálról, élni és halni akarásról, és a bátorságról, amely segít a tudatállapotok közti átlépésben.

Nem tudom leírni jól, miért volt húsbavágóan ismerős a mondanivalójának sok része, mindenesetre beleestem abba a hibába, hogy annyira kíváncsi voltam olvasás közben, hogy mi vár még a következő oldalakon, hogy hurrikán gyorsasággal zúztam végig a sorokon, ami egy tömény élményt okozott, de keveset tudok még belőle kognitívan visszaidézni.

Ezért inkább ideteszek sorokat, kedvcsinálóként. András bácsi ugyanis mától fogva részemről kötelező irodalom.

„Leggyakrabban úgy van ez, hogy ha engem bántottak, akkor elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam attól, aki én voltam. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni a gyerekemet. Tehát a legbiztonságosabb, hogyha visszafordulok, visszamegyek oda, ahol én voltam, amikor engem bántottak, azt a kisgyereket, aki én voltam, a karomba veszem, és azt mondom, hogy mostantól kezdve nem engedem meg, hogy bárki bántson… és attól a pillanattól fogva nem leszek képes megszégyeníteni a gyerekemet.”

„… egy olyan mondat, amivel azt mondom, hogy én utálom önmagam vagy szégyellem magam magam előtt, soha nem igaz… Az ilyen mondat mindig hazugság. Miért hazudnék magamnak? … Azért, mert nem akarom tudni, nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki utált engem. Vagy azzal nem akarok foglalkozni, hogy én kit utálok. Az, hogy én utálom magam, olyan, mintha a körmömet rágnám. Egy rövidzárlat. A körmeim és a fogaim az agresszivitásom szervei. Hogyha dühös vagyok rád, megharaplak és megkarmollak. De hogyha meg akarlak védeni önmagamtól, akkor rágom a körmeimet… Hogyha azt mondom, hogy utálom magam, akkor nincs vita. Ha azt mondom, hogy apám utál, akkor vita lesz. Vagy ha azt mondom, hogy én utálom az apámat. De ha azt mondom, hogy szégyellem magam önmagam előtt, az azért van, mert valaki megszégyenített. És ugyanazt csinálom magammal, amit valaki más csinált.”

„Amikor az ember Istennel összhangban él, akkor nincs szégyen. Akkor van szégyen, amikor elkerül Isten közeléből, amikor szeparáció van, amikor elkülönül az Istentől.”

„A meditációnak és a terápiának egy jó keveréke olyan, mint egy megváltás: az az érzés, hogy egy ember meg tud nekem bocsátani, egy ember úgy tud velem lenni, hogy érzem, előtte vagy vele nem kell szégyellnem magam.”

Ezeken kívül a születésről írott dolgai is gyönyörűségesek, ugyanebben a könyvben, csak azt már nem volt erőm begépelni, meg amúgy se érdemes kötelezők röviden mennyiséget idéznem, mert akkor már nem lesz izgi, ha elolvassátok.

száz

Közepesen kiterjedt blog-olvasói tapasztalatom azt mutatja, hogy a századik bejegyzést illik megünnepelni. Noshát, ez itt az. Ünneplés következik. Virtuális születésnapi buli.

Az van, hogy néhány hete, de lehet, hogy már néhány hónapja is van, a fejembe vettem, hogy érdekes lenne kideríteni, mégis hányan olvasnak (mert őszintén, fogalmam sincs), és leküzdve minden előzetes félelmemet és exhibicionizmussal való vívódásomat, letöltöttem egyet a mások blogjáról ismert látogatottság-számlálók közül. És ezzel véget is ért a bátor vállalkozás, mivel a html-kódokkal való bíbelődés, ami az installáláshoz kell (vagyis ahhoz, hogy tényleg számláljon is a számláló), meghaladta az ügyességemet.
Ennek eredményeként minden hét elején kapok egy weekly reportot e-mailben, ahol közlik, hogy ezen a héten sem olvasott senki, de senki. Hát ez nem túl szívderítő, mondhatom.

És akkor jutott eszembe az ötlet, hogy manuális népszámlálást fogok tartani, elvégre nem azért szociológus az emberlánya, hogy holmi bonyolult működésű ingyenesen letölthető számláló-szoftverekre kelljen hagyatkoznia.

Tehát, a játék a következő: kedves olvasók, kérlek Benneteket, hogy ha van kedvetek, a népszámlálás érdekében, ajándékozzatok meg egy válasszal az alábbiak közül, kommentben, névvel vagy név nélkül, a „Milyen gyakran olvasod ezt a blogot?” – kérdésre:

1. rendszeresen
2. hébe-hóba
3. most vagyok itt először
4. sohaseis
5. nem mondom meg
   
6. egyéb, éspedig: …

(Az első négy esetben elég bepötyögni a számot)

A legnagyobb meglepetést okozó Lelepleződő Olvasó ajándékban részesül.

Kilenc ölelés

A pszichodráma-tábor hozománya az a nagy „kínai” bölcs mondás is, hogy sose teljen el egy napunk sem kilenc ölelés nélkül.

Amikor Jerseyben bébiszitterkedtem, a sok aranyossága mellett a legmaradandóbb mondat, amit a kicsi James mondott, ennyi volt csupán: „I’m cold!!!” (fázom). Augusztusban, 30 fokban, egy szál pelusban szaladgálva a konyhában. Értetlen tekintetemre a következő magyarázat jött az egyébként nagyon okos anyukától: nem fázik, csak arra van szüksége, hogy megölelgessem. Ölbe vette, dédelgette egy kicsit. Működött.

Nem tudom, miért van, de néha én is fázom mostanában, harminc fokban, pántos felsőben, globális felmelegedésben.

A lakás-szappanopera folytatódik

Kedves Olvasók, most egy burkolt reklám következik.

Nemrégiben hírt adtuk róla, hogy Van Új Albérlet, méghozzá nem is akármilyen (ez már utóbb derült ki) - amióta augusztus elején beköltöztünk, folyamatosan az az érzés csapkod, hogy ez igazából egy nyaraló: este ki lehet ülni az erkélyre, gyertyafényben borozni, nézni csillagokat, hallgatni tücsökzenét és társadalomtudományi megfigyeléseket végezni a kerten túli ház lakóinak esti szertartásairól...

Viszont, hogy az Élet ne legyen egyszerű, idén nyáron nem lakást kell keresni lázasan és reménytelennek tűnően, hanem lakótársat.
Klára szeptembertől elköltözik.
A szobája tehát megürül.

Nekem egyelőre ötletem sincs.
Volt egy, de az nem jött be.

Tehát, akinek kedve támadt az írásaim hatására velem lakni (ha-ha-haaa)
vagy ismer valakit, aki albérletet keres,
ne habozzon.

Ajánlatot tenni, kérdezni kommenben is ér.
(még nem estem kétségbe, de érzem, hogy be fog következni ez is nemsokára)

népzene, rap, plázatető

Van néhány zene a kedvencek nagy köréből, amelyekkel volt egyszer egy találkozás valamely hanghordozón, meg a tudat, hír, mendemonda, hogy ők nagyon jók, de csak akkor esett le, hogy tényleg nem akármilyen zenéről van szó, amikor élőben hallottam. Ilyen volt a Kor-Zár, a Kicsi hang és hát legutóbb a Zuboly. Azt tudtam róluk sok szálon, hogy valami nagyon vicceset és alternatíva csinálnak, és a két klasszik dalt meghallgatva, egy átsuhanó mosolynál nem nagyon tartott tovább az élmény.
Nade. Eljött az idő, hogy sok tervezés után végre élőben is lehessen hallani őket. Egy nem túl alkalmas helyszínen és időpontban történt a nagy találkozás (Tér-Film-Zene fesztivál egyik délutánja), nade az élmény így is felülmúlta a várakozásainkat. Ezek a viccesfiúk olyan pimasz magabiztossággal tesznek egymás mellé népzenét, rapet, gyerekdalt, tévéműsor-zenét, sanzont, operát és még ki tudja micsodát, hogy végeredményben mintha az Isten is egymás mellé teremtette volna őket. Sűrű mondanivalóval és vérkomoly poénokkal, szöveg és zene tekintetében is. Az önmagában frenetikus élmény mellett a közönség összetételének pásztázása egy külön műsort is megért volna: az alteralter rajongótábortól a délutáni matinéruhába öltözött első kerületi nyugdíjasokig az ápolt ezoterikus negyvenes nőkön, statisztikatanárokon és arra járó, lelki táplálékot kolduló hajléktalanokon keresztül mindenféle ember látható volt – ha ezt csupán egy képen látom a zenekar nélkül, soha nem találtam volna ki, mi a szösz hoz össze ennyi különböző arcot. És, akik nem tudták, mire jöttek, ők sem távoztak, hanem egyre többen lettünk.
Tanulság: Zubolyt élőben, mindenképp.

lehet, hogy egyszer majd engem sem fog már olvasni senki, mert az olvasás mindörökké elveszíti funkcióját

Mit kérdez két "átlagos" "mai" "kamasz" A Négyemeletes Megagiga Könyvesbolt kapuján belépve:

a) Vannak itt CD-k?

b) Vannak itt film-könyvek?

(a másodikat nem értettem, de kiderült később, azokra a rózsaszín, 18-cas betűtípussal, hármas sorközzel íródott negyvenoldalas kötetekre gondol, amelyeket kis amerikai lányos sorozatok szövegének begépelésével állított elő a Láthatatlan Kéz)

Nemrég egy ismerőssel arról értekeztünk, bekövetkezik-e valaha a festészet halála vagy a regény halála netán. Szerinte az előbbin már túlvagyunk, utóbbi pedig nem lesz.
Hát, nem tudom.

Nevelés a választásra

Anya-gyerek beszélgetések a természettudományi múzeum sopjában...

Anya (korai harmincas, viszonylag szimpatikus, ránézésre közép-alternatív szülő, amit mi sem bizonyít jobban, hogy hároméves gyerekét a jégkorszak-kiállításra viszi a forró augusztusi délelőttön):
- Kisfiam, akkor most választhatsz magadnak egy játékot.
Gyerek (göndörkés szőkésbarna tincsek, kockás ing, sajtkukac mozgás, átlagos hároméves cukifalat) hosszan keresgél, majd kiválaszt egy a gyermeki fantáziának kellőkép szürreálisan lilás-szürkés bőrszínű, a végtagjait 360 fokban mozgatni tudó dinót, majd sikívta rohan a mamához:
- Eeeeezt kérem!
Anya (ránéz a választott állatra, majd annál fogva megragadja a gyereket és vonszolja a kosárhoz, ahonnan a játék származik):
- Jaj, kisfiam, hát válassz már valami szebbet!

Mindeközben egy másik, ránézésre huszonegy-huszonkét éves, kényszeresen mosolygó kényszer-alternatív anyuka három- és négyéves lányával a gyöngyből szőtt karkötők körül guggol. Lányok válogatnak. A nagyobbik már eldöntötte, a kicsi három karkötőt a kezére húzva nézegeti, hogy mégis egy negyediket kérjen-e, netán az összeset. Nem beszél, csak hümmög.
Anya:
- Melyiket kéred akkor, ezt, ezt vagy ezt?
Kicsi lány (a negyedik darabbal is a kezében):
- Ooooooo!
Anya (kivesz a kosárból egy ötödiket, a saját kezéhez illeszti):
- Jaj, de ha már mindenképp feketét szeretnél, akkor válaszd inkább ezt!

A kicsi lányt láthatóan nem hozza lázba a karkötők mintázata, csupán a gyöngy tapintása, meg az, hogy sok legyen. Anya ez után a mindeddig türelmesen várakozó apa segítségével elszedi a kosarat a gyerektől, kiválaszt egy karkötőt a sokból, fizet a pénztárnál, majd burkolt ingerültséggel távozik.

Szóvalhogy végsősoron kinek is választunk? Játékot, ékszert, ruhát, iskolát, hivatást, párt, lakóhelyet, betegséget és ki tudja, hogy mit még...
És hogy tanulunk meg választani,
vagy nem választani.


A kiállítás mellesleg nem rossz, meglepően sok interaktív, élmény-kapcsolt elemet tartalmaz, már-már európai élményt nyújtott volna maga a múzeum is.
Ha utána nem sétálunk át az állandó kiállítások részlegre, ami helyenként siralmas, a környezetvédelmi rész egyenesen paródiába hajló.
A végső döfést az afrika-tónak nevezett képződmény nyújtotta, amely nem más, mint egy átlagos kád méretű pocsolya, egyszerű vizipálmákkal (amilyeneket a Kárpát-medence népi divatja már évtizedekkel ezelőtt kivetett magából, mert túl jó életteret biztosítottak a lakásban tenyésző szúnyogok számára).

vanezígy

Este van, este,
nyár van, nyár,
valamint globális felmelegedés.

melynek következtében
a hőmérő higanyszála
ma este is 15 Celsius alatt állapodott meg.

Végy egy forró zuhanyt,
egy meleg pulcsit
és egy bögre habos kakaót,

és keress rá elméd google-jében
a "csillaglesős forró augusztusi éjszaka" érzetére.
Azzal talán könnyebb lesz.

Amennyiben a fenti keresés nem jár eredménnyel,
a túléléshez a "sátorban ébredés fesztivál másnapján"
érzet is elegendő lehet talán.

Álomprojekt sokadszorra

A sokat emlegetett DiNaMit képzés idén nyáron azt hiszem, hosszú távra megalapozta a verhetetlen első helyet az Életem Kedvenc Projektjei kategóriában.
Az, hogy valami egészen újat alkotunk, építünk, már nem újdonság, ahogyan a benne dolgozók szépséges alázata sem lep meg, hanem csak újra meg újra megmelengeti a szívem és otthon-érzést teremt bármilyen eszeveszett tempójú munka közben.
Viszont ilyet, mint a júliusi értékelő-tervező-barátságápolgató-ünneplő-jutalmazó hétvégénk volt, még sehol máshol nem láttam.
Valamikor a képzés zárása körül megfogalmazódott bennünk (csak halkan, margóra szánva) a megjegyzés, hogy perszepersze, tanítjuk a középiskolásoknak, hogy az értékelés (és az önkéntesek, valamint önmagunk megjutalmazása) az egyik legfontosabb eleme a programszervezésnek, nadehát hol a hitelesség, ha mi magunk, a fenntarthatóság jegyében máris a következő évadra koncentrálva, megfeledkezünk erről az állomásról.
És, láss csodát, az ötlet értő talajra huppant (jesszus, micsoda képzavar) - egyszercsak ott találtuk magunkat egy Duna-parti nyaralóban, boldog és kreatív légkörben, minden jóval ellátva (hála és köszönet a DH vezetőségének, akik valami hihetetlen érzékenységgel látják meg az igazi fontosságokat és ennek megfelelően tudnak varázsolni időt, pénzt, helyszínt, meg minden más erőforrást is).
És dolgoztunk önfeledten. Ez a jó szó, ami fedi a "munkaforma" lényegét - projektértékelés és továbbtervezés verőfényben. Sokszor éltem már meg szinergikusnak mondott helyzeteket, de ilyet asszem még soha - a paradicsomi környezetnek és a köztünk működő baráti szeretetnek hála, az egyébként is meglévő kreativitás és elhivatottság megsokszorozódva produkálta az eredményeket, új ötleteket, megoldásokat.
És még a pihenésre, baráti együttlétre, borozásra, fürdőzésre, játékra is jutott idő - lehet, hogy 36 órából állt egy nap azon a hétvégén.
A felvidéki magyar középiskolások felelős állampolgárrá nevelése, jelentem, jó úton halad, a lehető legjobb kezekben.
Konkrétumok később.

Soron kívül

Valamire mégiscsak jó ez a phd-képzés. Ennek, illetve egy elmaradott félévi dolgozathoz való olvasgatásnak köszönhetően most került kezembe A kockázat-társadalom (a szerző Ulrich Beck) (Jó reggelt kívánok, nem tegnap adták ki, ez egy alapmű, már nagyon rég el kellett volna olvasni), melynek alábbi – szimpatikusan cinikus – sorai egybecsengenek mindenféle aktuális életmód-filozofálgatással, ezért aztán meg is osztom őket.

„A különböző jövedelmű és iskolázottságú rétegek között valószínűleg szintén egyenlőtlenül oszlanak meg azok a lehetőségek és képességek, hogy a kockázatos helyzeteket felismerjék, elkerüljék, illetve kárpótolják magukat értük… A kellően teli pénztárca birtokosa számára lehetővé teszi, hogy a „boldog tyúkok” tojását és a „boldog fejes saláták” levelét majszolja… Kerülhetünk bizonyos termékeket (például öreg marhák magas ólomtartalmú máját), s tájékozott táplálkozási technikák segítségével úgy variálhatjuk a heti étrendet, hogy az északi-tengeri halakban lévő nehézfémek hatását a sertéshús és tea mérgező tartalma közömbösítse… A főzés és az evés egyfajta burkolt élelmiszer-vegyészetté válik… Ez a hétköznapi „antikémia’ (gyakran a vegyipar lerakataként, megfelelő csomagolásban a fogyasztóhoz juttatva) a „táplálkozástudatos”, magas jövedelmű, iskolázott rétegekben az ellátás valamennyi területét – az evéstől a lakásig, a betegségtől a szabadidő-viselkedésig – átformálja."
(Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég, 2003)

kcsvk

Ha megkérdezték tőlem korábban, hogy cserkész vagyok-e, valami olyasmit szoktam mondani, hogy van nagyon sok cserkész barátom-ismerősöm és minden tiszteletem a mozgalomé (a gyerekeim majd biztosan lesznek cserkészek), de nekem nem menne ez a dolog. Most, ha megkérdeznék, talán azt mondanám, hogy hát, csak egy kicsit.
A legeslegközelebbi cserkész-barát beszervezett ugyanis a felvidéki kiscserkész-vezetőképzőbe, hogy önismereti vonalakon pezsdítsek, újítsak, szemléletformáljak egy kicsit.
Nagyon különleges élmény volt, mind a felkészülés, mind az ottlét –saját korlátaim feszegetése, próbálgatása többek között. Beilleszkedés iránti félelem egy olyan rendszerbe, ahol már száz éve minden „pontosan ugyanúgy” történik és csak nagyon kevesek kérdezik meg, hogy miért…, a klasszik mindenkimindenkit-ismer-deénnem – parám, az a jelenség, amivel sokszor szembesültem már, de mindig elfejeltem, hogy hogyan lehet élményekről és érzésekről beszélgetni egy nagyon erősen feladat-teljesítmény orientált kultúrában (meg még ezen kívül az olyan saját apró gyöngyszek, hogy mi van, ha nem értek, nem tudok, nem úgy gondolok valamit, ami rajtam kívül mindenkinek egyértelmű…).
Végeredmény: ahogy egy másik kedves cserkész-barát jósolta: két nap nyűglődés, aztán megszokom a rendszert. Hajaj, de még hogy.
Csupa befogadó közeg, ennek, és a saját szokott lendületemnek valamint újonti lelkesedésemnek köszönhetően még tán egy kicsit túl is integráltam magam (bár ez még jó lehet a hosszútávú világmegváltás projekt szempontjából).
A végére rákaptak a kis lurkók az önismeret ízére, tehát ez is teljesítve (teljesítve!).
Érdekes meglátásaim és új, továbblendítő kérdéseim születtek a cserkész-témával kapcsolatban (pl. olyan dolgokkal kellett gondolati szinten szembesülnöm, mint a fegyelem és fegyelmezés, amely egyébként a saját, ifjúságnevelésről alkotott szótáramban nem szerepel).
Új szálak szövődtek, amelyek a hazatérés-projekt szempontjából nagyon fontosak.
Ja és bónuszként még a keretmese egy izgalmas fordulatának az alapötlete is az én fejemből pattant ki.
A világ egy újabb lépéssel tágabb lett, köszönöm-köszönöm.

intenzív7

Ójaj, hát azt egész lehetetlen leírni, hogy ez micsoda. Induljunk ki onnan, hogy van ez a bizonyos, többször emlegetett pszichodráma. Csoportos önismereti módszer. Az év tíz hónapján egy-egy napot együtt töltünk, eljátsszunk élethelyzeteket, krízist, változást, szorongást, szerelmet, boldogságot, születést, szakítást. Megtörtént vagy meg nem történt beszélgetéseket, vágyott vagy valós kapcsolatokat, űrt, hiányt, többletet, bármit, ami az életünkben elöl van.
Aztán az év végén elérkezik egy hatnapos intenzív együttlét, ami - még a vártnál is sokkal inkább, vagy talán inkább sokkal máshogy, világfelforgatás. A szó legjobb értelmében.
Itt megtörténik, hogy a kérdésedre, amire figyelni szeretnél, besétálnak a válaszok, vagy legalábbis azok a helyzetek, amelyek egy-egy választ hordoznak. Szerepeken, mások kapcsolatainak a megjelenítésén keresztül: arra hívnak meg mások, ami neked a legfontosabb. Egészen hihetetlen.

Ja igen, nekem miről szólt.
Többek között arról, hogy egy év erőlködés és gondolkodás után egyszer csak kikapcsolt az agyam, hogy a sok-sok agyalás helyett végre beengedjem az élményeket.
Aztán még arról is, hogy sok, nagyon sok mindent megengedhetek magamnak,
hogy kipróbálhatok olyan szerepeket, ami sose voltam és sose leszek, de bennem él, és egy apró rész kell belőle, hogy az lehessek, aki vagyok.
Szépségről, nőiségről, bűntudatról, bátorságról, határfeszegetésről, figyelemről, jelekről, felelősségről, közös felelősségről, bizalomról és játékról.
Világtól elvonulás (amibe azért vicces módon egy-két napra bekéredzkedett Demjén Rózsi, a Bikini, egy utcabál és egy aszfaltrajzverseny), magunkra figyelés, Isten sajátságos, alig észrevehető, de mindent megtartó, finom és befogadó jelenléte.

hát, ennyit bírok most leírni, minden igyekezetemmel a közérthetőségre törekedve, de amúgy meg azt mondom, menjetek és próbáljátok ki.

Csak szépen sorjában

Hhhhhát, azt kell, hogy mondjam, még mindig nem tudom, hogy az utóbbi hetek óriási nyaralás-pihenés-kikapcsolódás-elvonulás-világmegváltás-folyama véget ért-e (amikor már azt hinném, vége, megint becsöppen egy-két nap váratlanul jött feltöltődés), de az biztos, hogy ez az egymást érő programokból összeálló forgatag lassan megpályázhatja a kamaszkorom legszebb nyara címet (bár Jersey még mindig felülmúlhatatlannak tűnik, de ki tudja).
Lassan tízen felüli már az érlelődő blog-bejegyzések száma, és mivel a napokban megkaptam a mindig beindító "mért nem írsz blogot" - kérdést, úgy döntöttem, ideje összeszednem magam meg gondolataim, és megpróbálok dobozolás helyett lopva leírni néhány mesét a történtekből.

Szóval egy kis előzetes (hogy el ne felejtsem): ez volt - ez lesz

• Intenzív7
• Álomprojekt sokadszorra
• kcsvk
• bor, jazz, balatonboglár
• barátságosdi
• lélek, test, fotó
• nagyon nagy csend
• népzene, rap, plázatető
  
• anyááááám!
• szégyen és szeretet

szóval jönnek mindezek hamarosan.
türelem.
költözünk...

Közérdekű Közlemény

Ráadásul kettő.
Természetesen egybecsengnek.
Mondhatnánk úgy is, hogy - mint a mesében- a végén minden jóra fordul.
Sőt, emellett még azt is mondhatjuk, hogy a világ nagy folyamatai és a természet ősi jelei ismét egy irányba mutatnak.
Sőt, infantilisen fatalista módon azt is mondhatnánk, hogy a világvége tulajdonképp hepiend.

Ugyanis:
1. Galambirtás lesz. Vagy legalábbis valami olyasmi. Tirrarirra. Persze magyar módra ez is, de ebbe ne menjünk bele (ollé, leírtam az első politikai színezetű blog-mondatomat).

2. VAN ÚJ ALBÉRLET! Mint a mesében. Tulaj hirdetést feladta, 5 perc múlva Klára felhívta, 3 óra 17 perc múlva megnéztük, ez után 4,5 perccel eldöntöttük, ez után 20 perccel visszajeleztünk (nem mi voltunk az elsők!) ez után 2 perccel mi nyertünk, majd három nap múlva, vagyis ma, aláírtuk a szerződést. Ahogy terveztük, Óbuda, kertes, két erkélyes, teljesen külön szobás, cuki konyhával, biciklizhető környékkel.

És hogy a keretes szerkezethez meg a globális összefüggésekhez ragaszkodjunk: ennek tiszteletére egy újabb két dimenziós G jelent meg a régi albérletbe vezető parkoló kövezetén szép szimmetrikusan elterülve, kivasalva, köszöntve a szerződés-aláírásból hazatérő két Hősnőt.

JN2008

Érleltem, érleltem, hát most meg kell születnie. Mielőtt még távolba veszne.
Az idei évi Jókai Napok (az itt már sokat emlegetett szerelmetes színjátszó-fesztivál) több szempontból különleges volt.

• Például mert alig láttam egy-két előadást. Egyszerűen nem jutottam hozzá. Közbejött mindenféle. Szomorú családi esemény, vizsgaidőszak, munkahelyi kötelezettségek. De valahogy nem is érintett ez akkora egzisztenciális földhözcsapással, mint mondjuk a tavalyi helyzet. Valahogy a készülődési szakaszban távolabb éreztem magam az egész fesztiváltól, mint szoktam, nem tudom, miért.
• A bulikban viszont kb. minden másnap ott voltam - ennek következtében ki is fogtam szépen a másnapokat, vagyis arról sikerült hallanom rendszeresen, hogy "tegnap" mekkora nagy parti volt, "ma" meg ennek következtében csendes-ülős-mértékletes matinéhangulat. Szóval hiába akartam magam belevetni, nem nagyon volt mibe. Mondtam is erőteljes hangsúllyal, hogy sssszánalmas, persze igazából jól esett ez is.
• Volt viszont rengeteg újdonság kísérőprogram, hála a Gurigongónak (róluk még később). Például az Öt Perc Hírnév, ahol - este a RÉVben - 5 perc erejéig bárki bármit művelhetett a színpadon. És ahol - ha épp nem akkor is egy másnap van - én is majdnem előadtam a cvekedli-sztorit egy standup comedy keretében. Nem baj, már a felkérés is eleve vicces volt.
• A másik nagy kedvenc újdonság a Flash Mob - vonatozásos éneklés a vásárcsarnokban, kipróbálva az ős-igazi civilséget és alulról szerveződést, mosolyogva meglepődött arcokon, együtt hömpölyögni a többi boldog bolonddal, remekkkk.
• A harmadik nagy kedvenc a kultúrkommandó, melynek csak előkészítésében sikerült résztvenni (például Olasz Pityu hajvágás közben elmond egy Eszterházy-monológot a cukipofa fodrásznéninek ((O.P: "Van egy nő. Gyűlöl". F.N: "Tényleg?" :))
• Még mindig Gurigongo: számomra a Beszt Offf akkor is a Finito. Felolvasószínházban. Bármikor még egyszer.
  
• És még sok minden más. Elnosztalgiázni a Popfesztivál dallamain és szövegein, ami ugyanolyan, mint anno a miénk volt, bőrig áznottan bemenekülni egy régi kapualjba, hazaballagni tesókámmal kettesben éjszaka a mindig egyforma rakparton...
  
• ... megölelgetni egy éve nem látott kedves ismerősöket, belefeledkezni szép arcok bámulásába, belemerítkezni sok-sok szeretetbe, vagy épp szembesülni azzal, hány kedvesfontos ember olvassa ezt itt (és mennyire szeretik - innen a közönségdíj pl a táskás eposznak). Megjelenni öt percre a Visszhang szerkesztőségében és ott előre meg nem fontolt szándékkal körülrajongottnak lenni egy kicsikét híres fotósok és hírhedt tördelők által... egészen megható.
• És ami még igazán tényleg nagyon fontos: elköteleződni a jövőre nézve mindenféle világ- és fesztiválmegváltásra. Mint például az irányba, hogy - bár remek dolog, ha lelkes tizenévesek írnak naiv elemzéseket a fesztiválújságba, de abból hiányzik a hozzáértő lélek (mindkettő egyformán fontos), ezért - jövőre részemről egy nagy visszatérés keretében igenis lelket öntünk beléje, a visszajelzések alapján nagy szükség van erre. Ezen kívül csinálunk sok online felületet, még beljebb visszük a film eszközeit és lesz sok sok flessmob meg kultúrkommandó. Mert az kell. Ezennel tehát a blog-olvasóközönség színe előtt fogadom, hogy jövőre ott leszek teljes lelkemmel, és ennek érdekében rendezem majd jóelőre a szabadságomat (és szakítok a nézetemmel, mely szerint azért vonultam ki a fesztivál-újságírásból, mert ha én 5 perc alatt teleírom, mi marad az ifjú titánoknak és titanilláknak, mert ez egy hülyeség.)
  
• (By the way arra is sikerült rájönni a lelkes álmodozás közepette arról, hogy az egyháznak is milyen jót tenne néhány flash mob, hogy tulajdonképp a Feltámadási Körmenet a legősibb példány: sok ember egy helyen valami olyasmit csinál, ami a többinek meghökkentő, majd egy rövid időn belül eltűnik, feloszlik.)

ihajj, de terjedelmes lett. ezer bocsánat.
jó volt, köszönöm mindenkinek.

terjedelmes táska-történet második epizód, avagy: hogyan állt helyre a világ rendje

Annyit elöljáróban, hogy a Cvekedli-sztori elnyerte a közönségdíjat is (erről bővebben egy későbbi bejegyzésben).
Ez pedig itt - mi más volna - annak a folytatása.
Tehát ott tartottunk, hogy nem tudni, meddig tart a szag. Hátkérem, mára már tudjuk: négy napja véget ért.
Történt ugyanis, hogy mostanában valahogy minden nap ez a bizonyos főszereplő táska volt velem. És nyáron, de általában mindig van nálam baciölő zselécske (ez egy olyan kis üvegcse, benne egy furi, zselés állagú dologgal, abban apró színes szemcsékkel, amivel víz nélkül lehet kezet mosni, mert fertőtlenít, és még vicces is. Leggyakoribb használata enyhén kényszeres esetekben, tömegközlekedés után, gyér higiéniai infrastruktúrájú helyeken, illetve Nagyítós alkalmakon, tekintve hogy az egyik tündésmesternő, Gyöngyőtől kaptam az ötletet).
Ezekben a napokban sem volt másképp, hurcoltam magammal a Gabcsitól ammmerikából kapott pink grapefruitos példányt, mígnem többszörösen azt vettem észre, hogy ha kihúzom a zippzárt, árad ki a pink grapefruit illat, de valami nagyon erőteljesen.
Namondom, győzelem a káposztaszag fölött.
Igenám, de hogy történhetett ez? Ennyire erős illata nem lehet csak úgy. Kutakodtam egy kicsit, hát láss csodát, LECSAVARODOTT A KUPAKJA! És ennek egyenes következményeként, szivárgott, lötykölődött, csordogált a zselécske szépen kifelé napról napra.
Sssssoha nem történt még ilyen, soha. De most mégis.
Szerencse, hogy a zselécske legfontosabb tulajdonsága, hogy elillan, és nem hagy nyomot, nem áztat el és nem is lesz utána ragacsos semmi.
Mondhatni tökéletes. És mindez magától... Igazuk lehet azoknak, akik azt mondják, a világ egy egyensúlyra törekvő rendszer...

jáccunkmájáccunkmá

Emberek, rengeteg sok Jókai Napos szépség van a fejemben-szivemben, csak még egy kicsit kuszák és tombolóak és várhatóan jön hozzájuk néhány, de addig is - mivel mondjátok hogy nem írok túl gyakran - tegyünk egy próbát.
Az elmúlt egy-két hétben láttam nagy blogbajnokoknál az alábbi viccességet, ami leginkább az általános iskolás, küldj egy csokit a borítékon lévő legalsó címre - típusú piramis-gyerekjátékra emlékeztet, de mellesleg arra is jó, hogy kiderüljön, ki mindenki olvas, akiről nem is gondolnánk - például Gorál kolléga, akinél én jelentkeztem be ajándék-kapónak. Merthogy a játék csak láncszerűen terjed.

szal.
A Pay it forward játék szabályai:

1. Csatlakozhat bárki, akinek van blogja.
2. Az első három kommentben jelentkező kézzel készített ajándékot kap tőlem.
3. Az ajándék az elkövetkező 365 nap valamelyikén fog érkezni.
4. Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis maguk is megajándékoznak három embert.

nagy kíváncsisággal várom az elsőhármat, csókoltatok mindenkit, jövő héten sok szép mese várható, addig is menjetek ti is a JókaiNapokra :)

cvekedli

Hát, ha most kéne kiosztani az idei Bridzsitdzsonsz-díjat, akkor ez a történet toronymagasan első lenne. Irrrrtó gáz, de mivel legalább ennyire mulatságos is, úgy döntöttem, kikerülhet.

Szóval. Van minden évben ikszis körben a nagy nemzetközi ünnep, Kati irodavezetőnk születésnapja. Az, hogy ő micsoda ujjongó lelkesedéssel várja ezt a napot, egy külön bejegyzést érdemelne, de most szorítkozzunk az akutális történésekre.
Mivel ugyanebben az ikszis körben viszonylag bevett műfaj a lányos esték tartása is, természetesen összeszerveztük a kettőt.
Új törzshelyünkön, a remek Bástya Bisztróban kezdődött a hejehuja, mindenkinek ajánljuk, csütörtök-pénteken van óljúkendrink akció és fincsiket főznek, és ami a legfontosabb, a személyzet olvassa a vendég gondolatait. szeressük.
Tehát a konfliktus ott kezdődik, hogy az óljúkendrink első harmadánál éreztük, hogy enni is kéne valamit, mert elég nagy a lendület és nem lesz jó vége. Hát mitegyünk, mitegyünk, mivel a régóta vágyott káposztás tészta is szerepelt az étlapon (cvekedli néven), nem kellett sok gondolkodási idő.
De mire az kijött, az éhség már távozott.
úgyhogy mondtam kedves pincérfiúnak, hogy tegye szépen be egy dobozba
és ő tette is
klasszik, éttermi kajabecsomagolós polieszter doboz jött
majd a záróra és egyéb rituálék után
a doboz ment bele szépen a vadiúj és óriási, nagyon trendi kedvenc türkiz mango-szatyromba, majd rögtön ez után feledésbe.
és akkor, a lányok döntése nyomán a margitszigeti szintén szeretett Holdudvarba vettük az irányt, nehogy már táncolás nélkül érjen véget az este.
Táncolás meg is volt, ahogy köll, persze táskástul (és, midőn én mit sem sejtve ugrabugráltam, a cvekedliknek se kellett több, ők is ereszdelahajamat rendeztek odabent)
Jóval később, felszállván a hatos éjszakaira, két ellenőr fogad ott, mint valami ceremóniamesterek vagy felvezetőnénik(bácsik)
Nyúlok bé a táskába, érzem a kezemmel, hogy valami furcsa állagú vesz körül mindent odabent és a káposztaillat sem fogja vissza magát túlzottan.
ojjoj
Szépséges bőrpénztárca kivesz, amit rajta szétkenve szép egyenletesen sok sok cvekedli.
Teljes higgadtság. Mondom az ellenőrnek, nyugodjon meg, semmi probléma nincsen, bérletem viszont van. Kiveszem, megmutatom, ő majd megpukkad a röhögéstől.
Hazatérve még fél órán át sikáltam minden velemvolt elengedhetetlenséget: passion fruit labellót, naptárt, noteszt, levetett karórát, baciölő zselécskét, majd pedig magát a táskát.
Másnap, amikor időpontot próbáltam egyeztetni valakivel, a naptár lapjai közül potyorásztak különleges alakú, szép, préselt cvekedlik.

és hogy a szag meddig tart, azt még ma sem tudni...

jól sikerült rózsás kép és kedvenc rózsás szövegek

“Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.”

(Pilinszky: Sztavrogin elköszön)

A rózsa azt kiáltja: Tűz van!
Élete egy lángolás.
Vörösen izzó szirmai elviselhetetlen hőséget árasztanak. Már csak napjai
vannak hátra: önnön tüzében lobban el, lesz hamuvá, semmisül meg.
S ti, virágbarátok, még gyönyörködtök benne? Ha már oltani nem oltjátok,
legalább köpjetek bele a legközepébe. Aki lángban áll, annak nincs büszkesége;
minden, ami hűsít, életet ment.
És különben is: ami szenved, nem lehet szép.

(Örkény István: Művészsors)

mindenhol, de leginkább sehol

Sok-sok ember van, aki fontos nekem, ez eddig rendben is van.
Velük, mindannyiukkal szeretnék (sok-sok) időt eltölteni közösen - ezzel sincs semmi baj.
Ezért igyekszem is, hol itt lenni, hol ott lenni.
Ennek következtében az történik, hogy futkosok fel-alá (mint egy mérgezett egér, mondja csúnyán a köznyelv).
És a sok-sook számomra fontos ember csak azt észleli az alatt, míg velük vagyok,
hogy jaj, de rossz, hogy csak ilyen kevés időt vagyunk együtt. Nem is beszélve azokról, akikkel ritkábban tudok lenni, mint ők igényelnék, vagy mint én igényelném.

Hát én igazán nem vagyok az a félig üres pohár - típus, és igyekszem is örülni annak, ami van,
de néha, amikor felhangosodnak, egyszerre szólalnak meg ezek a szomorkodások, az kőkemény lelkiismeretfurdalás.
Nem megy ez nekem. Ez a sok helyen levés. Hiába akarom mindet.

Aki tud valami jó megoldást, szóljon.

gelleburok

... és ők repültek...












a DiNaMit képzéssorozat idei évadának 15 madárkája a hétvégén kirepült a kezünk közül. Hogy végleg-e vagy csak egy időre, még nem tudni, reméljük az utóbbit, mindenesetre valamit jól csináltunk, mert nem volt nekik nehéz az elszakadás. Sőt, a mostani, negyedik együtt töltött hétvégére már annyira önállóan működtek, hogy sokszor mintha mi, az úgynevezett képzők, ott se lettünk volna.


Jó volt látni, hogy kicsit felnőttek ez alatt a négy hétvége alatt, vagyis dehogy, sokkal inkább visszanyertek valamit abból az ősi, gyermeki tudásból, ami mindannyiunkban ott van, csak a világ olyan sok koszt, parancsot, tiltást és szabályt terít rá, hogy végül elfelejtjük használni.
Jó volt látni, hogy megízleltek valamit a szabadságukból, a teljes-ségükből, az egész-ségükből.

Gelleburoknak hívták maguk között, ami itt történt (a helyszín, Egyházgelle nevéből eredően).
Próbáltuk őket felkészíteni a burokból való kilépésre és erősíteni, hogy vigyék a kis világaikba, amit itt tanultak és változtassák meg a rendszereket.

De a legjobb (ami számunkra a burok) a stábbal való együttmunkálkodás.
Alázat, tisztelet, a aprócska világmegváltásokban való hit, igazi csillogás.
És a "valamit építünk" élménye. Egészen megborzongató.
Jó volt kimondani, valaha először talán: ez életem egyik legfontosabb célja, otthon építeni valami ehhez hasonló csodát.
Jó volt megélni, hogy sokan nézünk egy irányba, hogy fontos emberek támogatnak ebben.
Hála illet mindenkit, akivel ebben a mesében együtt álmodunk.

ha hiszünk a jelekben...

... akkor költözés lesz hamarost.
aki régebbtől követi a blogot, tudhatja, hogy Budapest bármely kerületének, illetve akár más városnak is (Velence például) helyben kiállítom a végleges élhetetlenségi bizonyítványt, ha az utcán szembejövő DöglöttGalambok száma meghaladja a kritikus szintet. Az élő galamb is számít persze, de a DG, az tízszeres szorzót kap.
Nos, a múlt héten a Práter utca is meglépte ezt a szintet sajnos, ma pedig egy bravúrosat duplázott ugyanaz a parkoló (na jó, csak másfél-szereset, mert a mai már nem volt egész, sőt). Szóval konkrétan rettenetes. A lomtalanítás se volt semmi, akkoriban olyan volt a környék, mintha egy háromdimenziós dokumentumfilmben mászkálnék, na de ez überel mindent (főleg hogy ma még egy nagyon használt műpelus is hevert nem messze a szebblétre szenderült állattól).

A galamb a legundorítóbb lények egyike, nem is értem, miért kap sokszor olyan előkelő helyet szimbolikus értelemben...

Tehát most már teljes biztonsággal kijelenthetjük: albérlet-keresés van. Nagyon.
Budán, napfényes helyen, különnyíló szobákkal.

Higiénikus vagy környezettudatos?

A téma egészen egyszerű: zsebkendő. Kezdetben volt ugye a kicsi, színes, rumcájszos, később hupikék törpikés, később kicsit nagyobb, hímzéses mintás vagy csíkosszélű. A zsebkendőn tanultam vasalni, mert azt könnyű volt, de akkor is sokat kellett gyakorolnom, hogy szép egyenesre ki tudjam húzni a szélét. Meg emlékszem, milyen hosszas filózás volt nekem az oviban, hogy mi otthon úgy tanultuk, a közepében kell kezdeni az orrunk belefujkálását, a Timi meg a sarkán kezdte és onnan ment szép szisztematikusan tovább.
Aztán később nagy pillanatoknak volt tanúja, amikor fontos és fennkölt zongorahangversenyek kulisszái mögött szorongva törölgettem bele a kezem, később pedig, amikor már vagányabb (sic!) lettem, bevittem, és a klaviatúrát is végigtöröltem vele ország-világ előtt.
Aztán jött a mondás, hogy nem egészséges, ha a használt zsepi tartalmát cibáljuk magunkkal mindenfelé, használjunk inkább eldobhatót és dobjuk is el minden fújás után.
Aztán jött a mindenféle illatos, három, sőt négyrétegű, sőt, a nemzetközi lányos köznyelvünkben sírózsepinek nevezett, romantikus amerikai filmek hangulatát idéző dobozos. Meg a magyar termék mézes-mandulás.
Ésbizony a zsepi is besorakozott azon termékek közé, amelyekkel aprócskán megajándékozhatjuk magunkat.
Nade. Mi a helyzet a környezetvédelemmel? Mennyimennyi szemetet termel az egy fújás után eldobott papírzsebkendő? És mennyimennyi méreganyagot lélegzünk be jóillat gyanánt?
Nahát!
Mostanában, sok mindennek hála, otthonra is csepegtetem be a kis környezettudatos filozófiákokat, így került szóba az "igazi" zsebkendő kérdése is, ennek kapcsán a címben megfogalmazott dilemma. Hogyakkormost hogyisvan.
Öcsém bölcsessége mindennél jobb összefoglalás:
"Azt azért nem gondoltam volna, hogy az egészségsznobizmusnak is vannak irányzatai..."

munka vagymi

Olvasok (illetve idő híjján inkább olvasgatok) egy könyvet, amit babaváró-ajándékba vettem (biztos források ajánlották), de mielőtt átadnám (van még idő), gondoltam, elolvasom, hogy képben legyek, hogy mik is a bizonyos tanok.
Még nem tartok igazából "fő mondanivalónál", ezért nem is írok címet meg szerzőt (gyanítom, hogy később fogok még írni róla), a lényeg, hogy egy észak-amerikai nő ír a venezuelai dzsungelben szerzett élményeiről. Van egy rész, ami a munkáról szól, ez kattog már néhány napja a fejemben. Hogy elég ütős legyen, szó szerint fogok idetenni részeket.

"Ha a kenu kilendült oldalra, olyan dögnehéz volt, hogy többször is odapréselte egyiküket- másikukat a sziklához, mielőtt a többiek el tudták volna mozdítani... Ketten, a két olasz, láthatóan feszültek voltak, minden percben kiborultak, és ahogy az olaszok szoktak, megállás nélkül káromkodtak. Eközben a többiek, az indiánok remekül érezték magukat. Csak nevettek a kenu ormótlanságán, és mókát csináltak a küzdelmből, két nekifeszülés közt lazítottak egyet, nevettek a horzsolásaikon, és azt találták legviccesebbnek, amikor az imbolygó kenu maga alá szorította hol az egyiküket, hol a másikukat... Mindannyian ugyanazt a munkát végezték, megfeszültek az erőkifejtéstől és érezték a fájdalmat. Tehát azonos helyzetben voltunk, kivéve hogy minket a kultúránk arra kondicionált, hogy a körülmények ilyen állása mellett megkérdőjelezhetetlenül rosszul kell éreznünk magunkat, és egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy másképp is tehetnénk. Az indiánok sem voltak tudatában választási lehetőségüknek, ám ők igen derűs hangulatban voltak, élvezték a bajtársi hangulatot és persze nem szorongtak napk óta, hogy milyen nehéz dolguk lesz."

"... a jekána indiánok szókincsében nem létezik kifejezés a "munká"-ra ... Voltak kifejezéseik minden olyan tevékenységre, ami beletartozhat a munka fogalmába, de nem volt rá egy általános összefoglaló kifejezésük."

"Nekik azonban nem volt késztetésük a fejlődésre, mivel nem éreztek semmiféle szükséget vagy kényszert rá, hogy változtassanak az életvitelükön."

"Óvatosan keltek át a patakon egy "hídon", ami egyetlen vékony fagerendából állt, és egyenkénte harminckilós súlyokat cipeltek a hátukon, mikor egyiküknek eszébe jutott egy vicc. Az illető megfordult a gerenda közepén, elmondta a történetet a mögötte állóknak, majd ment tovább, s a társaival együtt jóízűt kacagtak... Hasonló volt az a szokásuk is, hogy ha az éjszaka közepén egyiküknek eszébe jutott egy vicc, elmesélte, bár mindenki mélyen aludt. Volt, aki hangosan horkolt, de mindenki azonnal felébredt, nevetett egyet és pár másodperc múlva aludt tovább, jóízű horkolással. Nem érezték azt, hogy az ébrenlét bármivel kellemetlenebb lenne, mint az alvás..."

Leginkább a vastagon szedettek foglalkoztatnak. Hogyisvanez munkával, fejlődési kényszerrel, alvással. Amint alakul valami új, ideírom. Addig is várom a kommenteket...

borzasztó, milyen emberek vannak

Nem is gondoltam volna, hogy milyen vicces a fenti mondat alanyának lenni egy egyébként abszolút hétköznapi hétköznap reggelen.
Klasszikus munkábamenet, reggel háromnegyed nyolc, kilences busz. Sőt. Nyolcvanhármas trolipótló (aki járatos arrafelé, tudja, mi a minőségi különbség). Telefonnal a kézben szállok föl, talán épp smst írtam, hogy (megint) később érek be dolgozni, szintén a megszokott méretű tömeg, préselődünk, préselődünk. Sikerül eljutni a két ajtó közöttig, egy ablakra néző állóhely boldogságával meredek tovább a reggelbe, persze a mindig mozizó hatodik érzéket nem kikapcsolva.
Egyszercsak megcsap, hogy az "alattam" elterülő két szembeforduló ülésen egy középkorú (és minden más szempontból is közép-...) hölgy, valamint egy koravén lányka arról diskurál, hogy milyen ostoba emberek vannak, akik kezükben a telefonnal szállnak fel a tömött buszra... "Szinte kínálja, hogy ellopják" - a jóízű méltatlankodás egyre csak fokozódik, ha jól emlékszem, még cüccögtek és sóhajtoztak is hozzá.
Hát mondom, tényleg szörnyű.
Nade sebaj, nem rázott meg az eset annyira, én ezentúl is hirdetem rendületlenül, hogy a világ nyomokban társadalmi bizalmat tartalmazhat.
Tessék kérem, lehet csatlakozni!

szépségszalon

Mindig is szerettem az olyasmiket, mint sminkvarázslás, szépségápolás, lányos kacarászással fűszerezett esték ex-mártonos-örökbarát társaságban, esküvői készületek, ihaj!
Hát ha még ez együtt is van, az tényleg mese.
Gabink, aki akár a Sminknek Ellenálló Természetes Szépségek klubjának elnökasszonya is lehetne, férjhez megy, úgybizám. Ki máshoz, mint a Természetes Szépségeket Pártolók Érdekvédelmi Szövetsége elnökéhez, persze.
Az, hogy mégis hogy lett tervbe véve, hogy kapjon némi make upot, nem is tudom, hogyan adódott, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én leszek a Tett felkért Elkövetője.
Ennek következtében immár a második estére változott a szoba szépségszalonná és vette kezdetét a végtelennek tűnő alkudozás és mármár szektás térítésre hasonlító győzködés szemkontúr, árnyalatok és színes púderek szükségességéről. Iszonyú vicces nevetés közben szemkontúrral vagy ugrándozó pillák spirálozásával próbálkozni, miközben hátulról is legalább ketten figyelnek lélegzetvisszafojtva.
Végül egy nagyon finom verziónál maradtunk, aki ismeri Gabi kuncsorgási tehetségét, az tudja, milyen lehetett a folyamat.

sőt.
sőtsőtsőt.
Gabi élete első szemöldök-igazításán is átesett.
Önkéntesen.
Ez azért büszkeség.

döbbenet

hát kérem, az a nagy és szomorú valóság, hogy ma, 2008 tavaszán, nem lehet úgy végigmenni egy átszállással a práter utca 65-ből a blaha lujza térig, hogy az ember ne találkozzon legalább egy olyan mentálisan sérült (beteg, fáradt, gyenge, zavarodott stb.) állampolgárral, aki nemcsakhogy vizuálisan és empatikusan nyújt elszomorító élményt, hanem konkétan cselekszik is.
Cselekszik értsd: kiabál, beszél magában, beszél másokhoz, furcsa mozdulatokat tesz, megszólít, megbámul és még sorolhatnám.
Elképesztő ez. Bőrünkön érezni az életszínvonal zuhanórepülését, némi tehetetlenség-érzettel és a mocskos galambok által felfokozott undorral körítve.
A blaha aluljáróban minden reggel szemkontaktus-harcot vívni újságmutogató kollégákkal
A villamoson kerülni az emberek tekintetét, de főképpen az érintését
A kapaszkodó oszlopon pihenő kézfejeden érezni egy hajléktalan forró lehelletét
brrrr
"magyarország azén hazám, budapest a fővárosa" - énekli az amorf ördögök
hát tegyen mindenki a maga belátása szerint, de ez valami mélységesen életenergia-leszippantó

a bkv-sztrájk azért volt jó, mert abban az időben legalább ezek a buszosvillamosos élmények elkerültek...
hajrá budapest!

valamit muszáj írnom ide

kedves olvasók,
szeretettel jelentem, hogy én vagyok a legtürelmetlenebb
márminthogy nagyonnagyon szeretnék írni már soksok szép és kevésbé szép posztot ide
csak az élet egy kicsit sűrű mostanában
(kac-kac, mondják most bizonyára, akik ismernek)

úgyhogy most jobb híján rittyentek ide egy kis előzetest
tehát
az alábbi írások várhatók itt az elkövetkező néhány napban:

• távgyógyító. rövid kis szösszenet egy speciális módszerrel dolgozó specialistáról, körítve az egészségügy helyzetéről szóló savanyúkáposztával
• döbbenet. tárgyilagos beszámoló, melyben a szerző arról siránkozik, hogy magyarország életszínvonalának csökkenését a bőrén érzi nap mint nap, főként a reggeli békávézáskor
• paradigmaváltás. avagy láthatáron egy merőben új táplálkozásfilozófia

na ezek lesznek, remélem hamarosan
addig is ajánlom Vámos Miklós Öt kis regény c. könyvéből az elsőt.

csók

az alvásról

A félreértések és a sznobizmussal vádaskodás elkerülése érdekében elmondom az elején töviről hegyire, hogy Máraiban leginkább, mindennél jobban a címadását szeretem. Úgy tud címet adni,
hogy ha ezt a kottát követi az ember, légyen akármilyen bugyutaság is az írásának témája, garantáltan, hogyúgymondjam ab ovo bölcsességnek fog hangzani (teszemazt "A fehérnemű-vasalás értelmetlenségéről").

Nostehát.
Nemrégiben kiderült egysmás a zegészségemről vagyishát kiderülőben van, aminek kapcsán utánaolvastam néhány dolognak, és amikre bukkantam, azok közül néhány felborogatott az életben eddig alapténynek számító igazságot (úgymint például az elválasztott táplálkozás hatékonysága, amiről persze ilyenkor, a húsvéti ételdömpingben egészen hiteltelen írni, de mindegy is).
Valamint érintettek témákat, amikről eddig nem nagyon vettem tudomást.
Úgymint az alvás funkciója is.
(mindehhez muszáj tudni, hogy mi, Molnárok, köztudottan a kognitív disszonancia redukció feketeöves nagymesterei vagyunk, vagyis sokmindenre képesek vagyunk, hogy a magunk igazához alakítsuk a világot).

Tehát a nagy bölcs leírások kerek perec kimondták, hogy az alvás valami elengedhetetlen fontosság az élethez, mert a testünk sejtjei tényleg ekkor regenerálódnak, és aki nem alszik eleget, és főleg nem éjfél előtt, az búcsút inthet a regenerálódásnak és tárt kapukkal várhatja a megbetegedést.
El is határoztam ennek örömére, hogy muszáj lesz az életemet a saját tempómhoz igazítani, vagyis ami belefér egy napba, az belefér, ami meg nem, azt - a korábbiakkal ellentétben - elengedjük.
Ez ment is, míg mínusz sokból a minimum pihentségi szintre aludtam magam. Azóta meg jönnek a sok lehetőségek, kínálkoznak sorban: bepótolni mindent, ami hónapok óta elmaradt, írni, olvasni, másokkal találkozni, filmet nézni, falni a szépirodalmat...
És ilyenkor csapdos a dilemma: annyi fontos dolog van ebben a rövid életben, miért épp alvással tölteném a nyugodt és békés éjszakai órákat?
de ha nem azzal töltöm, zombi leszek.
de ha nem olvasok szépirodalmat, kultúrzombi leszek.
de ha nem...
de ha nem...
nemtom, hogy kell ezt jól.

(várom az okos kommenteket...)

még egy húsvétos

még egy, ajándékba kapott húsvéti mélység
köszönet érte Dalmának...

Dsida Jenő
Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.


Misztrálos előadásban meghallgatható itt.

húsvétra várva

van a húsvét-várásban valami felüdítő, mélyre belélegzett tavaszillat, amitől minden sejtünk felujjong, hogy van remény :)
megcsapott már idén is néhányszor, hála Istennek.

a húsvétra készülés nem sikerült sajnos igazira, de talán a nagyhét meghozza majd a mélyülést.

Van egy vers, Pilinszky, abban benne van minden, amit érezni szoktam ilyenkor.
A húsvét nagyobb ünnep nekem, mint a karácsony. A földkerekség legnagyobb ajándékának ünnepe. Egyszerre félelmetes és felszabadító.
Csupa szorongás is, amit érzek - gyermeteg, buta gondolatkísérlet, de mégis mindig valós félelemként jár át: mi van, ha Krisztus idén nem támad föl, nem lép ki a sírból és elveszítjük őt örökre?
Aztán elgondolkodom ezen, mit jelent elveszíteni, visszakapni, hinni és kételkedni.
És azután Krisztus feltámad. újra meg újra.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

fülről fülre

Hátazúgykezdődött, hogy egyszercsak írt Timi, hogy vegyem meg neki aztabizonyos Szájról szájra c. albumot. Én, mit sem sejtve felvettem a teendők listájára, hogy majd...
Már korábban, meg ezek után is többfelől hallottam, hogy Szalóki Ági valami jófajta zenét csinál.
Szintén mindeközben, valami teljes mértékben kiakasztó (taccsra tevően jó, világot felforgató, a Nagy Sírást előhozó) program után keresgélve, elkezdtem nézegetni a MüPa programját.
Aholis megtaláltam a Szájról Szájra lemezbemutató koncertjét.
Amire nem tudtam elmenni.
De elküldtem egy kollégát csupa jóindulatból.
Aki épp aznap tervezett oda menni, csak egy másik koncertre.
De végül sikerült átirányítanom.
És hát beleszeretett.
És megvette a lemezt.
És hallgatjuk azt azóta is, újra meg újra, úgyszint beleszeretve.

Olyan muzsika ez, ami valami nagyon mélyen, az emberségünk legszebb csodáiból fakadó, mindannyiunkban élő húrokat penget, tiszta szépséggel, csöndes, édes fájdalommal, és mindent legyőző, erős életszeretettel.

Fantasztikus hangszerelés, a három lány csodaszép, különleges hangja, igaz népzene, meditatív mélységekkel. Hogy az ember meghallgatja, és nem talál rá szavakat, vagy csak egyszerűen nem tud megszólalni, mert a zene tisztasága után otrombának hatna bármilyen szó.
A Sem eső a kedvenc. Menyasszonyos, ifjúságtól búcsúzós, anya-lánya kapcsolatról is szóló csoda.
Olyan, ami kihozza a régen várt Nagy Sírást.
remélem
hamarosan

én és a dm

még a hajdani sokkal aktívabb nagyítós időkben, kedvenc tündér-barátosnékkal alakult ki a szokás, hogy önmagunk alkalmankénti megjutalmazása céljából különféle kényeztető illatszerbolti termékeket vásárolunk, amikor a lelkünket kellően rászorultnak érezzük az ilyenfajta, némileg mesterséges ajándékokra.
ebből a "szakmai körből" származik néhány nagy kedvenc termék, ami azóta már a mindiglegyennálad kategóriába tartozik, úgy, mint például a baktériumölő zselécske vagy a babatörlőkendő, de ennek a hozadéka még nagyon régről a parfümmel megbolondított paraffin-olaj (amiből egy modulattal a parfümünkhöz illő testolajat varázsolhatunk), és ennek egy különleges ágazata a korábban már emlegetett mentolos ajakbalzsam is.
szóval, leegyszerűsítve a témát, ha már nagyon rossz a kedvünk, vagy ha úgy érezzük, hogy megérdemlünk valami fincsit (ami nem hizlal), akkor bevetjük magunkat egy drogériába (szigorúan dm) és felfedezünk valami merőben újat.
péntek délután, keresve, hogy mi hangol rá jobban a vizsgaidőszak utáni felszabadultságra, tettem egy ilyen kört.
ebből született meg például a gránátalma-korszak két új felfedezettje,
az oliva-gránátalma testvaj,
és a passion fruit labello is, amelyről előre megfontolt szándékkal abban a hitben élek, hogy szintén gránátalma, s az igazságoz tartozik, hogy nem az, de mindegy is.

Mindkettőt nagy bizalommal ajánlom.

Vagy a szintén Aldo Vandini kézmaszk,
illetve a régi nagy kedvenc pumpás kamill kézápoló krém.

És ami még segíthet legutóbbi tapasztalataim szerint az ilyen tavaszváró depis délutánokon:
felfedezni egy új babatörlőkendőt
venni valami garantáltan ökobio étel-terméket
vagy egy fogkefét, szigorúan esztétikai szempontokra hagyatkozva (utóbbi nagyon jól sikerült legutóbb, talán életem legszebb fogkeféjére találtam).
És ha még mindezek mellé egy parfüm, netán valami dekorkozmetikum is becsusszan a kosárba, semmi sem állíthat meg a felvillanyozódástól... :))

csak rendelésre

Ha volna olyan vetélkedő, hogy ki tudja a legtöbbször kimondatni egy nap alatt számára idegen emberekkel azt a szót, hogy "rendel", akkor azt ma megnyertem volna. És még csak nem is mentem vendéglátóipari helyekre.

Merugye így jár az ember, ha 20 perc alatt akar ajándékot venni. Könnyen-gyorsan ajándék, na persze.

Babakönyvet kerestem ma, szóval kisbabás szülőknek szánt, jó szemléletű irodalmat. Onnan már viszonylag sok lépést sikerült megtenni, hogy a Mérei-féle Gyermeklélektan a tuti, felkutattam-lekérdeztem megbízható ismerősöket, s ezzel felvértezve az Animula pszichológiai könyvesboltba vettem az irányt, gondolva, hogy ott aztán a babapszichó kánaán vár rám.
A könyvesbolt önmagában eleve megér egy misét: a hely mérete, az eladóbácsi, a számítógép billentyűzete, a szag...
Szóval belépek tudván, hogy van még 14 percem, mondom is, hogy mire gondoltam. Hát az nincs, sajnos csak rendelésre tudjuk szállítani. De a zavart leküzdendő talál egy másikat (Bölcsek a bölcsőben), hogy az talán elnyeri tetszésemet. Én nem adom fel, kérdezek tovább. Sajnos, az elfogyott, de rendelésre pár napon belül tudunk hozni. Nekem pár percen belül kell, mondom magamban, s kérdezem tovább. Becsületemre legyen szólva, az összes valamirevaló baba-szakirodalomból fel voltam készülve (sőt még azt is tudtam, hogy mit nem szabad megvenni), soroltam is őket szorgalmasan. És mi a válasz: rendelésre. A végén még kérdeztem néhány szépirodalmat és egy önismereti csoportokról szólót, ezek sem voltak meg - itt kezdtem azt hinni már, hogy az a rengeteg könyv, amit a polcon látni vélek, nincs is ott, mert ha az eddig végigkérdezettekből semmi nincs, akkor vajh mi van...
Nade sebaj, végül azért csak vásároltam valamit, s az irodába tartván még megálltam egy CD-boltban, hátha megvan nekik a napok óta hajkurászott Szájról szájra-album.
És hát mi volt a válasz?
... igen.
Esetleg rendelésre.