A következő címkéjű bejegyzések mutatása: színházas. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: színházas. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, június 11, 2013

Biológiai óra

Régebben a vizsgaidőszak végére rezonált rá így a belső órám, sok évvel az egyetem befejezése után is: amikor elérkezett az az idő, onnantól a munka sem ment már rendesen, mert átálltam arra, hogy nyár van, szammertájm és henye. 

A Jókai Napokra szintúgy minden évben bekapcsol a legeslegbenső jelzés.
ma éppen mélyről jövő, mélyben csörgedező szomorúság, hogy távol vagyok
a meg-megcsapó illat, jókainapok-szag
az emberek sodrásának érzése a bőrömön, amikor várakozunk egy előadás előtt a véemká-lépcsők alján
régnemlátottak szeretetteljes ölelése
lapzártaérzés
tárgytalan szerelem lüktetése
meg ezek a szokottnál is fennköltebb (fennebb költ?) szavak, amiket most kompenzációként ideírok



nehéz az életben válogatni, nemet mondani meg igent, és aztán viselni a nemetmondás meg az igentmondás következményeit.
nehéz nem-mindenhol-ottlenni
és legfőképpen nehéz elfogadni, hogy nélkülem is van élet.
node.
majd jövőre. 
de akkor nagyonnagyon.
ámen.
és áldás a fesztiválozókra!
mindenesetre. 
a sírósakra és a nem-sírósakra is.

péntek, december 03, 2010

alig hitted hogy egyszer ez is eljöhet még

Vanugye a mi kis playback-társulatunk, a Még 1 Mesét Akciócsoport.
Egy véletlen hozott össze minket, ezen nincs mit tagadni.
Aztán jól úgy maradunk, mert beleszerettünk a műfajba, és hát kicsit egymásba is.
Aztán jött sorra a sok szép felkérés, hogy csak kapkodjuk a fejünk.
És most végre - mire meg is értünk hozzá annyira, hogy jó lehessen - összejön az a régóta dédelgetett álmunk, hogy egy olyan előadást rendezzünk, ahol a hozzánk legközelebbiekkel, barátokkal osztozhatunk az élményben.
Kedves olvasók, gyertek el, ha tudtok. Örülnék Nektek.
(részletekhez képre katt)



szerda, február 25, 2009

imprófeszt

Az imprófeszt a hétvége egyik jeles, fergeteges élménye volt (a többiről külön írás hamarosan, annyi van, hogy alig bírjuk feldolgozni, sőt, aljas módon előtörnek komoly szakmai tréningtartás közben, mások számára érthetetlen, de visszafoghatatlan mosolyt varázsolva az arcomra, kívülről elég bizarr lehet, ezért is ki kell írni gyorsan).

Node.
Csinált a HomoDram Imprófeszt. Az imprófeszt az olyan, hogy összejön rá sok-sok lelkes színjátszó, négyes társulásokba verődve és mindenféle rögtönzéses, kreativitás-túláradást és nem kevés önfegyelmet igénylő feladatoknak vetik magukat alá, egymással versengve, néhány kevéssé ártalmas zsűritag kíséretében.

Voltak vicces feladatok - kölcsöntárggyal, kölcsön-mondattal, rúzs-gyufa-cigi funkción túli felhasználásával, 75. másodpercben felhangzó zenével, ferrgeteges. Egyedül a képről 30 másodperc alatt vers-írós játékot nem szerettük annyira, mert fölöslegesen szorította ki az akciót a színről elég hosszú időre, és nem hozott helyette akkora élményt sajnos, sőt...

Olyan volt nézőként, mint végigülni(!) Besh o Drom koncertet a véemká nézőterén vagy a Népzene Ünnepét a MüPában - ott van a bugi a lábadban és esz a fene, hogy csak inkább játszhatnál. Mindenféle friss-imprós élmények után igencsak szuicid döntés a nézőteret választani.
Nademajd jövőre, semmisemállíthatmeg!

És most teljesen szubjektíve:
legnagyobb kedvenc kategóriában továbbra is holtverseny: Panyi Zoli, Juhász Laci
legvalószerűtlenebb zsűritag Vlado Sadílek
leglegleg műsorvezető Tóga

és akik hiányoztak, de nagyon: Zselé, tesóm, Mikilaci, valamint Emese persze.

Több tényszerűséget igénylők számára beszámoló még Jürgennél meg a Gurigongón.
Képek meg majd Csambinál.
Addig is lopok tőle ide egy fotót, ni:

hétfő, június 30, 2008

JN2008

Érleltem, érleltem, hát most meg kell születnie. Mielőtt még távolba veszne.
Az idei évi Jókai Napok (az itt már sokat emlegetett szerelmetes színjátszó-fesztivál) több szempontból különleges volt.
  • Például mert alig láttam egy-két előadást. Egyszerűen nem jutottam hozzá. Közbejött mindenféle. Szomorú családi esemény, vizsgaidőszak, munkahelyi kötelezettségek. De valahogy nem is érintett ez akkora egzisztenciális földhözcsapással, mint mondjuk a tavalyi helyzet. Valahogy a készülődési szakaszban távolabb éreztem magam az egész fesztiváltól, mint szoktam, nem tudom, miért.
  • A bulikban viszont kb. minden másnap ott voltam - ennek következtében ki is fogtam szépen a másnapokat, vagyis arról sikerült hallanom rendszeresen, hogy "tegnap" mekkora nagy parti volt, "ma" meg ennek következtében csendes-ülős-mértékletes matinéhangulat. Szóval hiába akartam magam belevetni, nem nagyon volt mibe. Mondtam is erőteljes hangsúllyal, hogy sssszánalmas, persze igazából jól esett ez is.
  • Volt viszont rengeteg újdonság kísérőprogram, hála a Gurigongónak (róluk még később). Például az Öt Perc Hírnév, ahol - este a RÉVben - 5 perc erejéig bárki bármit művelhetett a színpadon. És ahol - ha épp nem akkor is egy másnap van - én is majdnem előadtam a cvekedli-sztorit egy standup comedy keretében. Nem baj, már a felkérés is eleve vicces volt.
  • A másik nagy kedvenc újdonság a Flash Mob - vonatozásos éneklés a vásárcsarnokban, kipróbálva az ős-igazi civilséget és alulról szerveződést, mosolyogva meglepődött arcokon, együtt hömpölyögni a többi boldog bolonddal, remekkkk.
  • A harmadik nagy kedvenc a kultúrkommandó, melynek csak előkészítésében sikerült résztvenni (például Olasz Pityu hajvágás közben elmond egy Eszterházy-monológot a cukipofa fodrásznéninek ((O.P: "Van egy nő. Gyűlöl". F.N: "Tényleg?" :))
  • Még mindig Gurigongo: számomra a Beszt Offf akkor is a Finito. Felolvasószínházban. Bármikor még egyszer.
  • És még sok minden más. Elnosztalgiázni a Popfesztivál dallamain és szövegein, ami ugyanolyan, mint anno a miénk volt, bőrig áznottan bemenekülni egy régi kapualjba, hazaballagni tesókámmal kettesben éjszaka a mindig egyforma rakparton...
  • ... megölelgetni egy éve nem látott kedves ismerősöket, belefeledkezni szép arcok bámulásába, belemerítkezni sok-sok szeretetbe, vagy épp szembesülni azzal, hány kedvesfontos ember olvassa ezt itt (és mennyire szeretik - innen a közönségdíj pl a táskás eposznak). Megjelenni öt percre a Visszhang szerkesztőségében és ott előre meg nem fontolt szándékkal körülrajongottnak lenni egy kicsikét híres fotósok és hírhedt tördelők által... egészen megható.
  • És ami még igazán tényleg nagyon fontos: elköteleződni a jövőre nézve mindenféle világ- és fesztiválmegváltásra. Mint például az irányba, hogy - bár remek dolog, ha lelkes tizenévesek írnak naiv elemzéseket a fesztiválújságba, de abból hiányzik a hozzáértő lélek (mindkettő egyformán fontos), ezért - jövőre részemről egy nagy visszatérés keretében igenis lelket öntünk beléje, a visszajelzések alapján nagy szükség van erre. Ezen kívül csinálunk sok online felületet, még beljebb visszük a film eszközeit és lesz sok sok flessmob meg kultúrkommandó. Mert az kell. Ezennel tehát a blog-olvasóközönség színe előtt fogadom, hogy jövőre ott leszek teljes lelkemmel, és ennek érdekében rendezem majd jóelőre a szabadságomat (és szakítok a nézetemmel, mely szerint azért vonultam ki a fesztivál-újságírásból, mert ha én 5 perc alatt teleírom, mi marad az ifjú titánoknak és titanilláknak, mert ez egy hülyeség.)
  • (By the way arra is sikerült rájönni a lelkes álmodozás közepette arról, hogy az egyháznak is milyen jót tenne néhány flash mob, hogy tulajdonképp a Feltámadási Körmenet a legősibb példány: sok ember egy helyen valami olyasmit csinál, ami a többinek meghökkentő, majd egy rövid időn belül eltűnik, feloszlik.)
ihajj, de terjedelmes lett. ezer bocsánat.
jó volt, köszönöm mindenkinek.

szerda, január 30, 2008

Márai és Martin Huba



Ennek az előadásnak (Szlovák Nemzeti Színház) köszönhetően értettem meg, hogy miről is szól A gyertyák csonkig égnek. Szép, mélységes férfi-lélek-történet.

Ezen az estén (január 26 szombat) újra meggyőződtem róla, hogy Martin Huba igazi nagy művész. Az a fajta, aki tiszta és egészséges tud maradni az alkotás hevében is.

Ez alkalom (szlovák, nemzeti, színház a magyar, kisebbségi, színházban magyar szerző művét játssza szlovákul) tanúnizonyság volt arra, hogy van még remény nemzeti kulturális kérdésekben.

És ez a találkozás (bár ez már egy más téma) arról is meggyőzött, hogy lehetünk a barátaink barátainak a barátai épp úgy, mint ahogy ők egymásnak.

Valamint, hogy ha egyszer újságíróskodni akar az ember és kiírja magából frissen a nagy élményt, akkor már nehéz lesz egy másik helyen újat, mást mondani.

így jártam :)

kedd, január 08, 2008

szeressük

Visszaolvasva az évvége pár utolsó bejegyzését, rájöttem, túl sok volt benne a negatív hozzáállás,
úgyhogy következzék most egy ad hoc, Teljesen Véletlen Sorrendű lista mindazokról a dolgokról, amelyek 2007-ben elnyerték a szivemcsücske-díjat...

Tehát: a tavalyi év tapasztalatai alapján nagyon szeressük

Alessandro Baricco Selyem c. könyvét (köszönet Gulyás Petinek)
A Pestós Tésztát (köszönet Vikinek)
A Hétköznapi Mennyország c. filmet
A krétai nyaralásunkat
A Jókai Színház Karamazov testvérek - előadását (köszönet Martin Hubának és a társulatnak)
Az adventi lelki készülést (köszönet érte Klárának és a Jóistennek)
A valaha volt West Balkánt
A radványi dunapartot
A Művészetek Völgyét
A Bárka Színház Hamlet előadását
A 90 napos diétát (tényleg!)
A Diákhálózat DiNaMit programját és az összes lelkes önkéntesét meg csoporttagját.

A dobogókői vicces családi túrázást
A Komp Fesztiválos csoportvezetést Andival (kösz Gorálnak, Máténak, az összes csoporttagnak, de főleg Andócnak)
A rózsaszirmos fürdőzést (köszönet érte Mamának)
A télre megmaradt mazsolaszerű szőlőfürtöket (köszönet Apunak)
A Jókai Napokat,
A Bailando c.
táncos jótékonysági műsort,
A Petőfi Rádiót
A Gilmore Girlst
A jégsalátát.

Szabó Magdát
Polcz Alaine-t
A Besh o Drom együttest
Péterfy Borit
Zuzka Smatanovát
A LUX Aeterna új albumát (ezekért kösz Timinek)
A No Name együttes Čím to je c. számát (kösz Csundinak).

A kilences buszt
A kilátást a Közgáz új épületéből
Parti Nagy Lajost
A mentolos ajakbalzsamot (köszönet Editnek)
Kálloy Molnár Pétert a Kövek a zsebben-ben,
a Balaton illatát koraeste,
Lázár Ervin meséit bármikor
a spontán ünneppé vált közös családi vacsorákat, ebédeket (köszönet érte a családnak)
és a szilveszteri hálaadási misét.

sok mindent kihagytam, ezekről majd jövőre írok.
ajánlom magamat :)))

kedd, június 19, 2007

jókainapok

Na hát kedves barátaim, elérkezett végre a várvavárt fesztiválosz.
itt van a sok szép szeretett ember meg én is velük
és mivel nincsen már annyi erőm, hogy kétfelé írjak, az újságba is meg ide is, ezért a Visszhangba írott kis szösszeneteimet felpakolom ide némi kommenttel, hátha abból is lehet élvezni ezt-azt, anélkül, hogy a konkrét előadásokat láttátok vón.


Nyitónap

Hétfő: 19.00 – Jókai Színház,
Ünnepélyes megnyitó
Toepler Zoltán: A látszat dzsal - bohózat(Bárka Színpad, Léva)
rendezte: Tóth Gábor
22.00 – RÉV, Fesztiválklub
A Gurigongó Symposium felolvasó színháza

Így készült…

Vannak az évnek napjai – nevezetesen a nagy ünnepek, amelyekre hetekig készül az ember testileg, lelkileg. Néha a születésnap is ilyen. Ebbe a sorba lép a jókainapok is részemről – május elseje óta hordozom a szivemben a gondolatot, hogy egyszer eljön, és valami egzisztenciális szintű mélységekben fájt, amikor kiderült, hogy nem tudok minden nap itt lenni…
Szóval, az ünnepléshez néha fontosak a tárgyak és a ruhák is. Egy latyakos januári szombat délelőttön, újdonsült PriorPlázánkban (mentségemre legyen mondva, annak is az indiai bolt részén) rám talált egy szoknya. Ránézvén két dolgot tudtam rögtön: egyrészt, hogy meg fogom venni, másrészt, hogy ez lesz bizony az idei év Jókai Napok nyitószoknyája, ami egyben azt is jelenti, hogy addig nem vehetem fel. Így is lett bizony (na jó, egyszer fölvettem, mentségemre legyen mondva, az is színház volt, nemisakármilyen).
Szóval úgy készültem idén, mint egy első randira. Hetek óta kavarogtak bennem a visszhangos nosztalgia foszlányai, melyeket gondosan igyekeztem melengetni egy kicsit, majd megosztani a kedves érintettekkel.
És hát, amikor elérkezett a pillanat, az aztán tényleg valami jófajta körhinta-érzés. Még a belépéskor váratlanul ért politikuscsók is csak alig billent ki – úszkálok a soook szép arcotok látványában és az újratalálkozás örömében. Döbbenetes felismerés néhányakat meglátva, hogy tényleg végignéztem ezen a fesztiválon, ahogy fölnőttek, de aztán amikor a Világegyetem Eleddig Egyetlen Zsírkutya-Pólóját Viselő Férfi mikorfonfejében is felfedezni vélek ősz hajszálat (ugyeugye megbocsátasz ezért), megnyugszom, hogy nem csak felettem járt el az idő.
És itt van a maga egyre inkább nagyvarázslós jelenlétével ZSHB, akivel év közben néha már az aligismerjükmegegymást határait súroljuk, most meg olyan szeretettel tekintünk egymásra, ami egy öleléssel is felér.
Néhány biztató kósza hír és vallomás az új visszhangosok alázatos hozzáállásáról.
Néhány meglepetés-ember vagy meglepetés-szerep…
Az „anyaországi” színjátszás meg drámajáték nagymesterei itt ülnek köreinkben évek óta, maguk is azt mondják, hogy mintha már hazajönnének, és ha körülnézek a Rév esti zsongásában, az fogalmazódik meg bennem, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy ki milyen társulatban játszik vagy nem játszik éppen, lényeg, hogy együtt vagyunk, naaagy cejetetben.
Kérdezik sokan, hogy hogy vagyok. Most már, hogy belecsobbanhattam, nagyonjól.
Kérdezik sokan, hogy írok-e idén. Hát, igyekszem…

Teli ment fénnyel a szived

Hát erről csak annyit, hogy ha ezeket az embereket összeültetnénk, és a 2005. évi Uborkaszezon szalaghíreit olvastatnánk fel velük az MTI archívumából, akkor is jól szórakozna mindenki. Ők is és mi is. Másik oldal: Parti Nagy Lajost olvasni önmagában is gyönyör. Hát még így…
Szóval ja. Rettenetes jó ötlet szerintem összeruccanni egy ilyen közös alkotás-közös örvendezés típusú rendezvényre. Legyen ilyen sokszor.
Az elejében az a legizgibb, amikor elhangzik a következő színre érkező delikvensről a pár bevezető mondat, és találgatja az ember, hogyazvajon ki lesz.
Vagy hogy figyeli a zenészeket a sarokban és szaladoznak a dallamok a fejében arra várva, hogy az övékből vajon most mi fog megszólalni.
Nagyon jó volt, tényleg. Irtó helyesek voltatok. Legközelebb legyen egy picit rövidebb.
Megkívánja ezek után az ember a színházcsinálást maga is…
Merthát, hogy a klasszikusokat idézzük: „nem egymás túszai vagyunk mindannyian?”



Első nap

10.00 – Tiszti pavilon,
Jakubecz László: Szigetnyi ölelés - egyfelvonásos
F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű c. regénye alapján (TSÍZIÓ Diákszínpad, Galánta)
rendezte: Jakubecz László és Halvaty Márta

Kintrekedve
Hát kéremszépen, ilyen még nem volt. Tavaly már majdnem megtörtént, hogy nem jutottam be, de aztán végül mindig becsusszantam, viszont most… bekövetkezett.
10.14 van és már túl vagyok a kezdeti sokkon, és egy kába visszasétáláson a Tiszti Pavilonból a Visszhang szerkesztőségébe. 10.01-kor érkeztünk a galántai Tsízió Diákszínpad előadására, és ekkor már csak néhány csalódott sorstárs elbeszéléséből szembesültünk a ténnyel, hogy egyrészt teltház van és nem volna hova ülni, másrészt pedig zavarnánk az előadást a késésünkkel, ezért kizárt, hogy beengedjenek.
Hát ez döbbenet. Sajnálom nagyon, hogy lemaradok az élményről.
Másrészt büszke vagyok rájuk, hogy fityiszt mutattak nekem, aki eleve 10.05-re tervezi az érkezését (ahogy Jóskabá tanította nekünk annak idején, hogy bár a közönség mindig késik, de a közönség szent, ezért megvárjuk, míg megérkezik… ugyanaz a Jóskabá, aki ezen a napon kiüzente a későknek, hogy kizárt, hogy bejöjjenek).
Aztán végső döfésként még a Tiszti Pavilon külső kapuját is kulcsra zárták.
(Szlovákiai magyar média jeles képviselőivel, akik még utánunk érkeztek, diskurálunk egy kicsit, majd kénytelenek vagyunk alternatív szórakozást keresni).
És a többi kintmaradóból pedig alakul majd egy szubkultúra. Hát, valahogy így születnek a párhuzamos fesztiválprogramok. Asszem. Jó úton vagyunk :)


erre az írásra érkezett egy komment a következő napi számban, nagy valószínűséggel a szeretett Jóskabától, hogy az előadást 10.15-kor kezdték el, ami megfelel a színházi etikettnek.
well, tényleg 10.01-kor kezdték el, de nem is ez lett volna a lényeg....
hála Istennek, ekkorra már megírtam a bocsánatkérős válaszválaszt, lásd alább.

18.00 – Európa-udvar, Vásári komédiák
középkori francia vásári komédiák(ÉS?! Színház, Őrsújfalu)
rendezte: Szabó Csilla

Komédiákok

Jaj valami komolyat és szakmait akartam írni, de csak mondatfoszlányok jönnek elő ezen a késői órán…
Amit az ÉS?! Színház közvetít és képvisel, az valami szívet melengető. Abszolút szeretet-színház kategória, de ezt már leírtam sokszor, idén is beigazolódott.
A vásári komédiák műfaja fokozottan szívet melengető, mert van benne furfangos humor, mély és nagy életigazság, játékos jókedv, pimasz társadalomkritika és vidám életigenlés.
És azért is, ahogyan történik. Ülünk a földön a napsütésben, kicsik és nagyok együtt, együtt.
Ahogy az ÉS?! hozzányúl a szavakhoz és a tárgyakhoz, szövegekhez, eszközökhöz és nézőkhöz, az a kreativitás szintén felér egy köteg napsugárral.
Ülnek az alkalmi színpad lépcsőjén, az előadás kezdete előtt, megérkezvén találkozik a tekintetünk egy baráti és játékos villanásnyira, üdvözölnek és együtt örülünk, ezt a képet magammal viszem az egész évbe, és a hideg napokon majd előveszem néha…
És bár nem angol, hanem francia téma, mégis olyan érzést hozott, mint egy csipetnyi komáromi Globe színházi komédia.
Sok ilyet kívánok magunknak még!


21.30 – Tiszti pavilon,
Molnár Miklós:Dromedár úr Magarétát vesz
játék emberekkel és Holddal(Köd Színpad, Komárom)
rendezte: Bárány János

Hold-varázs
Amikor a színház szeretetből születik

Nagy-nagy örömet okoz az idei fesztiválban, hogy a felolvasószínház után ma este is egy olyan produkcióban volt szerencsém részt venni, amely garantáltan az alkotók színház iránti szeretetéből született. Igen megnyugtató ez, mert alátámasztja az együttlétünk létjogosultságát és őszinteségét.
Ismerem és szeretem a rendezőt, láttam már őt sokszor, sokféle helyzetben, és János az egyik ember, akit bármi történik, bármit tesz vagy mond, nem tudok nem szeretni.
Tegnap este ült a Révben, talpig fehérben, kezében egy levesestálnyi csipsszel, és valami irtózatos lendülettel, már-már neurotikusan nyomta a krumpliszeleteket az arcába. Kérdezem, mi a baj… Háromnegyedévnyi munkája mérettetik itt meg, mondja és mesél pár dolgot arról, hogyan is kezdődött. Aztán még pár villanás ma, napközben – ekkor már teljesen nyugodtnak tűnik.
A játszók egy részét is ismerem innenonnan, végülis a Visszhang a közös gyökerünk. Fölnézek rájuk azért, mert nem csak ácsingóztak a tollforgatás közepette arról, hogy milyen lenne a színpadon, hanem át is lépték ezt a határt.
A téma klasszikus háromszögben mozog: színház-szerelem-halál. Az eszközhasználat, a színek, tárgyak, fények és árnyak kezelése varázslatos, a játék néhol klasszikusan amatőr, néhol félelmetesen erőteljes, ami ugye teljes mértékben helyénvaló, sőt.
Az első percekben nehéz volt felvenni a ritmust, játszóknak és nézőknek egyaránt, de aztán volt a nyitójelenetben egy teljesen kézzelfogható pillanat, amikor előbbiek belezuhantak a helyzetbe, magukkal vonva az utóbbiakat is, és onnantól rendben volt minden.
Nem könnyű, ugyanakkor remekbeszabott szövegekkel dolgoztak a Köd Színház tagjai, viszont az egyik legnehezebb körülménnyel, a terem akusztikájával nem mindenkinek sikerült megküzdenie. Az egyébként széphangú Dobos Boglárka (Margaréta) lendületes és leleményes mondataiból például alig lehetett érteni valamit.
Nem úgy a Dromedár urat alakító Finta Márk esetében, aki várakozásainkon túlmenően nyújtotta az előadás legkiemelkedőbb alakítását (vagyis: sejtettem, hogy jó lesz, nadehogy ennyire…). Félelmetesen hihetően őrült, aki valami elementáris energiával képes robbanni, és valami igényes humorral, ripacsságtól mentesen, könnyedén, mintha minden nap ezt csinálná.
…
És az előadás végén, amikor a Hold végigvonul, az az érzés kerít hatalmába a régiszépidőkből, amikor az újvári gimisek hozták a mozgásszínházas performanszokat, valami olyan energiák mozognak bennük és körülöttük (bennem és körülöttem), rég nem érzett ízek jönnek elő újra.
És minden tünetet produkálunk, ami arra utal, hogy mély, komplex élmény volt: percekig ülünk még a játéktérben, nehéz megszólalni, emészteni kell. Huhh.


Második nap
A nézői alázatról

Muszáj írnom erről a késős dologról megint.
Merthogy már megint kimaradtam. Vagyis beléptem, aztán meg kiléptem. Hjajjajjaj rettenetes ez. Tényleg csak három percet késtem, tényleg. Mondja is a CzP – akit a tulajdonképpen überelhetetlen Danczy óta a tördelők közül immár másodikként képes vagyok lassan a szívembe engedni, hogy úgy fog bemutatni, mint Kriszta, aki mindig késik...
Valóban mindig kések. Dühös is vagyok mindigmindig és első felindulásból beszélek meg írok összevissza, de igazából azért van ez, mert nevel engem ez a fesztivál. Ahol ellenállás van, ott kezdődik a tanulás, mondják az én szakmámban.
Teháthogy alázatos üzemmódba állok innentől ténylegtényleg, bocsánatos elnézést kérek mindenkitől, akinek ennek ellenkezője folytán bármit is beszóltam volna és ott leszek időben, ígérem. De legalábbis tanulom a pontosságot. Ha már ilyen csilláronlógós stílusban nyomjuk megint, hála Istennek...


21.00 – VMK, W. Gombrowitz: Yvonne – szín-játék
(Selye Egyetemi Színpad, Komárom)
rendezte: Csengel Mónika

erről nem írtam semmit, de az előadás hiper-meglepetése a Till Timi volt, tesóm hajdani kis rajongója...
aki azóta felnőtt, és olyan érett, mélységes színésznőként nyílt meg előttünk, olyan fegyelmezettséggel és bátorsággal vitte a hátán az előadást, hogy leesett az állam.
volt minden, folyt vér a színpadon, remek volt.

aztán ezen az estén rájöttem, hogy teret kell adnom az Új Generáció újságíróinak, mert ha teleírom a lapot, akkor ők ki sem tudják magukat próbálni
át kell adni a helyet bizony
meg el is fáradtam a budapest-komárom, tréning-fesztivál ingázásba, a háromóra alvásba, hogy a mocskos vonatmenetrend miatt hiába szaladok lélekszakadva, hogy elérjem a NYEKK-et, akikről szinte minden évben lemaradok (valami sorsszerűséget vélek felfedezni itten, de még nem tudom, mi a nyitja), és úgy döntöttem, megpihenek egy kicsit meg készítem magam a holnapi esküvős kihívások elébe...

kedd, június 05, 2007

visszhang

vanugye életem színjátszófesztiválja, a jókai napok.
szerelem ez, nincs mit tenni. az év egyik legszebb pár napja, megtelik a város színházi manókkal és a szívem is megtelik velük.
a legszebb régiszépidőkben reggeltől reggelig pörögtünk, írtuk az újságot, szerkesztettük, haldokoltunk és szerettük nagyon.
az még a danczy-korszak volt - a világ legtündéribb tördelője.
"haza akarok menni anyukámhoz" - mondta hajnal kettő körül sírós hangon, és folytatta.
akkoriban tűnt fel a színen ZSHB is, vagyis ZselésHajú Barátunk, akivel az egy évadon keresztül folytatott tollpárbaj tárgyára senki sem emlékszik már, csak az utána jött megbékélés ízére, és azóta ő maga is ZSHB-nek hívja magát...
és hát a főszerkesztő.
édes jánosom az az ember, akit nem tudok nem szeretni, tehet vagy mondhat bármit...odavagyok érte és megtisztel, ahogy ő szeret.
mondta a legelején, hogy ha ügyes leszek, akkor elvihetem az írásaimat megmutatni az egyetemre. aztán megírtam az egész első lapszámot.
aztán volt, hogy a távolból kért meg, hogy írjam meg a beköszöntőt, mert szeretné, ha én lennék a címlapon.
aztán idén máshogy lesz.
őt elcsábította a színpad, így a laptól is elrepül
engem meg sodor az élet, de harcoltam az árral, hogy ott lehessek a fesztiválon, amennyit csak lehet, és valami egzisztenciális mélységekben fáj, hogy nem tudok az elejétől a végéig
és közben kiderült az is, hogy más szerkeszti a lapot
engem meg nem is hívnak
marad jános levele, a nosztalgia, az emlékek, a szerelemteljes várakozás és a belecsobbanás
csak idén egy kicsit máshogy...

péntek, május 04, 2007

Kövek-a-zsebben

a tháliában. május elseje előestéjén. hónapokig vártunk rá, sorban álltunk jegyekért a virtuális térben, és végre sikerült!!
rudolf pétert eleve szeressük, a jelenléte már önmagában garancia, hogy nem történhet túl sok művészietlenség, ahol ő van. kálloy molnár pétert nem ismertük mindezidáig nagyon (de lehet, hogy ha kettőjük közül választani kéne, most azt mondanám, hogy ő volt a jobb). és ha még gerendás péter is bejön ígyvagyúgy a képbe, az már több, mint szép.
sokszereplős darab, amerikai-ír filmes történet, amit a két fent említett úriember játszik végig nulla darab tárgyi eszköz segítségével (na jó, ez így nem igaz, van nekik hat székük, egy kalapjuk és egy összehajtott, fehér zsebkendőjük).
régenvolt súlyosságú színházélmény. nehéz is szavakba önteni. egyszerre van jelen olykor a színen akár négy vagy öt szereplő (vagy akár egy kocsmányi statiszta), és a két színész egyetlen könnyed pördüléssel vagy néha akár anélkül képes váltani amerikai színésznőciből ír statisztába, vagy mickybácsi, az utolsó élő statisztából rendezőasszisztens-nőcibe. káprázatos.
olyan kifinomultsággal és kreativitással használják minden színészi eszközüket a lehúzott pulóverujjtól a zajkelésen keresztül a harsány mozgásokig, amit másodpercenként érdemes lenne visszanézni és tanítani.
láttam már ilyet rudolf pétertől az és rómeó és júliában, de a mostani élmény annál intenzívebb volt, mivel közvetlen közelből, kamaratérben élhettem végig a varázslatot.
a felétől kezdve minden apró ívnek a végén ott reszketett bennem az ugyemégnincsvégecsakmaximumszünetlesz-érzés, még akkor is, amikor vége lett (a tablónál, ami szintén többszereplős volt, már muszáj lett elfogadnom a tényt). és miután kiürült a nézőtér is, még mindig ott ültünk, mint amikor a film véget ér - ez meg az a félig-filmesként bennem élő, rituálé-szerű kötelességérzet volt, hogy a stáblistát végig kell ülni. tiszteletből, hogy az élmény csituljon, hogy jól rögzüljenek a képek a szívünkben, és mert jól esik maradni még, mielőtt a zord világba visszamennénk.

hétfő, június 26, 2006

Vége

Jókai Napok. Régen várt szerelemszerű zsongás, szép arcokba belefeledkezés, színház reggeltől éjszakáig, találkozás hajnalig, reggel szerkesztőség. Érzelmi hullámvasút.
Hosszú évek óta ez volt a legjobb fesztivál, pedig csak egy részét láttam.
Zsírkutya csoport – sok-sok szeretett ember, színpadon és rendezőként. Sírvanevetés. A képtelenség határát súroló emberi szerencsétlenségeink felsorakoztatása, arc-izomlázig nevettetés, mígnem rájön a néző, hogy ez teljesen komoly. Mi vagyunk ott a színpadon, szánalmasan, nőimitátorok, szózsonglőrök, Buflakár Bélák. És a végére mind meghalunk egy kicsit. Az az érzés, amikor már lezárult a tapsrend, és mi, nézők, még hosszú pillanatokig nem merünk egymásra nézni, mert a másikban is ugyanaz reszket, és ennek megéléséhez kell a pár pillanat magány.
És nem csak művészileg szép, amit csinálnak, hanem emberileg is, ahogyan sokan sokfélék, kicsit mind bolondok, és az együttműködéshez nem kell ugyanúgy gondolkodni, csak akarni kell a színházat.
Az idei fesztiválon igazán szerették egymást az emberek, tolongani kellett a kamara-előadások előtt, meghallgatták egymás értékelését, kedvesek voltak, érdeklődőek, fiatalok, lelkesek és felszabadultak.

Jól esett. Ébredt bennem sok gondolat, született sok kérdőjel. Köszönöm. Most vissza a hétköznapba, ott keresni a helyünket. Nem egyszerű.