Mégse, de mégis, de mégse

Kedves Élet!
Tisztán és biztosan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt világosan megmondtam, hogy nem akarok spinningre járni, soha.
ezért kérem, hogy a konstans szembeszelet kapcsolják ki a bicikliutamról. légyszi.
legyen elég, hogy elkezdtem futni, azt se gondoltam volna. 
köszönet.
amúgymeg
nem. adom. fel. csak élvezni is szeretném.

"Aki mondja másra...

...az mondja magára" - szólt az ovis bölcs rigmus. és tényleg.

- hát akkor kitartást neked - búcsúzik el a telefonba.

honnan veszi, hogy nekem kitartásra lenne szükségem? 
neeeem, nem kitartást kérek, köszönöm - szól belőlem belül nagy ellenállással, mint amikor valami piaci árus akar nekem eladni valamit, amit eszembe sem jut megvenni (szíp bugyogót, ágyiruhát, panyika... :)

- neked is! - szól a válaszom (de főképpen neked, mondhatnám)

régebben nem szerettem a "minden jót" elbúcsúzást levelek és telefonok végén, de ennél talán még az is jobb.

Közlekedéslélektan

(előzmény. tegnap esti bloggerségről szóló beszélgetésben felmerült ugyan, hogy szinte mindenkinek elfogy egy idő után a témája és elkezd ugyanarról írni, de mindegy, ezzel most nem foglalkozom. itt is van körkörösség bizony, meg visszatérő témák. de a biciklizésről nem lehet eleget írni.)

szóval apu tanította annakidején a vezetéssel kapcsolatban, hogy a gyalogosnak a füle állásából lehet fölismerni, hogy éppen merre tervez irányt változtatni, vagyis a fülével indexel. ha figyelsz, meg tudod becsülni, hogy milyen sebességgel és merre fog haladni, satöbbi (plusz: ha csak csöndben is, vagy csak gondolatban rákiáltasz, hogy maradjon ott és ne jöjjön ki eléd, ott fog maradni). működik.
kivéve, ha a gyalogos külföldi, mert akkor
a) elbűvöli valami látványosság, pl. a kivilágított parlament, és attól lesz kiszámíthatatlan
b) elbágyadt a sok napsütéstől és azért kiszámíthatatlan
c) más a testbeszéde, a temperamentuma, stb. és attól kiszámíthatatlan.

amikor megjön a tavasz, sőt, napéjegyenlőség van, és mindenki bolondabb egy kicsit, valamint zsonganak az utak a bringásokról, akkor nagyon jó kísérletezni ezzel.
meg azzal, hogy meg tudom-e előzni a megállóból kiállni tervező buszt, akinek a kiálláshoz az én biciklisávomon kell keresztül hajtania (és a busz mozgását egy kicsit nehezebb a füle botjából megjósolni, sőt a dzsörziben tanult ősbizalmi közlekedési alapszabály is nehezen alkalmazható, miszerint mosolyogj és minden megoldódik, egész egyszerűen, mert a buszsofőr olyan magasan ül, hogy nem biztos, hogy elér hozzá a mosoly).

update: megelőzni egy lovaskocsit vasárnap délután. vagy néhány hajót a duna-parton tekerve, vagy egy úttisztító autót, aki bekapcsolt naaagy kör alakú kefével tisztítja az utat, miközben hattttalmas vízsugarakat spriccel ki mindenhová, a bicigliútra is. 

megnézni a Múzeum előtti számlálón, hogy hányadik vagy aznap,
vagy megélni annak szabadságát, hogy át lehet hajtani a piroson, ha nem jön senki, és ezzel átírni csúnyán bevésődött gyerekkori túlzottóvatosság-motívumokat (családi anekdota röviden: kis krisztikét kiteszik az iskola előtti zebrán az autóból, már csak át kell kelnie rajta. mit csinál? leáll, alaposan körülnéz, megvárja, míg jön egy autó (kb 5-10 perc), hogy ki ne lépjen senki elé, mert az veszélyes, majd amikor ez lejátszódott, áthalad a zebrán. szánalmas)
és annak szabadságát, hogy az előtted tekerő szimpatikus idegen húz magával, és akkor is suhansz utána keresztül az astoria-kereszteződésben, amikor már látszik, hogy pirosra fog váltani a lámpa.
és. ez. veszélyes. végre.

ha türelmesen kivárod, minden kérdésedre megérkezik a válasz.

tegnap este, illetve éjszaka akartam még írni, hogy valami újabb apokaliptikus szakaszba léphettünk,
mert az egyébként tiszta és biztonságos óbudai környezetemben  minden sarkon egy komplett hajléktalan-hálószoba lett hirtelen berendezve.

ma estére megjött a válasz. még több tárgy, fotel, szemét, újabb hálószobák.
ágy, asztal, talán még tévé is. emberek, sokan.
szóval lomtalanítás van.
ahogy így végigtekertem a benépesedett romhalmazokon, akár egy lowcost, szociológushallgatóknak szóló kutatótábort is meg lehetne itt valósítani, gyorsított eljárásban, egyetlen éjszaka alatt, kérdőívekkel, interjúzással, résztvevő megfigyeléssel.
akcióantropológusoknak egyenesen mennyország. siessenek, már nem tart sokáig...

és mellesleg

átléptük a húszezret, a számláló elhelyezése óta.
köszönöm, hogy olvastok.

megfosztják ruháitól

még mindig bennem van a furcsa szorongás, ahogy írni kezdem.

böjt. keresztút. család. szombaton meghívtak minket, hogy vegyünk részt a családok keresztútján és legyünk egy állomás stb.
aki tudja, hogy megy ez, el tudja képzelni.

sosem voltunk különösebben keresztút-járók, de egyértelműen érezzük most, hogy ennek jelentősége van. 

("bekerülni" a 14 ép, egészséges család közé, akit találtak az egyházközösségben, felolvasni néhány jó szót , ami lehet, hogy valakit megérint, együtt venni részt ezen a sajátos elmélkedésen, együtt venni részt bármin. aktívnak lenni az egyházban. képviselni, hogy igen, a család fontos)

szokásos szombat, egy idő után kezdünk készülődni. szövegben, lélekben, testben.

apu jön haza, mondja, hogy baj van, nagyon nagy baj. 

életemben kétszer hallottam tőle ezeket a mondatokat. így. a másik egy autóbaleset volt, tisztán emlékszem, amikor hazajött.

ég krasznahorka. kapcsolja be a rádiót, jönnek a könnyei. 

krasznahorka kicsi gyerekkorunk óta A Vár volt. nem töltöttünk ott sok időt, de annál meghatározóbb időket. 
s főleg, hogy onnan lehetett hazavárni aput, hallgatni tőle a rengeteg mesét, családtagként emlegetni a kedves-múmia zsófiát, akitől féltünk is, 
és tudtuk, hogy elkövet néha egy-két megmagyarázhatatlan dolgot. 

ha bárki kérdezte, hogy mit dolgoznak a szüleim, akkor el lehetett mondani például, hogy  "az én apukám védi a krasznahorkai várat". 

minden gyereknek megvan "az én apukám úgyis erősebb" mondata, nekem ez volt az.

snitt. 

keresztútra el. 

tizedik állomás, Jézust megfosztják ruháitól. 

vajon mi mindent kell még elengednünk? családnak, nemzetnek, közösségnek? sorolom a listát, magamban, istennek, dühösen és félve kérdezem, vajon mi vagy ki a következő a nagy világégés-listán?

mennyi van még?

snitt. 

közös családi cukrászda-élmény, közös családi mise, Maurus atya.

Maurus atya kicsi gyerekkorunk egyik meghatározó egyházi szereplője. ő volt az, akinél gyerekmisén a Miatyánknál be lehetett tódulni az oltár köré és kézenfogva imádkozni együtt. humor, szigor, szeretet.  kb tizenöt éve láttam utoljára.

evangélium. Jézus azt mondja, "én három nap alatt felépítem újra"

vasárnap. 

délelőtt hívnak a várból, hogy azonnal menni kell. kárfelmérni, kamerafelvételeket kihozni, ilyesmi.

érzem mélyen belülről, hogy nekem is oda kell mennem. nem tudom megmagyarázni, miért. 

talán mert nem voltam ott, amikor átadták az egyik balatoni házat, majd a másikat. talán mert ott voltam, amikor václav havel szónokolt a lodiar tetején rendszerváltáskor, talán mert nem tudtam bemenni a keresztanyámhoz a kórházba, mielőtt meghalt, pedig tudtam, hogy akkor láthatom utoljára. vagy talán mert mélyen legbelül mégis lakik bennem egy oknyomozó újságíró. vagy tán még több, egy kalandor. nem tudom.

(zárójel.  két nappal korábbi pszichodráma csoport, behúzom a székem: "azt szeretném látni, milyen lenne az életem, ha az elvárások helyett a vágyaim szerint alakítanám?" aki tudja milyen az, el tudja képzelni)

nem sokkal később elindulunk. 

apu mondja induláskor, hogy bátor vagyok, hogy eljöttem.

azt hiszem, egész eddigi életemben ez volt az egyik olyan mondat, amire nagyon vágytam tőle.

 

beengednek még aznap este, három rendőrkordon, nyomozó, igazgatónő, őrbácsi, sötétedés. 

jellegzetes, semmihez sem hasonlító füstszag, szálló pernye, az arcokon szorongás. elmondhatatlanul nagy szél, izzó gerendák.

mindenki. magyarul. beszél. 

"ottókám, ha meglátod, sírni fogol"

nem sírunk, nem tud kijönni a könny. a látvány rosszabb mindennél, amit elképzeltem.

amikor újabb faldarabok omlanak le, a tűzoltók kitessékelnek, hogy életveszélyes. lángol, oltani kell újra.

aztán másnap beengednek megint. 

ami ép, az szinte érintetlen, ami megsemmisült, az megsemmisült. 

fekete és fehér, halál és feltámadás. 

a rendőrök korrektek, óvatosak, figyelmesek és annak a megkönnyebbülése látszik mindenkin, hogy ennek a napnak már van előremutató célja. senki nem beszél a gyanúsítottakról. csak az ostoba bulvársajtó, de az ide, a tenni akarók közé nem ér el.

muzeológusok érkeznek, nincs elég sisak, talpig úriembernek öltözve felsétál a domboldalon az ex-elnök. beengedik.

hosszú várakozás, én közben kutatási jelentést írok egy egészen más világ számára. aztán hazaindulunk. 

hosszan, sűrűn késztet pislogásra a szemembe szállt por. 

az igazgatónő szavait hallgatva tűnik el a látóhatárról a várrom. van remény.

Na igen. Meg hagyja el a biztonsági sávot.

 

ha ez olyan könnyű lenne...