Esküvő összegző poszt

Mivel láthatóan újra berobbant az esküvőszervező szezon (1. "mindenkinek" karácsonykor kérik meg a kezét, vagyis januárban kezd szervezkedni, 2. már a legkisebb, istenhátamögötti falu kuttúrházában is álomesküvő kiállításra gyülekeznek a pénzéhes  készséges szolgáltatók, 3. a baráti és ismerősi körben is túlreprezentáltak a jeles eseményre készülők), és mivel én még a saját esküvőnk óta sem tudok lekattanni a témáról (úgymint újabb és újabb fotósorozatokat vagyok képes meghatottan végignézni, azon kapom magam, hogy rákattintok esküvői ruhatervezők oldalára, dekorációs ötleteken ájuldozok és mesés sztorikat olvasgatok), ezért úgy döntöttem, hogy - időszerű vagy sem - megírom az esküvő összegző posztot, vagyis a mi történetünk tanulságait és mindazt, amiért hálás vagyok, mert tulajdonképpen csak hálásnak tudok lenni mindenért, ami és ahogy történt május másodikán. Na meg előtte. 

Először azok a dolgok, amit a miénk alapján másoknak ajánlanék: 

• első és utolsó tanács: ne fogadj meg semmilyen tanácsot és ne hallgass senkire! Nekünk is ez volt az egyik első és legesleghasznosabb, amit bárki bármikor mondott. Drága Anyukám mondta, mégpedig imígyen: "Senkire ne hallgassatok, csak a szívetekre. Még ránk se, mert biztos fogunk mondani ezt-azt..." Ez azért fontos, mert mindenki a saját sztorijának a saját tanulságait mondja, amiben az alapvető hozzávalók általában totál eltérőek attól, mint a Ti sztoritokban. Szóval lehet meghallgatni ezt-azt, amíg van türelmed, de átvenni egy az egyben semmit sem érdemes. 
• A második a jól bevált buddhista esküvőszervező-filozófia: Álmodozz, keress, kutass, szeresd meg és aztán engedd el! Aztán vagy a tiéd lesz, vagy nem. És rögtön közvetlenül ez után megszeretheted, azt, ami a tiéd lett valójában. Ebben az a jó, hogy rengeteg inspirációt kapsz (amiből óriási mennyiségű örömhormon származik, ami márpedig szépít), válogathatsz, ötletelhetsz, töprenghetsz, aztán pedig ragaszkodhatsz a kivitelezéshez, és időben fel fogod tudni ismerni, ami egyszerűen nem megy (mert például nem az az évszak van, vagy mert tetszik ugyan egy ékszer, frizura, bármi, de igazából csak ahhoz a pofihoz áll jól, ami a modell arca a képen, a tiédhez nevetséges lenne, vagy mert cuki dolog ugyan amerikában, de a te vendégeidnek fogalmuk sem lenne róla, eszik-e vagy isszák stb.)

• A nem-lehet-elégszer-mondani szabály: Keress jóravaló, munkára fogható, elérhető, kreatív és önálló koszorúslányokat vagy egyéb segítőket! Akik társak az álmodozásban és megelőzik, hogy az esküvő előtti öt nap bármelyikén szívrohamot kapj vagy kimerülj a számolatlanul sok megmaradt teendő elvégzésében, és biztosan fejben fogják tartani az elmaradhatatlanul fontos dolgok 80%-át a nagy napon akkor is, amikor te már módosult tudatállapotban leszel. 

• A mi-nem-gondoltunk-rá-eléggé szabály: az esküvő után is rengeteg feladat van. Ha jót akarsz és nem szeretnél megcsömörleni a saját esküvődön készült fotók nézegetésétől, ezeket is osszad ki a segítőknek (főképp a fényképelőhívás-menedzsmentet, videó szerkesztést, ruha és egyéb kölcsönzött cuccok visszaszállítását és hasonlókat). 
• Garantált kiegyensúlyozottság-szabály: Tudd, hogy mi az, ami Nektek Igazán Fontos! És abban ragaszkodj az elképzeléseidhez, a többivel meg ne foglalkozz, vagy csak minimálisat. Úgysem tudsz mindennel foglalkozni és sokkal békésebb lesz minden(ki), ha bizonyos dolgokat ki tudsz engedni a kezedből. 
• Konfliktusmenedzsment-szabály: A vendéglista egy aknamező. Bizonyos vendégjelöltek meg-nem-hívását mások nagyon nehezen fogják elfogadni. Erre az esetre készülj fel komoly/részletes/tömör/humoros, de mindenképpen hiteles indokló-szpíccsel, amelyet egyszer, maximum kétszer elmondasz, aztán pedig engedd el a füled mellett. Meg fog békélni. Mindenki, aki igazán szeret, meg fog békélni és a Te boldogságodban fog gyönyörködni. 
• Aznapi Boldogság Szabály: Tiszta szívvel, ép elmével, mély elhatározással koncentrálj arra, hogy a nagy napon JELEN legyél, itt-és-most, ott-és-akkor, és a boldog végét ragadd meg a dolognak, bármi történjék is. MINDIG van, ami nem úgy lesz, ami elfelejtődik, aki nem ér oda időben, ami máshogy néz ki, mint eltervezted. De ezek a körülmények mind-mind iszonyatosan távol vannak a lényegtől, ami pedig (hát, kinek mi, de nekünk az a momentum volt, hogy igent mondtunk egymás életére, namármost ehhez képest a kiskoszorúslányok elfelejtett hajpántja, érted...). Ezt a dolgot tényleg akkor lehet kivitelezni, ha egymás kezét fogva nap mint nap emlékeztetitek magatokat arra, mondjuk az utolsó két hétben, hogy AZON a napon minden pillanatot boldogságos jelenléttel akarjátok megélni. Különben ezer dolog elsodorhat. 

• Szolgáltatóválasztó szabály: Lehetőleg olyan fotóst/videóst/vőfélyt/stb. válassz, aki ismer korábbról, tudja, milyen típusú ember vagy, netán dolgoztatok már együtt, fotózott már téged, megvan a bizalmi kapcsolat. Mert akkor könnyebben tud úgy szolgáltatni, ami valóban nektek való. DE. CSAK olyan szolgáltatót válassz, aki SZERETI is az esküvős műfajt. Mert pl. az esküvőfotózást nem kötelező szeretni, lehet rühelleni is. Attól még lehet kiváló fotós valaki és csinálhat is csodálatosan természetes képeket. De, hogy az utómunka elvégzése egy végeláthatatlan, reménytelen, utálkozós, bizalomvesztős folyamat lesz, az is benne van a pakliban. És azt viszont nem kívánom senkinek. 
• Gyűrűválasztó szabály: Addig keress, amíg a legjobbat megtalálod, amit olyan felvenni, hogy érzed, életed végéig képes leszel a viselésére. Hiába szép egy dizájn és mutat jól a képeken, kirakatban, dobozban, bárhol, ha felveszed és azt érzed, megfulladsz benne, nem szabad megvenni, akkor sem, ha aznap az már a négyszázharmincadik megpróbált modell. 
• Ruhaságok útvesztője-szabály: Bármit, de FŰZŐT SOHA! Azért, mert 1. minden valamirevaló menyasszonyiruha úgy van megtervezve, hogy vagy van benne beépített fűző, ami önmagában elég, vagy olyan könnyed és lehelletfinom, hogy nem kell, akkor viszont kénytelen vagy felvállalni az alakodat, 2. hiába lehet róla azt gondolni, hogy a világ legszexibb fehérneműje, a táncolás és egyéb dolgok 12+ órás hevében brutálisan, durván, középkorba-illően feltöri a finom kis bőröd és az aztán egyáltalán nem vicces, amikor még a nászút végéig is ott van a csúnya és fájó seb. 
• Egyéb ajánlások: Hallgass a szívedre! Engedd meg magadnak, hogy beleszeress olyan dologba is, ami korábban nem volt neked fontos (pl. torta)! Készülj fel, hogy hiába fincsi a menü, te leszel valószínűleg az, aki a legkevesebbet eszi belőle (de azért még a többieknek fontos és emlékezetes lehet)! Tölts el időt azokkal, akiket szeretsz! Ha gyűlölöd a vonatozást a táncparketten, hidd, el, hogy a többieknek menni fog nélküled is, akkor is, ha Te vagy az ifjú pár egyik tagja! És még egyszer: hallgass a szívedre!

Összegezve pedig: 

Mindezen tanulságok csak a mi esküvőnk tapasztalatai. Amelyekben a mi életünk hozzátartozói, családtagjaink és barátaink, értékeink, agymenéseink, gumiciáink és spontán döntéseink által jöttek létre, szóval senki másra nem érvényesek csak úgy, csont nélkül. 

Épp ezért kívánkozik ide a hatalmas hála és köszönetnyilvánítás a szüleinknek és legközelebbi családunknak, hogy támogattak bennünket és hagyták, hogy a mi saját álmunkat valósítsuk meg (mert nekünk ez fontos volt, mert ők érezték, hogy bízhatnak bennünk, mert felnőttek vagyunk már eléggé, mert ők nagyon szeretnek minket, mert mi nagyon határozottak voltunk, mert volt elég távolság ahhoz, hogy néhány döntésünket egy mély sóhajtás elég volt, hogy el lehessen fogadni, és még sorolhatnám). 

És a családunkhoz képest még a főkoszorúslányunkat illeti meg hasonlóan gigantikus nagy köszönet mindenért, amiben segített, amit elmondott, eldöntött, visszajelzett, elintézett, lepattintott, kivitelezett és nem ismerve lehetetlent, tolta a mi álmunk megvalósításának szekerét. Jucukám, lesz ebből még folytatás!

Hát, a teljesség igénye nélkül ennyi. 

Utóirat: akiket szolgáltató-vonalon jó szívvel ajánlani tudok: 

Víglas Flóri  - maximál megbízható, visszafogott, odaadó és figyelmes fővélyünk

L&N - ők álmodták meg a nem csak elképesztően gyönyörű, hanem eszeveszettül finom tortánkat

St. Petrus Vini - az első látásra beleszerettünk és nem akartunk lemondani róla - helyszín.

Mélylevegő...

Csak nagyon, nagyon csöndben mondom.
Hogy akkor, hosszú szünet után,
megpróbálok írni újra.

Mert mondanivaló amúgy van.
Csak az utóbbi boldogságos 8-10-12 hónapban
annyi volt a tömény élő, eleven, valóságos boldogság,
hogy kinek volt kedve az időt blogírásra fordítani.

Nade majd most.

És egyben ígérem,
hogy nem változunk át bababloggá.

Ámen.

Kell néha a gumiesztyű

Köztudott, hogy utálok mosogatni. Többek között azért, mert nem állhatom, ahogy a vízben feloldódott sok-sok zsíros, olajos, egyebes trutymó körülveszi az annál sokkal jobb sorsra érdemes kezeimet. Undorodom tőle. És arra gondolok, hogy ezekkel a kezekkel lettem valaha majdnem zongoraművész. Persze nem mintha ez ma már számítana valamit, mint ahogy ez általában a "lettem volna" típusú dolgokkal van.

És. Azért szeretem a gumikesztyűt, mert megkíméli a kecses kacsóimat a trutymóban fürdőzéstől és a körmeimet az odaégett cuccok felkaparászásától.
Most már egy jó ideje nem volt itthon gumikesztyű, mert a legutóbbit szétvágtam, aztán végre eszembe jutott, hogy vegyek újra. És ma este, mivel mosogatás közben még meg is vágtam magam, óhatatlanul rákényszerültem, hogy belebújjak újra. Felbecsülhetetlen érzés immunisnak lenni a mosogatólére. Kaparom, vakarom, tekerem, és nem érzek semmit. Felemelő.

A kép forrása: itt. 

A napokban szintén hosszú idő után szóba elegyedtem valakivel, akinek elég sok szenvedést, bántást és kudarcélményt köszönhetek. Olyan volt vele kommunikálni, mintha egy idegennel beszélnék. Mintha egy sorozat főhőseként átkopogtatna hozzám egy másik film drámai szereplője és egy üvegablakon keresztül beszélgetnénk.
Az idő teszi. Hogy sok, sok idő elmúlt. És én feldolgoztam azt. Egyedül. Hosszasan. És már nem hat rám, nem érint meg, nem fáj, nem bizserget. Sem az, hogy hozzám szól, sem az, hogy rosszul van, sem az, hogy én nem reagálok rá. Semmi.

Ha egy instantcoelho-szerű mondásba akarnám mindezt tömöríteni, úgy is mondhatnám:

Az idő olyan, mint egy gumikesztyű a léleknek: 

megóvja a körülöted kavargó trutyitól és megőrzi a szépségét. 

Kemény vagye

Érezted már azt valaha,
hogy olyan keményre edzetted a lelked,
hogy érzéketlen vagy, amikor sírni, fájni, jajongani, szorongani kellene?
hogy váratlanul elveszítesz valamit, ami fontos,
és még csak egy vállrándítás sem jön belőled őszintén?

és akkor megijedtél talán?
és az eszedbe jutott, hogy el kéne menni a lelki pedikűröshöz
és lekapartatni olyan kis késsel az elhalt, elkeményedett hámrétegeket onnan belülről?
vagy elébe menni valami igazi tragédiának, hogy kiderüljön, vannak-e még érzéseid?

érezted? jó. mert akkor nem vagyok egyedül.
persze nem mintha az empátia, mint afféle érzés light
okozna per pillanat bármiféle bizsergést.
nade, elteszem. befőttes üvegbe.
jóleszazmégvalamikor.

jeges vizes wasziszdassz

Én lehet, hogy későn kapcsolok, 
de hogy ne lennék elég social meg kreatívkampány-párti, azt nem mondanám.

de ugye nem csak én gondolom úgy, 
hogy azok a videók, 
amelyeken emberek locsolgatják magukra a vödör vizeket
bármilyen célnak az említése nélkül, 
azok nem jól semmire?
maximum arra, hogy aki képernyőre akar kerülni, az odakerüljön. 

vagy ez direkt és szándékosan úgy működne, 
hogy akinek már elege lett az értetlenségből a videók láttán, 
az megkérdezi az öreg és bölcs Wiki hercegnőt?
és akkor majd megérti?
és közvetlen ez után a paypaljához nyúl?

háténnemtom. 
lehetne még ezen kulturálisan csiszolgatni. 

Time management by Anyu

"ÉN nem vállalok be többet, mint amit meg bírok csinálni. 
de AZT véghez viszem, ha a fene fenét eszik is." - összegzi a terveket a kapuban állva, miközben búcsúzunk. 
És valóban. Amit meg akar csinálni, arra van ideje. 
És annyir akar, amire ideje van.
Minden szülinaposnak ír köszöntőt a facebookon.
És minden este elmosogat, rendet rak. 

Legalábbis, ezt a kettőt vettem itt-és-most újra észre, valamiért ez, most, nekem, fontos. 

Ezen felül pedig megállapítottam, hogy a genetika igazságos, mert az első két mondatban megfogalmazott tulajdonságoknak pontosan mértanilag a felét örököltem. 
Mégpedig a fene-fenét részt. 
Such is. 

Akarsze

Aki zenei aláfestést kér a témához, annak tessék.

Szóval írtam már erről korábban, de most megint bevillant egy esemény, amelynek kapcsán nem állhatom meg.

A képlet a következő:
'A' kisasszony továbbküldi A Bál meghívóját 'B' fiatalúrnak, meghívás jelleggel, azzal a nem túlzottan titkolt szándékkal, hogy majd felismeri, hogy ez egy lehetőség 'C' kisasszony társaságát élvezni, és a tettek mezejére lép.

Majd jön a válasz, hogy köszöni szépen a meghívást, de mostanában minden hétvégén sulija van x időpontig, ami konvertál a végtelenhöz (a kifejezésért ezúttal is köszönet Bozsonyi Károly néhai statisztika-tanáromnak, aki egyetlenként az univerzumban bírta ilyen gyönyörűen megválasztani tájszólásánál fogva a toldalék hangrendjét). És érezzük magunkat jól.

A kisasszony elintézé mindezt egy válrándítással, hiszen nem az ő bőre megy a vásárra, megpróbálta, nem sikerült, slussz passz.

NODE akkor!
Egyszercsak a gondolataiba férkőzik a kisördög, hogy az iskola NAPPAL van, a bál meg ÉJJEL. És hogy ez a kettő valahogy nem fér össze logikailag.
Aztán újabb vállrándítás következik.


Az egésszel csak azt akarom mondani,
hogy amikor azt kérdezem, van-e kedved eljönni X helyre,
akkor azt akarom tudni, hogy AKARSZ-E,
és nem azt,
hogy van-e kifogásod.

És a válaszban sokkal jobban örülnék neki, hogyha kifejeznéd, hogy tetszik-e az ajánlat, vagy akarsz-e velem időt tölteni, mintha megosztanád velem mindazt, amit csinálnod kell ahelyett, amit ajánlottam.
Még annak is jobban örülnék, ha azt mondanád, hogy NEM AKARSZ.

Talán te is jobban járnál, ha erre válaszolnál.
Mert akkor részesülhetnél a meghívás örömében, még úgy is, ha végül fizikailag nem tudod elfogadni. Megélnéd, hogy jajdejó és jönni akarsz és elképzelhetnéd, hogy milyen jó lenne, ha. 
Vagy: tudatosíthatnád, hogy egyetlen porcikád sem akarja ezt a dolgot és tisztán, egyenesen kifejezhetnéd. És onnantól nem lenne több huzavona. 
Sőt. Még az is lehet, hogyha átélnéd belül, hogy mennyire akarod, akkor egyszercsak felszabadulna az erőd, vagy a kreativitásod, hogy úgy tudd rendezni az életet, hogy mégiscsak ott tudj lenni. 

Szerintem a sorrend fontos.
Először, hogy akarok-e.
Aztán, hogy tudok-e.
próbáld ki. kérlek. 

Keresztanyám beszól

Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.

De most nem is igazán erről szeretnék írni.

Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe. 

Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben. 

Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve. 

És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"

Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte. 

Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve. 

Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk. 

Anton

Utazott. Már egy órája. Persze mi ez az egy óra ahhoz a hat és félhez, ami még hátravan. Imádta, hogy utazik. Ült a vonaton, bámult kifelé és önmagával versenyzett, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest hány új dolgot fedez fel a tájban, amin átsuhan. Érezte és a tudata minden jelenlétével átélte, ahogy az utazás puszta tényéből fakadó örömhormonok belefröccsennek a vérébe és átjárják a testét. Emellett még az aznapi munkaélmények is mocorogtak benne, rengeteg új ötlete volt, és igyekezett ezeket papírra is vetni mielőbb. Amint besötétedett annyira, hogy az elsuhanó tájban már nem volt mit gyönyörködni, munkához látott. A néger srác valamivel ez előtt szállhatott fel és ült le a túlsó ülésre. Némi idegességgel, egy rakás kajával, meg valami furcsa, feléje áradó figyelemmel. Az volt az érzése, hogy nézi, de persze, mire odanézett, már elkapta a tekintetét. Ebből megállapította, hogy nem, nem néz, csak kulturálisan más a kisugárzása, vagy valamiért nagyon nyitott, hogy még így két méter távolságból is tolakodónak érződik, miközben nem is néz. Aztán nem foglalkozott vele, a kulturális különbségnek tudta be az egészet, bekapcsolta a zenét, élvezte, hogy alkot, na meg hogy utazik. Hamar eltelt a hat és fél óra, befutottak a fővárosi pályaudvarra. A srác is a végállomásig utazott, időben felöltözött, és leszálláskor elé került valahogy. És ott, sorakozva az ülések közötti ösvényen, megpillantott benne valamit, amit még soha senki máson nem vett észre. A füle mögötti ívet, azt a soha, senki által észre nem vett testrészt (hát egyáltalán testrész az? Valakinek a füle möge?) hirtelen egy pillanatra olyan vonzónak és kívánatosanak látta, hogy szinte belepirult. Aztán rögtön arra is rájött, hogy ez inkább vicces, mint romantikus, felvette a sapkáját és nekivágott, hogy átszelje a pályaudvart. Kb egy kilométerrel arrébb, egy mozgólépcsőhöz érve, amikor a bőröndjét igazítva hátranézett, hogy akadályoz-e valakit, azt hallotta, hogy a mögötte álló odaszól: It’s all right. Ő volt az, a néger srác a vonatról, és már elegyedett is szóba. Arról, hogy meg akarja ismerni, már a vonaton is szeretett volna beszélgetni, de látta, hogy elfoglalt volt, de most talán itt az alkalom. Alig tudott magához térni az „ez-a-férfi-követett-engem-baszki” érzésből, de ösztönből, laza kedvességgel igyekezett lekoptatni az idegent. És már kezdődött is a honannjöttél-deérdekes párbeszéd, aztán eggyel keményebbre váltott a hangnem, „az nem lehet, hogy nem találkozunk, MUSZÁJ, hogy megismerjelek”. Éjszaka volt, 11 körül, a főpályaudvar nem éppen egy kedves hely, és a férfi szeméből egyre többször villant meg az a fény, amiből nem kell nagy képzelőerő, hogy le tudja magában vetíteni bármely nő a best of családon belüli erőszak válogatás filmet, ahogy majd ez a pasi csinálja. A párbeszéd verbális szintje pedig átváltott a hadd adjam meg a telefonszámomat című, allegro fortissimo tételbe. Hiába bizonygatta, hogy hiába, a férfi esélyért könyörgött. Látta, hogy a menekülésnek ez az egy útvonala elérhető, úgyhogy beírta a számot, és elrohant a legtávolabbi villamosmegálló irányába, remélve, hogy onnan megy az övé is.

Az, hogy ez után még le kellett merülni az aluljáróba néhány drogos társaságán átverekedve, már csak hab volt a tortán.

 

Vérmérséklettől és önsorsrontási potenciáltól függően a tanulságkeresős játék többfelé vihető ez alkalommal.

1. az utazás boldogít, ülj fel egy találomra kiválasztott vonatra, és élvezd, ahol szalad el melletted a táj

2. amint alkalmad nyílik rá, nézd meg a szerelemed füle mögét, lehet, hogy gyönyörű, és még észre sem vetted

3. a boldogság vonzó

4. ha legközelebb egy férfi a telefonszámodat kéri, mondd meg neki, hogy nyugaton már fordítva divat, és ha akarja, ő megadhatja az övét

5. ha megérzed az erőszakot, akár egy szemvillanásnyira is, szaladj, ahogy csak bírsz

6. mindig vegyél villamosjegyet, még a felszínen.

 

 

Pünkösd

Mindig van miért elutazni. Hivatalosan, meg igaziból is.
És sose ahhoz érkezünk, amiért elindultunk.
És ez így is van jól.
Tanulmányútra indulni, társadalmi vállalkozásokat kutakodni, helyről helyre vándorolni
Aztán pedig élethez és halálhoz, egymáshoz és istenhez megérkezni,
azazigazi.

Pünkösd van, Birminghamben. Tulajdonképp "véletlenül" maradtunk itt mostanára is.
A fókusz egyre szűkül, az élet legmélyebb lényege felé.

Mindig is szerettem a kedves, befogadó anglikánokat, akik a szertartás előtt, de legkésőbb utána odajönnek, megkérdezik, ki vagy és honnan, kezedbe nyomnak imakönyvet, meghívnak az asztalhoz, de igazán. És nemhogy nem érzed magad idegennek, hanem egyenesen ünnepelt vendégnek érzed magad.
Mindig is szerettem a pünkösdöt is, a szentlélek kiáradását ünnepelni valami igazán misztikus, örömteli, felkavaró dolog. Most nem készültem rá igazán, lévén a tanulmányút tanulmány részén volt a fókusz.

Az idei pünkösdi szertartások mégis, váratlanul, olyan újjáéledést hoztak, ami már a befogadhatatlan jóság határát súrolja. Ahogy Ágnes fogalmaz: erős ez a hétvége. Hát igen. Erős. a szó legjobb értelmében.

A római katolikusok azt mondják, akkor gyere áldozni, ha makulátlanul tiszta a lelked. De legalábbis könnyen-gyorsan megtisztítható.
Ezek a drága anglikánok meg azt mondják:

"Come all, who have tried to follow Jesus, but you failed...
So, come to this table you who have much faith and you who would like to have more. 
You who have been to this sacrament often, and you who have not been for a long time."

Szóvalhogy gyertek ehhez az asztalhoz, ti mind, akik megpróbáltátok követni Jézust, de nem jött össze.
Meg akik nagyobb hitet szeretnétek
meg akik már régesrég nem voltatok itt.

Hát ez. Ez az igazi befogadás.
Záróének, előttünk egy bácsi, mozgáskorlátozottaknak való kis motorral. Mindkét lába levágva.
A záróének pörög. Az ének vezetője táncikál az első padok előtt. A mi bácsink meg elővesz két pálcikát a motorja kosárkájából és üti vele a ritmust.
Hát így.

És áldozáskor meg, amikor körben állunk mindannyian az asztal körül, azt mondják, hogy Krisztus teste őrizzen meg az örök életben. Nem az örök életre,  mint nálunk, ami messzi és elérendő és hihetetlen. Hanem az örök életben, ami már most van, itt és most, és mindörökké.

Köszönjük, élet.

ha nem akarsz itt lenni, vedd a kabátod és menj ki

mondta anno Boros András egy trénerképzőnk nyitóköre után, amikor kifejeztem, hogy nagyon utálom, hogy most itt kell lennem, és ha megtehetném, nem lennék itt.
"megteheted" - mondta
és fogtam a kabátom és kimentem. 3 másodpercig tartott csak a bűntudattal való viaskodás. utána a mélylélegzetes, napfényes, lendületes lépéseket hozó szabadság vette át a kormányt.
ezúton is köszönöm Andrásnak. mert segített egy picivel közelebb lépni a szabadságomhoz
és azóta is számtalanszor tudtam megtenni hasonló lépést. ha úgy éreztem, hogy nem kell ott lennem, ahol. vagy hogy nem akarok.

például ma. a mise kellős közepén.
nem tudtam nem kijönni. égett a lábam alatt a talaj.
az, hogy a pap arról prédikál, mennyire gyűlöletesen bűnösök vagyunk mind, csak egy csepp a pohárban. elfér a sok másik mellett.
az, hogy a pap meg a kántor privát kakaskodást (bocsánat, nem tudok nem őszintén fogalmazni, fütyimércét) rendez a hiszekegyből, az csak egy körülmény. az ilyesfajta hatalommal átitatott szervezetekben megesik ez sokszor, csak nem mindig ilyen látványosan.

az igazi mozdulást az a mindennél biztosabb érzés hozta,
hogy a szélben és napfényben, folyópartot bámulva, lendületeseket lépegetve és mélyeket lélegezve
sokkal jobban, szebben, intimebb módon tudok Istennel találkozni,
mint ha a hidegben görnyedek, miközben a saját dühömmel próbálok megküzdeni.

hát persze, hogy így lett.
és hálás vagyok érte.
és nem érdekel, hogy a hiszekegyet mormolni vagy énekelni kell.
sétáló kontepláció rulez. ajánlom mindenkinek.

és. akinek van szabad ima-kapacitása,
kérem, hogy egy liberális szemléletű pápáért könyörögjön. köszcsi. 

jönni-menni-enni-hányni-félni

szólok előre
ha nem érted ezt a bejegyzést, 
addig örülj.
ne olvasd el még egyszer
és ne kommentelj
nem mindenkinek íródott, csak nem tudtam átállítani a beállításokban, hogy kizárólag ez az egy bejegyzés legyen zárt. 


svájc
egy steril ország
júhev naszingtulúz. rílli.

magyarországnak
meg szlovákiának is
tulajdonképpen szintúgy naszingtulúz
csak másik értelemben
az embernek kockáztatnia kell
meg küzdenie
meg akarnia
meg hinnie
meg teremteni az inspiráló atmoszférát
mert abból születik a jövő

egészen biztosan úgy van az,
hogy amikor az első trimeszterben jár az ember
pardon, a nő
a jövőszüléssel
akkor neki is lehetnek hányós reggelei
meg délutánjai
meg egzisztenciális szorongása napi huszonnégyben
hogy hogyan is fog majd megszületni
és miből is fogja felnevelni

a kihívás jó.
a reménytelenség rossz.

svájc
egy steril ország.
se kockázat, se szenvedély, se életerő.

ha jót akartok magatoknak, kapcsoljatok be valami balkáni zenét
és vigadjatok sírva
utazzatok stoppal sárbadagonyázós nyári fesztiválokra
költsétek fröccsre az utolsó filléreiteket
és vadul ölelgessetek meg mindnekit, akit szerettek.
akit pedig szeretett annyira a Jóisten, hogy megadta neki a tangózás talentumát
az ne kímélje az időt, táncoljon!
ámen. 

život je čudo, avagy nem-várt szépségek a költözés idején

A költözés önmagában nem hírtérték.
Úgyhogy jöjjenek inkább a "habon a tortán a koktélcseresznye" - részek.

hogypéldául nem kis küzdelmek árán, de sikerült az összes hulladékot szelektíven eltávolítani a régilakásból.
jutalmul a jóisten küldött egy teljes forgatócsoportot, hogy amikor az utolsó darab flakonokat és tojástartókat hajigálom kifelé, trendi bringámmal és hajléktalan-kesztyűmben, akkor még heroikusabbnak érezzem magam (m1 vasárnap délután, valami mezgaz műsor a hulladéktörvény változásáról)

vagy hogy az utolsó nap még minden eddigit felülíró nyílt és egyenes kommunikációba kerültem a bringatárolóban lakó fekete macskával. Ajtót kinyitottam, ő kiszökött, kicsit körülnézett, aztán megunta és vissza akart menni. Én addigra lent a pincében. Hallom, hogy ül az ajtó előtt fönt és nyávog, hogy engedjem be. És ekkor, ahelyett, hogy a szokásos (dögölj-meg) gondolattal ignoráltam volna, felmentem szépen, beengedtem, majd visszaslattyogtam a pincébe, hogy folytassam a szelektálást.

és most jön a legeslegnagyobb.
hazaérve (bringával, decemberben, jajdejó) újházba be, lépcsőházban körülnéz, szerelő-matató férfit meglát. kérdezem, a gondokhoz van-e szerencsém. mondja, igen. beszédbe elegyedünk a bringatároló kulcsmásolása és egyéb nagy életkérdések kapcsán, majd átsétálunk az udvaron. kérdezem, mit csinál most épp.
erre ő: fenyőfát díszítek. mert ebben a házban, 10 éve lakunk itt, minden évben van egy fája a háznak, amit mikulásra feldíszítünk és januárig áll. mire besötétedik, már készen is lesz.
nincsenek szavak.
a fa szép. a gesztus önmagában. lefekvés előtt meg lehet lesni, ahogy áll az udvar közepén.
a beszélgetésünk alatt már belesett egy nő a házból, megállapította, hogy nagyon szép, és érezni lehetett a szavaiból, hogy hálás érte.

azt már nem is mondom, hogy a gondnok fia bicikliket épít, úgyhogy szerelő is lesz a háznál, viszonylag azonnal.

és hogy a szomszéd Magdi néni "Isten hozta magukat, hallottam, hogy nagyon aranyos lányok jönnek" fogadtatásban részesített

vagy hogy az online pólóbolt kérésünkre újra gyártja az épp-nem-gyártott mintájú viccespólót (katt ide, méretgépet megnéz, infókat elolvas, szerintünk világbajnok a csávó).

és azon túl, hogy a dobozok meg a zsákok kipakolás útján is szaporodnak,
örömhír, hogy van ösvény a szobából kifelé,
valamint működik a kaputelefon,
és a fürdőszobai tükör fölötti világítás minden eddiginél alkalmasabb fényt biztosít szemöldökszedéshez.
mindezeken túl nem csak rég-nem-látott és elveszettnek hitt tárgyak kerülnek elő, amelyeknek egyetlen pillantásnyi látása is teljes élet-korszakokat képes visszahozni illatokkal és érzésekkel együtt, a legmélyebb ösztönök szintjén jönnek elő olyan szokások is, mint hogy a ruhák közé a szekrénybe rejtsünk egy szappant, hogy jó illatuk legyen.
vajon a képen látható darab melyik felmenőm gyerekkorából származik?

nem tudni. illata viszont még mandarin. 

sosem gondoltam volna

hogy belőled is ez lesz. 
amikor hét évvel ezelőtt utoljára láttalak,
még életteli, egyenes gerincű, forró tekintetű, tiszta gondolkodású 
férfi voltál,
akiről hittem, hogy nem vár rá a kiégés,
és nem szaladnak el vele a lovak,
és nem alszik ki benne a tűz,
és egészségesen fog megöregedni. 
vagy még inkább, hogy nem fog megöregedni soha. 

vonzó voltál és elegáns, még akkor is, ha nekem elviekben bácsi is lehettél volna. 
igényes, szellemes, pozitív világlátású
rendszerváltó vagány.

és amikor sok év után újra láttalak, 
nem akartam hinni a szememnek, hogy a tűz helyén önkívületig ható üresség van
a kisugárzás helyett alkoholszag
és kiállsz még így is, mert valami hajt, 
de hinni nem hiszel már semmiben. 

sosem hittem volna. 
nekem fáj, gondolom, neked nem, ezért mondom. 
és nem akartalak elveszíteni, gondolom, erről sem tudtál.
és e helyről üzenem 
svéd gyerekvers alakzatban
hogyha ez az ára a rendszerváltásnak, 
akkor inkább ne csinálja senki. 
mert nem éri meg. 

Örkény

Ha még nem mondtam volna, vagy nem mondtam volna elégszer, a PIM az a múzeum, amely képes rá, hogy mai nyelven szóljon a mai emberhez, lekösse, izgalomba hozza, elvarázsolja, megérintse, és ami a legjobb, az összes érzékszervét szinte egyszerre megmozgatva juttassa el a látogatóhoz a Lényeget. Nem, nem a történetet, az eseménysort, az író/költő életét, és nem is az unalmas, száraz történelmi tényeket, hanem valami belülről jövő lényegit. Mint ahogy a híres-neves Petőfi kiállításban is ezt teszi, az Örkényben még inkább.
Mert az, hogy telis-tele van elképesztően kreatív megoldásokkal (ezt a részt ne olvassa, aki meg akarja nézni, de olyasmik vannak, mint visszafelé járó hangosan ketyegő órák, titkos-tükrös ajtó, tóték dobozaiból összerakható idézetes ülőkék, budiba épített képernyő, korabeli telefonfülke, és mindennek a kicsúcsosodása, a vendégkönyvként funkcionáló szintén korabeli írógép, ahová maga pötyögheti be a vendég az élményeit), az még csak hagyján, kreatív kiállítást láttunk már.
Az, hogy jól találja meg a központi motívumot és nem simán az életét meg az alkotásait firtatja, hanem az egész kiállításban a groteszk látásmód kialakulásának életútbeli eredetét keresi, az is elvárható egy magára valamit adó múzeumtól. 
De az, hogy lelki-önismereti élményt okoz, az igazán átlagon felüli, ha egy múzeumról van szó.
Mert valahogy eltalál az ember lelkében olyan pontokat, amikor fel kell tenni önmagának a kérdést: sorsról, életfelfogásról, szerelemről, írásról. Arról, hogy hogyan akarunk tekinteni egy-egy életeseményre, sorscsapásként vagy lehetőségként, nélkülözésként vagy kihívásként. Satöbbi. 
Persze lehet, hogy ez csak nekem ekkora önismereti élmény, mert mindig is közel állt hozzám Örkény életfelfogása, meg az a szemlélet (kösz, Anyu), hogy egy cseppnyi iróniával, neadjisten szarkazmussal minden könnyebben elviselhető. 
Mindenesetre, aki valamit meg szeretne érezni Örkény világából, annak irány a kiállítás.