tiszakata

tisza katát olvasok mostanában, mármint nem a blogot, hanem a könyvet (magyar pszicho) - sok mindent kimond benne határon túli létről, magyarországi fogadtatásról "egy határontúli budapesten"-érzésről, ami bennem is ugyanúgy él, és ami eddig kedves anyaországi testvéreink előtt tabu volt.
nőségről is sok olyat ír, ami bennem is hasonlóan cseng...

"A magyar spirituális irodalom mestere szerint a nő meg a férfi sokszor nem ugyanazt a zenét hallják. Mert az igazi Nő odaadó. A Férfi erre képtelen. Ezért hát a nő tanuja meg szeretni önmagát. Megismerni önmagát, befelé fordulni és szabadnak lenni. És mindenekelőtt nem feladni a méltóságát! Az Isten pedig megmutatkozik minden emberben, akit szeretni tudunk. Akiért lemondunk önmagunkról. Akiért képesek lennénk akár meghalni is. Igen. Belehalni.
...
Megkérdezte a magyar mestert, hogy látja, a szeretet valóban nem akar birtokolni, hanem inkább szabadon enged, képes a lemondásra? És a mester azt válaszolta: ha szeretsz, küzdesz. Ha nem vagy képes a küzdelemre, nem is éled át az érzelem erejét. Mert ha átéled, igenis szeretni akarod a maga teljes valójában, és nem elengedni..."

éjszakai busz

írtam már régebben is, hogy a legkegyetlenebb és legnaturalisztikusabb tömegközlekedés-élmény, amikor akkora a tömeg vagy bármi más miatt úgy adódik, hogy egy vadidegen ember teljes testfelületével simul az én teljes testfelületemhez.
ennek fokozott verziója, amikor mindez éjszakai buszon történik, mivelhogy ott még általános ittassággal és hasonló díszítőelemekkel párosul a dolog.
tegnap éjszaka a főnök esküvőjéről hazafelé sikerült megejteni egy ilyesfajta "kéjutazást".
szombat, megpersze múzeumok éjszakája is volt, tehát a négyeshatos éjszakai mindenkori kihasználtságának csúcsait döntögette. kezdő lépésként, fél 3 körül a margit-híd budai oldalán próbálkozva, kettőt el is kellett engedni, annyira tele voltak. mire megérkezett a harmadik, addigra elegendő energiát pumpáltam már magamba, hogy felélesszem a bennem szunnyadó rettenthetetlent, mondtam, hogy erre akkoris felférek. úgy is lett.
olyan tömeg, amikor nem kell kapaszkodni, mert annyira szorosan állsz, hogy megtartanak a többiek. mint a puzzle kis darabjai, úgy simult-gyűrődött-tapadt mindenki mindekihez.
egy pár előttem 42 cm-re úgy próbálja egyensúlyban tartani az összes többi ember közelsége és a kettőjük közti közelség arányát, hogy erre alkalmas testrészüket (pl. nyelv) minél közelebb próbálják tornászni a másik legbelsőjéhez (pl. szájon át).
mikor már mozdulna valamicskét a helyzet (a nyugatinál leszállnak egy csomóan, persze mégannyian jönnek helyettük), elhangzik a mondat: vigyázz a hányásra!
ekkor látom, miben tipegünk mindannyian, de én is, vadiúj krémszínű csupapánt szandálkámban... egy nagyobb, szeder-szerű darab látható egészen közel, a többi folyékony állapotban, mindenütt a busz padlóján.
budapest by night.
még három megálló, már magam is a hányingerrel küzdök, mögöttem álló részeg fiatal barnabőrű férfi nem tud, de nem is nagyon akar elszakadni az érintéstől, brrr.

gyalogolni jó.

jókainapok

Na hát kedves barátaim, elérkezett végre a várvavárt fesztiválosz.
itt van a sok szép szeretett ember meg én is velük
és mivel nincsen már annyi erőm, hogy kétfelé írjak, az újságba is meg ide is, ezért a Visszhangba írott kis szösszeneteimet felpakolom ide némi kommenttel, hátha abból is lehet élvezni ezt-azt, anélkül, hogy a konkrét előadásokat láttátok vón.


Nyitónap

Hétfő: 19.00 – Jókai Színház,
Ünnepélyes megnyitó
Toepler Zoltán: A látszat dzsal - bohózat(Bárka Színpad, Léva)
rendezte: Tóth Gábor
22.00 – RÉV, Fesztiválklub
A Gurigongó Symposium felolvasó színháza

Így készült…

Vannak az évnek napjai – nevezetesen a nagy ünnepek, amelyekre hetekig készül az ember testileg, lelkileg. Néha a születésnap is ilyen. Ebbe a sorba lép a jókainapok is részemről – május elseje óta hordozom a szivemben a gondolatot, hogy egyszer eljön, és valami egzisztenciális szintű mélységekben fájt, amikor kiderült, hogy nem tudok minden nap itt lenni…
Szóval, az ünnepléshez néha fontosak a tárgyak és a ruhák is. Egy latyakos januári szombat délelőttön, újdonsült PriorPlázánkban (mentségemre legyen mondva, annak is az indiai bolt részén) rám talált egy szoknya. Ránézvén két dolgot tudtam rögtön: egyrészt, hogy meg fogom venni, másrészt, hogy ez lesz bizony az idei év Jókai Napok nyitószoknyája, ami egyben azt is jelenti, hogy addig nem vehetem fel. Így is lett bizony (na jó, egyszer fölvettem, mentségemre legyen mondva, az is színház volt, nemisakármilyen).
Szóval úgy készültem idén, mint egy első randira. Hetek óta kavarogtak bennem a visszhangos nosztalgia foszlányai, melyeket gondosan igyekeztem melengetni egy kicsit, majd megosztani a kedves érintettekkel.
És hát, amikor elérkezett a pillanat, az aztán tényleg valami jófajta körhinta-érzés. Még a belépéskor váratlanul ért politikuscsók is csak alig billent ki – úszkálok a soook szép arcotok látványában és az újratalálkozás örömében. Döbbenetes felismerés néhányakat meglátva, hogy tényleg végignéztem ezen a fesztiválon, ahogy fölnőttek, de aztán amikor a Világegyetem Eleddig Egyetlen Zsírkutya-Pólóját Viselő Férfi mikorfonfejében is felfedezni vélek ősz hajszálat (ugyeugye megbocsátasz ezért), megnyugszom, hogy nem csak felettem járt el az idő.
És itt van a maga egyre inkább nagyvarázslós jelenlétével ZSHB, akivel év közben néha már az aligismerjükmegegymást határait súroljuk, most meg olyan szeretettel tekintünk egymásra, ami egy öleléssel is felér.
Néhány biztató kósza hír és vallomás az új visszhangosok alázatos hozzáállásáról.
Néhány meglepetés-ember vagy meglepetés-szerep…
Az „anyaországi” színjátszás meg drámajáték nagymesterei itt ülnek köreinkben évek óta, maguk is azt mondják, hogy mintha már hazajönnének, és ha körülnézek a Rév esti zsongásában, az fogalmazódik meg bennem, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy ki milyen társulatban játszik vagy nem játszik éppen, lényeg, hogy együtt vagyunk, naaagy cejetetben.
Kérdezik sokan, hogy hogy vagyok. Most már, hogy belecsobbanhattam, nagyonjól.
Kérdezik sokan, hogy írok-e idén. Hát, igyekszem…

Teli ment fénnyel a szived

Hát erről csak annyit, hogy ha ezeket az embereket összeültetnénk, és a 2005. évi Uborkaszezon szalaghíreit olvastatnánk fel velük az MTI archívumából, akkor is jól szórakozna mindenki. Ők is és mi is. Másik oldal: Parti Nagy Lajost olvasni önmagában is gyönyör. Hát még így…
Szóval ja. Rettenetes jó ötlet szerintem összeruccanni egy ilyen közös alkotás-közös örvendezés típusú rendezvényre. Legyen ilyen sokszor.
Az elejében az a legizgibb, amikor elhangzik a következő színre érkező delikvensről a pár bevezető mondat, és találgatja az ember, hogyazvajon ki lesz.
Vagy hogy figyeli a zenészeket a sarokban és szaladoznak a dallamok a fejében arra várva, hogy az övékből vajon most mi fog megszólalni.
Nagyon jó volt, tényleg. Irtó helyesek voltatok. Legközelebb legyen egy picit rövidebb.
Megkívánja ezek után az ember a színházcsinálást maga is…
Merthát, hogy a klasszikusokat idézzük: „nem egymás túszai vagyunk mindannyian?”


Első nap

10.00 – Tiszti pavilon,
Jakubecz László: Szigetnyi ölelés - egyfelvonásos
F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű c. regénye alapján (TSÍZIÓ Diákszínpad, Galánta)
rendezte: Jakubecz László és Halvaty Márta

Kintrekedve
Hát kéremszépen, ilyen még nem volt. Tavaly már majdnem megtörtént, hogy nem jutottam be, de aztán végül mindig becsusszantam, viszont most… bekövetkezett.
10.14 van és már túl vagyok a kezdeti sokkon, és egy kába visszasétáláson a Tiszti Pavilonból a Visszhang szerkesztőségébe. 10.01-kor érkeztünk a galántai Tsízió Diákszínpad előadására, és ekkor már csak néhány csalódott sorstárs elbeszéléséből szembesültünk a ténnyel, hogy egyrészt teltház van és nem volna hova ülni, másrészt pedig zavarnánk az előadást a késésünkkel, ezért kizárt, hogy beengedjenek.
Hát ez döbbenet. Sajnálom nagyon, hogy lemaradok az élményről.
Másrészt büszke vagyok rájuk, hogy fityiszt mutattak nekem, aki eleve 10.05-re tervezi az érkezését (ahogy Jóskabá tanította nekünk annak idején, hogy bár a közönség mindig késik, de a közönség szent, ezért megvárjuk, míg megérkezik… ugyanaz a Jóskabá, aki ezen a napon kiüzente a későknek, hogy kizárt, hogy bejöjjenek).
Aztán végső döfésként még a Tiszti Pavilon külső kapuját is kulcsra zárták.
(Szlovákiai magyar média jeles képviselőivel, akik még utánunk érkeztek, diskurálunk egy kicsit, majd kénytelenek vagyunk alternatív szórakozást keresni).
És a többi kintmaradóból pedig alakul majd egy szubkultúra. Hát, valahogy így születnek a párhuzamos fesztiválprogramok. Asszem. Jó úton vagyunk :)

erre az írásra érkezett egy komment a következő napi számban, nagy valószínűséggel a szeretett Jóskabától, hogy az előadást 10.15-kor kezdték el, ami megfelel a színházi etikettnek.
well, tényleg 10.01-kor kezdték el, de nem is ez lett volna a lényeg....
hála Istennek, ekkorra már megírtam a bocsánatkérős válaszválaszt, lásd alább.

18.00 – Európa-udvar, Vásári komédiák
középkori francia vásári komédiák(ÉS?! Színház, Őrsújfalu)
rendezte: Szabó Csilla

Komédiákok

Jaj valami komolyat és szakmait akartam írni, de csak mondatfoszlányok jönnek elő ezen a késői órán…
Amit az ÉS?! Színház közvetít és képvisel, az valami szívet melengető. Abszolút szeretet-színház kategória, de ezt már leírtam sokszor, idén is beigazolódott.
A vásári komédiák műfaja fokozottan szívet melengető, mert van benne furfangos humor, mély és nagy életigazság, játékos jókedv, pimasz társadalomkritika és vidám életigenlés.
És azért is, ahogyan történik. Ülünk a földön a napsütésben, kicsik és nagyok együtt, együtt.
Ahogy az ÉS?! hozzányúl a szavakhoz és a tárgyakhoz, szövegekhez, eszközökhöz és nézőkhöz, az a kreativitás szintén felér egy köteg napsugárral.
Ülnek az alkalmi színpad lépcsőjén, az előadás kezdete előtt, megérkezvén találkozik a tekintetünk egy baráti és játékos villanásnyira, üdvözölnek és együtt örülünk, ezt a képet magammal viszem az egész évbe, és a hideg napokon majd előveszem néha…
És bár nem angol, hanem francia téma, mégis olyan érzést hozott, mint egy csipetnyi komáromi Globe színházi komédia.
Sok ilyet kívánok magunknak még!

21.30 – Tiszti pavilon,
Molnár Miklós:Dromedár úr Magarétát vesz
játék emberekkel és Holddal(Köd Színpad, Komárom)
rendezte: Bárány János

Hold-varázs
Amikor a színház szeretetből születik

Nagy-nagy örömet okoz az idei fesztiválban, hogy a felolvasószínház után ma este is egy olyan produkcióban volt szerencsém részt venni, amely garantáltan az alkotók színház iránti szeretetéből született. Igen megnyugtató ez, mert alátámasztja az együttlétünk létjogosultságát és őszinteségét.
Ismerem és szeretem a rendezőt, láttam már őt sokszor, sokféle helyzetben, és János az egyik ember, akit bármi történik, bármit tesz vagy mond, nem tudok nem szeretni.
Tegnap este ült a Révben, talpig fehérben, kezében egy levesestálnyi csipsszel, és valami irtózatos lendülettel, már-már neurotikusan nyomta a krumpliszeleteket az arcába. Kérdezem, mi a baj… Háromnegyedévnyi munkája mérettetik itt meg, mondja és mesél pár dolgot arról, hogyan is kezdődött. Aztán még pár villanás ma, napközben – ekkor már teljesen nyugodtnak tűnik.
A játszók egy részét is ismerem innenonnan, végülis a Visszhang a közös gyökerünk. Fölnézek rájuk azért, mert nem csak ácsingóztak a tollforgatás közepette arról, hogy milyen lenne a színpadon, hanem át is lépték ezt a határt.
A téma klasszikus háromszögben mozog: színház-szerelem-halál. Az eszközhasználat, a színek, tárgyak, fények és árnyak kezelése varázslatos, a játék néhol klasszikusan amatőr, néhol félelmetesen erőteljes, ami ugye teljes mértékben helyénvaló, sőt.
Az első percekben nehéz volt felvenni a ritmust, játszóknak és nézőknek egyaránt, de aztán volt a nyitójelenetben egy teljesen kézzelfogható pillanat, amikor előbbiek belezuhantak a helyzetbe, magukkal vonva az utóbbiakat is, és onnantól rendben volt minden.
Nem könnyű, ugyanakkor remekbeszabott szövegekkel dolgoztak a Köd Színház tagjai, viszont az egyik legnehezebb körülménnyel, a terem akusztikájával nem mindenkinek sikerült megküzdenie. Az egyébként széphangú Dobos Boglárka (Margaréta) lendületes és leleményes mondataiból például alig lehetett érteni valamit.
Nem úgy a Dromedár urat alakító Finta Márk esetében, aki várakozásainkon túlmenően nyújtotta az előadás legkiemelkedőbb alakítását (vagyis: sejtettem, hogy jó lesz, nadehogy ennyire…). Félelmetesen hihetően őrült, aki valami elementáris energiával képes robbanni, és valami igényes humorral, ripacsságtól mentesen, könnyedén, mintha minden nap ezt csinálná.
…
És az előadás végén, amikor a Hold végigvonul, az az érzés kerít hatalmába a régiszépidőkből, amikor az újvári gimisek hozták a mozgásszínházas performanszokat, valami olyan energiák mozognak bennük és körülöttük (bennem és körülöttem), rég nem érzett ízek jönnek elő újra.
És minden tünetet produkálunk, ami arra utal, hogy mély, komplex élmény volt: percekig ülünk még a játéktérben, nehéz megszólalni, emészteni kell. Huhh.

Második nap
A nézői alázatról

Muszáj írnom erről a késős dologról megint.
Merthogy már megint kimaradtam. Vagyis beléptem, aztán meg kiléptem. Hjajjajjaj rettenetes ez. Tényleg csak három percet késtem, tényleg. Mondja is a CzP – akit a tulajdonképpen überelhetetlen Danczy óta a tördelők közül immár másodikként képes vagyok lassan a szívembe engedni, hogy úgy fog bemutatni, mint Kriszta, aki mindig késik...
Valóban mindig kések. Dühös is vagyok mindigmindig és első felindulásból beszélek meg írok összevissza, de igazából azért van ez, mert nevel engem ez a fesztivál. Ahol ellenállás van, ott kezdődik a tanulás, mondják az én szakmámban.
Teháthogy alázatos üzemmódba állok innentől ténylegtényleg, bocsánatos elnézést kérek mindenkitől, akinek ennek ellenkezője folytán bármit is beszóltam volna és ott leszek időben, ígérem. De legalábbis tanulom a pontosságot. Ha már ilyen csilláronlógós stílusban nyomjuk megint, hála Istennek...

21.00 – VMK, W. Gombrowitz: Yvonne – szín-játék
(Selye Egyetemi Színpad, Komárom)
rendezte: Csengel Mónika

erről nem írtam semmit, de az előadás hiper-meglepetése a Till Timi volt, tesóm hajdani kis rajongója...
aki azóta felnőtt, és olyan érett, mélységes színésznőként nyílt meg előttünk, olyan fegyelmezettséggel és bátorsággal vitte a hátán az előadást, hogy leesett az állam.
volt minden, folyt vér a színpadon, remek volt.

aztán ezen az estén rájöttem, hogy teret kell adnom az Új Generáció újságíróinak, mert ha teleírom a lapot, akkor ők ki sem tudják magukat próbálni
át kell adni a helyet bizony
meg el is fáradtam a budapest-komárom, tréning-fesztivál ingázásba, a háromóra alvásba, hogy a mocskos vonatmenetrend miatt hiába szaladok lélekszakadva, hogy elérjem a NYEKK-et, akikről szinte minden évben lemaradok (valami sorsszerűséget vélek felfedezni itten, de még nem tudom, mi a nyitja), és úgy döntöttem, megpihenek egy kicsit meg készítem magam a holnapi esküvős kihívások elébe...

dyslex multiplex

családunkhoz ígyúgy kötődő, szeretetteljes, születettpedagógus ismerősünk, rózsanéni.
szavalóversenyek végtelen történeteit játszotta vele végig tesó és az egész család.
kisebb gyermekét, tán a kicsit sem felhőtlen gyermekkornak, tán a géneknek köszönhetően, súlyos dyslexia-dysgráfia kombóval áldotta meg a teremtő.
érettségire készültek.

hogy tanul ugye a dyslexiás gyerek? ő mesélte a fejébe az egész magyar irodalmat, a végén a gyerkőc még élvezte is...

anyu, ha én átmegyek ezen az érettségin, megtanulok olvasni!

hát mekkora mondat ez!
benne van minden, ami egy ilyen gyermeket ér az életben, illetve az iskolarendszernek hívott katasztrófa-intézményrendszerben...

egy kanálnyi édes-savanyú mártás az alkulóban lévő amatőr-pedagógiai hitvallásomnak :)

kelengyebuli

Az a jó a barátocskáinkban, hogy szeretünk ünnepelni, apró és mindent elsöpró meglepetésekkel teletűzdelni egymás életét. különös érzékenységgel fedezzük fel az életnek azon pontjait, amelyek éppen megfelelőek az ünneplésre.

Márton-búcsúztató, diplomaünneplő a régiszépidőkben, lánybúcsú a felnőttéválást hozó időkben, és most egy kelengyebuli.

A kelengyebulit sok más szokáshoz hasonlóan kedvenc amerikai sorozatainkból vettük át, a lényege, hogy babát váró barátnőnknek a szülés előtt kb egy hónappal összehívunk egy csomó nőciből álló társaságot és elkövetünk mindenféle mókás dolgot, mint például a képen látható pelenkatorta.

Jó volt látni nagyon, hogy Lívi mennyire örül nekünk.

Jó volt látni, hogy még mindig mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Jó volt látni a mindent biztonságossá varázsoló, szeretetteljes várakozásukat.

remélem, újabb hagyományt teremtettünk...

igényekre alapozva

mondjátok, vidámakat írjak

igazából egy halom vidám történet össze van gyűjtve a fejemben, csak a filósakkal az van, hogy azokat gyorsan ki kell írni, a vidámak meg nem annyira nyomják a szivem, ezért azokat halogatom.

na akkor jöjjön egy.
azért szeretünk ott lakni a rumbachsebestyén utcában, budapest közepén, mert nemcsak, hogy minden 20perc, hanem a kis autókának is jó helye van az udvarban.
általában
néha, amikor a falhoz állok túl közel, akkor a fölötte balkonról ledobált elszáradt muskátlihajtások landolnak a szélvédőmön, igazán kedves
mondja is a házinéni, aki mindent lát, hogy há ne álljak olyan közel, mert rám dobálnak minden szart
mondom, igaza is van, mit jófejkedek én, hogy mindenki elférjen tőlem, inkább előbb maradok
akkor csak a szép érett feketeszedrek potyognak rám mindenhová, és szottyannak rá mármár lekvár állapotban a csillogó ezüstre, nade sebaj
jóltettem, előreálltam
egyszercsak jön a felirat, a szélvédőmhöz tűzve:
"KÉRJÜK ÁLJON HÁTRÁB. AUTÓS SZOMSZÉDOK. KÖSZI"
így, ahogy írtam.
kedvesek
ez már majdnem olyan jó, mint tavaly ilyenkor a családipótlékosztály :)
hátra is áltam, ahogy köll
persze a házinéni épp akkor is arra sündörgött véletlen.
mondta, mennyire tajtékzott a taxisszomszéd a bazinagy mercijével, hogy nem tud tőlem elfordulni.
hát hiába. a közösségi együttélés mindig áldozatokkal jár.

visszhang

vanugye életem színjátszófesztiválja, a jókai napok.
szerelem ez, nincs mit tenni. az év egyik legszebb pár napja, megtelik a város színházi manókkal és a szívem is megtelik velük.
a legszebb régiszépidőkben reggeltől reggelig pörögtünk, írtuk az újságot, szerkesztettük, haldokoltunk és szerettük nagyon.
az még a danczy-korszak volt - a világ legtündéribb tördelője.
"haza akarok menni anyukámhoz" - mondta hajnal kettő körül sírós hangon, és folytatta.
akkoriban tűnt fel a színen ZSHB is, vagyis ZselésHajú Barátunk, akivel az egy évadon keresztül folytatott tollpárbaj tárgyára senki sem emlékszik már, csak az utána jött megbékélés ízére, és azóta ő maga is ZSHB-nek hívja magát...
és hát a főszerkesztő.
édes jánosom az az ember, akit nem tudok nem szeretni, tehet vagy mondhat bármit...odavagyok érte és megtisztel, ahogy ő szeret.
mondta a legelején, hogy ha ügyes leszek, akkor elvihetem az írásaimat megmutatni az egyetemre. aztán megírtam az egész első lapszámot.
aztán volt, hogy a távolból kért meg, hogy írjam meg a beköszöntőt, mert szeretné, ha én lennék a címlapon.
aztán idén máshogy lesz.
őt elcsábította a színpad, így a laptól is elrepül
engem meg sodor az élet, de harcoltam az árral, hogy ott lehessek a fesztiválon, amennyit csak lehet, és valami egzisztenciális mélységekben fáj, hogy nem tudok az elejétől a végéig
és közben kiderült az is, hogy más szerkeszti a lapot
engem meg nem is hívnak
marad jános levele, a nosztalgia, az emlékek, a szerelemteljes várakozás és a belecsobbanás
csak idén egy kicsit máshogy...