Kell néha a gumiesztyű

Köztudott, hogy utálok mosogatni. Többek között azért, mert nem állhatom, ahogy a vízben feloldódott sok-sok zsíros, olajos, egyebes trutymó körülveszi az annál sokkal jobb sorsra érdemes kezeimet. Undorodom tőle. És arra gondolok, hogy ezekkel a kezekkel lettem valaha majdnem zongoraművész. Persze nem mintha ez ma már számítana valamit, mint ahogy ez általában a "lettem volna" típusú dolgokkal van.

És. Azért szeretem a gumikesztyűt, mert megkíméli a kecses kacsóimat a trutymóban fürdőzéstől és a körmeimet az odaégett cuccok felkaparászásától.
Most már egy jó ideje nem volt itthon gumikesztyű, mert a legutóbbit szétvágtam, aztán végre eszembe jutott, hogy vegyek újra. És ma este, mivel mosogatás közben még meg is vágtam magam, óhatatlanul rákényszerültem, hogy belebújjak újra. Felbecsülhetetlen érzés immunisnak lenni a mosogatólére. Kaparom, vakarom, tekerem, és nem érzek semmit. Felemelő.

A kép forrása: itt. 

A napokban szintén hosszú idő után szóba elegyedtem valakivel, akinek elég sok szenvedést, bántást és kudarcélményt köszönhetek. Olyan volt vele kommunikálni, mintha egy idegennel beszélnék. Mintha egy sorozat főhőseként átkopogtatna hozzám egy másik film drámai szereplője és egy üvegablakon keresztül beszélgetnénk.
Az idő teszi. Hogy sok, sok idő elmúlt. És én feldolgoztam azt. Egyedül. Hosszasan. És már nem hat rám, nem érint meg, nem fáj, nem bizserget. Sem az, hogy hozzám szól, sem az, hogy rosszul van, sem az, hogy én nem reagálok rá. Semmi.

Ha egy instantcoelho-szerű mondásba akarnám mindezt tömöríteni, úgy is mondhatnám:

Az idő olyan, mint egy gumikesztyű a léleknek: 

megóvja a körülöted kavargó trutyitól és megőrzi a szépségét. 

Labirintus. Nem útvesztő.

Néhány év csendesség után a Labirintus, ez a gyönyörű élet-szimbólum visszatért hozzám. 
Mindenhol minden tele van vele. Építem, ajánlom, játszom, járom, érzem, gondolom, rajzolom. 

És mindeközben meg, amikor azt kérdik, hogy vagyok, mert mostanra már lettem annyira rutinos versenyző, hogy az őszinteséget válasszam, azt mondom, hogy szét vagyok esve. 
Mert ez van. Elfelejtem, kiesik a kezemből, elhagy, elromlik, nem sikerül úgy, pont nem ér oda, pont nem elég hosszú, pont nem elég jó. Hát ez van. 
NEM. 
ELÉG. 
JÓ. 

mit lehessen tenni. 
Megyek befelé. 
Az élet-halál-újjászületésben a középső akkor is a halál, hogyha optimisták vagyunk. 
A közép, az nem biztos, hogy fáklyás menet. Nem fájdalommentes, nem ússza meg a magányt, nem kerülheti ki, hogy mindent kieresszen a kezéből. 
Ez. Van. Látom, másokkal is. Megyünk BEfelé. 

Szinte az egyetlen dolog, ami ebben az őskáoszban életmentő, 
hogy tudom: ez csak egy labirintus. 
Nem veszhetek el. 
Nem veszhetek örökre el. 
A kifelé úgy ugyanarra visz, mint amin befelé jöttem. Még akkor is, ha máshogy érzékelem. 


Nem kell tenni mást, 
csak az egyik lábadat
a másik elé. 

Csak menni, menni

Már régebb óta érik, hogy írjak valami összefoglalót az elutazás gyógyító hatásáról. 
Ez most, azt hiszem, nem az lesz, talán csak egy kezdemény. 

Zágrábban vagyok, a minden-tavasszal-legyen-egy-új-város-egy-hosszúhétvégére elnevezésű saját, mentálhigiénés örökérvényű fogadalom jegyében. 
Ezúttal egyedül. De nem is baj. 

A kirándulás egy szakmai szeminárium meghosszabbítása. 
A városban van a Museum of broken relationships.
Holnap pünkösd, a Szentlélek kiáradásának ünnepe.
Nagymamám, mielőtt elutaztam volna, kórházba került. Azt mondta búcsúzáskor, hogy mire hazaérek, addigra ő is otthon lesz. 

Kedves, hamar megszerethető város. 
A gyalogosok közlekedése balkáni
A város szervezettsége európai
A szuvenírek minősége kínai
Az emberek öltözködése, járása, délutáni kávézása fővárosias
Kebabot itt is mindenhol kapni
Van folyó (még nem láttam)
Ez volt életem első airbnb-élménye (kis csalódás)

A piacon az eper olyan édes, hogy megkóstolod, és belepirulsz. 
Jó itt. JÓ. 

És végezetül még jöjjön néhány sornyi előzetes a nagy utazás-tízparancsolatból. 

• Minden évben ismerj meg egy új várost a világból, lehetőleg felváltva menj északra és délre.
• Csak annyit használj térképet, amennyit feltétlenül muszáj - inkább hagyatkozz arra, amit látsz, kanyarodj arrafelé, ami hív, azt nézd meg, ami élőben is felkelti a kíváncsiságodat, és ott állj meg bámészkodni, ahol jól esik. 
• Vonattal vagy busszal utazz, ne repülővel. A hirtelen megérkezés nem tesz jót az otthonról való eltávolodásnak, míg a hosszú zötykölődés kisimítja a lelket és megajándékoz a "menni" örömével. 
• Ha meglátsz egy szűk utcát, menj rajta végig. Ezek általában tartogatnak valami meglepetést.
• A piacot mindenképp az elsők között keresd fel, egyél, amit ott árulnak és merülj el a zsongásában. 
• Sose válaszd ki a következő várost előre. Majd ő kiválaszt téged. 

Petíció a családok megmentéséért

Húsvétvasárnapi szertartás vége, hirdetések. 
Közöljük a kedves hívekkel, mise, gyűjtés, újság, szentségimádás, kirándulás, satöbbi satöbbi. 
És. A jövő héten meg fog jelenni egy aláírásgyűjtés a családok megmentése érdekében. 
"Mindannyian tudjuk, hogy a családok milyen fontosak és milyen rossz helyzetben vannak, ezért kérem a kedves híveket, ha ki lesznek osztva ezek az aláírásgyűjtő ívek, akkor írják alá" - mondja az atya. 
Hát kéremszépen. Mi más jönne elő az emberlányából ilyenkor, ha nem a Besenyő Pista Bácsi? 
Nóóóórmális? Petíció?
Kinek? Miért? Mi ellen?
Meg akarja szüntetni valaki a házasság intézményét központilag?
Vagy újra van egyiptomi fogság és túszul ejtettek minden családot?
És kinek fogják azt a bődületesen sok engedelmes bárány által aláírt petíciós ívet? A családoknak, hogy javuljanak meg, mert lám-lám ennyien nem akarják, hogy legyenek problémáik?
Vagy az alkoholista apáknak vagy a depressziós anyáknak fogják ezeket a lapokat mutogatni? Netán a hűtlen gyermekeknek vagy a rátelepedős nagyszülőknek?
Vagy maga a sátán lesz a címzett, aki a bajok okozója?
Mégis mit várnak attól, hogy bizonyos emberek tiltakoznak mások problémái ellen?
Ennyi erővel a hizlaló ételek ellen is tiltakozhatnánk. 
sőt. Indítsunk komment-bréjnsztormingot: szerinted ki lehet a családok megmentéséről szóló petíció igazi címzettje és mit kéne tőle követelni?

Amúgymeg sokkal többet tennénk a tevékeny, elfogadó, támogató szeretet cselekedeteivel. 
És a szőnyeg alá söprés intézményének felszámolásával.
Én személy szerint ez utóbbit javasolnám. 

Akarsze

Aki zenei aláfestést kér a témához, annak tessék.

Szóval írtam már erről korábban, de most megint bevillant egy esemény, amelynek kapcsán nem állhatom meg.

A képlet a következő:
'A' kisasszony továbbküldi A Bál meghívóját 'B' fiatalúrnak, meghívás jelleggel, azzal a nem túlzottan titkolt szándékkal, hogy majd felismeri, hogy ez egy lehetőség 'C' kisasszony társaságát élvezni, és a tettek mezejére lép.

Majd jön a válasz, hogy köszöni szépen a meghívást, de mostanában minden hétvégén sulija van x időpontig, ami konvertál a végtelenhöz (a kifejezésért ezúttal is köszönet Bozsonyi Károly néhai statisztika-tanáromnak, aki egyetlenként az univerzumban bírta ilyen gyönyörűen megválasztani tájszólásánál fogva a toldalék hangrendjét). És érezzük magunkat jól.

A kisasszony elintézé mindezt egy válrándítással, hiszen nem az ő bőre megy a vásárra, megpróbálta, nem sikerült, slussz passz.

NODE akkor!
Egyszercsak a gondolataiba férkőzik a kisördög, hogy az iskola NAPPAL van, a bál meg ÉJJEL. És hogy ez a kettő valahogy nem fér össze logikailag.
Aztán újabb vállrándítás következik.


Az egésszel csak azt akarom mondani,
hogy amikor azt kérdezem, van-e kedved eljönni X helyre,
akkor azt akarom tudni, hogy AKARSZ-E,
és nem azt,
hogy van-e kifogásod.

És a válaszban sokkal jobban örülnék neki, hogyha kifejeznéd, hogy tetszik-e az ajánlat, vagy akarsz-e velem időt tölteni, mintha megosztanád velem mindazt, amit csinálnod kell ahelyett, amit ajánlottam.
Még annak is jobban örülnék, ha azt mondanád, hogy NEM AKARSZ.

Talán te is jobban járnál, ha erre válaszolnál.
Mert akkor részesülhetnél a meghívás örömében, még úgy is, ha végül fizikailag nem tudod elfogadni. Megélnéd, hogy jajdejó és jönni akarsz és elképzelhetnéd, hogy milyen jó lenne, ha. 
Vagy: tudatosíthatnád, hogy egyetlen porcikád sem akarja ezt a dolgot és tisztán, egyenesen kifejezhetnéd. És onnantól nem lenne több huzavona. 
Sőt. Még az is lehet, hogyha átélnéd belül, hogy mennyire akarod, akkor egyszercsak felszabadulna az erőd, vagy a kreativitásod, hogy úgy tudd rendezni az életet, hogy mégiscsak ott tudj lenni. 

Szerintem a sorrend fontos.
Először, hogy akarok-e.
Aztán, hogy tudok-e.
próbáld ki. kérlek. 

Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét. 

Keresztanyám beszól

Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.

De most nem is igazán erről szeretnék írni.

Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe. 

Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben. 

Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve. 

És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"

Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte. 

Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve. 

Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk. 

Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.

Átépítés alatt

Örömmel jelentem, hogy a meglévő olvasóim módszeres, de kíméletes faggatása után,
és önmagam váratlan, aztán igenis tudatos megkérdezgetése után
rájöttem, hogy mivégre is írok, meg mit szeretnék vele elérni, és ki mindenkit szeretnék idecsábítani.
Legalábbis többé-kevésbé.

Úgyhogy, amint láthatjátok, neki is indultam az átalakításnak.
Ennek következtében:
1. a bezártságnak vége
2. bizonyos bejegyzéseket (legfőképpen a régiek közül) kigyomlálok
3. az arculatot frissítem
4. kicsit bővebben fogok nyilatkozni önmagamról
5. kicsit következetesebb leszek a blog céljaival kapcsolatban.

Mindezek folyamatosan jelennek majd meg,
mert rájöttem, hogy nem győzöm egygombnyomással megcsinálni.

Úgyhogy kedves olvasó, a következő időszakban akár minden nap új meglepetések érhetnek.

És.

Ha bárminek bármilyen kívánsága, ötlete, javaslata van

az eddigi olvasók közül,

akkor idevele!

Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.

Lehet. Rád. Haragudni.

Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).

És mennyit, ó, istenem, mennyit hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem másnak a haragját.

És lám, milyen nehéz. Élni a tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.

És szinte semmit sem használ, hogy tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet is kell tudni mondani. Satöbbi.

Talán az használ, hogy tudom, a harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának. 

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

N.Ő.

G (5). fürdik.

- Anya, mi ez itt?
- Ez a gátad.
- Az miii? Kérlek, anya, mesélj nekem a gátamról!
- Az a lányoknak nagyon fontos.
- Miért fontos a lányoknak aaaz?
- Mert amikor állunk, meg sétálunk, akkor az tartja meg a belső szerveinket. ... (felsorolja)
- És mi van, ha eltöriiiik?
- Nem törik el, csak elfáradhat. Vigyázni kell rá.
- Hogyan kell rá vigyázni?
- Azt majd később megtanítom neked.
- De mooooost, anya, most tanítsd meg!
- Hát úgy kell tornáztatni, mint amikor vissza akarod tartani a pisit. Azt hogy szoktad?
- Így (mutatja, hogy összeszorít)... Amikor nagyon kell pisilnem, akkor úúúgy, hogy nagyon gyorsan szaladok.


gyönyörű...

ha nem akarsz itt lenni, vedd a kabátod és menj ki

mondta anno Boros András egy trénerképzőnk nyitóköre után, amikor kifejeztem, hogy nagyon utálom, hogy most itt kell lennem, és ha megtehetném, nem lennék itt.
"megteheted" - mondta
és fogtam a kabátom és kimentem. 3 másodpercig tartott csak a bűntudattal való viaskodás. utána a mélylélegzetes, napfényes, lendületes lépéseket hozó szabadság vette át a kormányt.
ezúton is köszönöm Andrásnak. mert segített egy picivel közelebb lépni a szabadságomhoz
és azóta is számtalanszor tudtam megtenni hasonló lépést. ha úgy éreztem, hogy nem kell ott lennem, ahol. vagy hogy nem akarok.

például ma. a mise kellős közepén.
nem tudtam nem kijönni. égett a lábam alatt a talaj.
az, hogy a pap arról prédikál, mennyire gyűlöletesen bűnösök vagyunk mind, csak egy csepp a pohárban. elfér a sok másik mellett.
az, hogy a pap meg a kántor privát kakaskodást (bocsánat, nem tudok nem őszintén fogalmazni, fütyimércét) rendez a hiszekegyből, az csak egy körülmény. az ilyesfajta hatalommal átitatott szervezetekben megesik ez sokszor, csak nem mindig ilyen látványosan.

az igazi mozdulást az a mindennél biztosabb érzés hozta,
hogy a szélben és napfényben, folyópartot bámulva, lendületeseket lépegetve és mélyeket lélegezve
sokkal jobban, szebben, intimebb módon tudok Istennel találkozni,
mint ha a hidegben görnyedek, miközben a saját dühömmel próbálok megküzdeni.

hát persze, hogy így lett.
és hálás vagyok érte.
és nem érdekel, hogy a hiszekegyet mormolni vagy énekelni kell.
sétáló kontepláció rulez. ajánlom mindenkinek.

és. akinek van szabad ima-kapacitása,
kérem, hogy egy liberális szemléletű pápáért könyörögjön. köszcsi. 

nők teliholdkor

tegnap, úgy fest, elindult egy újabb női kör.
és úgy fest, tagja lettem.
ott lenni valahol, amit nem én alapítottam, fellélegzős érzés az alapításhoz képest.
semlegesen kíváncsinak lenni pihentető a száz-fokon égéshez képest.
közelségre vágyni valakivel újszerű a kemény távolságtartáshoz képest.

ültünk, meséltünk, hallgattunk. a legtöbbször elhangzott szó az elfogadás.
erről jutott eszembe, hogy milyen szép része is a házassági eskünek, amikor a pap megkérdezi, hogy
"Elfogadjátok-e a gyermekeket, amelyekkel Isten megajándékoz benneteket?"
és hogy vajon tudja-e ilyenkor az ember, hogy elfogadni nem azt jelenti, hogy hagyja megszületni.
hanem hogy ekkor az elfogadom-úgy-ahogy-van szeretetre tesz ígéretet?

ha igen, az jó. mi meg, gyerekek, jó ha tudjuk, hogy a szüleink egykor ezt ígérték.

néhány jó szó

igazi pillanatokkal, fontos mondatokkal, gyönyörűséges szó-zuhatagokkal zárult az év, 

és az ünnepi napok alatt ezen fölé mintegy szeretet-tejszínhabként érkezett még néhány, 

amelyeket rendkívüli élességgel tudtam beengedni. hála ezért. 

imitt néhány közülük.

"nem csak az az ima, kedves, amikor beszélünk az istenhez, hanem az is, amikor hagyjuk, hogy isten beszéljen hozzánk" (a nagyonidős jezsuita atya, akihez gyónni mentem és isten meglepetés-küldeményeinek egyikeként érkezett)

"mindenki író" (syd field. a forgatókönyvírás bibliájának szerzője a személyes megjegyzés fejezetben)

"nem unod még, ennyi év után, engem ölelgetni?" (apu anyunak a karácsonyfa alatt kliséktől mentes szeretettel, love actually-ba illő hangsúllyal)

"a kis Jézus a bennünk lévő kisgyermekkel lép kapcsolatba. és elfogad téged olyannak, amilyen vagy. testvérem, ezen a napon engedd meg te is magadnak, hogy szeresd önmagadat egy kicsit." (ismeretlen bencés atya, aki karácsony napján az esti misén, a szinte-üres szentandrásban elmondta az Év Prédikációját és ezzel lemosott minden addigi, arról a szószékről elhangzott üres, dohos szagú, megszégyenítő és elvárásokkal teljes prédikáció-emléket, s adott a lelkünknek szárnyalást, ujjongást, az elfogadva levés édes és ritka érzését).

"egyszerű pásztor, jöjj közelebb" (a mindenkori egyházi énekek legegyszerűbb és leggyönyörűségesebb, legigazibb sora, amely isten minden felénk való vágyát hűen tükrözi és amelyen minden évben, minden alkalommal elérzékenyülök. ha eszerint élnénk, semmi bajunk nem lenne. és nem is kéne más tanítás.)

"légy olyan boldog, mint mi voltunk, amikor megszülettél" (nagymama, szülinapi öleléshez)

"márpedig, ha én önmagammal nem tudok intim viszonyban lenni, akkor hogyan leszek képes rá valaki mással?" (pálferi a függőségtől az intimitásig c. könyvében. amely mondattal tulajdonképp nem mondott nagy újdonságot, de mégis, ebben a vonatkozásban, ilyen egyenesen, elég nagy hatással volt. a halk és határozott intuíció ezen a ponton azt súgja, hogy 2012 az intimitás éve lesz alighanem)

itt tartunk most. 

gyógyító szavakat mindenkinek...

 

 

Szmogriadó

Épp fejeztem be az smst J kollégának ma reggel, hogy elvisz-e dolgozni autóval (tekintve, hogy a bringám a múltkori furcsa lámpás eset után az irodában maradt), amikor a rádió bemondta a szmogriadót, majd - mire a küldés gombot megnyomtam - könyörgő hangon tette hozzá, hogy kérik a lakosságot, ne szálljanak autóba.
Villamossal mentem végül, de ez most nem is fontos.

Este meg busszal haza, és amikor leszálltam az éjjeli ködben, soha nem tapasztalt erővel csapott arcul a szmog (belülről meg pontosan egyidőben a rég-nem-érzett-erejű vágy, hogy nem akarok tovább itt élni, az én kicsi városomat akarom, ahol kevesebb a távolság, az inger, a szmog, az ember és a lehetőség is).

Nem tudom pontosan, mitől, a szmogtól-e, vagy attól, hogy a könyvben, amit olvasok, egy sorozatgyilkosság tanúja lehettem pár oldal leforgása alatt, netán a furcsa öltözetű, megállapíthatatlan nemű, vonagló mozgású, szürreálisan magas utastárs mögöttem haladó lépteitől, vagy az esti beszélgetés nyomai sajdultak meg bennem, de félelem tört rám.
És nem a jóféle, hanem a minden zörejre megremegő, megfoghatatlan eredetű és szándékú, múlni nem akaró fajta.
Talán először találkoztam vele, amióta itt lakom.

Ha már jött, üdvözöltem illendően szorongó módon
és figyeltem, hogy mit tesz velem
vitt. arra, hogy a figyelmemet nagyon erősen a saját lépteim ritmusára, lélegzetem ütemére irányítsam, itt legyek és most, mert sem száz, sem ezer kilométerrel odébb, sem az egy év múlvában, sem az öt évvel ezelőttben nem tudok lenni, hiába kívánkoznak kérdések és emlékek, jövő bizonytalanságok és elveszített képek emlékei.

valami ilyesmi élmény lehet a szemlélődő ima is, mert a gondolat így könnyen szárnyal az ég felé, miközben a lábával a földbe próbál kapaszkodni az ember.
most először voltam hálás a flórián tér parkjának járdára szórt apró és éles köveiért.

hová tart 2

Az élet időnként megmutatja. 

És addig hoz újabb meg újabb példákat, amíg meg nem érted a leckét.

Most például azt, hogy a világ nem mindig az elköteleződés irányába halad. 

Hogy igen, vannak tehetséges fiatalok és még fiatalabbak, 

hogy találkoznak egymással az útjaink, 

de van, hogy ezek az utak, csak időlegesen futnak együtt.

És az embernek az összes szabadságvágyát, mély intuícióját, jótakarását és kötődését összevetve

azt kell mondania, hogy menjünk békével. Másfelé. 

Mert a mi világunk épp kerekedik, 

az ő világa meg épp kinyílik. 

A mi világunk épp letisztul, 

az övé meg felpezsdül.

Mi épp megállapodunk, 

ő meg a kalandvágyát ízlelgeti.

és a legelegnehezebb ebben nem az, kedves olvasók, hogy belássa az ember, 

hanem hogy ne érezze magát mindeközben olyan nagyon öregnek.

valamint, hogy a kötődése ne álcázott birtoklási vágy legyen, 

és hogy tiszta igent vagy tiszta nemet tudjon mondani.

tényleg nem könnyű.

... és jól vagy?

Ha mondjuk egy imprós játékot terveznék, rengetegféle jelenetet lehetne rendezni egy ilyen, kontextus nélküli első mondatra alapozva .
És igen, mindig a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni.
Mostanában több kedves régenlátott baráttól hangzott el felém ez a pár szó,
és mindannyiszor nyögvenyeltem, hogy hogy lehetne valami igazit válaszolni.
Nézzünk néhány variációt.
- köszönöm, jól, minden a szokásos: rohanás, munka, pörgés. Mint ahogy korábban is írtam, ez egész egyszerűen unalmas. Nincs kedvem mindig ugyanazt válaszolni, és szerintem a kérdező sem lesz tőle felvillanyozva.
- köszönöm, fáradtan. nagyon sokat dolgozom az elmúlt időben blabla. Ugyanaz, mint az előző.
- köszönöm, felívelőben. Épp az imént határoztam el újra, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy élvezzem az életet és legyen szabad blabla. Ez oly mértékben ezoterikusan hangzik, hogy Domján László sem tudjá jobban.
- köszönöm, épp lelki hullámvasútban vagyok, néha úgy érzem, hogy az életemet fel kéne fordítani a feje tetejére, és megváltoztatni mindent, de mindent. Kívül és belül is. Ez olyan ijesztő, hogy egy szemvillanás alatt rámhúznák a kényszerzubbonyt.
- köszönöm, nem tudom. Mit akarsz hallani? Ez enyhén nagyképű, de legalább időt nyerek vele.
- köszönöm, nem tudom. Tudod, tényleg nem tudom, mert mostanában nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ez se nem igaz, se nem érthető, viszont legalább önironikusan álfilozofikus.
- köszönöm, nem akarok róla beszélni. Beszéljünk inkább rólad. Ez is eléggé filozo-flegmatik, ráadásul enyhén depresszív is.
Szóval nem könnyű (pszichodramatisták előnyben, mert ők tudják, hogy a kérdésre mindig néhány itt-és-most érzést kell válaszolni).

na persze, hogy mi a megoldás. Talán leginkább néhány zsebből előszedhető aktuális kis élet-gumicukor történet.
Aki tud jobbat, kommentelje ide a köz javára!

ééééééés piros

előhang1: kísérletileg elhatároztam, hogy megpróbálom a heti3 poszt felé tornászni magam, ami azt jelenti, hogy a minőség nem lesz koherens, a tartalom ellenben szerteágazó. várhatóan.
előhang2: a cím utalás, a boldog kollégiumi időkre, amikor rajongásig szeretett Töpe barátunk "hogyan vásárolnak a lányok" címmel tartott stand-up comedyt ("nééééézd ezt vettem! juhúúúú! éééés piroooos!")

az igazi cím az is lehetne, hogy hogyan együnk mégis egészséges vacsorát.
keretek: mindenbolt-zárvavanmár hazaérkezési idő.
hűtőben fél cékla, némi zöldség meg sajt. az ablakban kitudja-hányadszor feltámadt bazsalikom, cserépben. saláta a boltos affér miatt nincs.
alapfilozófia1: Éva és Mautner Zsófi óta tudjuk, hogy a cékla sütve jó.
alapfilozófia2: ha későn vacsorázol, legalább próbálj valami egészségeset enni.
alapfilozófia3: mindig van otthon annyi valami, hogy abból egy kreatív étel kerekedjen.
eredmény: sült cékla bazsalikomos-reszelt répás paradicsom-paprika salátával, a tetején némi diós camambert sajttal bolondítva.
éééés: ha jobban megnézzük, piros.
miközben az utolsó simításokat teszem a sajton, hátrafordulok, és látom ám, hogy a lámpabúrán épp egy katica hajt végre kényszerleszállást. a színét, ugye, mondanom sem kell...

fotó, az nincs. illusztrációként ideteszem a legutóbbi őszi színekkel játszó főzés emlékét.