hétköznapi mennyország

hétköznapi mennyország, kedves svéd szívmelengető édesbús mese az életről
daniel daréus álma, hogy olyan zenét csináljon, amely megnyitja az emberek szívét
kisváros, szépen szomorú kis életkék, együtt éneklés, gyógyulás, ilyenek vannak benne
mindennapi szóhasználatomban innentől fogva életérzés is, a minap különösen megadatott

márkatya, közösségünk egykori káplánja, az egyházmegye talán legtávolibb pontján lett plébános
egyik nap nemrégiben, amikor már kellő erősre érleltem magamban a szándékot, meg miután több, mint egy éve nem találkoztunk, felkerekedtem, s meglátogattam
találkozás, mesélés, plébániafelújításban gyönyörködés, ment minden, ahogy köll
s estére maradt terveim szerint a mise helyben (valamelyik környéki faluban)
eleinte bizonytalan volt, hogy maradok-e, márk nem is nagyon marasztalt, nem is értettem, miért...
mivel igencsak lasztminit alakult ez a kirándulás, egyedül jöttem csak, s nem társasággal.
fiatal nő látogat papot egyedül - hát ez nem nagyon illik a helyi egyházi policybe, főleg nem falun, ahol mindenki mindet lát
végül eldől: maradok misére, a szomszéd faluba megyünk, s hogy minden rendben legyen, néhány körülményt alakítani kell:
elindulás előtt elbúcsúzás, külön autóval érkezés - ezekben megegyezünk, bár egy kicsit furcsállom.
megérkezünk a tett színhelyére, követem titkosan, de nem a templomba vesszük az irányt, ez még inkább furcsa.
a templommal szemben egy két részre osztott kis ház, kívülről úgy néz ki, mint egy élelmiszerbolt-kocsma komplexum, az ajtó mellett pad, rajta egy férfi ül.
belülről klasszikus néni-énekszó hallatszik, hát, talán mégis itt lesz a mise, gondolom
a helyszín egy imaházzá berendezett nyugdíjas klubra hasonlít leginkább, szentképek, szintetizátor, nénik feketében. maximum harmincketten. egy szék üres, a hátsó sorban, az ablaknál, belülök, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a hely valakié.
ótejóég, gondolom, én itt, idegenül és pirosbaöltözötten, ismeretlen lányka belibbenek, most már világos minden bizonytalanság, de miért nem mondta, hogy jobb, ha nemjövök...
sírjakevagynevessek
de aztán, mivel az isten szeret nagyon, jönnek a kedves élmények
itt, a világ másik végén, pont úgy éneklik, hogy "hozsannaja magasságba", mint a mamánál, amikor kislány voltam
és a körülöttem ülő nénik arca olyan kedves, amikor kiengesztelődünk, hogy az aztán tényleg minden kételyt és kezdeti szorongást feledtet

hozsannaja!

Zsebrádió

Mindig is foglalkoztatott, hogy amikor minden reggel azonos időpontban, minden alkalommal ugyanazon az útvonalon, ugyanazokkal a járművekkel végigrobogok a városon, vajon ugyanazokkal az arcokkal találkozom-e a tömegben, akik hasonló módon járják mókuskerekük reggeli útvonalát.

Ma reggel ez irányú feltételezéseim beigazolódtak, nem is akármilyen módon.

Tegnap reggel, a kilences busz békés zötykölődésében vettem észre, hogy felszállt egy bácsi, és valamit tart a füléhez, ami túl nagy, hogy mobiltelefon legyen, még hordozható vezetékesnek is nagy, azt meg különben is, miért vinné magával akárhová… Láss csodát, egy igazi, régi vágású zsebrádió volt.

Két dolgon el is kezdtem gyönyörködni rögtön: az egyik, hogy azt mondják, a fül az egyetlen olyan testrészünk, amelyik életünk végéig folyamatosan nő - jelen véletlen minta alapján úgy tűnik, valóban. A másik, hogy a rádiósempéháromlejátszós mobiltelefonok és az smsben érkező legfrissebb hírek korában még van ember, aki utazás közben egy ilyen kis kütyüt duruzsoltat a fülébe, hogy ne maradjon ki a világegyetem pörgéséből.

Ma reggel, amikor a zebrán átkelve épp a fentebb megfogalmazott kérdéseken gondolkodva kezdtem el figyelni a körülöttem elhaladókat, majd felszálltam a buszra, ismét mellém szegődött ő is. Megörültem neki, mellém ült. A buszvezető üvegkalitkájának tükrében figyeltem, gondolkodtam, ki lehet, hová tart, mit hallgat. Híreket hallgatott, nem volt túl kedves az arca, egy megállóban szálltunk le, de aztán a minden reggeli elkésős sietségemben nem volt türelmem az ő sebességét megtartva követni, hogy megtudjam, hová tart…