kisjézus

"Találkozzatok a kis Jézussal" - szólt Éva jókívánsága, 
és aztán ez a mondat maradt velem az egész ünnep idejére. 
Mert szeretek a kicsi baba Jézussal találkozni, az újszülöttel.

Képzeld el, hogy ha egyike lennél a babalátogatóba érkező három királyoknak,
vagy napkeleti bölcseknek
vagy sok más népségnek, aki a csodájára járt
belépnél hozzájuk
és találkozna Máriával a tekinteted

megkérdeznéd egy finom jelzéssel 
hogy a kezedbe foghatod-e,
és akkor egy törékeny, pihepuha kisbaba formájában
ott feküdne az öledben a Megváltó

képzeld el a babakék szemét
az illatot, amit éreznél, ha megszagolnád
mert a kisbabákat olyan jó megszagolni

hogy mit éreznél a tenyereddel végigsimítva a fejecskéjén
hogy megcsodálnád-e milyen picikék a körmei
és néznéd, csak néznéd a magzati mozgását
azon merengve, hogy milyen sorsot álmodott neki az Isten
küldetést, fájdalmat, csodákat és a legnagyobb szenvedést
és mindez az élet, küldetés és remény ott testesül meg abban a picike testben
amit kezedbe foghatsz egy pillanatra

nézegesd tovább a kezedben tartva, 
ha jól esik, ringathatod.

és aztán keresd meg magadban is ezt a piciket újszülöttet, 
aki voltál valaha 
és akinek a világra érkezése máig benned él, 
mert hiszen a sejtjeidbe íródott az ideérkezés
és most vedd kezedbe ezt a kisbabát
ismerkedj meg vele is, 
tisztaságában és törékenységében
és az ő babakék szemeiben fedezd fel azt
hogy neked milyen sorsot álmodott az Isten
hívást és küldetést
reményt és fájdalmat
nézegesd meg kicsikét, 
hogy amint a betlehemben született gyermek 
Megváltóvá cseperedik majd, 
úgy vajon mit hordoznak a benned élő gyermek sejtjei. 

És aztán később, 
ha van kedved, 
az idei karácsonyon
minden emberben azt a törékeny gyermeket keresd, 
akit a betlehemi három királyok
szívesen meglátogathattak volna. 

Áldott ünnepet!

what-a-day...

egy
tegnap volt a búcsúbulim. kedves volt. a ma reggel fejfájós.

kettő
ma volt az utolsó munkanapom a HUBban. szívszaggató.

három
Malina Hedvig emigrált. nincs mit hozzáfűzni. talán csak annyit, hogy respect, hogy kanadánál közelebbi helyet is bevállalt.

négy
tulajdonostársaim között kitört a botrány (fel kell vállalni. tudatos élettel foglalkozunk. és a balhé része az életnek. irdatlan sokat kell nyelni ahhoz a békát, hogy végül fel merjük vállalni a konfliktusainkat. úgyhogy ez, végülis, jó hír). 

öt
újabb, csak-szuperlatívuszokban-tudok-róla-beszélni kollégám mondott fel. várható volt. de azért mégis.

hat
kedves-kalandor-barátnő és kedvesbarátnő ismerőse, szuperjósrác, nem szinglik többé. hanem együtt egy pár. öröm és boldogság.

hét
miszter lesodrónak, életem egy korábbi, regénybe illő szereplőjének gyermeke született az azonnal utánam érkező nőjétől, akit izibe feleségül is vett. vicces.

nyolc
a netflixen (norvég filmnéző-előfizetés) nincs fenn a love actually. megnéztem helyette a little woment. az a film egy kötelező irodalom. évente legalább egyszer. minden nőnek. erőteljes.

kilenc
hpeti és felesége esküvői képe, pál ferivel a fácsén, petra kommentjével. ennyi jó ember egyhelyen. kész.

tíz
abigail smith utolsó üzenete. mivel öcsém tette föl, megnéztem.

köszönöm, élet, mára nem kérek több érzelmet. tényleg.

Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét. 

Keresztanyám beszól

Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.

De most nem is igazán erről szeretnék írni.

Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe. 

Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben. 

Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve. 

És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"

Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte. 

Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve. 

Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk. 

Meddig kell még siratni azt, amit elveszett?

Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.

Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.

Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.

E.N.J.O.Y.

Az időről nem lehet eleget írni. Aki ismer, vagy régebb óta olvas, tudhatja, hogy nagyon szigorú vagyok, már-már mániákusan, és kompromisszumot nem tűrően a tekintetben, hogy egymás idejének tiszteletben tartását és az idővel való tiszteletteljes bánásmódot az egészséges élet egyik alapvető részének, hozzávalójának tartom. És ez az egyik olyan terület, ahol nagyon kevés úgynevezett nagyvonalúságot tolerálok, legfőképpen azért, mert meggyőződésem, hogy az emberek legtöbbször nincsenek tisztában azzal, hogy amikor saját maguk felé megengedőek és elnézőek, akkor mi mindent okoznak a történetük többi szereplőjének.

Mielőtt idejöttem volna, úgy gondoltam, hogy Norvégiában az időkezelés egész biztosan nem lesz téma, hiszen a hűvös és kimért norvégokhoz az illik, hogy mindenütt pontosan megjelennek, sőt, pár perccel korábban, hogy kezdésre már kellő fizikai és szellemi aktivitásra tudják hangolni magukat, használni a toalettet, megigazítani a széltől zilált frizurájukat, satöbbi. Hát ehhez képest eléggé mediterrán módon állnak az időhöz, de ez meglepő módon nem zavar. Talán mert az én számomra minden perc ajándék. Ha megérkezik, akit várok, ha nem, akkor is.

Rohantam ma este zumbára. 25 perc az út oda, rohanva, ehhez képest minden alkalommal azt hazudom magamnak, hogy 20 perc alatt oda tudok érni, és abban már benne van a HUB teljes bezárása és az odaérkezés utáni átöltözés is. Ma meleg volt, és eső. Én, nagyon melegen öltözve, késésben és esőben, rohantam a helyre, és akkor ötlött belém a gondolat, talán először ebben a formában. Hogy ugye mi történik, ha késve érek oda? Egyrészt kevesebb zumba-idő jut nekem, meg lemaradok a bemelegítésről, de másrészt meg nem fogom annyira utálni ezt a szaladós-melegsálas-hátizsákos-esernyős 20 percet. Aztán rögtön ez után elgondolkodtam arról is, hogy ugyebár hivatalosan azért megyek zumbára, hogy ÉN sportoljak élvezettel (ahogy a mantrafeliratom is mondja, höhö), és nem azért, hogy a többiek lássák, hogy milyen pontosan meg tudok érkezni még szaladva is. Tehát hogy ez esetben tényleg nem kell senki mástól bocsánatot kérnem, mert őket nem fosztom meg semmitől (hacsak az ugráló testem percekben mért látványát nem számítjuk). Hanem saját magammal kell megállapodnom, hogy megéri-e a szaladás vagy inkább élvezettel érkezzek meg és aztán élvezettel sportoljak x-mínusz-10 percet.

Lassítottam. Odaértem, még így is.

Az óra betegség miatt elmaradt.

Aztán pedig élvezettel hazasétáltam, az esővel mit sem törődve, és megszárítottam ronggyá ázott ruháimat, amiknek – hiszitek vagy sem – nem árt, ha vizesek lesznek.

Anton

Utazott. Már egy órája. Persze mi ez az egy óra ahhoz a hat és félhez, ami még hátravan. Imádta, hogy utazik. Ült a vonaton, bámult kifelé és önmagával versenyzett, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest hány új dolgot fedez fel a tájban, amin átsuhan. Érezte és a tudata minden jelenlétével átélte, ahogy az utazás puszta tényéből fakadó örömhormonok belefröccsennek a vérébe és átjárják a testét. Emellett még az aznapi munkaélmények is mocorogtak benne, rengeteg új ötlete volt, és igyekezett ezeket papírra is vetni mielőbb. Amint besötétedett annyira, hogy az elsuhanó tájban már nem volt mit gyönyörködni, munkához látott. A néger srác valamivel ez előtt szállhatott fel és ült le a túlsó ülésre. Némi idegességgel, egy rakás kajával, meg valami furcsa, feléje áradó figyelemmel. Az volt az érzése, hogy nézi, de persze, mire odanézett, már elkapta a tekintetét. Ebből megállapította, hogy nem, nem néz, csak kulturálisan más a kisugárzása, vagy valamiért nagyon nyitott, hogy még így két méter távolságból is tolakodónak érződik, miközben nem is néz. Aztán nem foglalkozott vele, a kulturális különbségnek tudta be az egészet, bekapcsolta a zenét, élvezte, hogy alkot, na meg hogy utazik. Hamar eltelt a hat és fél óra, befutottak a fővárosi pályaudvarra. A srác is a végállomásig utazott, időben felöltözött, és leszálláskor elé került valahogy. És ott, sorakozva az ülések közötti ösvényen, megpillantott benne valamit, amit még soha senki máson nem vett észre. A füle mögötti ívet, azt a soha, senki által észre nem vett testrészt (hát egyáltalán testrész az? Valakinek a füle möge?) hirtelen egy pillanatra olyan vonzónak és kívánatosanak látta, hogy szinte belepirult. Aztán rögtön arra is rájött, hogy ez inkább vicces, mint romantikus, felvette a sapkáját és nekivágott, hogy átszelje a pályaudvart. Kb egy kilométerrel arrébb, egy mozgólépcsőhöz érve, amikor a bőröndjét igazítva hátranézett, hogy akadályoz-e valakit, azt hallotta, hogy a mögötte álló odaszól: It’s all right. Ő volt az, a néger srác a vonatról, és már elegyedett is szóba. Arról, hogy meg akarja ismerni, már a vonaton is szeretett volna beszélgetni, de látta, hogy elfoglalt volt, de most talán itt az alkalom. Alig tudott magához térni az „ez-a-férfi-követett-engem-baszki” érzésből, de ösztönből, laza kedvességgel igyekezett lekoptatni az idegent. És már kezdődött is a honannjöttél-deérdekes párbeszéd, aztán eggyel keményebbre váltott a hangnem, „az nem lehet, hogy nem találkozunk, MUSZÁJ, hogy megismerjelek”. Éjszaka volt, 11 körül, a főpályaudvar nem éppen egy kedves hely, és a férfi szeméből egyre többször villant meg az a fény, amiből nem kell nagy képzelőerő, hogy le tudja magában vetíteni bármely nő a best of családon belüli erőszak válogatás filmet, ahogy majd ez a pasi csinálja. A párbeszéd verbális szintje pedig átváltott a hadd adjam meg a telefonszámomat című, allegro fortissimo tételbe. Hiába bizonygatta, hogy hiába, a férfi esélyért könyörgött. Látta, hogy a menekülésnek ez az egy útvonala elérhető, úgyhogy beírta a számot, és elrohant a legtávolabbi villamosmegálló irányába, remélve, hogy onnan megy az övé is.

Az, hogy ez után még le kellett merülni az aluljáróba néhány drogos társaságán átverekedve, már csak hab volt a tortán.

 

Vérmérséklettől és önsorsrontási potenciáltól függően a tanulságkeresős játék többfelé vihető ez alkalommal.

1. az utazás boldogít, ülj fel egy találomra kiválasztott vonatra, és élvezd, ahol szalad el melletted a táj

2. amint alkalmad nyílik rá, nézd meg a szerelemed füle mögét, lehet, hogy gyönyörű, és még észre sem vetted

3. a boldogság vonzó

4. ha legközelebb egy férfi a telefonszámodat kéri, mondd meg neki, hogy nyugaton már fordítva divat, és ha akarja, ő megadhatja az övét

5. ha megérzed az erőszakot, akár egy szemvillanásnyira is, szaladj, ahogy csak bírsz

6. mindig vegyél villamosjegyet, még a felszínen.

 

 

Átépítés alatt

Örömmel jelentem, hogy a meglévő olvasóim módszeres, de kíméletes faggatása után,
és önmagam váratlan, aztán igenis tudatos megkérdezgetése után
rájöttem, hogy mivégre is írok, meg mit szeretnék vele elérni, és ki mindenkit szeretnék idecsábítani.
Legalábbis többé-kevésbé.

Úgyhogy, amint láthatjátok, neki is indultam az átalakításnak.
Ennek következtében:
1. a bezártságnak vége
2. bizonyos bejegyzéseket (legfőképpen a régiek közül) kigyomlálok
3. az arculatot frissítem
4. kicsit bővebben fogok nyilatkozni önmagamról
5. kicsit következetesebb leszek a blog céljaival kapcsolatban.

Mindezek folyamatosan jelennek majd meg,
mert rájöttem, hogy nem győzöm egygombnyomással megcsinálni.

Úgyhogy kedves olvasó, a következő időszakban akár minden nap új meglepetések érhetnek.

És.

Ha bárminek bármilyen kívánsága, ötlete, javaslata van

az eddigi olvasók közül,

akkor idevele!

Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.

Mért kellett pont ezt?

Korábban elhatároztam már, csak még nem vettem elég komolyan, hogy létrehozok egy gyűjtést olyan fotókból, ahol ismerősök (vagy idegenek) gyermekük születése kapcsán elképesztő méltatlan helyzetekben mutatják meg magukat fényképeken. Vagy akár az újszülött gyermeküket. És aztán ahogy erre más felnőttek elképesztő kontrolvesztett módon bírnak válaszolni.

Legutóbb akkor kezdtem el újra ezen gondolkodni, amikor egy kedves, ritkán látott jóbarát beszámolt a fia születéséről, elmesélte, hogy mindenki rendben van, és hogy majd akkor tesznek közzé képeket a babáról, ha otthon lesznek és „jólfésült-jólöltözött” állapotban. Elsőre furcsállottam, de miután nagyobb kontextusban is meg tudtam vizsgálni, teljesen szimpatikus lett ez a verzió. Mert nem lettünk semmivel sem kevesebbek, hogy nem láttunk eggyel több szétzilált hajú, fáradt arcú kismamát szakadt kórházi hálóingben, vagy eggyel több vörös fejű gyűrött és mindenhol taknyos (bocsánat) újszülöttet. Amire a szeretetkapcsolat oldaláról kíváncsiak vagyunk, azt megtudtuk, meg lehet nyugodni. És nem arról beszélek, hogy ne legyen az ember büszke, vagy hogy egy kisbaba nem gyönyörű a maga nemében (bár jegyzem meg, azzal is érdemes képben lenni, hogy hogyan lopják keresztbe-kasul az interneten a jól sikerült babafotókat az ügyes reklámcégek). Csak arról beszélek, hogy jobban teszünk a szeretteinkkel, ha nem mutogatjuk őket méltatlan állapotban.

De. Legalább azt meg lehet állapítani, hogy ebben a témában kb. megvalósul a férfi-női esélyegyenlőség. Apuka együtt alszik a babával kategóriában a héten láttam a győztes képet, ahol sajnos, az újszülütt csak a kép szélső egyhatodát képező sávban tűnt fel félig, a fotó fókuszában apuci hónaljszőrzete tündökölt. E helyről is üzenem az érintettnek, hogy örvendek, és remélem, a lakberendezőversenyt is megnyerték, amiről naponta hetvenszer küldött üzenetet, valamint, hogy a férje hónalja szerintem nem fotótéma a gyerekszületés ürügyén.

Aki pedig azt gondolja, hogy az ilyet miért nem tiltom le, annak igaza van. Amúgy meg azért, mert azt az energiát is sajnálom rá. 

Az élet meghozza, avagy hogyan működnek a mantrák és az átkeretezés

Amióta itt vagyok, minden lelkierőmmel azon igyekszem, persze nem fájdalmas, hanem inkább élvezetes és odaszentelt módon, hogy egy egészséges, testi-lelki tisztítókúrás, elvonulós lelkigyakorlat-szerű 4 hónapot alakítsak magamnak, amikor kialszom az elmúlt évek fáradalmait, ledobom a felelősség-túladagolásból kerekedett túlsúlyt, átalakítom a gondolkodásmódomat (örökre persze, hogy máshogy) és megtisztulok minden fölösleges kötődéstől. Először is írtam ehhez egy amolyan kis manifestot, még a repülőn, Amsterdam és Bergen között idefele, ez már önmagában egy romantikus filmbe illő. Néha meglepődök, hogy miket írtam oda, amikor újranézem. Tehát működik.

Aztán, második fázisként bevetettem a mantra-feliratokat, amelyek Andi barátnőm szülése óta tudjuk, hogy milyen jól működnek. Nagyon egyszerű a módszer, megfogalmazol olyan mondatokat, amelyeket szeretnél az önmagadról való gondolkodásod részévé tenni, és kiírod a falra, hogy amikor látod, átjárjon a gondolat és ettől meg is tudjon valósulni. Nem mágia, inkább egy kis emlékeztető az elmének.

Az egyik ilyen feliratom az, hogy „Könnyedén mellőzöm a szénhidrátot” – ezen sokáig gondolkodtam, mert fontos, hogy pozitív legyen a mondat, hiszen az agyunk a tagadást nem ismeri (tehát a „nem eszem szénhidrátot” – forma rossz). Azt sem akartam, hogy fájdalmas kifejezés legyen, például „nélkülözöm”, mert ki a franc akarna nélkülözni. A mellőzés olyan nagyvonalú: látom, kikerülöm, megyek tovább (egyébként erre az egész szénhidrát sztorira a PCO meg az inzulinrezisztencia miatt van szükség, ezt tájékoztatásképp írom, hogy aki még nem ismerné ezt a nyavalyát, az tudjon róla, hogy ma minden 10. nő szenved emiatt, aztán jön a meddőség, kórházi kálváriák és satöbbik. Ami egyébként nem muszáj. Csak fel kell ismerni és kordában tartani). És hogy hogyan is jutalmaz az Élet. Ma délután egy nehéz megbeszélés után igen éhesen kiszaladtam a boltba, gondolván, hogy most tényleg nagyon éhes vagyok, meg meg is gyötört az élet, ide nekem egy pizzás csigát. Mert néha megengedhető. Hát. Pizzás csiga nem volt. Sem semmilyen kenyér vagy péksüteményféle. Leszámítva a nagy, csomagolt, szeletelt kenyereket, amit meg elvből nem veszek, mert olyan nagy mennyiséget egy év alatt se akarnék megenni. Jutott is eszembe rögtön a könnyedén szó, tovasasszéztam a kenyérpulttól, és aztán ugyanilyen könnyedén meg is találtam, hogy milyen zöldséget ehetnék kenyér helyett. Köszi.

Aztán hazajöttem este, megdolgozott lélekkel, jóleső fáradtsággal, számtalan gondolattal, és nem kevésbé éhesen (tekintve, hogy a fentebb nevezett cucchoz tartozó diétának az elve a 3 óránként kicsit evés, és erre nagyon gyorsan rááll a szervezet). Hát, szerencsémre, csak egészséges kaja volt a hűtőben. Le is ücsörögtem a kis felirataim alá, s miközben rágcsáltam a jégsalátát önmagában, elmerengtem a „Tápláló ételeket eszem” – feliraton (szerk. megj. a tápláló szóra azért volt szükség, mert nem az a lényeg, hogy az ételek könnyűek legyenek, hiszen attól még továbbá is éhesek leszünk, hanem hogy jól adják meg azt a tápanyagot, amire szükségünk van és akkor nem lesz további falánksági rohamunk. Emellett meg az egészséges szót már egy másik mantrában használtam, úgyhogy ide valami új kellett). Szóval azon merengtem a salátát rágcsálva, hogy vajon ez a pillanatnyilag íztelennek tűnő levél, amiről emlékszem, hogy volt már, hogy határozottan szerethető ízű volt, hogyan is táplálja az én testemet. 

Erre eszembe jutott a kedves kicsi James, akire Jerseyben vigyáztam és két és fél évesen annyi bölcsességet tanított. Többek között azt szoktuk vele csinálni, hogy elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb gorilla volt a kedvence. Iszonyatosan félt tőle, de mindig azt kérte, hogy menjünk és nézzük meg. Már odafelé menet reszketett, szorította minden elérhető felnőttnek a kezét, aztán amikor meglátta, és netán még csinált is valamit a gorilla, akkor szaladni kellett sírva. Majd újra odamenni, újra elszaladni sírva. Így ment ez. Egyébként ez a gyerekeknél teljesen normális mechanizmus, olyan, mint amikor a meséből is a legfélelmetesebb legsárkányosabb részt kérik újra, így erősítik a bátorságukat és győzik le a saját belső félelmeiket. És a kis okos kétésféléves gyerek, amikor hazamentünk, még meg tudta fogalmazni azt a briliáns mondatot is, egyfajta esti önreflexióként, hogy: „I’m not scared of the big daddy gorilla. Just don’t want to see him” (Nem félek a nagy gorilla-papától, csak épp nem akarom látni).

Tehát. A történet tanulsága szerint megállapítottam, hogy a jégsaláta íze alapvetően finom. Csak nem mindig lehet érezni.

Továbbá, hogy az átkeretezés jó, a mantrák meg működnek. 

Lehet. Rád. Haragudni.

Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).

És mennyit, ó, istenem, mennyit hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem másnak a haragját.

És lám, milyen nehéz. Élni a tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.

És szinte semmit sem használ, hogy tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet is kell tudni mondani. Satöbbi.

Talán az használ, hogy tudom, a harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának. 

Kirakták

Tegnap. Október 22-én az IKEÁban jártam.
És mit csináltak épp azok az áldott jó svédnorvégok?
Rakták ki a full puccos karácsonyi díszítést. Már az eladnivalót.

Az, hogy három nappal korábban Izlandon mikulásokat láttam az élelmiszerben, csak hab a tortán.

December elsejéig garantáltan elkopik majd mindenkinek az érzékenysége az ilyesmik iránt.
Ami tulajdonképpen jó is bír lenni, onnantól már koncentrálhatunk a lelki felkészülésre.
Végülis.

Sőt. Hogy még egy jó oldalát lássuk a dolognak: legalább megvettem, ez alkalommal talán először időben, az adventi gyertyákat.

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!

Kiengesztelődés és egyéb nyűgök

A harag nem az, aminek gondolod, az a felfokozott lelkiállapot, amikor pillanatnyilag utálod, vagy felforr az agyad vagy kedved lenne széttépni bárkit, aki az utadba kerül. Nem. Az a düh. Vagy az indulat. Van, akinek nincs is ilyen, mert nem engedi meg magának, vagy mert jókislánynak nevelték, vagy fél, valaki mástól, aki szintén benne él, csak nem szeret vele találkozni.

 A harag, az csöndes. Mélyre céloz, ott fáj, és aztán oda is rakódik le. Nem is biztos, hogy emlékszel rá. Csak amikor a lelked lecsendesül, vagy már nem foglalkoztatja az elmúlt hetek és hónapok áramlása és a meg-nem-oldott kérdések már úgy kicsúsztak a kezedből, hogy esélyed sincs velük foglalkozni.

Akkor lát a lélek mélyebbre, messzebbre, az elásott kincsek és betemetett szennyek felé.

És színes álmokba szőve okádja ki a múlt megemésztetlenül lerakódott bűnlajstromát.

elgyászolatlan válás sosemvolt házasságban

sóhajtásnyira még mindig vágyott tiltott-szerelmes ölelés
elveszített magnókazetta és el-nem-veszített szüzesség mélyen titkolt szégyene
fel nem vállalt pofonok és fel nem tett kérdések nyoma
túl későn diagnosztizált betegség örökre szóló veszteség-vonzata
elővigyázatlanság, túlnagy-vonalúság s hasonló luxusok,

valamint a körülöttük hömpölygő, lemoshatatlanul vicsorgó önvád.

 

a felsorolás első hat tétele tetszés szerint cserélhető

kinek-kinek múltja és önérzete szerint.

elmenekülő szülőre, tehetetlenségre,

erőszakra, abortuszra, háborúra, hitetlenségre.

az önvád kötelező elem. 

egy nagy, széles, csillogó fémtömbbé állnak össze mindezek,

ha végigsimítod rajta a kezed, beleborzongsz.
ha nem tudnád, miből van, és nem szúrna annyira belülről,
még szépnek is láthatnád.

olvasztani kéne – mondod magadnak, simogatni belülről fakadó szeretettel, hátha annak a melegétől megolvad és akkor majd kisebbedik talán.

A tökéletes nyaralás receptje, és néhány megtörtént hesszölés, avagy a régen ígért Románia-túra korántsem hiteles leírása

Az előző részek tartalmából:

Ördögkatlanra már régóta vágyódott a lélek. És neki is veselkedtünk idén jóidőben, aztán egy szervezési galibával mespékelt masszív önbizonytalanság majdhogynem tönkretette,

de hála Istennek mégse.

 

Mert mások otthonában, otthon-fesztiváljában vendégnek lenni, vezetve lenni, a legjobb helyekre eljutni, vendégeskedni, fesztivál-életet, manó-arcokat, szabad művészeket látni jó.

A sárban dagonyázós fesztivál-fröccsökre meg már ki tudja, mióta vágytunk.

Amire nem vágytunk, mert a szívünk el sem tudta képzelni, az például a szabad ég alatt fekvő hullócsillagnézés közbeni Mozart-Requiem hallgatás élőben, sokezer másik emberrel együtt. Hát arra nincsenek is szavak. Vagy Balanescu bácsi alig-angol kevésszavas csodameséje.  Az Ördögkatlan kötelező. Minden napra legalább egy alig-felfogható művészeti élmény. Kötelező.

 

Azt, hogy Tasnádit meg kell nézni, amikor csak lehet, na azt tudtuk. De hogy a Tapasztalt asszony mit tanít majd, életre szólóan, azt még csak nem is sejtettük, amikor beültünk a vagánymód légkondicionált tornaterem nézőterére. Helyzetkomikumokba, élet-tükrökbe és a szokásos Tasnádis társadalmicirkuszos sírvaröhögésbe ágyazott életszemléletet, mely szerint nincsen olyan baj, bánat, helyzet, vagy esemény, amelyet ne lehetne úgy elmesélni, hogy a mondat ne egy hálaadással kezdődjön, vagy végződjön.

És hogy mindezt azért mesélem csak el azon túl, hogy az Ördögkatlan kötelező, de ezt már mondtam, merthogy a Románia-túra egyik alapvető boldogság-kritériumát sajátíthattuk itt el, ebbe a kedvesen torz tükrű előadásban, hála Istennek (meg Lackónak, aki volt olyan jó, hogy hajnali hétkor beállt nekünk a sorszámokért a sorba, még jó, hogy épp aznap még velünk volt, s nem egy fél nappal korábban ment el, ezért hát ezt a nagy tanítást is meg tudta adni nekünk a Jóisten).

 

És akkor most jöjjön Románia.

Hát az úgy volt, kezdődnének a mesék, és itt elmondanánk, hogy Pisti barátunk egy kis kutatásra vállalkozott a csángóknál, mi meg hárman társultunk, hogy mégse menjen egyedül.

Ha meg kéne fogalmazni, hogy leginkább miről szólt ez az út, akkor arról, hogy a boldogság elhatározás kérdése, és hogy a spontaneitás az élet legnagyobb pezsgetője. Vagy a Gondviselésre való ráhagyatkozás, ki hogy nevezi. Meg persze, hogy van úgy, hogy sose érkezünk meg, mert az utazás már maga a megérkezés, illetve maga a cél.

Adatok szintjén 2800 Km-t mentünk 5 nap alatt, a legmesszebbi uticél a Fekete-tenger volt,

a leghirtelenebb és leg-gondoskodóbb szállásadónk a drága szatmári lányok,

a legnagyobb szívfájdalom az éppen eladásra kerülő Pannónia szálló állapota és helyzete.

Alegutolsópillanatosabb sátorhelyünk Vladimir kempingje, a kedves román medvéé, aki szerint a reggeli a legfontosabb étkezés, és aki olyan apró luxusokkal építette tele a kis romhalmaz-kempingjét, amilyet csak az igazi vendégszeretet tud.

A legeltaláltabb pillanat, amikor felvertük a sátrunkat a tengernél, beszaladtunk a vízbe egy üveg borral és abban a másodpercben beindult egy tüzijáték csak a mi érkezésünkre

A legijesztőbb ember az a bolond vándorbácsi, aki az utolsó hajnalos temető melletti szabadégalatt alváskor majdnem befeküdt közénk hirtelen.

A legjobb előétel a csángó paradicsom sósmogyoróval,

A legnehezebben eltalált út a Magyarfaluba vezető, kivilágítatlan, gps és térkép nélkül, éjszaka.

A legnagyobb velünk szemben elkövetett jócselekedet, hogy éppen volt a faluban egy autószerelő, aki meg tudta szudáni a leszakadt tabujt, és a legnagyobb bók az, hogy „ti nem vagytok kevék!”

A legeslegnagyobb fíling pedig a frissen a pirosra festett körmű lábunkat kitenni a letekert ablakon, hagyni, hogy a hajunkat fújja a szél, térképpel utazni, spontán ötletekre hallgatni, Kispált énekelni és testpermettel hűteni felforrt testünket a negyven fokban, mert a jó öreg, óriási csomagtartójú Octaviában nincsen légkondi, hála Istennek, mert különben mindezeket meg sem élhettük volna.

 

 

 

További kiderült tanulságok:

Az utiszendvics-készítés jó dolog, különösen, ha többen készülnek vele, és lehet találgatni, hogy kié milyen. Maximum 30 kilométert bír ki az ember az elindulás után, hogy meg ne kóstolja.

Romániában vannak elképesztően jó utak, és nagyon rossz utak. Köztes nincs.

Romániában vannak másfél sávos utak, ahol a fél sáv előzésre szolgál. Életveszélyes.

Románia nem olcsóbb, mint Szlovákia vagy Magyarország.

Az út széli ortodox kolostorok léteznek, csak nem mindegyiket lehet látni. De amelyik megtalálható, ott gyönyörű fekete-hátterű freskókkal van telefestve minden. Nagyon különleges.

A természet gyönyörű. Elmondhatatlanul szép.

A Fekete-tenger tényleg fekete. És egyébként meg olyan, mint a Balaton, csak kicsit nagyobb. Alig hullámzik és a bícs tele van székelyekkel.

És. Még egyszer. Ha boldog akarsz lenni, legyél boldog.

 

Előzetes a következő részekből:

Jövő nyáron vagy a Balkánabb vidékek felé vesszük az irányt, vagy Törökországot hódítjuk meg.

Hacsak, közbe nem jön egy koratéli Norvég kaland.

Hamarosan kiderül, addig pedig várjuk a szavazatokat!