Ne tessék haragudni...

Mostanában sok helyről talál meg a kérdés, hogy mit szoktam kezdeni a haragommal, és erre sosem tudok normálisan válaszolni .
Ma viszont, ehhez képest kétszer is rajtakaptam magam azon, hogy egy vadidegennek mondom, hogy ne haragudjon rám - mindkettő tömegközlekedéses sztori és mindkettő apróság (már mért haragudnának).
Az én bölcs Kati barátnőm legutóbb, amikor azt kérdeztem tőle, hogy haragszik-e rám, visszakérdezett, hogy én haragszom-e valakire.
Hát ez egy jó kérdés.
Kire haragszom?

A csodák létezése

Csodák igenis léteznek,
az álmok pedig igenis valóra válnak.
Tessék szépen elhinni. Na meg persze megengedni.

Mindezekről részletek később,
addig is ajánlom mindenkinek, közeledve az Advent felé,
hogy mielőtt az idei karácsonyi lelki és fizikai kívánságlistáját összeállítja,
előbb készítsen egy listát mindazon álmairól, amelyek a közeli vagy távolabbi múltban beteljesültek.

Na ugye...


Epilógus:
Mindezen gondolatok nem jöttek volna ide, ha Évától nem kapom annakidején egy gödörmélyi időszakban az alábbi idézetet:

"A csodához való viszony alapjaiban határozza meg az ember életét.
Nem is az a kérdés, hogy hisz-e benne,
mit gondol róla, hanem az, hogy él-e vele.
Arisztotelészt idézve: hihető lehetetlennek
avagy hihetetlen lehetségesnek tartja-e a csodát.
Ha hisz benne, de lehetetlennek tartja, hogy bekövetkezzék,
a csoda egyszerű fikció lesz,
a fantázia terméke vagy álmok és víziók szürrealisztikus eleme,
amely legfeljebb ámulatra készteti.
Ám ha nem is hisz benne, de lehetségesnek tartja,
máris megnyílik előtte az a megtapasztalási lehetőség,
hogy olyan események is lehetségessé,
megvalósulhatóvá váljanak számára,
amelyek első ránézésre lehetetlennek,
megvalósulhatatlannak tűnnek."
/ Boldizsár Ildikó /

Köszönöm Évának, Boldizsár Ildikónak és a Jóistennek :)

Mi lett volna, ha...

Furcsa dolog is ez, nem ajánlom senkinek, ha az ember előbb mindenféle különösebb előzetes tudás nélkül, mondhatni gyanútlanul megnéz egy filmet, élvezi, elvarázsolódik és utána, hogy tájékozódjon, beleolvas néhány kritikába. Két dologra lehet belőle rájönni:
1. a naivság rengeteg szép élményt megvéd, amiről dörzsölt és edzett kritikusok mára már álmodni sem mernek
2. ha az ember közeli rokona filmrendező, mindent másképp lát. sőt még annál is másképp.

Ha fel kéne sorakozni a kritikusok nyáladzó hadába, akkor azt mondhatnám, hogy a Mr. Nobody egy sokdimenziós belga Truman-show.
Ha viszonyulni lehet ezen csoport véleményéhez, akkor azt mondanám, hogy hülyék, ha nem veszik észre, hogy Jaco Van Dormael filmje sokkal inkább egy jól kimért humorú sci-fi paródia, mint romantikus élet-halál film. Bár élet meg halál van benne épp elegendő, de mindig pont akkor jön egy jól eltalált önirónia, amikor már belekeseredne a néző a vásznon látott sorsok reménytelenségébe.
Témája az örökös mi lett volna, ha..., illetve a "mi lenne, ha tudnám előre", sőt, még inkább a "hogy lehetne mindkettőt/mindhármat egyszerre. Valamint, hogy mi az ellenkezője az ősrobbanásnak és milyen lesz a világ, ha egy újabb korszakba lép.
Kedves, bájos, elgondolkodtató és vannak benne olyan szép képek, amelyek felérnek egy nagy lelki vattacukorral.
A film mondása: "Amíg nem választottál, még MINDEN lehetséges"
Valamint megfontolásra érdemes az alábbi is:
"Amíg meg nem születünk, mindent tudunk... tudjuk mi fog velünk történni. Amikor rád kerül a sor, a felejtés angyala megérinti az ajkadat. Megjelöli a felső ajkadat, és te abban a pillanatban mindent elfelejtesz."


És, akiknek ez poén: láthatunk benne egy nem kispályás téboly-alakítást a Váratlan utazásból ismert Sarah Polley jóvoltából.

Kishúg

Az ember általában akkor veszi észre, hogy el volt gémberedve a lelkében a művészet, amikor valami megrázza és kimozdítja úgy igaziból.
Tegnap, az úgynevezett véletlenek szerencsés sorozatának köszönhetően egy Kishúg lemezbemutatóra keveredtem. És innentől következik a nehéz része, beszélni egy olyan zenéről ami igazából elmondhatatlan. Úgyhogy most töredékek következnek.
Egyrészt ha valaki kíváncsi erre a bizarrnak is címkézett, kísérletező és hátborzongató, vakmerő és zseniális alkotásra, mindenekelőtt felejtse el minden korábbi SzalókiÁgi benyomását, mert ezekre nem lesz szükség, sőt.
Aztán tolja ki önnön befogadóképességének határait, ha bírja, és a népzenéről alkotott elképzelésének a határait is.
Aztán adja át magát és figyelje, hogy mi történik.

Bizonyos pontokon visszahozta azt az élményt, amit gyerekkoromban a Fekete pillangó c. Omega-szám okozott, máig megmagyarázhatatlan módon. Olyan félelmetes, hogy sosem tudom, bírom-e tovább (gyerekkoromban elszaladtam, most nem), talán mert a világmindenség végtelenségére vagy legalábbis valami kozmikus izére irányítja a figyelmet.

És sosem gondoltam volna, hogy egy dobszóló hozhat olyan élményt, mintha a bennem lévő lüktetést, szívdobogást tartaná kézben valaki, és fokozza, fokozza, egyre erősebben, egyre hevesebben - talán a következő pillanatban már nincs tovább... aztán mégis megáll, éppen a lét és nemlét határán.

Határokat feszegető
elzárt ajtókat nyitogató
világfelforgató zene.
Csak bátraknak...

ajándékozás a javából

Éhes voltam és ennem adtatok,
szomjas voltam és innom adtatok,
...
elvesztettem a különleges esernyőmet,
és kaptam helyette egy másikat.


Örömmel jelentem, hogy a nagy drámák közepette elhagyott és pótolhatatlannak vélt esernyőm helyébe kaptam ma Évától egy újat, méghozzá nemisakárhogy.
Minden megvolt ebben az ajándékozásban, amit én a nagy dolgok közé sorolok és szeretek adni másnak, meg kapni is.
1. CSAK ÚGY kaptam, tehát nem alkalomra, nem kötelező jelleggel, egy teljesen hétköznapi szerda délelőttön
2. egy ELLESETT VÁGYat teljesített be, tekintve, hogy Évám pontosan tudta, hogy nem fogok magamnak egy jó időn belül új esernyőt találni, viszont szükségem lenne rá (na meg persze, hogy nem tudom elengedni az előzőt, de legalábbis ezzel szoktam aggódó barátaimat riogatni...)
3. nem csak azt az egy darab esernyőt kaptam ajándékba, hanem még kb. 20 másikat is, azokat csak egy ideig nézegethettem, de hát a folyamat is maga volt a gyönyör, amíg kiválasztottam azt az egyet, viszont addig az összes többi is az enyém volt... Mint amikor egy egész virágosrétet kapsz egy szál virág helyett.

Szóval köszönöm szépen, ezennel fel vagyok fegyverkezve a taknyos november támadása ellen.

szentek

Hogy hogyan válik valaki szentté, akit ismertünk, ezen már sokat gondolkodtam. Persze vannak, akikről már életükben lehet tudni, hogy máris leköröztek sokakat a "hivatalos" szentek sorából, de mi van azokkal, akik nem éppen a szentek élete könyv fejezeteiként élték napjaikat, mégis sejthető róluk, hogy a szívük mélyén olyan nagy szeretet élt, ami elég lehet a bebocsátáshoz...?
Megvan persze a saját válaszom, amelytől most megkímélném a T. Olvasót, egyrészt mert túl személyes, másrészt meg ki akarja, hogy holnap reggel bekopogjon hozzám az inkvizíció...

Mindenszentekkor az a jó, hogy állunk a sírok fölött és amikor úgy hozza az élet, hogy nyugi van, akkor elmeséljük rituálisan ugyanazokat a legkedvesebb történeteket a legkedvesebb ősökről. Van ott minden, disznótoros szánkózás, titkos magnófelvételek, paradicsomos káposzta túrós csuszával, pálinkaivás következtében történt zongora alá csusszanás, meg egyebek - megtöltene egy novelláskötetet bőven.

És - ilyen módon - próbálunk kapcsolatba kerülni velük újra.
Idén, érdekesmód szeretett emberek érintése és hajuk, bőrük illata talált meg ebben a jóízű merengésben. Őszes-borostás-ráncos arc tapintása, régivágású arcszesz illata, húslevesillatú kötényruha, görnyedt hátú ölelés, mosodaszag, és még sorolhatnám: sokféle arcbőr, kézfogás, szemvillanás suhant át az érzéseimen.
És mivel ezek javarészt testi érzetek, mintha nagyon közelre, fizikai közelségbe idézték volna vissza mindezek tulajdonosait is. (van ennek valami biokémiai háttere is, amibe most kevéske tudásom okán nem mennék bele, de működik, az tény)

hát idén ilyen volt.