Ha

Ezt most csak úgy septibe. 
Ezerszer hallottam már 
És ezerszer énekeltem különbözően eksztatikus módon 
de ma olyan máshogy hasított belém. 


Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián
Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk.

Kösz, Bandibácsi. 
A teljes szöveg itt. 

Emese

Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.

DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.

Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki?  A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.

Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).

Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát:
- Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan. 

S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.

Unod magad, Tibi?

Már az évfordulós koncert idején sokszorosan megfogadtam, hogy nem fogok Quimby koncertre járni, legalábbis egy darabig, mert ár-érték arányban a betesszük cédén változat még akkor is jobban megérné, ha eredetiben megvásárolnám a lemezeket. Aztán a tavalyi párkányi koncert csak ráerősített erre, amelyben szintúgy nem jött akkora belső átélés sem a színpadról, mint egy közepes március tizenötödikei gimnazista irodalmi színpadban.

De ez most más lesz, gondoltam, mert ez kérem Teátrum. Nem koncert, hanem színházművészeti performansz. És Isten bocsássa meg, mi másra számít ilyenkor az ember, még az is, aki nem olvasott túl sok Peter Brookot, mint hogy olyasmikkel találkozhat, mint Színpadkép, Dramaturgia, Színpadi Mozgás, Párbeszédek, neadjisten Történet.

Ami történt, az nyomokban tartalmazott díszletet (10-12 hol ki-hol be kapcsolt karácsonyfaégő-füzér), kiscserkész-tábortüzi átkötő jelenet mércével mérve is gyatra bábjeleneteket sufnituning paravánnal, és néhány elb*ott felvezető monológot, szám szerint kettőt, amelyekből egynek nem volt se füle, se farka, mivel arról sikerült szólnia, hogy Tibi elfelejtette a dalszöveget. Plusz néhány újrahasznosított vetítés a háttérben.

Ha elfogadjuk alap paradigmának azt, hogy ez egy igényes zenekar, akkor az lenne a minimum, hogy nézzenek utána a két lépésnyi távolságnál is közelebb jövő-menő színházi szakember haverjaiknál, hogy miért is nem elég magunk elé lógatni egy rövid lábat mímelő farmergatyát és elviselhetetlen hangon rikácsolni ahhoz, hogy ami történik, azt bábjelenetnek legyen nevezhető. Vagy gondolkodjanak el, hogy az évezredes repertoárból összeszedett-vedett dalok hogyan állhatnának össze egy képpé.

De a baj nem is ez. Hanem a kiégettség. Hogy Tibi akárhogy is csűri-csavarja, már nem tudja új dallammal énekelni, hogy tékozló angyal a magasban. És hogy nagyon látszik, amikor a billentyűsnek egy dal közepén eszébe jut, hogy holnap vajon ki hozza el a gyereket a napköziből. Hogy a csapat egy befutott lakodalmas-zenekar allűrjeit viseli magán és bár a negyvenes nők ugyanúgy visonganak a nézőtéren, mint korábban, ők maguk, a zenészek nem jutnak el az alkotásig. Csak zenélnek, zenélgetnek.

Nem kéne a Most múlik pontosant eljátszani már, Tibi, ha te se szereted. Attól, hogy aláteszed a Carmina Burana alapritmusát, még nem lesz jobb, bazmeg. Nem is lenne muszáj színpadra lépni, ha nincsen mondanivaló. Ha unod önmagad. Nem is muszáj újdonságokkal előrukkolni, ha nem adatik épp most meg a felszabadultság. Tudom, hogy ilyen korán készülni a búcsúkoncertre, meg a visszatéréskoncertre, kiábrándító nagyon. Tudom. Addig kicsit rajzoljál, hátha az megindít. 

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!

Tango

azt hiszem, igazából már nem olvasnak blogokat az emberek.
úgyhogy akár abba is lehetne az írást hagyni.

de azért, mielőtt ezt megteszem,
még szeretném megköszönni az elsőelső argentin tangó élményt
és a legutóbbit
és a közben történt összeset

amely határokat lépetett át
tanít a nem-kemény-tartásra
önátadásra
követésre
és arra az örökérvényű igazságra,
hogy a tangóban nincsenek lépések. CSAK a Kapcsolat van.

az élettel való bármely párhuzam

az utalásokban megjelenő szereplők valóságos volta és szerepe,

valamint a zene szavaiból kirakható háttértörténet valóságtartalma

szándékos.

Élet-ének

Szalóki Ági mer olyat énekelni-zenélni-viselni-mondani, ami neki jó. De nagy dolog ez...
Kortárs költők verseihez hozzányúlni, az énekelt versek minden unalmas és sallangos sablon-elvárásától függetlenedve, időnként tombolva, időnként mély és finom csendességbe burkolózva, szokatlan dallamokat lopni közismert sorokhoz, és profán sorokat komplex dallamokhoz, szintúgy bátorság.

de ami igazán nagyon nehéz itt és most, 2012 küszöbén állva, az a reményközvetítés.
azt mondani, hogy nincsen baj. és aztán ezt beleénekeltetni a közönség szívébe. egy egészen váratlan fordulattal.
ezért vagyok neki ez alkalommal a leghálásabb.

az élettel nincsen baj. tényleg. érdemes ezt elhinnünk, vagy legalábbis addig dudorászni, amíg a szívünk ehhez igazodik, akarva-akaratlanul is.

és. 

üzenem a bácsinak, aki mellettem ült és illegálisan feljátszotta a szupertelefonja diktafonjával az összes dalt, hogy pakolja már őket a jútúbra felfele, hogy gyakorolhassuk a dalt. nagyon kell.

Q20

Közepes. Akárhányan megkérdik szombat óta, hogy naésmilyenvolt, ezt tudom mondani.
Sőt. Amit utána mondok, abból meg az derül ki, hogy még csak az sem.
Vagy talán, hogy csalódtam. tunk.

Persze, hogy egy ilyen zenésztársaság nem akar magának förtelmes sokgyertyás marcipántortát, az érthető. De hogy még csak rendes vendégekre sem futja, nincsenek sóelemek és az egyébként jól kitalált díszlet nem "lép életbe", az már felháborítja az érzékeny pénztárcájú rajongótábort.
És igenis, a KissTibi egy ilyen koncerten legalább egyszer öltözzön át (vagy vetkőzzön rendesen...)
És legyen tüzijáték vagy tűznyelő vagy fakír vagy legalább valami tűz, könyörgöm.

A közönség szociológiailag csemege, buli-szempontból hátborzongatás.
Negyvenes (!) szőke (!) cicababák (!) szingli-csoportosulásokba verődve, műszempillát rebegtetnek Tibi felé körülöttünk a harmadik sorban. A másik jelentősebb szubgrupp az első-másodéves hamvas bölcsészlányok hozzájuk tartozó elcipelt fiúcskákkal, akik olyan rezzenéstelen arccal nyomják végig a koncertet, mintha egy általánosan kötelező filozófiaelőadáson csücsükélnének.
A küzdőtér ötödik sorában már nem tudják a dalszövegeket és úgy andalognak csupán, mintha az augusztus huszadikai tűzijátékot jöttek volna nézni (hoppá, az is tűz).
És hát ez a kedves tömegecske nem okoz nagy felfordulást maga körül, és hát padlásról előkotort acélbetétes bakancs ide vagy oda, néha azt érzem, hogy egy jól sikerült Kaláka koncerten nagyobb a zúzás, mint itt. 

És most néhány jót is.
A belleville randevúra határozottan hajazó animációk csodaszépek. A klippecske aranyos.
A kamarazenekar cuki, kár, hogy a hangosítás nem ad lehetőséget arra, hogy valóban megszólaljanak.
A Nyinát, az Autó egy szerpentinent és az Ultravalót nagyon szerettük. Küldtük mindenkinek, aki szereti. Vagy akit mi.

Állítólag ők most elvonulnak. Biztos töltekezni. Biztos jót tesz majd.
Heppi börzdéj, eniwéj, kedves Quimby, ha szét vagy esve, akkor is szeretünk.

Budapest

kávéház. BudapestKávéház. Dunaszerdahely.

reggel fél 9, szombat.

belépek, teltház, sűrű cigarettafüst, erőteljes zsongás. Férfiak. Kizárólag férfiak mindenütt.

Valami egészen megfoghatatlan, titokzatos meghittség és erő, mintha elveszne idő és tér, csak fontosságok vannak.

Sejtelmem sincs, hogy kerülnek ide, de egészen biztos vagyok benne, hogy minden szombat reggel itt kezdik a napot, találkoznak, beszélgetnek, férfi témákról, férfias módon. Nem gondoltam volna korábban, hogy ilyen még van. Ma, Csallóközben. Kicsit félelmetes is, hogy ebbe a közegbe próbálok bebocsátást nyerni. Szép.

Budapest, dal. Cseh Tamásos.

Nem tudom honnan, de megtalál, ez is többedszerre.

Mindenféle feldolgozásban.

És kiderült a minap az is, hogy Cseh Tamás az irodánkkal szemközti házban lakott. Örömteli.

A kávéház vendégei délelőtt 11 körülre eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.

A dal, akárhányszor is indítom újra, mindig véget ér.

Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?

Kishúg

Az ember általában akkor veszi észre, hogy el volt gémberedve a lelkében a művészet, amikor valami megrázza és kimozdítja úgy igaziból.
Tegnap, az úgynevezett véletlenek szerencsés sorozatának köszönhetően egy Kishúg lemezbemutatóra keveredtem. És innentől következik a nehéz része, beszélni egy olyan zenéről ami igazából elmondhatatlan. Úgyhogy most töredékek következnek.
Egyrészt ha valaki kíváncsi erre a bizarrnak is címkézett, kísérletező és hátborzongató, vakmerő és zseniális alkotásra, mindenekelőtt felejtse el minden korábbi SzalókiÁgi benyomását, mert ezekre nem lesz szükség, sőt.
Aztán tolja ki önnön befogadóképességének határait, ha bírja, és a népzenéről alkotott elképzelésének a határait is.
Aztán adja át magát és figyelje, hogy mi történik.

Bizonyos pontokon visszahozta azt az élményt, amit gyerekkoromban a Fekete pillangó c. Omega-szám okozott, máig megmagyarázhatatlan módon. Olyan félelmetes, hogy sosem tudom, bírom-e tovább (gyerekkoromban elszaladtam, most nem), talán mert a világmindenség végtelenségére vagy legalábbis valami kozmikus izére irányítja a figyelmet.

És sosem gondoltam volna, hogy egy dobszóló hozhat olyan élményt, mintha a bennem lévő lüktetést, szívdobogást tartaná kézben valaki, és fokozza, fokozza, egyre erősebben, egyre hevesebben - talán a következő pillanatban már nincs tovább... aztán mégis megáll, éppen a lét és nemlét határán.

Határokat feszegető
elzárt ajtókat nyitogató
világfelforgató zene.
Csak bátraknak...

Szerelem, szerelem

Na még mielőtt félreértés esnék, leszögezem, a cím puszta hatásvadászat: a fent nevezett érzés nem ért el sajnos a tavasz beálltával, annak csak valamely hamisítványai környékeznek az utóbbi időben, illetve másról visszapattant (költőibben fogalmazva: szimbolikus, metafórikus, allegórikus és egyébikus verziói) találnak el a zsákutcás magyar fejlődésben.

Múlt szerdán volt Korpás Éva új lemezének a bemutatója a komáromi színházban, s hét közepe ide vagy oda, valami elementáris húzóerő leküzdette velem az összes ellenérvet, racionalitást, földrajzi és egyéb távolságot, hogy ott lehessek. Hát jól tette. Az ünnep meg az örömzenélés elcsépelt szavak, úgyhogy nem is próbálkozom velük. Távirati stílusban a következőkkel lehetett találkozni színpadról innen és onnan: felhangoltság, meghatottság, a népzene zabolázhatatlan ereje, jazz-zenészek felfrissítő flegmatikussága, igényesség, egyszerűség, pezsgés. A "hogylehetezt-ülvekibírni" típusú, amitől pezsdül a vér és mintha ráhangolna az ősi erőnek arra a kontinuumára, amit a népzene örökít évszázadok óta.
Vannak áthallások, igen (minden országrésznek megvan a maga szalókiágija, és minden népzenész zúzhat úgy, ha elengedi magát, mint a napra, igen...), de sebaj, ezt el lehet hallgatni évekig. Szerintem.
A lemez kivitelezése, a borító, a kiskönyv, a grafikák, gyönyörűség.
A zenészek nagyon jók. A feldolgozások bátorsága tiszteletteljes, épp eltalálja az egyensúlyt. A vendég, Malek Andrea bájos.
Jó darabig ez lesz még az aktuális kedvenc. És remélem, elég figyelmet kap majd minden irányból.

Töredékek

Suhancost hallgatunk most épp, nyakra-főre
ajánlom mindenkinek, az MR2 9-es stúdiójában elhangzott unplugged koncertet, egyelőre CSAK ezt (innen tölthető le)
Vannak benne kíméletlen sorok...
ezekből teszek ide párat, ami a mai napon válasznak tűnt, tessék:

(az elismerés margójára)
"ha megtapsolsz, magaddal fogsz kezet"

(fejlesztő-mottónak)
"engem azért küldött Isten, hogy belétek bújjak
és kergessem ki belőled az embert,
mert amik most vagyunk, az ott fönt nem nyert"

és végül egy személyes ajánlás, akinek ajánlom, bizonnyal tudni fogja (az utolsó szó bármely más helyre kicserélhető...)
"nem lehetek dudás, mer én vagyok a kocsma"

Húsvétig tart a karácsony...

... énekli a sohamegnemunható, legkarácsonyibb karácsony-albumon a Kaláka.
és hogy mikor kezdődik?

Hát az idén úgy volt, hogy az advent szépnek és mélynek és ígéretesnek indult.
Aztán meghirdették derültégbőlvillámcsapás-hirtelenséggel a Nagy Szigorlatot, jan. 15-re, ami laza könnyedséggel vágott haza minden harmóniáról szóló reménykedést és költöztette be a konstans gyomorgombócot helyette.

És nem lett jó a készülődés, sem lelkileg, sem ajándék-készítésileg, rohanós, kimerülős és ebből kifolyólag bűntudatteljes lett (ezekhez nagyban hozzájárultak a pázmányos félévvégi nyűgök, visszagondolni is rossz a dolgozatjavítós éjszakákra). Olyannyira, hogy a végére még egy fizikális leépülésről szóló fenyegetős jelzés is becsusszant (valami "ilyen lehet a gyomorfekény" - szerű fizikai érzet, nem kívánom senkinek).

Nade!
Aztán jött az ikszis karácsony, sok szép mélységgel, sok szép gyerekkel, mostelőször-sikerült mértékletes szertartásossággal,
ésésés
Meglepetés Születésnapi Köszöntéssel.
Huhh, akik ismernek kicsit (vagy olvastak már tavaly ilyenkor is), azok tudhatják, mert sokat beszélek róla, hogy mekkora szerencsétlenség ez a karácsony-közeli születésnap, merthát az ember születésnapja már hogy vetekedhetne az Istengyermek születésnapjával, és ilyenkor mindenkinek nyűg még erre is figyelni, és a születésnap egyáltalában véve tragédia.
Meg hogy sose lehetett iskolában, munkahelyen és egyéb hasonló fórumokon megünnepelni, mert olyankor szünet van ugye.
Nade most drága kollégák szerveztek egy imprósos meglepetéses bóbita-éneklős, tortásvirágos köszöntést, megtörve minden átkot visszamenőleg és előremenőleg is - napokig felváltva mosolyogtam és szipogtam a meghatódottságtól, ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek az ehhez kapcsolódó figyelmességeit...

Aztán jött az otthoni karácsony, sok mindent hozott, lássuk ezeket címszavakban.

Volt benne kényszerpihenő és víruskiheverési staféta - Két különböző munkahelyi karácsonyról két különböző vírust sikerült begyűjteni, és ezek kétnapos váltakozásban bitorolták a családi egészséget. Ennek köszönhetően például kialudtam magam, ó jessz, amire másképp nem lett volna mód/lehetőség/bátorság. És ennek köszönhetően lehetett többrendbelileg új vagy régi kedvenc filmeket megnézni különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül (Juno, az új lightos kedvesség, Igazából szerelem, a lekörözhetetlen karácsonyi kötelező, valamint Terézanyu, a magamsemértem-miért nőiesség-erősítő).

Volt benne táplálkozás-filozófiai sikerélmény. Konkrétan hogy nem sütöttük és nem ettük magunkat halálra, ami nagy szándék régóta, de most, különösebb erőlködés és elszántság nélkül (máig sem tudom a nyitját, de elmondhatatlanul hálás vagyok érte) sikerült.

Volt benne némi hiányérzet is - az átélés mélysége és az ajándékok eltalálása kapcsán is, sajnos. Ennek viszont nagyjából sikerült megtalálni az okát, és megfogalmazni az új szabályt is: soha-soha ne ajándékozz a mindennapi élet használati tárgyaiból semmit, akkor sem, ha úgy tűnik, az ajándékozott nem venné meg magának, pedig nagy szüksége van rá (mert ha nem veszi meg, akkor nincs is rá akkora szüksége valószínűleg). Sőt ezügyben lépéseket is tettem azóta: ha betör a békeidő, utó-karácsonyi ajándékokat fogok adni, szabadon és kreatívan, kényszer és időnyomás nélkül (itt jegyezném meg, aki kitalálta, hogy a karácsonyt érintő időre szervezi a vizsgaidőszakot, azt az emberiség ellen elkövetett bűntény vádjával bíróság elé állítanám).

Egyetlen dolgot sikerült ajándék-ügyben megvalósítani a tervezettek közül, ez pedig a varrás. A varrás igénye advent beköszöntével érkezett, ötletekkel körülölelve, ennek következtében elkértem Nagymamától az "örökség"-gépemet (amit sokszor ajánlgatott már, de - igazi gyerek módjára működve - csak most vettem kézbe, mire megérett a benső igény).
És beindult a harmadik műszak: éjfél tájban minden nap, a dolgozatíró laptop helyet cserélt a varázsló varrógéppel és egészen szép alkotások születtek.

Például életem fő kreatív-műve, amit viszont nem sikerült átadni a kis Grétának.
Ehhez meg az az élmény, hogy ha fennhangon hirdetem az alapelvet, hogy a család elsődlegesen a baba igényei szerint alakítsa az életet, akkor ez azzal is járhat, hogy nekem nem sikerül velük találkozni, ami szomorú is lehet, de ezt biz el kell fogadni... (erről majd még írok)

Volt benne hazatérési fless, több alkalommal. Egyrészt templomi élmények kapcsán, ami kapcsán kénytelen vagyok beismerni, hogy most legerősebben éreztem saját bőrömön az úgynevezett "társadalmi beágyazottság" élményét - hálás vagyok ezért is. Amikor körbetekintve tényleg úgy érzem, hogy valamiféle közösség ez, mindenkiről tudni legalább valamit, mindenkihez kapcsolódni legalább egy kicsikét, és hogy ez elengedhetetlenül fontos.
Valamint a furcsa szorongás annak kapcsán, hogy vajon miféle létbizonytalanság vezérelheti templomunk kántorát, hogy január elsején a nemzeti himnusz után a Szózat eléneklésére is kényszer érezzen a mise végén...
A harmadik ilyen élményt Erikának köszönhetem, egy sokszor hallott, de most valahogy másképp csengő mondatával, hogy hiába verjük az asztalt, hogy a magyar gyerekeknek igenis joga van magyar iskolába járni, ha mi pedig elmegyünk innen.

Volt némi pályaválasztási megingás is. Ajándékba kapott hi-fi-torony kipróbálása kapcsán Apunak volt szerencséje a magnókazetták közül pont azt kikapni, amelyen a régesrégi zongorakoncertjeim és otthoni gyakorlásaim felvételei hallhatók. Aztán végighallgattuk ezeket szentimentális megérintődöttségben, és végülis teljes lelki nyugalommal és elégedettséggel végigzongoráztuk a mi lett volna, ha ... köröket.
Tanulság egyrész: egekura, mennyire döbbenetesen tehetséges zongorista voltam (nem, ez nem egy nagyképű megjegyzés, sose szoktam ilyeneket magamra mondani, de ez tényleg sokkoló volt) - azt az egyet sajnálom csak és tartom visszacsinálhatatlan hibának ez ügyben, hogy nem tanultam meg ott és akkor átélni, mit jelent a közönségnek örömet okozni, sem pedig azt, hogy engedjem bele magam abba az élménybe, ha "ünnepelnek" - egyetlen kivétel ez alól életem utolsó koncertje volt, amikor már a zárósoroknál azt kívántam, bár sose lenne vége. Másrészt: nem, nem szeretnék most zongoratanárnő lenni (a szólókarrier gyakorlatilag lehetetlen, ha nem jár az ember kb. ötéves korára a konzervatóriumba), harmadrészt: elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért a felvételekért, negyedrész: mit tehetnék, hogy felelevenítsem és megőrizzem, ami még ebből megmaradt?

Volt még vicces plébániai szilveszer-élmény, amelynek fénypontja, hogy éjfélkor, puszta nemzeti egyenlőség-törekvéstől és toleranciától vezérelve sikerült ráerőszakolnunk szlovák testvérekre az ő himnuszuk eléneklését is, melyről kiderült, hogy náluk nem is szokás, mindenesetre jól esett (hát igen, amikor többségben a kisebbség, illetve amikor a jószándék átvezeti a vak nénit az úton, hakő-hanem).

És végezetül volt egy kis tanulási viszony-alakulás. Ezt sem tudom, minek köszönhető, de szintén hálás vagyok érte, hogy a szigorlati para nem uralta el az ünnepet, nagyjából tudtam figyelni arra, hogy mikor minek van az ideje - rengeteg feltöltődést hozott ez, ami azóta is egészen okés lendületet okoz a tanulásban, de legalábbis a szorongást távol tartja. Drága Anyukám, a sokéves tapasztalatával már a kezdetektől a "semmi sem történik, ha most nem lesz meg" üzenettel támogat az "olyan okos vagy, biztosan sikerülni fog" klisé helyett.
Tanulás témában külön gyönyörűség, hogy Dalma teljes hétköznapimennyország-közeget varázsol a beköszöntött tétel-nagyipar köré: már most látszik, hogy ez a két hét jó eséllyel pályázik a best of vizsgaidőszakok közé való bekerülésre (ami, ismerve a mártonos évek hangulatát, nagy érdem).

És már meg is érkeztünk a mába.
Bónusz trekk ajándék-szeretetnyelvek kapcsán: rájöttem, három dolognak tudok legjobban örülni: ékszer, könyv, harisnya. Vagyesetleg saját készítésű nemez ékszer vaaagy Csongor-dizájn ezüst ékszer, régen vágyott könyv, színes-mintás harisnya.
no comment.

Összegeze: sok-sok hála, sok-sok elhatározás.

Dudolász

Hát, mivel a Godot Plazát is elérte a gazdasági válság, ideteszem legutóbbi irományom, legalább nem csökken az olvasottság...

A Kicsi Hang Dúdoló című albumáról.

Karácsonyi ajándékba kaptam. Nem tévedés, karácsonyi ajándékba - a drága ajándékozóm, amiért nagyon hálás vagyok neki, nem bírta kivárni az ünnepet, s átadta előre. És én, azóta, hallgatom. Fülbemászó dallamok – szólt az ajánlás, amikor megkaptam, s valóban. Első hallgatásra finom és lágy, nem kavarja fel különösebben a hallgató lelkivilágát.
Mégis vannak dalok, amelyeket újra meg újra hallgatok, autóban, tömegközlekedve, munka közben, elalvás előtt. És van, ami annyira érdekel, hogy útban Budapest felé le kell húzódnom a kocsival és megállnom a párkányi híd lábánál, mert az azért mégse járja, hogy vezetés közben lapozgatom a borítót.
Személy szerint formabontóbb, merészebb, rendhagyóbb, lázadóbb zenét vártam a „Ki viszi át” ígéretesen pimasz gesztusai után, főleg Emmer Péter zenei rendezésénél fogva, de így is elmondható, hogy megjelennek a lemezen a nagyon is kicsihangos zseniális apróságok. Más zenei stílusokból odacsempészett dallamfoszlányok, egymáshoz társított dal- és versszövegek, bátor szövegválasztás. És amit talán senki más nem tud rajtuk kívül: úgy nyúlnak hozzá József Attila verseihez, hogy sokkal inkább a költő világra fittyet hányó, derűs nemtörődömsége jön elő, mint a konvencionális megközelítések által lerágott csontként közvetített világfájdalma – gyanús, hogy előbbi közelebb lehet az igazsághoz, mint az utóbbi.
A lemez legtökéletesebb gyöngyszeme a Kimnowaknak köszönhetően ismert cigány dalba ágyazott Nagyon fáj, egy egyszerű, mégis szívbemarkoló zongorakísérettel és a dalhoz hangolt verssorokkal, gyönyörű. Amikor először hallottam tőlük egy régenvolt koncert utózöngéjeként, még sokkal keményebben szólt ez a dal, de sokadik hallgatásra azt mondhatom, nem ártott neki a lágyulás, sőt. A másik kedvenc dal pedig a Dúdoló, benne a lemez legszebb sorával – valóban igényes, simogató muzsika.
És hogy a lemez gyengeségeit se hallgassuk el: van egy-két olyan szöveg, amit elsőre nem tekintenék jó választásnak, de többedszerre szerethetővé válnak ezek is, csakúgy mint a Ki viszi át néhány dala esetében.
A másik ennél komolyabb: a borító. Vagyunk jónéhányan, elkényeztetett hallgatók, akik szívünkhöz kapunk a minimalista műanyag tokot látva és nem értjük, miért kell nélkülöznünk ezúttal Zalka Judit Juju meseszép rajzait. Bizonyára nyomós oka van annak, hogy most így alakult, de bizton állítható, hogy a borító-könyvecskék szerves részét alkották a művészi élménynek, és nagyon jó lenne, ha a következőt ismét egy ilyenben kaphatnánk kézhez.
Mindent összegezve: valóban dúdoló a Dúdoló, fülbemászó dallamokkal, érezhetően sok szeretettel.

népzene, rap, plázatető

Van néhány zene a kedvencek nagy köréből, amelyekkel volt egyszer egy találkozás valamely hanghordozón, meg a tudat, hír, mendemonda, hogy ők nagyon jók, de csak akkor esett le, hogy tényleg nem akármilyen zenéről van szó, amikor élőben hallottam. Ilyen volt a Kor-Zár, a Kicsi hang és hát legutóbb a Zuboly. Azt tudtam róluk sok szálon, hogy valami nagyon vicceset és alternatíva csinálnak, és a két klasszik dalt meghallgatva, egy átsuhanó mosolynál nem nagyon tartott tovább az élmény.
Nade. Eljött az idő, hogy sok tervezés után végre élőben is lehessen hallani őket. Egy nem túl alkalmas helyszínen és időpontban történt a nagy találkozás (Tér-Film-Zene fesztivál egyik délutánja), nade az élmény így is felülmúlta a várakozásainkat. Ezek a viccesfiúk olyan pimasz magabiztossággal tesznek egymás mellé népzenét, rapet, gyerekdalt, tévéműsor-zenét, sanzont, operát és még ki tudja micsodát, hogy végeredményben mintha az Isten is egymás mellé teremtette volna őket. Sűrű mondanivalóval és vérkomoly poénokkal, szöveg és zene tekintetében is. Az önmagában frenetikus élmény mellett a közönség összetételének pásztázása egy külön műsort is megért volna: az alteralter rajongótábortól a délutáni matinéruhába öltözött első kerületi nyugdíjasokig az ápolt ezoterikus negyvenes nőkön, statisztikatanárokon és arra járó, lelki táplálékot kolduló hajléktalanokon keresztül mindenféle ember látható volt – ha ezt csupán egy képen látom a zenekar nélkül, soha nem találtam volna ki, mi a szösz hoz össze ennyi különböző arcot. És, akik nem tudták, mire jöttek, ők sem távoztak, hanem egyre többen lettünk.
Tanulság: Zubolyt élőben, mindenképp.

fülről fülre

Hátazúgykezdődött, hogy egyszercsak írt Timi, hogy vegyem meg neki aztabizonyos Szájról szájra c. albumot. Én, mit sem sejtve felvettem a teendők listájára, hogy majd...
Már korábban, meg ezek után is többfelől hallottam, hogy Szalóki Ági valami jófajta zenét csinál.
Szintén mindeközben, valami teljes mértékben kiakasztó (taccsra tevően jó, világot felforgató, a Nagy Sírást előhozó) program után keresgélve, elkezdtem nézegetni a MüPa programját.
Aholis megtaláltam a Szájról Szájra lemezbemutató koncertjét.
Amire nem tudtam elmenni.
De elküldtem egy kollégát csupa jóindulatból.
Aki épp aznap tervezett oda menni, csak egy másik koncertre.
De végül sikerült átirányítanom.
És hát beleszeretett.
És megvette a lemezt.
És hallgatjuk azt azóta is, újra meg újra, úgyszint beleszeretve.

Olyan muzsika ez, ami valami nagyon mélyen, az emberségünk legszebb csodáiból fakadó, mindannyiunkban élő húrokat penget, tiszta szépséggel, csöndes, édes fájdalommal, és mindent legyőző, erős életszeretettel.

Fantasztikus hangszerelés, a három lány csodaszép, különleges hangja, igaz népzene, meditatív mélységekkel. Hogy az ember meghallgatja, és nem talál rá szavakat, vagy csak egyszerűen nem tud megszólalni, mert a zene tisztasága után otrombának hatna bármilyen szó.
A Sem eső a kedvenc. Menyasszonyos, ifjúságtól búcsúzós, anya-lánya kapcsolatról is szóló csoda.
Olyan, ami kihozza a régen várt Nagy Sírást.
remélem
hamarosan

a zene, az kell

illetve kellene...

annak ellenére, hogy mostanában, az átköltözés óta sokkalsokkal kevesebb időm van bkv-n olvasni, ami nagyon hiányzik, mégis hoz szép dolgokat reggelenként ez a mindigtömött kilences busz.

ma reggel például két remekbe szabott zenészembert, hangszerestül. talpig feketében, kapucnis póló, bőrdzseki, népies kalap, ez már önmagában az eklektika bája, nekem elég, hogy lesevegyem róluk a szemem, na de hogy még hegedű is van náluk, ritka szépség.

elöntött az érzés, hogy mennyire jó lehet nekik, reggel nyolckor fölülnek a buszra, elmennek egy próbateremig, ebben a csúnya, szomorú, esős időben, és ott töltik az egész napot, emberek és dallamok között, magukra és a zenére figyelve.

hogy mennyire szeretném én is ezt. esős reggelen beülni egy próbaterembe és másoknak talán unalmasnak tűnő dallamokat gyúrni, gyakorolni, üzenetüket fejtegetni reggeltől estig, nem törődve mással.

nagyon sok dolog a zenével, zenéléssel kapcsolatban csak mostanra érett meg bennem, most értem meg a dolgok súlyát.

és ilyenkor, amikor rám tör, akkor valami legnagyobb mélységekig hatoló fájdalom ez.

és óvatosan, hogy nehogy észrevegyem, az ujjaim nem mozognak már úgy, leülök, előveszek valami könnyűt és szépségeset, bűnbánóan érintve újra a zongora billentyűit...

mint meleg, mégis távolba tűnt barátsággal visszatérni egy régi szerelemhez