Azt hiszem, azért halogattam olyan sokáig a nyár-összefoglaló bejegyzést, mert ezt a nyarat igazán nem szerettem volna még elbúcsúztatni, de most, hogy már az ősz csipkebogyó-érlelő szelei simogatják az ember arcát esténként, a nyár utolsó kalandjáról, Klára esküvőjéről is múlt időben beszélhetünk és holnap már a ténylegdolgozós ikszibe kell betekerni reggel nyolcra, azt hiszem, épp itt az ideje ennek a bejegyzésnek.
A címnek pedig két forrása van, ami tulajdonképpen egy. A Vad Fruttik (mint a nyár legújabb felfedezettje, akinek véletlenül két hatalmas koncertjére is sikerült odatévedni)
abszolút kedvenc legújabbja lett egyben a nyár mottója is, hiszen egy csomószor, sokféle aspektusból sikerült megélni újakat arról, hogy milyen és kicsoda
lehetek én is...
például
lelassult.
Régebben sikerült már felfedezni, hogy él a családunkban és a baráti körben is egyfajta teljesítmény-orientáltság, ami furcsamód a nyaralásokra is rá szokott telepedni (például egy kirándulás jóságát az mutathatja, hogy hány darab várat néztünk meg, egy fesztivált akkor élveztünk ki teljesen, ha a lehető legtöbb eseményen ott voltunk satöbbi). Tesókám szokta volt mondani, hogy az a baj velem, hogy hiányzik belőlem a lustaság. Na hát ebből most sikerült kiszabadulni, és bűntudat-mentesen élvezni lelassult pillanatokat, perceket, órákat balatonfelvidéki családi nyaralóban, a veszprémi
Utcazene fesztiválon, a
kapolcsi Csipszer kertben, amelyek hoztak sok-sok feltöltődést és annak az élményét, hogy csak akkor és annyit mozdulunk, amennyit és ahová jól esik. Mondjuk még egy fröccsért a legközelebbi alkalmas helyre.
aztán
önkéntes véradó.
Ami nem először fordult elő (hanem másodszor), igazolva a hipotézist, hogy akkor élek csak a lehetőséggel, ha abszolút útba esik (és még napijegyet is adnak érte...).
Aholis azt is sikerült megtapasztalni, hogy
lehetek én is rosszul, mégpedig úgy, hogy nem tudom kontrollálni. Furcsamód, visszanézve arra kellett rájönnöm, hogy fizikai hogylétemet egy-két jól irányított légzőgyakorlattal meg testtudatos lépéssel egészen jól tudom kontrollálni általában, de
úgy, hogy nagy sietségemben fele annyi idő alatt kipréseltem magamból az egységnyi fél liter vért, mint mások, az ég elsötétülését már nem tudtam megállítani. A hidegvizes borogatás és egyéb figyelmességektől jobban lettem persze, de ott és akkor az is kiderült, hogy gyorsan folyik a vérem, ami - ha ezt a megállapítást kiterjesztjük az élet egészére, sok mindent magyaráz az élettempómról, sietségemről és hasonlókról is. A kérdés már csak az összefüggés iránya (mi következik miből).
szigetlátogató.
Megtörtént ugyanis életem első Sziget-élménye (korábban sose voltam, de furcsa) a Kispál búcsúkoncerten, amely ellen hosszasan tiltakoztam, a búcsúkoncertek iránti szkepticizmusból fakadóan, de aztán ezen is sikerült túllépni, nem bántam meg.
és sok lehetek én is jönne még a sorban, de jöjjön inkább a legfontosabb:
lehetek én is cserkész...
Mert ez a nyár arról is szólt, hogy régóta hordozott, megfogalmazott és meg nem fogalmazott vágyak teljesülnek, amelyek lehetségességében nem is hinnék már (lásd még előző bejegyzés a könyvről).
Ennek alakulásáról nem könnyű kerek mondatokban írni, inkább szavak jönnek csak:
közösségbe, ajándékba, befogadó szeretettel, tiszta egyszerűséggel,
a kimondott szavak teljes súlyának és visszavonhatatlanságának érzékelésével
és kicsit fordított sorrendben, mint más, normális emberek szokták,
cserkész-fogadalmat tettem, bizonyám - köszönet és hála érte a 9. felvidéki KCSVK törzsnek meg mindenkinek, aki az esemény bekövetkezéséhez eddigi életem során hozzájárult :)
A Lehetek én is-sorozatot nem tekintem a nyárral együtt lezártnak, folytatása remélhetőleg következik.
az utóbbi posztok kicsit terjengősek lettek, elnézést a lényegre törni kívánó olvasóktól.
mindez azért van, mert hiányzott az írás, csak nem volt alkalmam.
mert az írás gyógyít
írjatok ti is!
