Ezt most csak úgy septibe. Ezerszer hallottam már És ezerszer énekeltem különbözően eksztatikus módon de ma olyan máshogy hasított belém. Ha én lennék a szerelmed Sok szerencsét hozzám Ígérem nem leszel hibás De sok múlik majd a kémián Én már elterveztem mindent Egy életre elég a dolgunk Igérem nem lesz sok időnk Egyedül lenni úgy már voltunk.
A szélről is akartam írni, de mire nekikezdtem volna az írásnak, már elállt. Úgyhogy most egy fél-professzionális bejegyzés következik. Mármint félszakmai. Az értékesítési technikák mint téma mostanában megtalál. És viszont. Érdekel is, mert mivel gyűjtögetem hozzá a tapasztalatot, már a mindenki által szajkózott evidenciákon túli részeket is tudom befogadni, próbálgatni. Akkor is, ha én vagyok a potenciális vagy éppen kiszemelt/megtámadott vásárló. A mai kis kedvenc vezetékes(!) telefonon érkezett. Az albérletbe, ahol nyilván soha senki nem keres engem vezetékes telefonon az anyámon kívül, aki kb. egyetlenként tudja, hogy ezen a számon is el tud érni. Mindezek ellenére azért fölvettem, mert sose lehet tudni. - Jó napot kívánok, szeretném Önt és kedves párját elhívni Bükkfürdőre a háromcsillagos BlaBlaBla szállodába 3 napra két éjszakára félpanziós ellátással satöbbisatöbbisatöbbi most mindössze 150 euróért. - Jó napot kívánok. (ELHÍVNIIIII?) - Érdekli önt az ajánlat? Módszertani intermezzo: A fent említett alapvető eladási hüvelykujjszabályok mindegyike azt mondja, hogy a potenciális vásárló érzelmeit érdemes megcélozni, mert a döntések igazából ott születnek. Nézzük meg, mi van fordított irányban. - Ó, a kedves párom és én éppen szakítottunk, úgyhogy nem utazunk közösen sehova. - (döbbent csend) akkor (... ...) elnézést. Viszontlátásra. És még csak sírógörcsöt sem kellett produkálnom. Ennek a hölgynek rendben volt az empátiája. Dícséretes. Olyan mértékben meglepődött szegény a válaszomon, és valószínűleg egyben meg is rökönyödött, hogy azonnal elállt az értékesítési szándékáról. Pedig csak annyi történt, hogy az a vélt információ, amire minden előzetes tájékozódás nélkül alapozott (népnyelven: blöffölt), mely szerint van párom, volt téves. Ami nem csoda, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél, amikor fölvettem a telefont. De ettől még éppen úgy eshettem volna a célcsoportjába. Sőt lehetett volna belőlem vásárló is. Mit tehetett volna, ha nem ragadják el az érzelmei? Például kérdezhetett volna arról, hogy szeretek-e utazni. Vagy, ha merészebb, arról, hogy mennyire vagyok összeomolva és hogy egy kis szauna, uszi meg wellness szokott-e segíteni nekem, ha bánatos vagyok. Vagy, hogy van-e olyan barátnőm, akiben igazán megbízok és szeretem, ha mellettem van az ilyen nehéz időszakokban, vagy aki fel tud vidítani egy zabolátlan csajos ereszdelahajam hétvégén. Vagy, hogy férfi vagy női masszőrhöz mennék-e szívesen. Ha jobban belelovalom magam, mindjárt eladom saját magamnak azt a hétvégét. 155 Eur a félpanziós wellnesszért nem is olyan sok. Még jó, hogy ez egy régebbi telefon és nincsen rajta visszahívógomb.
Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.
DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.
Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki? A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.
Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).
Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát: - Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan.
S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.
Az itt-és-most, mára, egy szélesebb társaságom körében, állandósult szókapcsolat. Csoportmódszer-szemlélet. Valamiféle varázslásra törekvés annak jegyében, hogy azzal foglalkozunk, ami a JELENben van és nem azzal, ami a TERVben van.
Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy legyen mire hivatkoznom, amikor azt mondom, hogy ennek a hátrányából indulok. Ittésmostozni nálunk lassan nem más nagyságrend, mint fagyizni, és ez nagy csapda. Elveszi a tényleges JELENlét tiszteletének az élét.
Emlékszem, régesrég, amikor még másak voltak a világom berendezésének alapkövei, egy időben olvastam Prantét, aki akkor még részletesen és szívbemarkolóan írt az élete tragédiáiról. Élete párja és első gyermeke tragikus elveszítése után, a téboly határán, azzal is találkoznia kellett, hogy a középső gyereknél diagnosztizáltak valami agydaganatot. Arról írt, hogy ült a kórház várótermében a műtét alatt és várakozott. "Két kezem a térdemen, az egyik tenyerembe azt véstem, hogy itt, a másikba azt, hogy most és ezeket bámultam, hogy életben maradjak" - valahogy így hangzott ez a mondat, ami oly mélyen belém vésődött, hogy néha én is így kapaszkodom.
Most, hogy tönkretettem a párkapcsolatomat a folyamatos és elviselhetetlen jövőfókuszommal életem egy csodálatos és bátor-felvállalós fordulat folyományaként új alapokra helyeződhet és egy csomó-csomó szerepemet, helyzetemet, célomat és tervemet újraírhatom, mindenhonnan üvölt, suttog, magyaráz, ölel, hívogat és kacérkodik velem a JELEN.
Szakmai rendezvény óriási elfogadásába csomagolva
Férfibarát angyallények cinkos jótanácsaként
Szakmai jóbarát meséjében
(meg)Küzdésben világbajnok Barátnő egyetlen működőképes stratégiájaként
Véletlen jött buddhista előadás gyógyító attitűdjeként
A viccként felolvasott éves horoszkóp legnagyobb sikerkritériumaként.
A zenék
A képek
A filmek
A fények a hangok a madarak
szóval minden ezt üvölti. Hogy Jelen.
Hogy azt vegyem észre, ami ITT és azt fejezzem ki, ami MOST és aztán majd amikor KÉSŐBB lesz, akkor ott is lesz nekem egy akkori most, amivel foglalkozhatom, de azt ne akarjam még idejekorán megoldani.
Vagy hogy ami bennem van, tényleg azt vegyem észre, engedjem magamnak meg, terjesszem ki és eresszem szabadjára olyan mértékig, amíg belőle valami cselekvés zubog. Vagy ha épp a nemcselekvés van, akkor hadd legyen az.
A fókusz megtartása energiaigényes valóban, de utána a hiteles cselekvés már sokkal kevésbé. Hiszen az magától jön.
Tegnap találkoztam épp a rég nem látott Bárány Jánossal a
reggeli vonaton és meséltem neki, hogy én már annyira hatékony vagyok
időgazdálkodás terén, hogy például a reggeli sminkelést mint alkotási
folyamatot tervezetten és rendszerszinten a vonaton valósítom meg, ez reggeli
sietség idején különösen értékes perceket tud megspórolni. Azzal, ahogy ezt
elmeséltem, és ahogy János erre reagált, egész komoly mértékben legitimálódott
a lelkemben ez a dolog, és törlődött minden olyasmi bizonytalanság, hogy például mit szólnak az utastársak, hogy akár az álló vonaton is képes vagyok bevetni magam
a klotyóba, vagy olyan hosszan vagyok bent, ami alatt egy egész könyvet el
lehetne olvasni, netántán nem hallatszik wc-öblítés muzsikája, amikor végre kijövök
onnan.
Ma reggel tehát teljes nyugalommal léptem be a cső alakú
helyiség köríves ajtaját magamra húzva, és már áradtam is be a make up folyamat
flowjába neonfényben úszva. Amikoris, kisvártatva (t.i. a flowban felolvad az
időérzék) kopognak. Majd kopognak még egyszer. Épp befejeztem, nyitom ki,
sejtve, hogy nem egy vizelettartási problémákkal küzdő utas vár majd, hanem
valaki más. A stewardess az (igen, kérem, a Regiojeten stewardessek vannak),
aki némileg aggódó, némileg zavart stílusban kérdez egyszerre három dolgot
is. Enyém-e a pulcsi ott nem messze, van-e valami baj, valamint hogy
kezelheti-e a jegyemet. Csak mert az utastársak mondták, hogy bejöttem ide és
elég régóta itt vagyok. Jegyemet átadom, pulcsit igazolom, aztán, csak hogy a
derű meglegyen, elmesélem röviden azt is, hogy minden reggel itt szoktam
sminkelni. Majd visszavonulok a helyemre hálatelt arccal, és legszívesebben
fennhangon jelenteném ki, hogy köszönöm mindenkinek a gondoskodást és
aggódást, jól vagyok, sőt még szebben is.
Csoóri Sándor: Ha elmész
Ha elmész, ha itt hagysz, megbetegszem – arany szalmaszálra hanyatt fekszem – Bagoly-gyűrűt húzok ujjaimra, s mire visszajössz majd, nem ismersz meg.
