kisjézus

"Találkozzatok a kis Jézussal" - szólt Éva jókívánsága, 
és aztán ez a mondat maradt velem az egész ünnep idejére. 
Mert szeretek a kicsi baba Jézussal találkozni, az újszülöttel.

Képzeld el, hogy ha egyike lennél a babalátogatóba érkező három királyoknak,
vagy napkeleti bölcseknek
vagy sok más népségnek, aki a csodájára járt
belépnél hozzájuk
és találkozna Máriával a tekinteted

megkérdeznéd egy finom jelzéssel 
hogy a kezedbe foghatod-e,
és akkor egy törékeny, pihepuha kisbaba formájában
ott feküdne az öledben a Megváltó

képzeld el a babakék szemét
az illatot, amit éreznél, ha megszagolnád
mert a kisbabákat olyan jó megszagolni

hogy mit éreznél a tenyereddel végigsimítva a fejecskéjén
hogy megcsodálnád-e milyen picikék a körmei
és néznéd, csak néznéd a magzati mozgását
azon merengve, hogy milyen sorsot álmodott neki az Isten
küldetést, fájdalmat, csodákat és a legnagyobb szenvedést
és mindez az élet, küldetés és remény ott testesül meg abban a picike testben
amit kezedbe foghatsz egy pillanatra

nézegesd tovább a kezedben tartva, 
ha jól esik, ringathatod.

és aztán keresd meg magadban is ezt a piciket újszülöttet, 
aki voltál valaha 
és akinek a világra érkezése máig benned él, 
mert hiszen a sejtjeidbe íródott az ideérkezés
és most vedd kezedbe ezt a kisbabát
ismerkedj meg vele is, 
tisztaságában és törékenységében
és az ő babakék szemeiben fedezd fel azt
hogy neked milyen sorsot álmodott az Isten
hívást és küldetést
reményt és fájdalmat
nézegesd meg kicsikét, 
hogy amint a betlehemben született gyermek 
Megváltóvá cseperedik majd, 
úgy vajon mit hordoznak a benned élő gyermek sejtjei. 

És aztán később, 
ha van kedved, 
az idei karácsonyon
minden emberben azt a törékeny gyermeket keresd, 
akit a betlehemi három királyok
szívesen meglátogathattak volna. 

Áldott ünnepet!

what-a-day...

egy
tegnap volt a búcsúbulim. kedves volt. a ma reggel fejfájós.

kettő
ma volt az utolsó munkanapom a HUBban. szívszaggató.

három
Malina Hedvig emigrált. nincs mit hozzáfűzni. talán csak annyit, hogy respect, hogy kanadánál közelebbi helyet is bevállalt.

négy
tulajdonostársaim között kitört a botrány (fel kell vállalni. tudatos élettel foglalkozunk. és a balhé része az életnek. irdatlan sokat kell nyelni ahhoz a békát, hogy végül fel merjük vállalni a konfliktusainkat. úgyhogy ez, végülis, jó hír). 

öt
újabb, csak-szuperlatívuszokban-tudok-róla-beszélni kollégám mondott fel. várható volt. de azért mégis.

hat
kedves-kalandor-barátnő és kedvesbarátnő ismerőse, szuperjósrác, nem szinglik többé. hanem együtt egy pár. öröm és boldogság.

hét
miszter lesodrónak, életem egy korábbi, regénybe illő szereplőjének gyermeke született az azonnal utánam érkező nőjétől, akit izibe feleségül is vett. vicces.

nyolc
a netflixen (norvég filmnéző-előfizetés) nincs fenn a love actually. megnéztem helyette a little woment. az a film egy kötelező irodalom. évente legalább egyszer. minden nőnek. erőteljes.

kilenc
hpeti és felesége esküvői képe, pál ferivel a fácsén, petra kommentjével. ennyi jó ember egyhelyen. kész.

tíz
abigail smith utolsó üzenete. mivel öcsém tette föl, megnéztem.

köszönöm, élet, mára nem kérek több érzelmet. tényleg.

Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét. 

Keresztanyám beszól

Mostanában gondolkodtam elég sokat a keresztszülőség intézményén, hogy mi is a lényege, miért jó, hogy az embernek van, miért hiányzik nekem, hogy már sajnos egy sincs. Mivel szaladnék oda hozzájuk most, és hogyan, ha bajom lenne, vagy szaladnék-e hozzájuk egyáltalán.

De most nem is igazán erről szeretnék írni.

Hanem inkább arról, hogy a drága jó pszichodramatikus megközelítésnek mennyire igaza van, amikor azt tanítja, hogy az életünk fontos vagy jelentős, nagy hatású vagy kis hatású, közeli vagy távoli szereplői miként írják be a lelkük nyomát a mi lelkünkbe. 

Hogy a tanításuk (ami lehet nagyon direkt is, például nőként hordozunk magunkban generációkon át vaskos tanításokat arról, hogy "minden férfi [milyen]", meg lehet nagyon indirekt is, inkább valami életszemlélet, amivel csak a tetteiken, választásaikon keresztül találkozunk) hogyan íródik be a személyiségünkbe egy-egy szerepként, amely később, akár a legváratlanabb időpontokban is megszólal és segít, vagy éppen gátol minket a spontán cselekvésben. 

Történt ugyanis, hogy a napokban, egészen váratlanul és egészen kíméletlenül tört rám hol a zokogás, hol meg a zokogás vágya, aminek okáról tudtam ugyan ezt-azt, de közben magam is éreztem, hogy igazán, őszintén, semmi okom rá, hogy el legyek keseredve. 

És akkor, egyszercsak, tényleg a semmiből, mélységből, messzeségből megszólalt bennem a Keresztanyám hangja, amit kicsi gyerekkorom túlérzékeny nebántsvirág sírásai alkalmával hallhattam, ahogy azt mondta szeretteljes, de igen csípős keménységgel, hogy idézem: "mosmeg mitordíttó?"

Harsány, kíméletlen, arccsipkedve szerető nő volt a keresztanyám, nem engedte a törékeny virágszál viselkedést, vagy inkább nem tudott vele mit kezdeni. Mert azt, hogy közben engem szeretett, azt tudtam mindvégig, csak néha nem volt kényelmes az, ahogy ezt kifejezte. 

Azt hiszem, női lényem, kevés komponensét gyúrtam az ő nőiségéből, és tudom, akkor nagyon utáltam ezt a kérdést, bár kizökkentésnek nem volt rossz, így utólag nézve. 

Mindenesetre valahogy, úgy tűnik, belém íródott ez mégis. És jó, hogy van, mert én, aki általában magamnak és másoknak is engedem a sérülékenységet, az érzékenységet, teret adok könnyeknek és gyengeségnek egyaránt, mert hiszem, hogy ez a tiszteletteljes magunkkal szemben, most mégis egy fölöslegesen fárasztó sírós körből tudtam vidáman kisétálni. Meglepődött mosolyok és fejcsóválás közepette. Szóval a "mitordíttó" - technikát, azt hiszem, megtartjuk. 

Meddig kell még siratni azt, amit elveszett?

Borzasztó az az érzés, amikor nézel hosszúhajú nőket, sűrű lobonccal és rakoncátlan fürtökkel
Vagy amikor szemtelen frizurájú rövid hajú nőket veszel észre
Vagy benézel a fodrász kirakatán és látod, ahogy hosszú hajat vágnak állva, különös figyelemmel
és a keserűség olyan egyvelege önt el tetőtől talpig, lerázhatatlanul, elküldhetetlenül és csitíthatatlanul,
amiről nem tudod, hogy mi van benne több: irigység, vagy az irigység miatti bűntudat.
vagy mennyire furcsa az, mikor azon kapod magad, hogy miután megláttad Penélope Cruzt a Vicky Christina Barcelona bármelyik jelenetében, ahogy őrülten és fékevesztetten csapdossa magát valahová,
és közben miccsoda lobonca van, elkezdesz képzelegni arról, hogy milyen frizurákat csinálnál magadnak egy-egy bolond és kedvtelen reggelen. Ha lehetne. Vagy azon merengsz néha, hogy milyen szép gesztenyeszíne lenne, ha megmaradt volna olyannak, amilyennek teremttetett.
Milyen fárasztó az, hogy nincs kedved magyarázni a lelkes barátnőnek, miért nem merülsz a medencében a víz alá. Mert akkor látszana, akkor nem tudnád eltakarni. És mennyit tudsz rettegni, ha véletlen úgy szerepelsz egy fényképen, hogy hátulról. Hogy biztos látszik. Persze, hogy látszik. De nem kérdezik, mert úgy megijednek tőle. Te is megijednél, ha mernéd megnézni a tükörben, mint a legutóbbi hajátültetős orvos, amikor férfi létére felsikoltott, hogy ilyet nem látott még soha életében. Well, the pleasure is mine, hogy én lehettem az első.
Annyira nagyon lehet ezt utálni.
A veszteséget.
A visszafordíthataltant.
A sejtést, hogy nem hogy jobb nem lesz, hanem valószínűleg rosszabb lesz.

Mondaná erre nemes egyszerűséggel egy néhai barátnő, hogy van, akinek lába sincs.
Más meg azt mondaná, hogy fogadd el és próbáld meg szeretni. Így, ahogy van.
Próbálom. Évi 360 napban. És a többiben, úgy tűnik, még mindig sírni kell.
A jó hír az, hogy szabad.

Barátunk, a Balsors – régen tép, de legalább már ismerős a fájása

Azóta, amióta amott egy kisebb fajta kivándorlási valóságshow-vá változtattam az életem, rengeteg ember társult be hozzám, hogy az élet és az otthon maradás vs. külföldön maradás kérdéséről gondolkodjon velem.

Végsősoron nem olyan nagy baj ez, ha arról is lehet szólni, hogy miért nem egyértelmű egyáltalán, hogy az embernek márpedig ott kell élete küldetését teljesítenie, ahová a jóisten lepottyantotta. Mint ahogy az sem olyan egyértelmű, hogy akinek egy csöpp esze van, elmegy külföldre, mert otthon már egyszerűen nem lehet tovább kibírni.

És most nem azt akarom megválaszolni, hogy hol kell vagy hol érdemes élni, meg arról sem most akarok mesélni, hogy szerintem hogyan lehet dönteni.

Csak azon szeretnék kicsit szemlélődni, hogy az alábbi versike, amit kaptam tegnap az egyébként frissen megismert, sok mindenben együtt rezgő barátnőtől, miért vitte ki olyan nagyon nagy erővel nálam a biztosítékot. Agyilag mármint. Értsd: dühös lettem tőle. A Krisztához fűződő minden szeretettel együtt. És a dühöt szinte azonnal a kíváncsiság követte.

Kiss Judit Ágnes: Szó

 
Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Tudniillik, ha a barátnő, akinek a kifinomult ízléséről volt alkalmam már meggyőződni, megosztotta, akkor egyrészt feltételezem, hogy jó szándékkal, továbbá azt is, hogy őt megérintette.

Az, hogy magát a verset irodalmilag nagyon gyengécskének tartom, mondhatni gagyicskának, az még magyarázza az agyamban történt robbanás mértékét (meg amúgyis már megfenyegettek, hogy karácsonyra Coelhót fogok kapni).

Az, hogy az utóbbi két napban rongyosra gondolkodtam az elmém, szintén inkább csak egy hagyjál-békén-vállrándításra adna okot.

Aztán, hogy tovább ízlelgettem magamban a korántsem könnyen viselhető élményt, kezdtek előjönni azok a képek pszichodrámás múltamból, amikor megy az ember (a protagonista ugye) körbe-körbe a teremben, hátán cipelve a búját-bánatát meg a sok generációkon átívelő szart (a felejthetetlen kifejezésért köszönet ezúton is Garay Magdinak), és amikor valami csodamód megszabadítják ezektől, akkor ott találja magát egyszál egyedül, és azt sem tudja már megmondani, hogy kicsoda ő a balsorsa nélkül. Aztán zajlik tovább a történet, és kiderül, hogy kicsit fél is, hogy most mi lesz, mert hát itt volt vele az a nagy csomag sorscsapás, de azokkal őszintén szólva biztonságosabb volt, mert oly régen voltak már vele, hogy talán ezek adták az életben a legnagyobb biztonságot. Ezek ismerősek voltak és kiszámíthatóak, ezek nélkül viszont teljesen újjá kell írnia az életét. És attól aztán tényleg van mit cidrizni. Azt hiszem, mindannyiunknak van ilyen élménye: idő közben megszerettem a problémám, és már-már én ragaszkodom hozzá, szinte összenőttem vele.

Távol álljon tőlem, hogy a nemzeti himnusz kollektív tudattalanra gyakorolt mantrisztikus hatását elemezzem. Az is távol álljon tőlem, hogy ezo-rózsaszín tanításokat árasszak az internet nyilvánosságába a sorskönyveink átírásáról.

Csak azért szeretném felemelni a hangom, hogy SENKI ne próbálja meg azt kérni tőlem, hogy tanuljak meg két rossz közül választani. És a gyerekeimtől, meg a szüleimtől se.

Legyen viszkető seb? Noooormális? Akkor már lehetnék gennyes mandulagyulladás is. Vagy perforált vakbél, az legalább sürgős, ergo viszonylagosan hamar változást okoz (vagy ilyet, vagy olyat, de legalább változást).

Azt gondolom, nagyon fontos lenne tudatosítanunk, hogy a megsavanyodott mártíralkatú, szükre acrcú antihősök nem vezetik az országot, a nemzetet, a várost, de még a családot sem semmilyen szebb jövő felé. Aki csak bőr alá szorult tövis bír lenni, azzal nem sokra megyünk, ha itt marad do počtu. Ők inkább vallják maguk eszkimónak a népszámláláskor, majd tegyenek is úgy, mint az eszkimók és rakják ki egymást a legközelebbi jégtömbre.

Azzal mennénk talán sokkal többre, hogyha amit választanánk, azt örömmel tudnánk választani. Nem azért, mert azt mérlegeljük, hogy mi a kisebb rossz, hanem hogy miben van több minden, ami szerethető. Mélyen hiszem, hogy nem azok tudják megváltoztatni a világot, akik kellően szívósak és kemény(k)edve kibírják a legnagyobb rosszat is, hanem akik képesek rá, hogy akár egy grammnyi örömöt találjanak a legnagyobb nehézségben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg a nagymamáját, hogy gyerekként a háborúban tudtak-e örülni valaminek, vagy mivel játszottak annakidején.

Ha nem tudom szeretni, amit választottam, soha nem leszek boldog. Ezért aztán, valószínűleg, ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne kicsiny országunk megtartó ország, azon is érdemes munkálkodni közben, hogy akik itt élnek, legyenek képesek szeretni azt, ami az ő életük választása.