Feldmár. Újra. Forewör.

Tengeróceán

Nem fogok most magyarázni semmit. Csak ideteszek nektek egy darab Alessandrót, a Tengeróceánból, mert újra olvasom, és hát egészen katartikus. 

Az alábbiak minden egyes mondatáról komplett önismereti csoportokat lehetne indítani. Valószínűleg használni is fogom majd ezt a szöveget egyszer, ha képes leszek rá, hogy olyan tempóban olvassam, ami nem egyenlő az élethabzsolással. Pillanatnyilag ez nem megy. 

                                                                                                                                             "Ne gon-

dold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony... Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam... menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csak későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el se bírod képzelni.

                                                                                                                                       Tudod, mi

olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész. ...

... A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív. Lényegében nem tesz mást, mint: hív." 

akarom. most.

Elég volt a télből. de ezt mindenki tudja.igazából azt akarom elmondani, hogy Finy Petra versei zseniálisak. Most nincs időm ezt hosszabban ecsetelni,de nagyon, nagyon ajánlom.és ha már a tavasznál tartunk, akkor jöjjön a Tavaszinduló.  

    Itt is tavasz, ott is tavasz, bundabimbót bont a kuvasz Itt is tavasz, ott is tavasz, rügybe borul minden kamasz

   Itt is tavasz, ott is tavasz, a föld szaga harsány, pimasz Itt is tavasz, ott is tavasz, az arcodon fénylő grimasz

   itt is tavasz, ott is tavasz, nincs az égen felhőtapasz

   itt is tavasz, ott is tavasz, vetkőzzünk már, lelkünk csupasz!   

Megjelenek

Mármint nem úgy, mint egy szellem, hanem hogy kötetben.
akik  még nem tudják a kedves Olvasók közül, azoknak örömmel újságolom,
hogy első novellám egy kötetben jelenik meg napokon belül.

Ami nagyon nagy öröm.
Köszönöm  mindenkinek, aki a biztatásával és célozgatásával, hitével és visszajelzéseivel hozzájárult mindehhez.
Remélem, hogy this is a beginning of a beautiful...

Régen vágyott kép régen hallott mesével

http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/berci/berci02.html

néhány jó szó

igazi pillanatokkal, fontos mondatokkal, gyönyörűséges szó-zuhatagokkal zárult az év, 

és az ünnepi napok alatt ezen fölé mintegy szeretet-tejszínhabként érkezett még néhány, 

amelyeket rendkívüli élességgel tudtam beengedni. hála ezért. 

imitt néhány közülük.

"nem csak az az ima, kedves, amikor beszélünk az istenhez, hanem az is, amikor hagyjuk, hogy isten beszéljen hozzánk" (a nagyonidős jezsuita atya, akihez gyónni mentem és isten meglepetés-küldeményeinek egyikeként érkezett)

"mindenki író" (syd field. a forgatókönyvírás bibliájának szerzője a személyes megjegyzés fejezetben)

"nem unod még, ennyi év után, engem ölelgetni?" (apu anyunak a karácsonyfa alatt kliséktől mentes szeretettel, love actually-ba illő hangsúllyal)

"a kis Jézus a bennünk lévő kisgyermekkel lép kapcsolatba. és elfogad téged olyannak, amilyen vagy. testvérem, ezen a napon engedd meg te is magadnak, hogy szeresd önmagadat egy kicsit." (ismeretlen bencés atya, aki karácsony napján az esti misén, a szinte-üres szentandrásban elmondta az Év Prédikációját és ezzel lemosott minden addigi, arról a szószékről elhangzott üres, dohos szagú, megszégyenítő és elvárásokkal teljes prédikáció-emléket, s adott a lelkünknek szárnyalást, ujjongást, az elfogadva levés édes és ritka érzését).

"egyszerű pásztor, jöjj közelebb" (a mindenkori egyházi énekek legegyszerűbb és leggyönyörűségesebb, legigazibb sora, amely isten minden felénk való vágyát hűen tükrözi és amelyen minden évben, minden alkalommal elérzékenyülök. ha eszerint élnénk, semmi bajunk nem lenne. és nem is kéne más tanítás.)

"légy olyan boldog, mint mi voltunk, amikor megszülettél" (nagymama, szülinapi öleléshez)

"márpedig, ha én önmagammal nem tudok intim viszonyban lenni, akkor hogyan leszek képes rá valaki mással?" (pálferi a függőségtől az intimitásig c. könyvében. amely mondattal tulajdonképp nem mondott nagy újdonságot, de mégis, ebben a vonatkozásban, ilyen egyenesen, elég nagy hatással volt. a halk és határozott intuíció ezen a ponton azt súgja, hogy 2012 az intimitás éve lesz alighanem)

itt tartunk most. 

gyógyító szavakat mindenkinek...

 

 

tidying up literature, avagy sose olvass könyvelemzést

Van az a könyv-élmény, ami olymértékben beszippant, hogy amikor a végére értél, valami szürreális reménységtől vezérelten keresed még, hogy hol maradt a könyvben olyan betű, amit nem olvastál és még lehetne.

Tajtékos napok. a kötelezők Bé szerint-lista egyik eleme. Régen vágyott magával sodrás, huncut és nemtörődöm szürrealitás. A lehetetlen és annak az ellenkezője. Szerelem, fájdalom, szenvedély, élet. halál. és még több élet és még több halál.

A könyv végére érve csak zsilipelni szerettem volna azzal, hogy belekezdtem a műelemzésbe: csak még egykicsit tovább benne maradni, a kezemben tartani a könyvet. Körülnézni, tudatosítani, megfontolni, elvetni, vállat rándítani.

Ehelyett minden rendszerbe került (grrr rendszer), elnehezült szimbólumos tartalmakkal, utalásokkal, vélt vagy valós üzenetekkel, a szereplők pedig állnak ott lelkileg lemeztelenítvel, csontjaik között átfúj a szél. Mint amikor Ursus Wehrli rendet rak.

tanulság: sose olvass könyvelemzést, ha nem kell. és ha nem bírod letenni a könyvet, olvasd el inkább újra.

Felelős

vannak szavak, amik zakatolnak bennem egy-egy időre, és odatapadnak mindenhez, ami csak van - jellemezve, megkérdőjelezve, megerősítve, elbizonytalanítva, esetenként gyökerestül felforgatva hitet, harmóniát.

amióta vállalati társadalmi felelősségvállalással is foglalkozom, a felelősség kérdése minden egyes témára odacsücsült, mint az ág végén gubbasztó veréb, és himbálja ki a meggyőződéseket azok egyensúlyából szépen sorban.

a legmélyebbre a kapcsolati felelősség téma vitt.
hogy barátságokat kötni, kapcsolódni, kötődni, megszeretni és megszeretve lenni,
aztán meg nem jelen lenni,
az felelőtlenség.

hogy lelkesedésből betervezni egy programot, aztán lemondani kimerültségre hivatkozva,
az dettó felelőtlenség, még akkor is, ha a kimerültség ténye megkérdőjelezhetetlen.

hogy folytonosan magyarázkodni és bocsánatot kéregetni, ahelyett, hogy élveznénk az itt-és-most együtt töltött örömét, az balgaság.

vajon mi ilyenkor a teendő?
lassabban élni
kevésbé kötődni
kevesebbet markolni
elfogadni mások haragját
bűntudat helyett bűnbánatot keresni
többet bízni
szabadabbnak lenni.

teljesítőképességem belső szabadságra cserélném, azonnali hatállyal, akár részletre is.
jelige: hátha-még-nincs-késő

üzenem mindenkinek, akit érint,
hogy sajnálom


"... az istenért, nem lehet, hogy egész életedben csak ide-oda ingázz, mint egy hülye... te nem vagy hülye, te nagy vagy, és a világ ott van, csak le kellene menned azon a kibaszott lépcsőn, mi az neked, néhány szaros lépcsőfok, istenem, ott mindent megtalálsz, a lépcsőfokok végén, mindent. Miért nem hagysz mindent a francba, és mész el innen, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer."

(Alessandro Baricco: Novecento)

Szerelemcsütörtök

Steinbeck Johhny bácsi címben nevezett regénye olyan, mint a Miért éppen Alaszka (remélem, ezzel nem sértem meg egyik felet sem) - édes, egyszerű, végtelenül szeretetreméltó Arcok (egyszerű iszákos naplopók, közönséges lotyók, kocsmárosok és hasonlók), gyűjteménye, akikkel hol történik valami, hol nem - ez a lényegen, hogy szívet melengető belepillantani a sorsukba, nem változtat.

Még nem olvastam végig, de az óriási mondatok száma már átlépte azt a határt, amit muszáj megosztanom. Néhány idézet következik, meg a nagy és aláhúzott ajánlás: kötelező olvasmány bonyolult lelkek számára.

Mindenekelőtt a szépirodalom lényegéről, megfűszerezve némi szupervíziós szemlélettel:
"Aztán szeretem, ha egy könyvben sok a duma, de nekem ne magyarázzon közbe senki, hogy az a muki, aki dumál, hogy néz ki. Azt majd én kisütöm a dumájából. És még egy. A dumájából szeretem kisütni azt is, hogy mit gondol a muki. És egy kis leírás is jöhet - folytatta - , mert szeretem tudni, hogy milyen színük van a dolgoknak meg milyen szaguk, tán azt is, hogy néznek ki, meg a muki hogy van velük... de ebből ne legyen túl sok."

Néhány hasonlóan súlyos sor a változásról:
"Az ember változik és a változás úgy jön, miként a könnyű szellő, amely alkonyatkor meglebbenti a függönyt, úgy jön, akár a fűben megbújó vadvirágok lopva szállongó illata. A változás érkezését jelezheti valamilyen aprócska sajgás, az ember azt hiszi, tán megfázott. Vagy esetleg undort érez valami iránt, amit az előző nap még szeretett. De az is megeshetik, hogy a változás éhség formájába öltözik, s ezt az éhséget még amerikai mogyoróval sem lehet csillapítani. Azt szokták mondani, hogy aki zabál, azt az elégedetlenség hajtja. De hát nem ép az elégedetlenség szüli a változást?"

És végül arról, amikor valami fontos vágyunkat nem engedjük meg saját magunknak:
"A beteljesülés hiányzik belőled. Megsértettél valamit magadban, megtagadtál valamit magadtól, mint aki sokat eszik, de A-vitamint soha. Nem vagy éhes, mégis éhhalál fenyeget."

update. még néhány kihagyhatatlan:
A sorsunkkal való megbarátkozásról:
"Ha valakit végérvényesen skatulyába zárnak, és nincs többé választása, nekilát, hogy földíszítse a skatulyát."

Az emberekkel való kapcsolat mibenlétéről:
"Az emberek többsége képtelen a másikra figyelni. Pedig milyen gyerekjáték! Hisz amíg figyelsz, egyebet nem kell csinálnod. És amellett érdekes is... még soha senki nem haragudott meg azért, hogy kérdeztek tőle valamit. Szebbet nem is tehetsz senkivel, mint hogy hagyod, hogy segítsen neked... Az emberek akkor a legboldogabbak, ha adhatnak valamit, amire szükséged van és aminek örülsz. Ez nem humbug. Bevált módszer. Próbáld ki."

szóval... óriási... nagy köszönet érte Jujunak.

lávízindiér

... lett volna a címe ennek a posztnak,
ha rá nem jövök mindeközben, hogy az, ami a levegőben van, az bizony az Ősz Illata. Pontosabban a mindenszenteké, kicsit korán, de összetéveszthetetlenül.

Mindenesetre, ezt a kis szösszenetet akkor is meg szeretném osztani,
talán inkább arra utalóan, hogy milyen sok kisbaba születik, érkezik, készülődik a közelben...
Szeretem ezeket a sorokat, mert kedves, választékos, dallamos, mesés, és megmosolyogtató, a szó legszebb értelmében.

"Most elmondom,
hogyan születnek a tündérek.
A tündérek úgy születnek,
hogy minden hetvenhetedik esztendőben,
tavaszi reggelen,
mikor az erdők alján illatozik a medvehagyma,
a szerelmes tündérfiúk
meg a szerelmes tündérlányok
kirepülnek a tisztásokra,
átkarolják egymást,
és elkezdenek szépen csókolózni.
Ilyenkor aztán minden
hetvenhetedik esztendőben
csillogó szappanbuborékok hullanak az égből,
ezekben a szappanbuborékokban
érkeznek meg a világra
a tündérgyerekek."

(Részlet Bagossy László A sötétben látó tündér című meséjéből)

Tanulság: hogy csókolózni szépen kell,
valamint, hogy a szappanbuborékok hozzátartoznak az élet alfájához s omegájához...

Világoskamra

Nem tudom már pontosan visszaidézni, hogy Móser Zoltán tanár úr személyisége, megható alázata és földre szállt angyal benyomását keltő jelenléte vagy Barthes szavai tették velem, de pázmányos kommunikáció szakos hallgatói éveim egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye és a fotózáshoz való vonzódásom kezdete volt a Világoskamra. Olyan fajta élmény, amit keresek azóta is: miután elolvastam, rengeteg energiát tettem abba, hogy a polcomon tudjam ezt az írást örökre, hogy akármikor levehessem onnan és idézhessem a szavait, vagy csak elmerengjek üzenetükön.
Most jövök csak rá, hogy az a birtoklási vágy, ami ezért a könyvért mozgatott, ugyanaz, amiről Barthes a fotózás kapcsán ír: az ember azért készít fényképeket, hogy megőrizze és örökre birtokolja azt az egyetlen pillanatot, megállítsa az időt, élet és halál ura legyen. Satöbbi.

És ahogy a nagy bölcsek mondják, valami akkor lesz a tiéd, ha végleg elengeded. Miután a Pázmány könyvtárából a lojalitásom nem engedte ellopni és végigkérdeztem az összes fotós barátocskát, nem tudnának-e nekem szerezni egy példányt (a fénymásolást nem tartottam méltónak a műhöz) négy éve utolsó kapaszkodóként feliratkoztam az antikvarium.hu előjegyzés-listájában az esélytelenek nyugalmával , nem sokkal később le is mondtam róla, hogy valaha valaki megtalálja.
És akkor, két héttel ezelőtt, teljesen váratlanul megérkezett az értesítés, hogy mégis. Valaki bevitt egy példányt az antikváriumba, amely csak rám vár mintegy hét napon át.
Ünneplőbe öltözve futottam el átvenni, alig hittem el, hogy van ilyen. Kár, hogy az egyébként szimpatikus antikvárius nem volt partnerem az ujjongásban, de így legalább bensőségesebben tölthettük el első közös perceinket.

Hogy miért zseniális ez az esszé? Mert minden lényegi dolgot megfogalmaz életről, halálról, valóságról, időről és elmúlásról, az ember világhoz való viszonyáról.
Mert a könyv második felét egy olyan fotó elemzésének szenteli, amelyet nem mutat meg az olvasónak és a végére mégis úgy érezzük, pontosan ismerjük a fotó minden egyes részletét és az alany minden egyes porcikáját.
Nem olvastam még újra (a nevemet sem írtam még bele), lassan kóstolgatom. Például a találomra kinyitott oldalakon ilyesmi mondatokkal:

"Én vagyok minden fotográfia iránypontja, ezért vált ki belőlem meglepődést, amikor az alapkérdéssel szembesít: miért élek itt és most?"

"Minden egyes fénykép parancsolóan eljövendő halálomra figyelmeztet, ezért minden fotó - jóllehet látszólag az élők izgékony világához kapcsolódik - személy szerint szól mindegyikünkhöz, mentes mindenfajta általánosítástól (de transzcendenciától nem)."

Irodalmi mazsola

hmm, ha belegondolok, ez akár a húsvéthoz is kapcsolódhatna, bűnbánat és következmények vonalon. De most csak úgy pusztán szeretném megosztani Alessandro szerelmem legújabban talált gyöngyszemét - örüljetek velem:

"- Bonyodalom akkor támad, amikor valaki ráébred, hogy olyasmire vágyik, amit szégyellnie kell: ha valami őrültségre támad kedve, amit nem lehet megtenni, mert vagy borzalmas, vagy bajt okoz másnak. Oké?
- Oké.
- És akkor eltűnődik: hallgassak-e erre a vágyamra, vagy verjem ki a fejemből?
- Persze.
- Persze. Az illető gondolkodik, gondolkodik és végül dönt. Százszor kiveri a fejéből, aztán eljön a nap, amikor nem veri ki, s úgy dönt, hogy megteszi azt, amire annyira vágyik: és megteszi: és tessék, megtörténik az undorítóság.
- Pedig nem kellene elkövetnie az az undorítóságot, igaz?
- Bizony nem szabadna. De figyelj, nem zoknik vagyunk, hanem emberek, tehát nem az a fő célunk, hogy tiszták legyünk. A vágyaink a legfontosabbak, és nem lehet mindig kijátszani őket. Előfordul, hogy megéri, ha nem alszunk, hanem inkább kielégítjük a vágyunkat. Elkövetjük azt a bizonyos undorítóságot, aztán megfizetünk érte. És igazán csak ez fontos: hogy amikor eljön az a pillanat, amikor meg kell fizetni érte, meg se forduljon az ember fejében, hogy megszökik, hanem marad és méltóságteljesen fizet. Csak ez számít."

Alessandro Baricco: Harag-várak. Helikon Kiadó, 2004

újdonságok az irodalom mezején

arról, hogy nincs lehetetlen,
valamint hogy kérjetek és kaptok:

megkaptam a Lovak a ködbent!
Ajándékba!
mégpedig úgy, ahogy a kicsi szívem megálmodta vala:
az egyik drága figyelmes olvasóm
egy óvatlan pillanatban
egy könyvvásárban
meglátta
és megszerezte
nekem!
Köszönöm, Fruzsi, így nyilvánosan is... :)

A szerző értesült. örült velem.


valamint meghozta a Jézuska Vámos Miklós új könyvét is,
aki - mily zseniális, mint mindig, és mily bosszantó is egyszerre - megírta az én eddigi egyetlen korszakalkotó irodalmi ötletemet.
a (részben) csetszövegben íródott kisregényt.
majdnem pont úgy, ahogy én terveztem.
a kis hamis.

hiába, ha nem vagy elég gyors...

Bridget Jones és a könyvipar

Ma délelőtt, egy sajátos véletlentől vezérelve (két nap alatt már a második adag bkv-ellenőr készült rám támadni, gondoltam, köszönöm szépen, ebből nem kérek, inkább leszálltam az oktogonon), ugyanakkor ünnepi lélekkel, besétáltam az Írók Boltjába.
Régóta készültem már rá, hogy ha egyszer ide betérek, az valami különleges lesz (egyfajta hazatalálás, khm, khm).
Hát nem éppen. Beléptem, vártam, hogy megszálljon a hely szelleme, de miután néhány szépirodalmi mű visszavonhatatlanul bevonta magát a szívembe, valamint megállapítottam, hogy a szociológiai témájú pure szakirodalom nem hoz lázba, azt is konstatálnom kellett, hogy eltévedtem. Semmi, de semmi nincs kiírva, nulla esély a tájékozódásra, csak a rengeteg könyv a rengeteg polcon, ezen felül még a többi jelenlévők látványosan otthon is bírják érezni magukat.
Az emeletre már föl sem mertem menni, hanem a távozás mezejére léptem csalódottan, azzal a sejtéssel, hogy ez tán egy jel, mégse kéne írónak készülnöm olyannyira (a második baljós jel délután érkezett, amikor a villamoson elaludtam az oly sokat várt, kölcsön kapott kreatív írás könyv fölött).

Ezek után belibbentem szomszédos, ötemeletes, gigantikus vadiúj Alexandra könyvpalotába, hátha ott majd elvarázsolódok. Nadehát ott sem.
Azon túl, hogy egészen rendkívüli fogadtatásban részesültem a fogadóember-biztonsági őr személyében, akiből elsőre legalább azt néztem volna ki, hogy egy jónevű külföldi bank vezérigazgatója, mindenesetre a sármja oly méreteket öltött, mint Richard Gere-é fénykorában.
De miután továbbléptem, itt sem jutottam a naptáros polcon túl, néha szégyellősen ellestem az emeletek, illetve a mozgólépcső mögötti részek irányába, de itt is annyira elveszettnek és kicsinek éreztem magam, hogy ismét nem jutottam a földszintél magasabbra. Még egy megérdemelt pillantás a biztonsági őrnek, aki sajnos csak verbálisan csókolta a kezemet, majd kimenekültem innen is, azzal a gondolattal, hogy jó lesz nekem mégiscsak az internetes rendelős zöld-oldal.

de az is lehet, hogy csak tériszonyom van...

R. M.

Tegnap este
egészen váratlanul
bekopogtatott az erkélyajtómon Radnóti Miklós
és azt mondta, itt az ideje, hogy megünnepeljük az ő születésnapját.
Meglepődtem ezen, váratlanul ért, de hát végülis ünnepli őt az egész ország az egész évben, vagyis tulajdonképp tényleg itt volt az ideje.
Így aztán egész egyszerűen, gyertyafénnyel, advent-illattal, Kicsi Hang zenével, az egyetlen aprócska, antikvár Eclogák kötettel a kezemben, átadtam magam az ünneplésnek.

és érdekesmód, azon túl, hogy megállapítottam, minden ecloga arról szól szavaival, hogy Miklós készül a halálra, mégis az Élet lüktet bennük,
legtöbbet az elsőként beugró Nem tudhatom jelentett ezen az estén,

mégpedig azzal, hogy belépett örökérvényű válaszként életem nagy klasszikus kérdésére, hogy haza akarok-e még költözni Komáromba. mármint nem nekem, hanem azoknak, akik kérdezik. lásd első három sor.

A bejegyzést pedig küldeném Briginek szeretettel,
és mindenkinek, aki szereti...

végre szépirodalom

Kevés olyan könyv van, még a legkedvesebb kedvencek között is alig akad, amit kétszer végig tudok olvasni.
A lovak a ködbent mégis. Talán mert mindkétszer nagyon szeretett ember nyomta a kezembe - "ezt nagyon szeretni fogod" felkiáltással.
Másodszorra is ugyanolyan ízes, magával ragadó, életből kikapcsoló, megborzongató, mint először. Igazából nem is emlékeztem a történetre, csak az üvegtetejű lakás képe maradt meg, amelynek a közepén elhelyezkedő fürdőkádjából egyenesen a felhőket, csillagokat bűvölheti az ember, és amelynek a létezéséről Balázzsal, aki a könyvet elsőre a kezembe adta, szentül meg voltunk győződve és úgy mászkáltunk égbe emelt fejjel Budapest utcáin, hogy azt kerestük, vajon hol lehet.

Kevés író van, akinek mindent elhiszek. Száraz Miklós György ilyen. Pedig így másodjára, az olvasások szünetében nagyon sokat töprengek azon, hogy tudhat egy apám-korabeli, budapesti író minden szavával úgy érezni, gondolkodni, mintha egy korombeli felvidéki lány lenne. (Egyetlen hibát találtam benne, kedvesek, akik olvastátok, lehet pályázni, hogy mi lehet az. Egy kifejezésről van szó, amit minálunk sosem használnak, én is csak egy éve tudom, hogy mit jelent)
Felvidéki magyar kislány budapesten - vonatkozásban legutoljára Tisza Kata Magyar pszichójánál éreztem ennyi összecsengést önmagammal.
Most még annál is sokrétűbb az élmény - csomó dologban arról ír, amit és ahogy én is éreznék, érzek - magyarságról, budapestbe csöppenésről, régen halott szeretteiről, tárgyakhoz való viszonyáról, az élet apró szépségeiről.
És csomó dologban úgy és olyat ír, ami lenni szeretnék. Bátorságban, kalandvágyban és még sok minden másban is.
Gyönyörűen csapong múlt, jelen és jövő között, allűrök nélkül köti össze ezeket a váltásokat, megkínál a jövővel, de nem feszíti túl a kiváncsivá tevés húrját, és ami nagyon fontos: szereti és megszeretteti az összes szereplőjét. Valahogy így szeretném majd megrajzolni én is az enyémeket.
Az már csak hab a tortán, hogy egy nap különbséggel születtünk, a főhősnő meg én.
És nagyon markáns élmény az első olyan pont, amikor belécsap az olvasóba a felismerés, hogy ennek vége lesz egyszer. És onnantól jön a szent önmegtartóztatás, nem habzsolom, csak olvasom, ünnepi lélekkel.

Már csak egy bibi van. A könyv nem kapható seholse. Elfogyott.
Lefénymásolni szürreális.
Ha elég bátor leszek, ellopom valamelyik könyvtárból. Az úgysem bűn, mondta nekem egyszer két katolikus irodalmár, az ő szavukban csak nem kételkedem.

Ritmus

Mondta nemrég valaki kedvesen, hogy látszik minden megszólalásomon, hogy sok bennem a művészet. Ennek a témának készülök hamarosan egy külön postot szánni, addig is néhány sort ideteszek azok közül, amik mostanában lüktetnek idebent.
Weöres Sándor bácsinak köszönhetjük mindegyiket.

Legelöl ennek az első két sora van (bár a vers teljesen ősz-végi, nekem most sikerült venyigékkel találkoznom és onnan ugrott be):

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

A másik pedig, aminek sok pici kapcsolódása van az itt és mosthoz, egyébként meg régi kedvenc csoport-ritmus-teremtős alapanyag:

Ha vihar jő a magasból,
ne bocsáss el, kicsi bátyám.
Ha falomb közt telihold lép,
kicsi néném, te vigyázz rám.

Falu végén van a házunk,
a bozótból ki se látszik,
de az angyal, ha leröppen,
küszöbünkön vacsorázik.

vannak ilyen napok is

Mondta a könyvtároslány, amikor végül hepiendingesen bezúztam zárás előtt két perccel a könyvtárba, és akkor is kikölcsönöztem azt a négy-öt könyvet a ma már második vadiúj olvasójegyemmel.

De mindez nem itt kezdődött.
A délelőtt első felében még azt tervezgettem, hogy Beismerő Vallomás címmel írok majd egy bejegyzést, amelyben arról mesélek, hogy én nem szeretem a telet, csak abban a néhány napban, amikor síelni megyek, de ez a ma reggel tagadhatatlanul szeretnivaló volt. 9 körül könyvtárba indulás, szikrázó-melengető napsütés, hófehér, friss hóban baktatós (túróscsuszás :)) Óbuda, gyönyörű-gyönyörű képeslap.

Aztán jöttek az érthetetlen események.
Könyvtárba beérve kiderült, hogy a pénztárcámat, amit direkt kikészítettem, hogy otthon ne maradjon, mégse sikerült magammal hozni. Az elveszett olvasójegy pótlása kétszáz forint, anélkül nincsen kölcsönzés. Kölcsönözni pedig muszáj, kétszáz forintot tanszéken dolgozó csoporttársnőtől kölcsönkér, megcsináltat olvasójegy, majd három percen és három méteren belül újra elveszít. Ne kérdezze senki, hogyan - erre születni kell. Ezek után még néhány könyv megtalálása következik be, de mivel nincsen több kétszáz forint, nem lehet több új olvasójegyet csináltatni. Mi legyen hát, még néhány megtalált könyv azonosítószámát téves módon kiírás után távozik, remélve, hogy nem üti el a villamos ezen a szikrázó téli reggelen.

"El vagy te varázsolva" - szokta volt mondani MúcskaJózsi annak idején megboldogult nyolcosztályosgimis korunkban, bármire, amire nem volt kedve válaszolni. Hát ma délelőtt konkrétan ezt éreztem, addig, míg el nem kezdtem félelmet érezni, hogy nehogy valami végzetes dologba sodródjak észrevétlen.
De aztán jóra fordult minden.
Megszépült a délután, meglettek az igazi azonosítószámok, elkészült a második új belépőkártya, és a szolgáltatás még mindig meglepően európai a Corvinuson.

Iskola a határon

Ezer éve, egy Fesztivál-a-határon-élmény kapcsán kezdtem el olvasni, de hamar letettem, mert úgy éreztem, ez a világ annyira távol van tőlem, hogy nem küzdök meg a szavakkal érte.

Aztán jött a legutóbbi Jókai Napok egyik kulcs-mellékmondata: Nóra, akinek irodalmilag abszolút adok a véleményére, mesélte valakinek, hogy neki ez élete (egyik?) legnagyobb olvasmányélménye.

Aztán jött a decemberi lányos est Éva által in medias res beívelt idézete, amit Áginak köszönünk eredeileg:
"A bevonuláskor halálos rettegésben voltam, hogy sikerül-e újra egymás mellé kerülnünk a tanteremben. Sikerült. Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
Később már nem is izgultam az ilyesmiért; tudtam, hogy ami alapfeltétel azért fölösleges aggodalmaskodni, ott nincs ellenem világi hatalom; hogy például festő leszek; ha el kell görbítenem a galaktika tengelyét, akkor is; és erőlködés nélkül keresztül fogok sétálni a tömör kőfalon, és megnyílik előttem a Vörös-tenger."

A szigorlati utolsó napoknak ez lett az egyik túlélő-mondatfüzére.

Aztán - egymástól függetlenül - egyszerre kezdtük el olvasni hárman az iksziből - ekkortól sejtem, hogy ez valami sorsszerű.
Alig bírtam kivárni a végét, hogy megírhassam: olyan élmény ez a könyv, amit még más irodalmi alkotás nem hozott. Mintha egy búrával letakart világ fölött állnék és néznék fölülről befelé, valami olyanba, amiben sosem volt részem, és amelyből néha, egy repedésen át kiér és megcsap valami pusztító kegyetlenség és ennek hatására egzisztenciális félelem suhan át rajtam. A búra annak is köszönhető, hogy Ottlik olyan módon ír erről, mintha ebben a világban minden a maga természetes rendjében menne, miközben ez a természetes rend egyenlő a megszégyenítés hatalmával és az emberség dimenzióinak kiölésével. És ez a kegyetlenség a rendszeren belül újratermeli önmagát. És nekem, az olvasónak, semmi más választásom nincs, mint végignézni mindezeket. Nem méltatlankodom, nem háborgok, nem veszítem el a hitemet az emberség erejében, hiszen maga a szerző, az írásmódja őriz engem attól, hogy felelősséget vagy bűntudatot érezzek mindazért, hogy ez megtörténhetett.
A világ legtermészetesebb módján ír egyáltalán nem hétköznapi eseményekről és viszonyokról, a reménytelenség pajzsával védetten, mellékmondatokba rejtve az élet legmélyebb valójáról írt bölcsességeit, káprázatos szóhasználattal, gyönyörű írói alázattal.
Nem az a könyv, amiért rajongok. Hanem valami olyasmi, aminek a címét is mély, meleg, átgondolt tisztelettel ejtem ki ezután.

Húsvétig tart a karácsony...

... énekli a sohamegnemunható, legkarácsonyibb karácsony-albumon a Kaláka.
és hogy mikor kezdődik?

Hát az idén úgy volt, hogy az advent szépnek és mélynek és ígéretesnek indult.
Aztán meghirdették derültégbőlvillámcsapás-hirtelenséggel a Nagy Szigorlatot, jan. 15-re, ami laza könnyedséggel vágott haza minden harmóniáról szóló reménykedést és költöztette be a konstans gyomorgombócot helyette.

És nem lett jó a készülődés, sem lelkileg, sem ajándék-készítésileg, rohanós, kimerülős és ebből kifolyólag bűntudatteljes lett (ezekhez nagyban hozzájárultak a pázmányos félévvégi nyűgök, visszagondolni is rossz a dolgozatjavítós éjszakákra). Olyannyira, hogy a végére még egy fizikális leépülésről szóló fenyegetős jelzés is becsusszant (valami "ilyen lehet a gyomorfekény" - szerű fizikai érzet, nem kívánom senkinek).

Nade!
Aztán jött az ikszis karácsony, sok szép mélységgel, sok szép gyerekkel, mostelőször-sikerült mértékletes szertartásossággal,
ésésés
Meglepetés Születésnapi Köszöntéssel.
Huhh, akik ismernek kicsit (vagy olvastak már tavaly ilyenkor is), azok tudhatják, mert sokat beszélek róla, hogy mekkora szerencsétlenség ez a karácsony-közeli születésnap, merthát az ember születésnapja már hogy vetekedhetne az Istengyermek születésnapjával, és ilyenkor mindenkinek nyűg még erre is figyelni, és a születésnap egyáltalában véve tragédia.
Meg hogy sose lehetett iskolában, munkahelyen és egyéb hasonló fórumokon megünnepelni, mert olyankor szünet van ugye.
Nade most drága kollégák szerveztek egy imprósos meglepetéses bóbita-éneklős, tortásvirágos köszöntést, megtörve minden átkot visszamenőleg és előremenőleg is - napokig felváltva mosolyogtam és szipogtam a meghatódottságtól, ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek az ehhez kapcsolódó figyelmességeit...

Aztán jött az otthoni karácsony, sok mindent hozott, lássuk ezeket címszavakban.

Volt benne kényszerpihenő és víruskiheverési staféta - Két különböző munkahelyi karácsonyról két különböző vírust sikerült begyűjteni, és ezek kétnapos váltakozásban bitorolták a családi egészséget. Ennek köszönhetően például kialudtam magam, ó jessz, amire másképp nem lett volna mód/lehetőség/bátorság. És ennek köszönhetően lehetett többrendbelileg új vagy régi kedvenc filmeket megnézni különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül (Juno, az új lightos kedvesség, Igazából szerelem, a lekörözhetetlen karácsonyi kötelező, valamint Terézanyu, a magamsemértem-miért nőiesség-erősítő).

Volt benne táplálkozás-filozófiai sikerélmény. Konkrétan hogy nem sütöttük és nem ettük magunkat halálra, ami nagy szándék régóta, de most, különösebb erőlködés és elszántság nélkül (máig sem tudom a nyitját, de elmondhatatlanul hálás vagyok érte) sikerült.

Volt benne némi hiányérzet is - az átélés mélysége és az ajándékok eltalálása kapcsán is, sajnos. Ennek viszont nagyjából sikerült megtalálni az okát, és megfogalmazni az új szabályt is: soha-soha ne ajándékozz a mindennapi élet használati tárgyaiból semmit, akkor sem, ha úgy tűnik, az ajándékozott nem venné meg magának, pedig nagy szüksége van rá (mert ha nem veszi meg, akkor nincs is rá akkora szüksége valószínűleg). Sőt ezügyben lépéseket is tettem azóta: ha betör a békeidő, utó-karácsonyi ajándékokat fogok adni, szabadon és kreatívan, kényszer és időnyomás nélkül (itt jegyezném meg, aki kitalálta, hogy a karácsonyt érintő időre szervezi a vizsgaidőszakot, azt az emberiség ellen elkövetett bűntény vádjával bíróság elé állítanám).

Egyetlen dolgot sikerült ajándék-ügyben megvalósítani a tervezettek közül, ez pedig a varrás. A varrás igénye advent beköszöntével érkezett, ötletekkel körülölelve, ennek következtében elkértem Nagymamától az "örökség"-gépemet (amit sokszor ajánlgatott már, de - igazi gyerek módjára működve - csak most vettem kézbe, mire megérett a benső igény).
És beindult a harmadik műszak: éjfél tájban minden nap, a dolgozatíró laptop helyet cserélt a varázsló varrógéppel és egészen szép alkotások születtek.

Például életem fő kreatív-műve, amit viszont nem sikerült átadni a kis Grétának.
Ehhez meg az az élmény, hogy ha fennhangon hirdetem az alapelvet, hogy a család elsődlegesen a baba igényei szerint alakítsa az életet, akkor ez azzal is járhat, hogy nekem nem sikerül velük találkozni, ami szomorú is lehet, de ezt biz el kell fogadni... (erről majd még írok)

Volt benne hazatérési fless, több alkalommal. Egyrészt templomi élmények kapcsán, ami kapcsán kénytelen vagyok beismerni, hogy most legerősebben éreztem saját bőrömön az úgynevezett "társadalmi beágyazottság" élményét - hálás vagyok ezért is. Amikor körbetekintve tényleg úgy érzem, hogy valamiféle közösség ez, mindenkiről tudni legalább valamit, mindenkihez kapcsolódni legalább egy kicsikét, és hogy ez elengedhetetlenül fontos.
Valamint a furcsa szorongás annak kapcsán, hogy vajon miféle létbizonytalanság vezérelheti templomunk kántorát, hogy január elsején a nemzeti himnusz után a Szózat eléneklésére is kényszer érezzen a mise végén...
A harmadik ilyen élményt Erikának köszönhetem, egy sokszor hallott, de most valahogy másképp csengő mondatával, hogy hiába verjük az asztalt, hogy a magyar gyerekeknek igenis joga van magyar iskolába járni, ha mi pedig elmegyünk innen.

Volt némi pályaválasztási megingás is. Ajándékba kapott hi-fi-torony kipróbálása kapcsán Apunak volt szerencséje a magnókazetták közül pont azt kikapni, amelyen a régesrégi zongorakoncertjeim és otthoni gyakorlásaim felvételei hallhatók. Aztán végighallgattuk ezeket szentimentális megérintődöttségben, és végülis teljes lelki nyugalommal és elégedettséggel végigzongoráztuk a mi lett volna, ha ... köröket.
Tanulság egyrész: egekura, mennyire döbbenetesen tehetséges zongorista voltam (nem, ez nem egy nagyképű megjegyzés, sose szoktam ilyeneket magamra mondani, de ez tényleg sokkoló volt) - azt az egyet sajnálom csak és tartom visszacsinálhatatlan hibának ez ügyben, hogy nem tanultam meg ott és akkor átélni, mit jelent a közönségnek örömet okozni, sem pedig azt, hogy engedjem bele magam abba az élménybe, ha "ünnepelnek" - egyetlen kivétel ez alól életem utolsó koncertje volt, amikor már a zárósoroknál azt kívántam, bár sose lenne vége. Másrészt: nem, nem szeretnék most zongoratanárnő lenni (a szólókarrier gyakorlatilag lehetetlen, ha nem jár az ember kb. ötéves korára a konzervatóriumba), harmadrészt: elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért a felvételekért, negyedrész: mit tehetnék, hogy felelevenítsem és megőrizzem, ami még ebből megmaradt?

Volt még vicces plébániai szilveszer-élmény, amelynek fénypontja, hogy éjfélkor, puszta nemzeti egyenlőség-törekvéstől és toleranciától vezérelve sikerült ráerőszakolnunk szlovák testvérekre az ő himnuszuk eléneklését is, melyről kiderült, hogy náluk nem is szokás, mindenesetre jól esett (hát igen, amikor többségben a kisebbség, illetve amikor a jószándék átvezeti a vak nénit az úton, hakő-hanem).

És végezetül volt egy kis tanulási viszony-alakulás. Ezt sem tudom, minek köszönhető, de szintén hálás vagyok érte, hogy a szigorlati para nem uralta el az ünnepet, nagyjából tudtam figyelni arra, hogy mikor minek van az ideje - rengeteg feltöltődést hozott ez, ami azóta is egészen okés lendületet okoz a tanulásban, de legalábbis a szorongást távol tartja. Drága Anyukám, a sokéves tapasztalatával már a kezdetektől a "semmi sem történik, ha most nem lesz meg" üzenettel támogat az "olyan okos vagy, biztosan sikerülni fog" klisé helyett.
Tanulás témában külön gyönyörűség, hogy Dalma teljes hétköznapimennyország-közeget varázsol a beköszöntött tétel-nagyipar köré: már most látszik, hogy ez a két hét jó eséllyel pályázik a best of vizsgaidőszakok közé való bekerülésre (ami, ismerve a mártonos évek hangulatát, nagy érdem).

És már meg is érkeztünk a mába.
Bónusz trekk ajándék-szeretetnyelvek kapcsán: rájöttem, három dolognak tudok legjobban örülni: ékszer, könyv, harisnya. Vagyesetleg saját készítésű nemez ékszer vaaagy Csongor-dizájn ezüst ékszer, régen vágyott könyv, színes-mintás harisnya.
no comment.

Összegeze: sok-sok hála, sok-sok elhatározás.