Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Feldmár. Újra. Forewör.

Adventi merengések

Hála Istennek, és a Norvég Alapnak (köszi!),
idén, itt a messzetávolban,
van időm arra, hogy az Adventi várakozás idején
szemlélődjek, merengjek, ábrándozzak és filozofáljak
néhány luxus-dilemmának is mondható kérdésen.

bizonyos értelmeben egyik sem húsbavágó,
más értelemben meg olyan belső ajtókat nyitogatnak,
amelyeknek imádom hallani a nyikorgását.
fussunk hát neki.

1. How to deal with carbohydrate-issues during the holidays? Avagy hogyan kezeljük a szénhidráttal ünneplés tradícióját, miközben tudjuk, hogy a fehér liszt és a fehér cukor mennyire károsak?

A kérdés eredeti, nyers formájában úgy hangzott, hogy

"KI TANÍTOTT ARRA, hogy mérgezd magad, miközben ünnepelni akarsz?"

de ugyanide tartozik az is, hogy

Felelős dolog-e a gasztrobloggerek részéről, hogy olyan ínycsiklandozó receptekkel pakolják tele a virtuális teret, amelyeknek az összetevői közül a sütőpapíron kívül minden ártalmas?

meg az, hogy

Mit kérhetnék a nagymamától a csodafinom kakaós kalácsa helyett, ami nem árt az egészségemnek, úgy, hogy a szeretetkifejezés, a gondoskodás, a tradíció és minden, aminek a kalács a kézzel dagasztott szimbóluma, megmaradjon?

Utóbbira találtam valami válasz-szerűt, amivel én elégedett lennék, de nem tudom, hogy ő az lenne-e.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt kérném, hogy reszeljen le egy csomó almát, répát, céklát és készítse el salátának, azzal kb. ugyanannyi munka van (na nem időben, hanem energiában, és még a reszelés mozdulatai is hasonlóak a dagasztáshoz) - ez szintén egy olyan valami, amire magam csak ritkán szakítok időt, mert olyan sok vele a pepecselés. De valószínűleg az értéke, számára, nem lenne ugyanaz.

Nehéz, nagyon nehéz a szeretetet, hagyományt, törődést, jóltartást nem egyenlővé tenni az étellel. Az egyik és a másik irányból is. 
És ezt tényleg, tényleg nem azért írjam, hogy sötétzöld ízetlen szuperbio lila ködöket gyártsak, hanem mert üvölteni lenne kedvem néha ennek az egésznek a súlyától. Hogy micsináljak vele, ha finom, gyönyörű, értékes, tradicionális, és az inzulinszintemnek (meg az inzulinnal kapcsolatos egyéb mindenségeknek) killer. MIT?

De nagyon szeretném megérni azt az időt, amikor a fehér cukor ellen annyi elutasítás él majd a társadalomban, mint a dohányzás ellen. És amikor majd odáig fajul az általános tájékozottság, hogy a gyerekek körében ciki lesz édességet enni.

2. Gondoltál-e már arra, hogy az ajándékkal minősíted azt, aki kapja?

Szeretek ajándékozni. Kifigyelni, kigondolni, beszerezni, mellétenni valami csavaros észjárású meglepetést, ilyesmik. Persze hol vagyok ezzel még attól, amit Öcsém csinál, akinek minden családtaghoz és a barátokhoz is van egy listája az ájfónjában, amit év közben irogat össze az elcsípett megjegyzésekből, vágyakról, álmokról. Aztán amikor kell, csak előveszi. 

De visszatérve magamra: minden évben van egy emberem (igen, ugyanaz), akinek a kapcsán nagyon elgondolkodom, hogy azzal, amit ajándékozok neki, melyik énrészét erősítem. Nevezzük ezeket egy példa erejéig vagánynak meg klasszikusnak. Például: lánybarátnak könyvet adni klasszikus (lehet akár: unalmas, sablonos, biztonságos, elhibázhatatlan is), csipkeharisnyát adni merészbátor (de lehet buzdító, zavarbaejtő, túlzó, megmondós, telitalálatos is).

És hogy ez felelősség. Üzenet. Hogy milyen legyen. Inkább. Vagy mit csináljon. Vagy próbáljon ki. Mi állna jól neki. 

És néha azt gondolom, hogy hogy jövök én ehhez, hogy bárkiben is erősítsem a vagányt vagy a nagyokost, karácsony apropóján. Máskor meg azt, hogy semleges ajándékot adni, amitől még csak érzései sem támadnak, fölösleges. 

És most, hogy mindezt leírtam, talán leginkább arra kanyarítanám az elmélkedést szívesen,

hogy a karácsony egy lehetőség arra, 

hogy megszólítsuk egymást 

jobbik részét. 

Fesztivál-szezon-nyitó

A nyárhangulatú, zabolátlan fesztiválok
végeláthatatlannak tűnő sorát
az nyitja meg,
amikor az erőd udvarán cigányzenére táncolás
fehér kőporát
a csillagos ég alatt fűben sétálás
hűvös harmata
mossa le.

mediawave manófesztivál,
ahol szépek az arcok
és mosolygósak még a lökdösődések is,
köszönjük.

ha nem akarsz itt lenni, vedd a kabátod és menj ki

mondta anno Boros András egy trénerképzőnk nyitóköre után, amikor kifejeztem, hogy nagyon utálom, hogy most itt kell lennem, és ha megtehetném, nem lennék itt.
"megteheted" - mondta
és fogtam a kabátom és kimentem. 3 másodpercig tartott csak a bűntudattal való viaskodás. utána a mélylélegzetes, napfényes, lendületes lépéseket hozó szabadság vette át a kormányt.
ezúton is köszönöm Andrásnak. mert segített egy picivel közelebb lépni a szabadságomhoz
és azóta is számtalanszor tudtam megtenni hasonló lépést. ha úgy éreztem, hogy nem kell ott lennem, ahol. vagy hogy nem akarok.

például ma. a mise kellős közepén.
nem tudtam nem kijönni. égett a lábam alatt a talaj.
az, hogy a pap arról prédikál, mennyire gyűlöletesen bűnösök vagyunk mind, csak egy csepp a pohárban. elfér a sok másik mellett.
az, hogy a pap meg a kántor privát kakaskodást (bocsánat, nem tudok nem őszintén fogalmazni, fütyimércét) rendez a hiszekegyből, az csak egy körülmény. az ilyesfajta hatalommal átitatott szervezetekben megesik ez sokszor, csak nem mindig ilyen látványosan.

az igazi mozdulást az a mindennél biztosabb érzés hozta,
hogy a szélben és napfényben, folyópartot bámulva, lendületeseket lépegetve és mélyeket lélegezve
sokkal jobban, szebben, intimebb módon tudok Istennel találkozni,
mint ha a hidegben görnyedek, miközben a saját dühömmel próbálok megküzdeni.

hát persze, hogy így lett.
és hálás vagyok érte.
és nem érdekel, hogy a hiszekegyet mormolni vagy énekelni kell.
sétáló kontepláció rulez. ajánlom mindenkinek.

és. akinek van szabad ima-kapacitása,
kérem, hogy egy liberális szemléletű pápáért könyörögjön. köszcsi. 

Cuki

Ha felszabadultan vagy épp ráérősen, várakozón vagy kíváncsian jön-megy az ember a városban, hatalmas kincseket lehet találni, ezt tudtuk eddig is. 

Imígyen akadtunk rá a minap a múzeum körút egyik egyébként is kedvenc udvarában rejtőző Cukorka boltra.

Kézzel készített nyalókák és cukorkák, a világ bármely színében. 

Három viccescuki fiatal, két srác meg egy lány. Állnak  a pult mögött, gyúrják-hevítik-tekerik-hajlítják, gyömöszölik. A falon végtelen mennyiségű folyékony íz szép üvegcsébe zárva, a boltban elmondhatatlan cukorkaillat (egész bizonyos vagyok benne, hogy ha amikor gyerekként elképzeljük a mennyországot, ott is ilyen illat van), és különböző formájú és színű cukorkák meg nyalókák mindenütt. Charlie és a csokigyár érzés, mesearanyos.

és nem utolsósorban van egy gyönyörűség biciklijük is.

ja igen, és akinek ez fontos: a cukorkák íze is mennyei. megkóstoltuk. 

tessék menni hosszú tömött sorokban, jót tesz a léleknek!

néhány jó szó

igazi pillanatokkal, fontos mondatokkal, gyönyörűséges szó-zuhatagokkal zárult az év, 

és az ünnepi napok alatt ezen fölé mintegy szeretet-tejszínhabként érkezett még néhány, 

amelyeket rendkívüli élességgel tudtam beengedni. hála ezért. 

imitt néhány közülük.

"nem csak az az ima, kedves, amikor beszélünk az istenhez, hanem az is, amikor hagyjuk, hogy isten beszéljen hozzánk" (a nagyonidős jezsuita atya, akihez gyónni mentem és isten meglepetés-küldeményeinek egyikeként érkezett)

"mindenki író" (syd field. a forgatókönyvírás bibliájának szerzője a személyes megjegyzés fejezetben)

"nem unod még, ennyi év után, engem ölelgetni?" (apu anyunak a karácsonyfa alatt kliséktől mentes szeretettel, love actually-ba illő hangsúllyal)

"a kis Jézus a bennünk lévő kisgyermekkel lép kapcsolatba. és elfogad téged olyannak, amilyen vagy. testvérem, ezen a napon engedd meg te is magadnak, hogy szeresd önmagadat egy kicsit." (ismeretlen bencés atya, aki karácsony napján az esti misén, a szinte-üres szentandrásban elmondta az Év Prédikációját és ezzel lemosott minden addigi, arról a szószékről elhangzott üres, dohos szagú, megszégyenítő és elvárásokkal teljes prédikáció-emléket, s adott a lelkünknek szárnyalást, ujjongást, az elfogadva levés édes és ritka érzését).

"egyszerű pásztor, jöjj közelebb" (a mindenkori egyházi énekek legegyszerűbb és leggyönyörűségesebb, legigazibb sora, amely isten minden felénk való vágyát hűen tükrözi és amelyen minden évben, minden alkalommal elérzékenyülök. ha eszerint élnénk, semmi bajunk nem lenne. és nem is kéne más tanítás.)

"légy olyan boldog, mint mi voltunk, amikor megszülettél" (nagymama, szülinapi öleléshez)

"márpedig, ha én önmagammal nem tudok intim viszonyban lenni, akkor hogyan leszek képes rá valaki mással?" (pálferi a függőségtől az intimitásig c. könyvében. amely mondattal tulajdonképp nem mondott nagy újdonságot, de mégis, ebben a vonatkozásban, ilyen egyenesen, elég nagy hatással volt. a halk és határozott intuíció ezen a ponton azt súgja, hogy 2012 az intimitás éve lesz alighanem)

itt tartunk most. 

gyógyító szavakat mindenkinek...

 

 

léleKzet

az idei advent az egyszerűség, 
a szent sóhajok 
és mélységes apró pillanatok adventje

a mi istenünk a meglepetések istene.

a csodát nem várni kell, 
hanem csak engedni.

hegyek

Van az alaptézis, hogy síksági kislány márpedig a hegyre nem megy föl.

Van a másik alaptézis, hogy a fizikai határaink megtapasztalása lelki-szellemi szinten is hoz valami változást, de legalábbis határ-élményt.

És van az az energiaszint, amiről már azt gondolhatnánk, hogy nincs lejjebb.

Aztán pedig van az erdő. Maros völgye, messze mindentől, ami város/nyüzsgés/civilizáció. Spontán ötlettől vezérelt elvonulás, sok óra út, világvége élmény, hideg, fenyőillat, őszi napsütés és mindenekfelett a patakpart sűrű ritmusú, mégis megnyugtató, öröklétre mutató csobogása.

Túra. Jócskán beharangozott kihívásokkal, ennek minden félelmével és elszántságával, lehetetlenségével és lehetőségével. 1300 szint 13 kilométeren. Istenszéke. Isten széke. Szikla szélén ücsörgés, egyforma távolságra minden mélységtől és magasságtól. Az erdők teteje, mint bársonypárna, amin látni, hogy Isten milyen irányba simogatta hatalmas tenyerével. Lefelé patak kövein lépkedés lendülettel és félelemmel, minden lépések bizonytalanságával és egyszerre játékos felszabadultságával.

Soha de soha nem értettem, hogy ez hogyan lehet jó. Küzdeni magad fölfelé mindenféle szenvedések árán, vajon mi vezérelheti erre az embert. Talán az, hogy a lépteid utána könnyebbek lesznek, mint valaha. Talán az, hogy leküzdöd azt az érzést, amikor hosszú és monoton, véget nem érő emelkedőn vagy lejtőn elveszíted minden hitedet egy pillanatra, hogy még levegőhöz is alig bírsz jutni. Talán az, hogy föntről minden más. Talán, hogy így közelebb van az ég. Talán az út közben ajándékként feltűnő málnák és áfonyák, menták és kakukkfüvek, talán a folyamatos félelem. Vagy mindez egyszerre.

Na és a patak. Azok a helyek, ahol van folyó víz, sokkal egészségesebbek, mélyen hiszek ebben. Mert a folyó víz biztosítja az élet áramlását, megtisztít, egyensúlyba hozza a belül zubogó ritmust. Pár napnyi élet a patak partján, napfénytől melengetve, átmos az emberből minden lerakódott lelki terhet, helyre teszi a fontosságokat és fölerősíti a gondviselésbe vetett bizalmat.
A „miért nem élünk így minden nap” kérdésre nem tudom a választ. Mindenesetre a lelkünk még egy kicsit ott maradt.

mégiscsak a szégyen a legrosszabb.

nem is olyan rég elővettem újra Feldmár bácsi nagy könyvét.
Azért is, hogy meséljek róla másoknak, meg azért is, hogy magamat emlékeztessem a fontos dolgokról.

és az újraolvasás, meg a mai személyes élmény egyaránt meggyőzött arról, hogy ha van valami, ami igazán nagyon a legrosszabb dolog az ember lelkének, az a szégyen, mármint a jó sűrű fajta.

történt ugyanis, hogy ma megöltem a biciklim első kerekét, úgy ahogy volt.
AZON a benzinkúton, ahol az autómban is mindig defektet "diagnosztizáltak".
hogy a tények is tiszták legyenek: le volt eresztve. túlfújtam. majd észrevettem (mer nem vagyok hülye, csak a retró szelep bonyolult, ami rajta van). de mire engedtem volna kifelé a levegőt, addigra már könnyített magán.
a hatalmas robbanás szétvitt még néhány küllőt is, illetve okozott egy kisebb sebet a térdemen.

de
mindez
még nem lenne nagy baj

ha nem tartózkodott volna a három méteres körzetben
egy komplett német turistacsoport, akik visszafordíthatatlan röhögésbe kezdtek az eset láttán,
valamint egy méltatlankodó benzinkutas, aki kicsit sem volt segítőkész, sőt.

ahogy Péter barátunk festőművész ismerőse mondta, amikor egy részeg estén véletlenül felgyújtotta önnön házát és nézte, hogy porig ég:
"to sú len veci, kamaráti, to sú len veci"

és az ilyesmiről akár azt is lehet gondolni, hogy bárkivel előfordulhat.
vagy hogy szar volt a belső. vagy bármi hasonló.

sőt.

még azt is lehetne mondani, ahogy az első pillanatokban gondoltam is,
hogy naná, élni tudni kell, én még EZT is látványosan csinálom, ez mennyire jó...

de a szégyen,
az nem piskóta.
az minden pillanatot képes elviselhetetlenné tenni.

MÉG JÓ, hogy a Jóisten küldött nekem egy szivárványt azonnyomban, mire kiértem a Duna-partra. Az ikszi irodától óbudáig tartót, azon jöttem haza.


prológus:
elromlott a kocsim.
elromlott a biciklim.
hát mi lesz így? maradjak egy helyben?
(naugye, okoskislány. lásd még az unalmas bejegyzést.)

... hogy az én mesém ÁTÍRHATÓ

Készülünk a Társulattal valami nagy dologra.
Arra, hogy a mesékről játsszunk Nektek, és magunknak. A mesék gyógyító, tanító, feloldó, nevettető vagy éppen megküzdős jelentőségére.
Meg arra, hogy vajon nekünk mit jelent, hogy a mesékről vagyon a mi társulatunk elnevezve.

Ennek a készülésnek a keretében előbányásztunk saját meséhez kapcsolódó történeteket is, és erről játszottunk egymásnak-magunknak a mai estén.

Nekem mindig is fontos volt, hogy az életem első nagy Mesélője Nagypapám volt,
aki életem első három évében a legeslegtöbb időt töltötte velem. Legalábbis én így emlékszem arra az időszakra.
A mese, amit legtöbbet mondani szokott nekem, a Piroska és a farkas. De nem csak úgy akárhogy. Hanem úgy, hogy a mi Piroska és farkasunkban az "üldözős jelenetben" nyomozókutyák jöttek, akik megtalálták a főgonoszt.
Eddig csak úgy gondoltam erre, mint aranyos gyerekkori epizódra, mert aztán én is megtanultam és mondtam ezt a mesét nyomozókutyákkal, van róla hangfelvétel is, ahogy ezt meséltem három évesen, ami már önmagában szép.

Ma viszont, amikor erről az élményről meséltem a társulatnak, egyre inkább az kristályosodott ki, hogy mi tanított meg velem akkor a Nagypapa.
Egy olyan dolgot, amit tudok azóta is, mégsem használom, hanem épp az ellenkezője volt eddig bennem - hogy ami meg van írva, az márpedig meg van írva.

Pedig dehogy! Ha jobban megnézem, éppen ez a tanítás íródott belém akkor,
hogy az ÉN mesém átírható.
Van eleje, vannak szereplői, de hogy mikor milyen fordulat szükséges ahhoz, hogy az ÉN hősöm megmeneküljön, az én írom oda. És onnantól az a mese úgy fog hangzani. Az emlékekben, a hangfelvételen, és mindenütt.

Sok-sok erő van ebben. Hálás vagyok, hogy az ő bölcsessége tudattalanul is megtanította ezt nekem, és hálás vagyok, hogy ezt ilyen hosszú idő után újra elővehettem.
És most, kezemben a toll. Tessék figyelni jól, új fordulatok következnek!

28 dolog, ...

amit most ide fogok írni a magic28 kapcsán. Nem tudom pontosan megmondani, mik lesznek ezek, de most már végképp itt az ideje, hogy néhány jól megszűrt mondanivalót felírjak a virtuális valóság eme falára, mert gondolom, nagyon várjátok már... :) Nem kívánok máraisándori bölcsességeket megfogalmazni, inkább hálám jeléül rajzolnék valamit mindazoknak, akik széppé, felejthetetlenné és egyszer s mindenkorra az Élet Ünnepévé tették 2010 december 26-át.
Nodehát, félre cinizmus, nézzük azt a huszonnyolcat...

1. a születés a legősibb és legfontosabb erőforrásunk. Tudni, hogy amikor megszülettem, vártak, akartak és érkezésem nem fájdalmat és szorongást, hanem örömet és kiteljesedést hozott családunk kis világába, a halálomig bizonyosságot ad arról, hogy jó helyen vagyok, ahol vagyok. Köszönöm, hogy ide érkezhettem.
   
2. a testvérkapcsolat az a kötelék, amelyet igazán nem veszélyeztethet semmi. az ereje nem abból táplálkozik, hogy hány szóval és milyen erős öleléssel fejezzük ki, hanem csak úgy van, a világ végezetéig.
   
3. a vágyak, amelyeket legalább önmagunknak bevallunk, meghallgatásra találnak. közeli emberek vagy a gondviselés által. előbb vagy utóbb.
4. félni nem érdemes.
5. nem kell mindig mindent érteni, olykor az is előrevisz, ha csak sodródunk az árral. sőt, néha még élvezetesebb is.
6. meghívni (vagy beengedni) másokat az otthonunkba (vagy az életünkbe) azért jó, mert rámutatnak az olyan apró és hatalmas értékekre, amelyeket mi magunk már észre sem tudunk venni.
7. a születésnap igenis lehet ünnep, az élet ünnepe. az elmúlásra máskor kell gondolni (ezt csak azért írom ide magamnak, hogy az év előttünk álló 350 napjában el ne felejtsem :))
8. dühöngeni szabad, van, hogy a dühöngés saját egészségünket szolgálja
9. huszonnyolc dolgot leírni önmagamról nagyon nehéz öncélúság nélkül, jobb lett volna mindezt hamarabb kezdeni
10. a megbocsátás - főleg önmagunk felé - mindenfajta következetességnél fontosabb, mivel ez az, amely lehetővé teszi, hogy szerethetőek maradjunk, például önmagunk számára
11. ha valakit nehéz megajándékozni, az azért lehet, mert nincs tisztában a saját vágyaival, vagy megtiltja őket magának.
    
12. az írás gyakorlás kérdése. tízezer óra gyakorlással bármit meg lehet tanulni, olyan dolgot is, amihez semmi tehetségünk nincsen.
13. a bizalom életet ad, a bizalmatlanság megbénít.
14. minden vallás legfontosabb mondanivalója, hogy Isten szeret, úgy ahogy vagy. Nem kell érte teperni.
    
15. Gyermekkorom legjobb dolga, ami csak velem történhetett, hogy zenét tanultam. Mindaz, amit még ez adott, csak később ért el hozzám, de máig sem győzök érte elég hálásnak lenni.
16. 2011 a család éve. a nő életének 5. hétéves időszaka az anya. vajon mi következik ebből?
17. intuíció. intuíció. intuíció.
18. szabadság
19. szenvedély
20. igen és nem
21. erő és gyengédség
22. lenni és nem lenni. benne lenni és kimaradni. ott lenni és itt lenni. JELEN lenni.
    
23. aki közel van az Istenhez, ahhoz az emberek is közel jönnek. Aki közel lép az emberekhez, azt Isten is közel engedi magához.
    
24. sose várd a változást. a változás nem az a vendég, aki eltűri, hogy az érkezése idejét tudakold. ha jön, engedd be. ennyi, amit megtehetsz.
25. ha elmúlt, hát elmúlt
26. élethabzsolás
27. főzni jó. mosogatni rossz (még mindig)
28. van, ami olyan jó, hogy nem lehet kifejezni. átélni viszont muszáj.

Huhh. megszültem. Háromszor adtam volna föl közben, de az elhatározás ezúttal jobban hajtott, mint a perfekcionizmus.
És ez máris az új korszak jele. Ahogy öcsémtől kapott új mottónk mondaná: Feel the change.

Hogy honnan ez a nagy felhajtás? Az eredete önmagában annyi, hogy bizonyos megközelítések szerint az emberi élet nagyjából 7 éves ciklusokba tagolható, amelyek vége általában nagy változásokat hoz. Ezért aztán, a "negyedik hetes" vége felé közeledve úgy szeptember táján a fejembe vettem, hogy át fogok lépni a változásra várakozás élettelen váróterméből az élet és a tettek mezejére és életembe beköszönt a megvalósulások, be- és kiteljesedések korszaka.
Nem tudom, hogy ez így lesz-e és igyekszem távol tartani magam a nagy szavaktól s az önirónia szolid kis köntösében lebegni. Szóval majd meglátjuk.

Mindenesetre a csodák sora megkezdődött.
és itt megint elfogytak a szavak. a tettek. majd. beszélnek. ámen.

legyen áldott

Nem hiszek igazán az e-mailes, sms-es, facebookos jókívánságokban. sőt, tagadom őket, ezért sem küldtem ilyet senkinek.
A jókívánságokban önmagukban hiszek, és a ki nem mondott üzenetekben is, abban, hogy ha szeretettel gondolunk valakire, jobbá tehetjük egy leheletnyivel az életét.
Mindig így van ez, most is: lelkiismeretfurdalásom támadt el nem küldött képeslapok, e-mailek, sms-ek és egyéb üzenetek miatt, így legalább ide fontosnak tartom elmondani, hogy szeretettel gondolok rátok. elhasznált szavak, meg úgy egyáltalán szavak nélkül.
Amikor azt kívánjuk egymásnak, hogy az ünnep legyen áldott, az egy beteljesülő kívánság, hiszen áldás van rajtunk, így is - úgy is. Isten elfogadó szeretetének a jele, ami van.
mindentől függetlenül és mindenek ellenére.

és hogy egy bejegyzésen belül elég sok csavar legyen, megosztanám az idei egyik - jajdejóhogymásoknemúgygondolkodnakmintén - e-mail tartalmát, egy áldást. köszönet érte Mariannának.

a határtalan jóság

a hozzád simuló irgalom

a veled együttérző jelenlét

a neked szentelt figyelem

a téged kereső védelem

a benned lakozó csöndes öröm

tegyen áldottá

késszé a szeretetre

erőssé a fájdalom és ínség idején

Ő, aki megajándékozott békéjével

aki melléd szegődött hűségével

és soha nem hagy egyedül

érlelje meg benned

az öröm, a hála

a bátorság

gyümölcseit.

UPDATE: a fent írottak tulajdonképpen nem is igazak. Vagy nem úgy. Az igazság mélye az, hogy nem volt elég erőm az igazán személyre szabott üzenetek elküldéséhez. Igenis fontos konkrétan kifejezni a szeretetünket vagy a figyelmességünket vagy a jókívánságainkat azok iránt, akik fontosak.

A felismerés beindításáért pedig köszönet legfőképpen Áronnak.

UPDATE2: másodszor visszahallva (ezért pedig köszönet Gorálnak) pedig egyenesen ijesztő, úgyogy mármár el is szégyelltem magam. de még előtte azért elmondanám, hogy élőben tényleg sokkal jobb. és hogy köszönöm mindenkinek a figyelmét, aki ezzel ajándékozott meg. A mindezekből következő téma pedig a Mértékletesség.

ajándékozás a javából

Éhes voltam és ennem adtatok,
szomjas voltam és innom adtatok,
...
elvesztettem a különleges esernyőmet,
és kaptam helyette egy másikat.


Örömmel jelentem, hogy a nagy drámák közepette elhagyott és pótolhatatlannak vélt esernyőm helyébe kaptam ma Évától egy újat, méghozzá nemisakárhogy.
Minden megvolt ebben az ajándékozásban, amit én a nagy dolgok közé sorolok és szeretek adni másnak, meg kapni is.
1. CSAK ÚGY kaptam, tehát nem alkalomra, nem kötelező jelleggel, egy teljesen hétköznapi szerda délelőttön
2. egy ELLESETT VÁGYat teljesített be, tekintve, hogy Évám pontosan tudta, hogy nem fogok magamnak egy jó időn belül új esernyőt találni, viszont szükségem lenne rá (na meg persze, hogy nem tudom elengedni az előzőt, de legalábbis ezzel szoktam aggódó barátaimat riogatni...)
3. nem csak azt az egy darab esernyőt kaptam ajándékba, hanem még kb. 20 másikat is, azokat csak egy ideig nézegethettem, de hát a folyamat is maga volt a gyönyör, amíg kiválasztottam azt az egyet, viszont addig az összes többi is az enyém volt... Mint amikor egy egész virágosrétet kapsz egy szál virág helyett.

Szóval köszönöm szépen, ezennel fel vagyok fegyverkezve a taknyos november támadása ellen.

Csak hogy tudjuk, mi mindennek köszönhető az Élet

Költözés van kéremszépen, költözés.
De mindenütt.
De nagyon.
Végeláthatatlanul, visszafordíthatatlanul, újrakezdősen, mindent megváltoztatósan.
Lehet ilyenkor olyan tárgyakkal és emlékekkel találkozni, amelyek felbukkanása az igazigazi emlékek értékét húzza alá mint egyik végletet, és lehet küzdeni olyan mennyiségű felhalmozódott tárggyal, ami a bölcs szerzetesi attitűdöt hangsúlyozza mint másik végletet: "ne gyűjtsetek kincseket a földön!"
nade most nem is erről akarok írni.
Hanem Nagypapáról, csupa nagybetűvel. Régen akartam már írni róla, csak sosem volt apropó.

Bevezetőként a mostanában sokszor, sokaknak elmondott pár mondat:
Anyai nagyapám, az egyik legfontosabb ember az életemben. Életem első három évében a nap legnagyobb részét vele töltöttem: boldog, önfeledt játékban, életadó figyelemmel körülölelve, mindent játékba vivő odaadással.
Neki köszönhetem, hogy magamtól megtanultam olvasni - nem értettem, hogy azokat a perceket a napból, amikor nem velem játszik, miért az újság olvasásával tölti, mi lehet neki abban annyira jó, hogy az idő alatt nem velem van. Ez a kíváncsiság olyan mértékű lett egyszercsak - elevenen él bennem most is az érzés - hogy addig bámultam koncentrálva a betűkre az újságot, hogy egyszercsak tudtam olvasni.
Van egy barna kordbársony zakó, amely az övé volt, őrzöm - és néha hordom - máig is. Zsebében egy városi buszjegy található azokból az időkből, amikor minden nap elbuszoztunk a törpés parkba. A buszjegyen felirat: "gondosan őrizze meg" - úgy lett, őrzöm máig is.

Hat éves koromig kísért el fizikailag,
az elsős évnyitóm napján volt a temetése,
azóta máshogy van ez. kicsit máshogy.

A hétvégi költözködős pakolás legértékesebb felfedezése egy levél, amelyben az ő édesanyja, 1942 nyarán kérelmezi a magyar(!) királyi(!) honvédelmi miniszternél, hogy engedjék őt haza a háborúból:

Nagyméltóságú

M. Kir. Honvédelmi Miniszter Úrnak

Budapest

Kegyelmes Uram!

Alulírott mély alázattal kérem Kegyelmességedet, miszerint Gábris Béla c. őrvezető nevű fiamat, aki jelenleg a M. Kir. 52 számú honvédgyalogezrednél, a keleti harctéren katonai szolgálatot teljesít, mint családfenntartót a harctéri szolgálat alól felmenteni kegyelmeskedjék.

Legalázatosabb kérelmemet bátorkodom az alábbiakban indokolni.

Férjem, Gábris János a világháborúban 1914. évben hősi halált halt és így hadi özvegy vagyok.

József nevű fiam, aki családfenntartóm volt, 1942 június hó 28-án elesett és a tábori lelkész / Tábori posta 216/02/ értesítése szerint Kulikovka községben lett eltemetve.

A kérelmezett Béla nevű fiam, aki nős és egy 4 éves gyermek atyja, jelenleg a M. Kir. 52. számú honvéd gyalogezrednél harctéri szolgálatot teljesít, előzőleg már több ízben teljesített katonai szolgálatot,
nevezetesen

1939. évben február 5-től 29-ig,
1940.évben május 12-től október 8-ig az erdélyi bevonuláson.
1941. évben november 18-től 1942 február 26-ig.
1942. július 19-től pedig a keleti harctéren.

József nevű fiam halála egészségemben és idegeimben annyira megrendített, hogy ágyban fekvő beteg lettem és orvosi ápolásra szorulok, tekintettel arra, hogy 55 éves beteg asszony vagyok és alkalmatlan vagyok munkára, miért is Béla nevű fiam tekintendő családfenntartómnak, aki festő és mázoló segéd keresetéből engem is támogatott és támogathat, mivel havi 10 pengő nyigdíjamból élni nem tudok.

Amiért is mély alázattal kérem legalázatosabb kérelmem sürgős és kedvező elintézését.

Kegyelmes Uram! Kegyeskedjék tekintettel lenni arra, hogy Béla fiam a családból már a harmadik, amiért is alázatos kérelmemet még egyszer megismételve

maradok a

Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úrnak

mély alázattal,

Özv. Gábris Jánosné

Komárom, 1942. augusztus hó 5-én

Fentiek valódiságát igazolva, a kérelmet teljesítésre a legmelegebben ajánlom.

Komárom, 1942. augusztus 5.

Dr. Lestár István

prépost, plébános

R.K. Szent András Egyházközösség Komárom

Sosem gondoltam még rá, hogy az életemért hány generációra visszamenőleg, ki mindenkinek lehet hálásnak lenni,
mindenesetre szombat délután, 67 évvel a levél születése után dédanyám könnyei mellé odapottyantak a levél lapjára az enyémek is.

hazaengedték.
13 évvel később született még egy gyermeke, az én édesanyám.
és így tovább, és így tovább.

és végül a kedvenc képem róluk kettőjükről: