Amikor két nyaraló-szakasz között elolvastam Laci sorait, és nem mertem megnézni a videót, tudtam, hogy majd később, méltóbb körülmények között, egész lélekkel szeretnék elbúcsúzni tőle.
Amikor hétvégén Anyukával, akivel a legjobban lehet szeretett embereket hosszú idő után elbúcsúztatni, beszélgettünk néhány szólt visszanyelt könnyek között, azt éreztem, hogy ez még nem elég, de nem tudtam mégsem odaérni önmagamban, hogy megengedjem, kiengedjem a búcsúzást.
És ma reggel, amikor egyébként is tele volt valami nehéz szomorúsággal a levegő, megtudtuk, hogy ma temetik, tudtam, hogy megadatott, elém jött az alkalom.
Elbúcsúztattuk ma délután Cseh Tamást a farkasréti temetőben. Illetve magunkat búcsúztattuk el tőle.
Széphangú, halkszavú, lassúbeszédű papbácsi biztosított minket afelől, hogy aki az Életet szereti, nem eshet bántódása.
Bereményi Géza hősiesen elmesélte, ami elmondható.
Szólt szívfacsaró népzene, koppantak az első hantok fájdalmasan a koporsón.
Tamás lelke meg ücsörgött egy fa tetetején láblógatva, néha elmosolyodott a sokféle ember kisemberi szépségén, és azt suttogta a fülembe, amikor a saját szívfádalmammal próbáltam találkozni, hogy ne féljünk miatta egy cseppet se.
Szoktam érezni a lelket temetéseken, előtte-utána. Hogy keresi-e még a helyét, hiányzik-e még neki a test, fél-e vagy már nincs benne semmi fájdalom. Hát őbenne mára semmi, higgyétek el...
