péntek, május 30, 2008

mindenhol, de leginkább sehol

Sok-sok ember van, aki fontos nekem, ez eddig rendben is van.
Velük, mindannyiukkal szeretnék (sok-sok) időt eltölteni közösen - ezzel sincs semmi baj.
Ezért igyekszem is, hol itt lenni, hol ott lenni.
Ennek következtében az történik, hogy futkosok fel-alá (mint egy mérgezett egér, mondja csúnyán a köznyelv).
És a sok-sook számomra fontos ember csak azt észleli az alatt, míg velük vagyok,
hogy jaj, de rossz, hogy csak ilyen kevés időt vagyunk együtt. Nem is beszélve azokról, akikkel ritkábban tudok lenni, mint ők igényelnék, vagy mint én igényelném.

Hát én igazán nem vagyok az a félig üres pohár - típus, és igyekszem is örülni annak, ami van,
de néha, amikor felhangosodnak, egyszerre szólalnak meg ezek a szomorkodások, az kőkemény lelkiismeretfurdalás.
Nem megy ez nekem. Ez a sok helyen levés. Hiába akarom mindet.

Aki tud valami jó megoldást, szóljon.

kedd, május 27, 2008

gelleburok

... és ők repültek...












a DiNaMit képzéssorozat idei évadának 15 madárkája a hétvégén kirepült a kezünk közül. Hogy végleg-e vagy csak egy időre, még nem tudni, reméljük az utóbbit, mindenesetre valamit jól csináltunk, mert nem volt nekik nehéz az elszakadás. Sőt, a mostani, negyedik együtt töltött hétvégére már annyira önállóan működtek, hogy sokszor mintha mi, az úgynevezett képzők, ott se lettünk volna.


Jó volt látni, hogy kicsit felnőttek ez alatt a négy hétvége alatt, vagyis dehogy, sokkal inkább visszanyertek valamit abból az ősi, gyermeki tudásból, ami mindannyiunkban ott van, csak a világ olyan sok koszt, parancsot, tiltást és szabályt terít rá, hogy végül elfelejtjük használni.
Jó volt látni, hogy megízleltek valamit a szabadságukból, a teljes-ségükből, az egész-ségükből.

Gelleburoknak hívták maguk között, ami itt történt (a helyszín, Egyházgelle nevéből eredően).
Próbáltuk őket felkészíteni a burokból való kilépésre és erősíteni, hogy vigyék a kis világaikba, amit itt tanultak és változtassák meg a rendszereket.

De a legjobb (ami számunkra a burok) a stábbal való együttmunkálkodás.
Alázat, tisztelet, a aprócska világmegváltásokban való hit, igazi csillogás.
És a "valamit építünk" élménye. Egészen megborzongató.
Jó volt kimondani, valaha először talán: ez életem egyik legfontosabb célja, otthon építeni valami ehhez hasonló csodát.
Jó volt megélni, hogy sokan nézünk egy irányba, hogy fontos emberek támogatnak ebben.
Hála illet mindenkit, akivel ebben a mesében együtt álmodunk.

csütörtök, május 22, 2008

ha hiszünk a jelekben...

... akkor költözés lesz hamarost.
aki régebbtől követi a blogot, tudhatja, hogy Budapest bármely kerületének, illetve akár más városnak is (Velence például) helyben kiállítom a végleges élhetetlenségi bizonyítványt, ha az utcán szembejövő DöglöttGalambok száma meghaladja a kritikus szintet. Az élő galamb is számít persze, de a DG, az tízszeres szorzót kap.
Nos, a múlt héten a Práter utca is meglépte ezt a szintet sajnos, ma pedig egy bravúrosat duplázott ugyanaz a parkoló (na jó, csak másfél-szereset, mert a mai már nem volt egész, sőt). Szóval konkrétan rettenetes. A lomtalanítás se volt semmi, akkoriban olyan volt a környék, mintha egy háromdimenziós dokumentumfilmben mászkálnék, na de ez überel mindent (főleg hogy ma még egy nagyon használt műpelus is hevert nem messze a szebblétre szenderült állattól).

A galamb a legundorítóbb lények egyike, nem is értem, miért kap sokszor olyan előkelő helyet szimbolikus értelemben...

Tehát most már teljes biztonsággal kijelenthetjük: albérlet-keresés van. Nagyon.
Budán, napfényes helyen, különnyíló szobákkal.

szerda, május 14, 2008

Higiénikus vagy környezettudatos?

A téma egészen egyszerű: zsebkendő. Kezdetben volt ugye a kicsi, színes, rumcájszos, később hupikék törpikés, később kicsit nagyobb, hímzéses mintás vagy csíkosszélű. A zsebkendőn tanultam vasalni, mert azt könnyű volt, de akkor is sokat kellett gyakorolnom, hogy szép egyenesre ki tudjam húzni a szélét. Meg emlékszem, milyen hosszas filózás volt nekem az oviban, hogy mi otthon úgy tanultuk, a közepében kell kezdeni az orrunk belefujkálását, a Timi meg a sarkán kezdte és onnan ment szép szisztematikusan tovább.
Aztán később nagy pillanatoknak volt tanúja, amikor fontos és fennkölt zongorahangversenyek kulisszái mögött szorongva törölgettem bele a kezem, később pedig, amikor már vagányabb (sic!) lettem, bevittem, és a klaviatúrát is végigtöröltem vele ország-világ előtt.
Aztán jött a mondás, hogy nem egészséges, ha a használt zsepi tartalmát cibáljuk magunkkal mindenfelé, használjunk inkább eldobhatót és dobjuk is el minden fújás után.
Aztán jött a mindenféle illatos, három, sőt négyrétegű, sőt, a nemzetközi lányos köznyelvünkben sírózsepinek nevezett, romantikus amerikai filmek hangulatát idéző dobozos. Meg a magyar termék mézes-mandulás.
Ésbizony a zsepi is besorakozott azon termékek közé, amelyekkel aprócskán megajándékozhatjuk magunkat.
Nade. Mi a helyzet a környezetvédelemmel? Mennyimennyi szemetet termel az egy fújás után eldobott papírzsebkendő? És mennyimennyi méreganyagot lélegzünk be jóillat gyanánt?
Nahát!
Mostanában, sok mindennek hála, otthonra is csepegtetem be a kis környezettudatos filozófiákokat, így került szóba az "igazi" zsebkendő kérdése is, ennek kapcsán a címben megfogalmazott dilemma. Hogyakkormost hogyisvan.
Öcsém bölcsessége mindennél jobb összefoglalás:
"Azt azért nem gondoltam volna, hogy az egészségsznobizmusnak is vannak irányzatai..."

vasárnap, május 04, 2008

munka vagymi

Olvasok (illetve idő híjján inkább olvasgatok) egy könyvet, amit babaváró-ajándékba vettem (biztos források ajánlották), de mielőtt átadnám (van még idő), gondoltam, elolvasom, hogy képben legyek, hogy mik is a bizonyos tanok.
Még nem tartok igazából "fő mondanivalónál", ezért nem is írok címet meg szerzőt (gyanítom, hogy később fogok még írni róla), a lényeg, hogy egy észak-amerikai nő ír a venezuelai dzsungelben szerzett élményeiről. Van egy rész, ami a munkáról szól, ez kattog már néhány napja a fejemben. Hogy elég ütős legyen, szó szerint fogok idetenni részeket.

"Ha a kenu kilendült oldalra, olyan dögnehéz volt, hogy többször is odapréselte egyiküket- másikukat a sziklához, mielőtt a többiek el tudták volna mozdítani... Ketten, a két olasz, láthatóan feszültek voltak, minden percben kiborultak, és ahogy az olaszok szoktak, megállás nélkül káromkodtak. Eközben a többiek, az indiánok remekül érezték magukat. Csak nevettek a kenu ormótlanságán, és mókát csináltak a küzdelmből, két nekifeszülés közt lazítottak egyet, nevettek a horzsolásaikon, és azt találták legviccesebbnek, amikor az imbolygó kenu maga alá szorította hol az egyiküket, hol a másikukat... Mindannyian ugyanazt a munkát végezték, megfeszültek az erőkifejtéstől és érezték a fájdalmat. Tehát azonos helyzetben voltunk, kivéve hogy minket a kultúránk arra kondicionált, hogy a körülmények ilyen állása mellett megkérdőjelezhetetlenül rosszul kell éreznünk magunkat, és egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy másképp is tehetnénk. Az indiánok sem voltak tudatában választási lehetőségüknek, ám ők igen derűs hangulatban voltak, élvezték a bajtársi hangulatot és persze nem szorongtak napk óta, hogy milyen nehéz dolguk lesz."

"... a jekána indiánok szókincsében nem létezik kifejezés a "munká"-ra ... Voltak kifejezéseik minden olyan tevékenységre, ami beletartozhat a munka fogalmába, de nem volt rá egy általános összefoglaló kifejezésük."

"Nekik azonban nem volt késztetésük a fejlődésre, mivel nem éreztek semmiféle szükséget vagy kényszert rá, hogy változtassanak az életvitelükön."

"Óvatosan keltek át a patakon egy "hídon", ami egyetlen vékony fagerendából állt, és egyenkénte harminckilós súlyokat cipeltek a hátukon, mikor egyiküknek eszébe jutott egy vicc. Az illető megfordult a gerenda közepén, elmondta a történetet a mögötte állóknak, majd ment tovább, s a társaival együtt jóízűt kacagtak... Hasonló volt az a szokásuk is, hogy ha az éjszaka közepén egyiküknek eszébe jutott egy vicc, elmesélte, bár mindenki mélyen aludt. Volt, aki hangosan horkolt, de mindenki azonnal felébredt, nevetett egyet és pár másodperc múlva aludt tovább, jóízű horkolással. Nem érezték azt, hogy az ébrenlét bármivel kellemetlenebb lenne, mint az alvás
..."

Leginkább a vastagon szedettek foglalkoztatnak. Hogyisvanez munkával, fejlődési kényszerrel, alvással. Amint alakul valami új, ideírom. Addig is várom a kommenteket...

péntek, május 02, 2008

borzasztó, milyen emberek vannak

Nem is gondoltam volna, hogy milyen vicces a fenti mondat alanyának lenni egy egyébként abszolút hétköznapi hétköznap reggelen.
Klasszikus munkábamenet, reggel háromnegyed nyolc, kilences busz. Sőt. Nyolcvanhármas trolipótló (aki járatos arrafelé, tudja, mi a minőségi különbség). Telefonnal a kézben szállok föl, talán épp smst írtam, hogy (megint) később érek be dolgozni, szintén a megszokott méretű tömeg, préselődünk, préselődünk. Sikerül eljutni a két ajtó közöttig, egy ablakra néző állóhely boldogságával meredek tovább a reggelbe, persze a mindig mozizó hatodik érzéket nem kikapcsolva.
Egyszercsak megcsap, hogy az "alattam" elterülő két szembeforduló ülésen egy középkorú (és minden más szempontból is közép-...) hölgy, valamint egy koravén lányka arról diskurál, hogy milyen ostoba emberek vannak, akik kezükben a telefonnal szállnak fel a tömött buszra... "Szinte kínálja, hogy ellopják" - a jóízű méltatlankodás egyre csak fokozódik, ha jól emlékszem, még cüccögtek és sóhajtoztak is hozzá.
Hát mondom, tényleg szörnyű.
Nade sebaj, nem rázott meg az eset annyira, én ezentúl is hirdetem rendületlenül, hogy a világ nyomokban társadalmi bizalmat tartalmazhat.
Tessék kérem, lehet csatlakozni!