Tárolási megoldások diktatórikus tenorban

Gyönyörű, arany napfelkeltés reggel, túlkomáromi állomás.

Időben érkezem, zárom le bicikli, egyszer csak hallom ám a hátam mögül az egyáltalán nem isteni hangot: "az ott nagyon nem lesz jó helyen, hölgyeeem!"    

                 
Nézek hátra, a hangforrás épp közlekedik a sok vaskerítésen által, pont mintha maga a megtestesült Sárbogárdi Jolán jönne az Ibusárból. Folytatja.

"A főnök már múltkor nagyon berágott, mondta hogy kihívja a rendőröket és elviteti innen az összeset"

A padokhoz meg biciklitároló híján minden egyéb lehetséges helyre odazárt bringákat mármint.

A sztori vége az, hogy az örök asszertív trükkel megkértem, ugyanmá segítsen nekem, hogy akkor hova is zárhatnám úgy le a bringát, hogy ne zavarja senkinek se a lelki békéjét.

Egy másik padot ajánlott, ami éjszaka hajléktalan alvóhelyül szolgál, így nappal a szag miatt nem annyira szoktak ott a várakozók ücsörögni. Persze Jolán ezt kicsit más tónusban magyarázta.

Node a lényeg. A problémamegoldás eleganciája. Mit nekünk olyan bagatell dolgok, mint biciklitároló meg közösségi igény. Pedig ez utóbbi fogalommal még választási kampányt is lehetne csinosítani.  A tájékoztató táblák kihelyezése meg hülyeség, a birka nép úgyse olvassa.

Neeeem, nem. Az állomásfőnök annál keményebb csávó.
Ő a "ha valami b*sza a csőröd, vitesd el az egyenruhásokkal" típusú megoldások híve.

Most elképzeltem. Ahogy kivonulnak a kommandósok és szíttípik a zárakat, felpakolják a brinyigliket egy vagonba és elszállítják egy haláltáborba.

Realisztikusabb verzió: ha hazajöttél, mehetsz érte a rendőrörsre. 

Persze csak akkor veheted át, ha tudod igazolni, hogy a tied.

jajjjaj Magyarország. jaaaaaj jaj.

Kérdezte is múltkor a Lengyel Zoli, hogy nem félek-e egész napra ott hagyni a biciklim az állomáson.

Hát ezek után de.

update:

Jófejség. 

Ugyanazon a reggelen az automatából véletlen a külön nyomású pótjegyhez nem szokott kis kezem 4 jegy helyett kettőt vett csak ki, így aztán a hazafelé úton már nem tudtam szelvénnyel is igazolni, hogy fizettem az utazásomért. Csak íméllel, amit a gép küldött, hogy visszaigazolja. 

És. Az extrajófej, empatikus kalauzbácsi, akinek egyébként bizonyára szimpatikus is voltam, így is elfogada. 

Szóval egy negatív meg egy pozitív, az zéró. 

áj lav máv. 

Emese

Elhatároztam,
hogy ha már mindenkinek van Bátorkeszis Kispálos bejegyzése,
akkor nekem is lesz.

DE!
Nem arról fogok írni, hogy Lovasi egy isten. Vagy hogy Kispál András egy BÁCSI. Vagy hogy mit csinál ott Császári Gergő, aki még meg sem született akkor, amikor a Kispál már jajderég.
Maximum annyit rögzítenék, hogy ez a koncert nem egy zeneművészeti élmény volt, nem is kellett, hogy az legyen.
Hanem nemzeti identitásélmény. Sőt. Intergenerációs párbeszéd élmény. Sőt. Pártatlanság-mentes szinergia.
Amikor nyolcezer ember énekli a Zsákmányállatot, akkor mindenfajta társadalmi előítélet felolvad, nincsenek már pártok, sem vallások, sem generációk, sem világnézetek. Egységélmény. Kész. Nem kell ezen pátoszoskodni, sem csökkenteni a jelentőségét.

Amiről írni akarok viszont, az a Z generáció jelenléte és magatartása a rendezvény egy-egy szegletében.
Mert egyszerűen cukik.
A helyszín a színpad egyik sarka körüli, nem túl közeli emelkedő, ahonnan többek között szemléltem az eseményeket, amikor kicsit ki akartam lépni.
Előttem 4-5 kissrác, plusz az egyikük csodacsini barátnője. Az esemény alapvetően az, hogy a leányka nem ismeré a színpadon ünnepelt zenekart, sem semelyik zenei költeményét, amely tudás hiányát a lovagias fiúk mindenáron pótolni akarják, s edukálják is őt szépen, on the job.
- Ezt a számot sem ismered? Nem tudod a szövegét?
- Nem.
- De Ő tudod, hogy ki?  A Kispál András, a gitáros, akinek mindig egy cigi lóg a szájában.
A lány unottan bólint.
Aztán kicsit később már nagyon feszeng a lány, a srác kézen fogja és elvezetgeti, látom, megtalálják a fesztivál fotósát, fotózkodnak.

Az ott maradott fiúbarátok egymás között.
- Most hova mentek?
- Elmentek selfiezni. Attól majd megnyugszik.
(Ezt hallva azt gondoltam, hogy a selfiezés mint szó már úgy is használatos mint valamely szexuális aktus fedőneve, de hátrapillantva láttam, hogy nem. Tényleg csak fényképezik magukat).

Kicsit később, még mindig ugyanaz a fiúbarát:
- Hát én komolyan mondom, hamarabb megtanulok megküzdeni egy tigrissel, mint együttműködni a nőkkel. Komolyan. 

S még mondja valaki, hogy nem lesz semmi ezekből a gyerekekből.

Ne sírj, mikor a bánat a nyomodban jár

(A címadást Folkus inspirálta a minden-poszt-címe-egy-dal jó szokásával, ez úton is köszönet érte)

Először, amíg benne voltam a helyzetben, azt hittem, hogy ez egy amolyan „egyedül a bárban” – poszt lesz, amilyen sztorit sok ösztöndíjas férfikollégától olvastam vagy hallottam már. Aztán rá kellett jönnöm, hogy olyanjuk csak a férfiaknak lehet. Tudjátok, mint az amerikai filmekben, ahol Ül a Férfi Egyedül a Bárban. És aztán jön a cselekmény. Az ülanő-egyedülabárban-sztorik MÁSHOGY szoktak végződni ugyanezekben a filmekben.

Szóval ülök a bárban, nézek az ablakon kifelé, előttem laptop és telefon, nagy idegességben próbálunk IT-szerelni a túloldalon a néprajzos kolleginával paralel, hogy skype-végre kaphassuk egymást. Közben, amíg a gépem szöszmötöl, belenézek a fészbúkba, hogy hogy állnak a szlovmagy emberi jogok és helységnévtáblák, meg a leaszfaltozott botlatókövek (zseniális kifejezés, nem?).

Ő mellém ül, rögtön érzem a balkáni férfienergiát, de nincs időm vele foglalkozni, mert mint már mondottam, IT-supportolom saját magam meg a néprajzoslányt a túloldalon, na meg ő engem. Azért amikor elkezd telefonálni és hallhatóan egy nővel beszél, megnyugszom, hogy neki is van mivel foglalatoskodnia annak szünetében, amíg épp nem arra gyűjti a bátorságot, hogy megszólítson.

Az IT nem akar működni, de azért csetelünk róla R-val, közben elmesélem neki, hogy itt van egy balkáni férfi mellettem, aki épp a táskájából keni magára a parfümöt diszkréten, és érzem, hogy mindjártmindjárt meg fog szólítani, mert a feszültség már majd kiviszi az ablakot. Annyira röhögnöm kell, hogy majdnem ráborulok a billentyűzetre.

Végül megszólít. Végre. Ez alatt bekapcsol a skype is. Végre. Vagy legalább a google-chat. De nem halljuk egymást rendesen.

Kiderül, hogy félig francia, félig marokkói. Étteremben dolgozik. Pontosabban egy kebabos helyen (jegyzem meg, nemmindegy). Jó az illatom. Na ja. Mitkérek, semmit, éppen indulok, ez a törzshelye, nademégis, kávékapucsínó? Kapucsínó, jó, jó. Aszületi-elváltak-afelesége-dettó, van egy lánya, hat éve van itt. Én csak négy hónapra jöttem. Szereted? Szeretem? Boldogvagy? Énmindig. Persze, persze, persze. Az IT-témát feladjuk, de azért gondolkodunk tovább, mellettem a marokkói duruzsol. Átvált olaszba, ami olyan szép, hogy én is spanyolul válaszolok, arról beszél, hogy neki az első megérzés számít, akkor és ott érzi. Hogy őneki nem olyan jó az angolja, de amikor megérez valamit, mint például most is, akkor MUSZÁJ beszélnie. Na ja.

És adott ponton. Amikor már minden szép is lehetne. És kíváncsi is lennék, nem férfi-nősen, hanem emberileg.

Elkezd PANASZKODNI. Hogy ő jó ember, és nem érti. Nincs szerencséje a nőkkel. Ő ezt nem érti, mert igazán jó ember, nyitott, meg minden.

És ettől én. Aki eddig, mindig, bármikor, átmentem anyába, ez alkalommal, köszönöm szépen, nemmegyek.

Hanem. Előjön belőlem az igazi bazmeg-kócs-stílus. És mert nyitott vagyok, meg kedves, meg ösztöndíjas, na meg a szakmai etika is ott van, kinézek az ablakon, lágyítom kicsit, és egyszerűen csak annyit mondok neki, nemes angolsággal, hogy Tudod mit? Ha meg akarod szerezni egy nő figyelmét, HAGYD ABBA a siránkozást. És ha visszajelzést akarsz kapni, akkor azt mondd, és ne jajgass, hogy te milyen jó ember vagy, mégse kellesz.

Persze eddigre már hiába mondanék neki bármit bármilyen nyelven, mert a tekintetéből kizárólag csak a ruhalenézős vágyak áramlanak, ami mögött – és ezt most értettem meg – ott fénylik a szorongó kisfiú tekintet is. Hogy van ebben a máshonnan is jól ismert vad és forró, lesodró tekintetben egy odabújni vágyó kisfiú. Amiért majd a nő megbocsát, sőt nem is haragszik, sőt, vállalja a pótanya-szerepet is akár. Mert ez valahogy, bizonyos nézőpontból, olyan szépnek is tud tűnni. A macsóba csomagolt kisfiú. Aki leteper, és akit máskor lehet a gyerekedként szeretgetni is. Különös.

És most először, igazán, de tényleg, nem én hoztam ki belőle a panaszt, mert csak ültem ott gyanútlanul dühöngve, még csak az aktív figyelmemet se kapcsoltam rá, igazán. És álszentség volna azt mondani, hogy nem esik jól, ha egy másik ember pusztán attól jól érzi magát, hogy ücsörög mellettem és szippantja befelé a versace vanitasomat, miközben én épp vállalkozást alapítok online. De egy idő után érzem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha véget vetünk az energiavámpírkodásnak. Meg az internet is ledob, úgyhogy indulnom kell.

Mond még néhány mondatot a sorsszerűségről, meg jövendöl, hogy hamarosan találkozunk, én pedig harag vagy feldúltság nélkül sietve távozok a tett helyszínéről.

KIJÖTTEM a pótanya-késztetésemből. Ezt eddig is tudtuk, de most már hivatalos.

Kirakták

Tegnap. Október 22-én az IKEÁban jártam.
És mit csináltak épp azok az áldott jó svédnorvégok?
Rakták ki a full puccos karácsonyi díszítést. Már az eladnivalót.

Az, hogy három nappal korábban Izlandon mikulásokat láttam az élelmiszerben, csak hab a tortán.

December elsejéig garantáltan elkopik majd mindenkinek az érzékenysége az ilyesmik iránt.
Ami tulajdonképpen jó is bír lenni, onnantól már koncentrálhatunk a lelki felkészülésre.
Végülis.

Sőt. Hogy még egy jó oldalát lássuk a dolognak: legalább megvettem, ez alkalommal talán először időben, az adventi gyertyákat.

szeretünk. élni. hóban. fagyban. is.

szeretem a Vasmacska filmklubot, mert megmozgatja az életet komáromban, nem beszélve arról, hogy még a helyi filmkultúrát is nevelgeti, és beszélgetni tanít húsbavágó dolgokról, időként akár még tabudöntögetően is. A Ďakujem, dobre / Köszönöm, jól / Fine, Thanks jó film, megrázó persze, de oly mértékben otthonosak azok a helyzetek, amelyeket  megmutat, hogy szinte meg sem kottyan. Filmes szempontból szép munka, és szocio szemszögből pedig tiszteletre méltó, alázatos és bátor kísérletezés a féldokumentarista-jellege, a gyönyörű természetes arcok, a rendezői hozzáállás és a mélyen megérintett színészei miatt.

és jó, hogy lehet utána beszélgetni, 
kérdezni, 
mesélni. és elég kevés az udvariaskodás.
hogy elhangzik az is, hogy ez a film nem a szlovák-magyar együttélésről szól. a szlovák-magyar együttélés csupán a közege, a maga legtermészetesebb módján.
amiről szól, az ennél egy kicsivel univerzálisabb. 
az él-együttél-öl-hal-nyomorog-bűnhődik-büntet-bűntudatban vergődik-függőségben vergődik tengely.
és nem kapunk választ az asszimilációs kérdésekre, mint ahogy arra sem, hogy mik az "elég jó" döntések az idős szüleinkkel, tönkrement szerelmeinkkel és egymásért vállalt felelősségünkkel kapcsolatban.

szeretem a március 15-t komáromban tölteni, mert nekem a szabadságharc nem a pártpolitikai nagyotmondó-versenyről, hanem a mi kis komáromi szabadságharcunkról, meg az utcára kivonulás egyik legális lehetőségéről szól. egyfajta kisvárosi mustra is ez, valljuk be. 
olyan helyzet, hogy a város teljesen körül van zárva, nem lehet kimenni, se bejönni, sem semerre közlekedni, és most már nem bátorság (hanem objektív közlekedési tényállás) kérdése, hogy elindulnak-e haza a DS és környéki barátocskák, sosem volt még (egyszer sítúrán kellet majdnem ott maradnunk a nagy hó miatt).
szeretem azokat a helyzeteket, amikor tanít az élet, hogy jobban hagyatkozzunk a passzív időre, amikor nem mi osztjuk be a dolgok menetét, a percek múlását és az egymást követő események sorrendjét, hanem az élet, a természet, a sors, a gondvidelés, vagy valamelyik ezek közül. és igen, be kel vallanom, végsősoron szeretem azokat a helyzeteket, amikor valaki végre kiveszi a kezemből a kontrollt, és nincs más dolgom, mint sodortatni magam. vagy küzdhetek is, mert a szabad akaratom változatlan, tehát annyit küzdök, amennyit akarok (nem fölösleges, mert tanulok ez által. csak nem biztos, hogy változtat a helyzeten). 
és végtelenül, elmondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor a mindenféle allűrök és ál-derű nélkül, bezárt és vagy összezárt helyzetekben az élet iránti szenvedélyes szeretet lép működésbe bennünk, nem pedig a kesergés. 
hogy ha már elmarad a kultúrműsor, lehozunk a padlásról és fél napon át lengetünk egy kitudja-honnan-származó nemzeti zászlót
hogy sütünk egy adag palacsintát, mert arra máskor úgysincs idő
hogy össze is veszünk persze, nem is egyszer, mert az is az élet része
és aztán mindenféle pironkodás nélkül megosztjuk a világgal, hogy igazság szerint mi nagyon élvezzük, hogy jó helyen vagyunk.

24 óra az kívül a mindennapokon, 
köszönjük, élet!

hogy végsősoron ki is a vesztes...?

Gárdonyi téren várakozás, bringával, elgondolkodva.
Odajön tizenéves srác, szőkített hajjal, legalább félig cigány, egyik fülében kis fülbevaló, és a klasszikus, kéregetős "ne haragudjon!"-nal indít.
ülök a padkán, felnézek rá, gondoltam, legalább meghallgatom.
- Az a helyzet, hogy fogadtam a barátommal, aki egy lány, és vesztettem. És az volt a fogadás tétje, hogyha veszítek, akkor meg kell ölelnem egy idegen embert. Tudna nekem segíteni?

Biztosan látszik rajtam, hogy nincs kedvem felállni és gondolatban nagyon máshol vagyok, mondok neki valami kifogást, hápogok, kérdezem, hogy hol van a lány-barát. Mutat a járda másik szélén susmorgó-kuncogó csajokra.
Nekem eddigre esik le, hogy nem pénzről, nem cigiről, hanem egy ÖLELÉSRŐL van szó. 
Na várj csak, mondom, felállok, és megölelem. Ő persze óvatos és távolságtartó. Nagy kő leesik a szívéről, szinte hallani.

Megköszöni és együtt mennek tovább vihogva. Hát, ilyen kis bájos, win-win fogadásokat mindenkinek!

van

hétköznap délután, csillivilli bevásárlóközpont kihelyezett padja az első emeleten.
tizenéves pár. szép, babaarcú, telt lány, leggingst és nem túl szexuális, ámde annál klasszikusabb Nagy Szürke Pulcsit visel. Vékony fiú, kócos hajjal, közel bújva, tündökölnek egymásban.
Rájuk nézve valami mélyről jövő öröm, mosolygós elégedettség tölt el, hogy ez a tizenéves babaarcú telt lány itt és most, a pláza ál-csillogásában, szeretve van. jó ez így.
amikor visszafelé jövök, még mindig ott ülnek. egy közös kiflire nyomnak kinyomós sajtot és szerelmesen majszolják. tökéletesen környezet-idegen. mégis tökéletes. 

néni

Csak nosztalgiázásból,
mivel oly rég írtam róluk. nem is tudom már, hogy épp hol tartott a dilemmázás.
hogy ma végleg kiderült, amikor vihar előtti pakolászásban az erkélyről áttekintettem,
és megláttam Őt odaát kékszínű kötényruhában,
hogy Rácsosék főszereplője Néni.
most már tutibiztos.
nosztaldzsi over
hamarosan magvasabb bejegyzések következnek.

Cuki

Ha felszabadultan vagy épp ráérősen, várakozón vagy kíváncsian jön-megy az ember a városban, hatalmas kincseket lehet találni, ezt tudtuk eddig is. 

Imígyen akadtunk rá a minap a múzeum körút egyik egyébként is kedvenc udvarában rejtőző Cukorka boltra.

Kézzel készített nyalókák és cukorkák, a világ bármely színében. 

Három viccescuki fiatal, két srác meg egy lány. Állnak  a pult mögött, gyúrják-hevítik-tekerik-hajlítják, gyömöszölik. A falon végtelen mennyiségű folyékony íz szép üvegcsébe zárva, a boltban elmondhatatlan cukorkaillat (egész bizonyos vagyok benne, hogy ha amikor gyerekként elképzeljük a mennyországot, ott is ilyen illat van), és különböző formájú és színű cukorkák meg nyalókák mindenütt. Charlie és a csokigyár érzés, mesearanyos.

és nem utolsósorban van egy gyönyörűség biciklijük is.

ja igen, és akinek ez fontos: a cukorkák íze is mennyei. megkóstoltuk. 

tessék menni hosszú tömött sorokban, jót tesz a léleknek!

Bátor József

Rövidre vágott haj, alacsony alkat, karakteres, mégis lágy arcvonások, az arcon enyhe szorongás.
A sötét-koptatott jellegtelen farmer, amit visel - nadrág és dzseki is - egészen elszürkítik.
Fekete hátizsák, sötétkék laptop-táska, nagyméretű reklámszatyor, benne dobozzal.
Az oldalán multicégekre jellemző névtábla lóg, kifelé, rajta a neve: Bátor József.

Vajon TÉNYLEG így hívják? Hazaindult a munkahelyéről, mint minden nap, csak ott felejtette a névkártyát
vagy ez valami fura önbizalomnövelő terápiás eljárás, hogy a BÁTOR felirattal kell mászkálnia a tömegközlekedésen, várva, hogy mikor szólítják meg?
megszólítanám, de aztán mégse.

Lehet, hogy ezt kipróbálom egyszer. Egy napot eltölteni egy "Bátor Krisztina" felirattal...

Mit hagyok magam mögött

Az utóbbi napokban igazán nagyon sok új fogadalmat tettem a bringázási szokásaim szelídítésére és törvényesítése vonatkozólag, főleg a kiszámíthatatlan mozgású szerelmespárok majdnem-elütése, töksötét 13. kerületi eltévedés és egyéb megrázkódtatások nyomán. DE. az úttesten bringázásról nem vagyok hajlandó lemondani, mert egész egyszerűen vannak az óbudai bicikliútnak olyan részei, amit rühellek. nincs rá jobb szó.
ma reggel jókedvűen, csinin és lendületesen tekerésztem épp az egyik ilyen szakasz helyett az úton. hátranéz, jelez, sávot vált, jobb sáv elfogy, továbbteker. Ekkor mellém gurul egy robogós fiú bukósisakkal, akár Zoltán, dobrý človek újkori megtestesülése is lehetett volna. Kedves hangon elmagyaráz valami olyasmit, hogy jelezzek egyértelműbben, mert az autó mögöttem majdnem nekem jött. Ebből én persze mit sem észleltem. Komoly nyomatékosító tekintet, én alig eszmélek, mosolygok rá egy hálásat, majd tovább hajt. Hát nem kedves? De. Törődjünk egymással :)

Várunk

Nem vagyunk jóban az idővel mostanában.
Keveset van velem...
Illetve azokkal a helyzetekkel nem vagyunk jóban, amikor valaki más, a számomra nagyon fontos emberek közül, nincs jóban az idővel, ezért késik, én meg várok. Mert nekem sokszor öt perc is világvége, végeláthatatlan,  hosszú és sötét űr, aminek nincs fény a végén. Persze, ez nem normális. Két dolgot lehet tenni ilyenkor: 1. elmondani az igazán-nagyon-fontos embereknek, hogy velem ez van és kérni őket, hogy ne késsenek vagy szóljanak időben, vagy legalább tegyenek az ügyben erőfeszítéseket, hogy reálisabban tervezzék a saját idejüket.
2. gyakorolni a rugalmasságot, nagyvonalúságot, türelmet, változást, máshogy-gondolkodást és örülni a felszabadult néhány percnek, ahol lehet a napban egy kis "semmi".
+1: barátkozni azzal, hogy amit már Manuel barátunk is mondott rég, és rég azt hittük, hogy értjük, pedig most kezdjük csak megérteni, hogy az információ korában az időtlen idő veszi át az ipari-korszak óraidejének helyét, és az valami nagyon más. Szóval már az idő sem az, ami korábban volt (ennek a szálnak egyenes következménye egyébként, hogy magam is késni kezdek). 

Illetve plusz még egy, a klasszikus hogy-szól-ez-rólad út: gondolkodni azon, hogy vajon mitől is lett ez a terület oly nagyon érzékeny kicsiny lelkünk mezsgyéjén, avagy mit akar ezzel a rengetegsok és rengetegféle várakozással tanítani az Élet.
A karácsony előtti készülésben találtam már rá egy választ, amivel el is voltam egy darabig.
De most jött egy másik, kevésbé filozofikus.

Déli pályaudvar, vasárnap este, metrólejárat.
Tömegek vonatról jönnek, a rutinosabbjának előkészítve a metrójegypénz. Igenám, de ellenőrök nincsenek a szokott helyen. A tömegek hamar lemondanak ilyeténképp a jegyvásárlásról. Meg egyébként is, rossz az automata.
És mi van ráírva? Egy ráragasztott füzetlapon, ákombákom kézírással, talán töltőtollal?
"Várunk a szerelőre."
Pozitív Magyarország díjat az ilyennek. Merugye azt, hogy az automata rossz, látja az egyszeri felhasználó is, de a továbblépést, amerre az ügy éppen halad, aligha. Ezért aztán kiírták.

Tehát. A szerelőre várunk.
és mi mindenre még...

Közlekedéslélektan

(előzmény. tegnap esti bloggerségről szóló beszélgetésben felmerült ugyan, hogy szinte mindenkinek elfogy egy idő után a témája és elkezd ugyanarról írni, de mindegy, ezzel most nem foglalkozom. itt is van körkörösség bizony, meg visszatérő témák. de a biciklizésről nem lehet eleget írni.)

szóval apu tanította annakidején a vezetéssel kapcsolatban, hogy a gyalogosnak a füle állásából lehet fölismerni, hogy éppen merre tervez irányt változtatni, vagyis a fülével indexel. ha figyelsz, meg tudod becsülni, hogy milyen sebességgel és merre fog haladni, satöbbi (plusz: ha csak csöndben is, vagy csak gondolatban rákiáltasz, hogy maradjon ott és ne jöjjön ki eléd, ott fog maradni). működik.
kivéve, ha a gyalogos külföldi, mert akkor
a) elbűvöli valami látványosság, pl. a kivilágított parlament, és attól lesz kiszámíthatatlan
b) elbágyadt a sok napsütéstől és azért kiszámíthatatlan
c) más a testbeszéde, a temperamentuma, stb. és attól kiszámíthatatlan.

amikor megjön a tavasz, sőt, napéjegyenlőség van, és mindenki bolondabb egy kicsit, valamint zsonganak az utak a bringásokról, akkor nagyon jó kísérletezni ezzel.
meg azzal, hogy meg tudom-e előzni a megállóból kiállni tervező buszt, akinek a kiálláshoz az én biciklisávomon kell keresztül hajtania (és a busz mozgását egy kicsit nehezebb a füle botjából megjósolni, sőt a dzsörziben tanult ősbizalmi közlekedési alapszabály is nehezen alkalmazható, miszerint mosolyogj és minden megoldódik, egész egyszerűen, mert a buszsofőr olyan magasan ül, hogy nem biztos, hogy elér hozzá a mosoly).

update: megelőzni egy lovaskocsit vasárnap délután. vagy néhány hajót a duna-parton tekerve, vagy egy úttisztító autót, aki bekapcsolt naaagy kör alakú kefével tisztítja az utat, miközben hattttalmas vízsugarakat spriccel ki mindenhová, a bicigliútra is. 

megnézni a Múzeum előtti számlálón, hogy hányadik vagy aznap,
vagy megélni annak szabadságát, hogy át lehet hajtani a piroson, ha nem jön senki, és ezzel átírni csúnyán bevésődött gyerekkori túlzottóvatosság-motívumokat (családi anekdota röviden: kis krisztikét kiteszik az iskola előtti zebrán az autóból, már csak át kell kelnie rajta. mit csinál? leáll, alaposan körülnéz, megvárja, míg jön egy autó (kb 5-10 perc), hogy ki ne lépjen senki elé, mert az veszélyes, majd amikor ez lejátszódott, áthalad a zebrán. szánalmas)
és annak szabadságát, hogy az előtted tekerő szimpatikus idegen húz magával, és akkor is suhansz utána keresztül az astoria-kereszteződésben, amikor már látszik, hogy pirosra fog váltani a lámpa.
és. ez. veszélyes. végre.

ha türelmesen kivárod, minden kérdésedre megérkezik a válasz.

tegnap este, illetve éjszaka akartam még írni, hogy valami újabb apokaliptikus szakaszba léphettünk,
mert az egyébként tiszta és biztonságos óbudai környezetemben  minden sarkon egy komplett hajléktalan-hálószoba lett hirtelen berendezve.

ma estére megjött a válasz. még több tárgy, fotel, szemét, újabb hálószobák.
ágy, asztal, talán még tévé is. emberek, sokan.
szóval lomtalanítás van.
ahogy így végigtekertem a benépesedett romhalmazokon, akár egy lowcost, szociológushallgatóknak szóló kutatótábort is meg lehetne itt valósítani, gyorsított eljárásban, egyetlen éjszaka alatt, kérdőívekkel, interjúzással, résztvevő megfigyeléssel.
akcióantropológusoknak egyenesen mennyország. siessenek, már nem tart sokáig...

Régen vágyott kép régen hallott mesével

http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/berci/berci02.html

fekete. fehér.

kedves olvasók, két mondanivalóm van a mai napra.

egy.
fogadjuk meg együtt, hogy az idei évben egyenesek leszünk. önmagunkkal és egymással is.
ami jó, az jó, ami rossz, az pedig rossz. ami igen, az igen, ami pedig nem, az nem. hadd lehessen ezt kimondani, tisztán, egyenesen és félelmek nélkül. és elvárni, hogy kimondassék.


kettő.
nézzétek meg a crazy, stupid love című cukorfalat filmecskét. utána pedig menjetek el a DiVino Borbárba. mert ott az megy, csak élőben. szórakoztató. mindkettő.

pénz

Egy hete történt, aztán picit elveszett, majd egy elmesélés után feléledt történet arról, hogy hogyan relativizálódik a társadalom minden rétegében a pénz értéke és hogyan alakul át a hozzá fűződő viszony.

Négyeshatos villamos, vasárnap este. Ülünk az ajtónál. Menetiránynak háttal, a másik oldalon egy fiatal fiú. Előttünk egy szakállas férfi, minden bizonnyal hajléktalan. Kopott-szakadt ruhában, időnként látni, hogy fogai nincsenek, bámul maga elé, áll, picit ingatagon.
Mögötte egy fiatal pár, beszélgetnek valamiről.
Következő megálló. A pár elindul, hogy leszálljon, elhaladnak a hajléktalan mögött, a lány leszállás előtt nagy ívben elhajít valamit. Már hörtyennék fel magamban, amikor látom, egy összehajtott ezrest dobott a hajléktalan elé, láthatóan úgy, hogy a párja ne vegye észre és ne is kelljen megérinteni a szakállast.

A mellettem ülő srác, a hajléktalan, és én, mereven nézzük a földön heverő pénzt, mindhármunknak fut valami a fejében. Bennem és a srácban feszült kíváncsiság, némi méltatlankodás - összenézünk. Nem kell hozzá erősen koncentrálni, hogy lássuk, mi folyhat az ő  fejében. A pénz értéke egyáltalán, a megaláztatás, a szükség, a sör-árfolyam, a kéretlen segítség, a jóllakottság érzésének emléke, a valahová tartozás vágya és sok minden más még, nagy összevisszaságban.
Hosszan nézi a pénzt, közvetlen, mielőtt elhinnénk, hogy nem fog vele törődni, mégis felveszi és hogy megérezzen belőle valami többet, elkezdi morzsolgatni a kezében.
Vajon mit ér itt, ma, Magyarországon ez az odadobott fecni és mit érdemes feladni érte?

Kisvártatva újra ledobja a földre és visszavonul a maga elé bámulásba. A srác felháborodik, bennem születik valami magasztos érzés és egy sokkal nagyobb kíváncsiság, valamint némi hitetlenség a helyzet társadalomfilozofikus voltát illetően.


van. ez. így. 
s hogy hogy lesz még, ki tudja...

Q20

Közepes. Akárhányan megkérdik szombat óta, hogy naésmilyenvolt, ezt tudom mondani.
Sőt. Amit utána mondok, abból meg az derül ki, hogy még csak az sem.
Vagy talán, hogy csalódtam. tunk.

Persze, hogy egy ilyen zenésztársaság nem akar magának förtelmes sokgyertyás marcipántortát, az érthető. De hogy még csak rendes vendégekre sem futja, nincsenek sóelemek és az egyébként jól kitalált díszlet nem "lép életbe", az már felháborítja az érzékeny pénztárcájú rajongótábort.
És igenis, a KissTibi egy ilyen koncerten legalább egyszer öltözzön át (vagy vetkőzzön rendesen...)
És legyen tüzijáték vagy tűznyelő vagy fakír vagy legalább valami tűz, könyörgöm.

A közönség szociológiailag csemege, buli-szempontból hátborzongatás.
Negyvenes (!) szőke (!) cicababák (!) szingli-csoportosulásokba verődve, műszempillát rebegtetnek Tibi felé körülöttünk a harmadik sorban. A másik jelentősebb szubgrupp az első-másodéves hamvas bölcsészlányok hozzájuk tartozó elcipelt fiúcskákkal, akik olyan rezzenéstelen arccal nyomják végig a koncertet, mintha egy általánosan kötelező filozófiaelőadáson csücsükélnének.
A küzdőtér ötödik sorában már nem tudják a dalszövegeket és úgy andalognak csupán, mintha az augusztus huszadikai tűzijátékot jöttek volna nézni (hoppá, az is tűz).
És hát ez a kedves tömegecske nem okoz nagy felfordulást maga körül, és hát padlásról előkotort acélbetétes bakancs ide vagy oda, néha azt érzem, hogy egy jól sikerült Kaláka koncerten nagyobb a zúzás, mint itt. 

És most néhány jót is.
A belleville randevúra határozottan hajazó animációk csodaszépek. A klippecske aranyos.
A kamarazenekar cuki, kár, hogy a hangosítás nem ad lehetőséget arra, hogy valóban megszólaljanak.
A Nyinát, az Autó egy szerpentinent és az Ultravalót nagyon szerettük. Küldtük mindenkinek, aki szereti. Vagy akit mi.

Állítólag ők most elvonulnak. Biztos töltekezni. Biztos jót tesz majd.
Heppi börzdéj, eniwéj, kedves Quimby, ha szét vagy esve, akkor is szeretünk.

Budapest

kávéház. BudapestKávéház. Dunaszerdahely.

reggel fél 9, szombat.

belépek, teltház, sűrű cigarettafüst, erőteljes zsongás. Férfiak. Kizárólag férfiak mindenütt.

Valami egészen megfoghatatlan, titokzatos meghittség és erő, mintha elveszne idő és tér, csak fontosságok vannak.

Sejtelmem sincs, hogy kerülnek ide, de egészen biztos vagyok benne, hogy minden szombat reggel itt kezdik a napot, találkoznak, beszélgetnek, férfi témákról, férfias módon. Nem gondoltam volna korábban, hogy ilyen még van. Ma, Csallóközben. Kicsit félelmetes is, hogy ebbe a közegbe próbálok bebocsátást nyerni. Szép.

Budapest, dal. Cseh Tamásos.

Nem tudom honnan, de megtalál, ez is többedszerre.

Mindenféle feldolgozásban.

És kiderült a minap az is, hogy Cseh Tamás az irodánkkal szemközti házban lakott. Örömteli.

A kávéház vendégei délelőtt 11 körülre eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.

A dal, akárhányszor is indítom újra, mindig véget ér.

Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?

és miről írnál szociográfiát?

- kérdezte tőlem Judit a minap, amikor a Liget jövőjéről beszélgettünk.

Akkor azt válaszoltam hirtelen, hogy egész biztosan tennék egy romkocsma-túrát és az oda tömörülő társadalmi szigetecskék életéről értekeznék. 

De azóta rájöttem a bringástársadalom sokkal igazibb téma, sőt, a bicikliszervizek társadalma. 

Például az a furcsa, elegáns, kifinomult, szürreális és oda-nem-illő alak, akivel tegnapi szerviz-próbálkozásom során találkoztam. 

A kicsi, üveges kirakatú, felhasználóbarát-nyitvatartású boltocska előtt egy gyönyörű ezüst bringa, a kirakat üvegén igényes és vicces piktogramok, különböző nyelven írt, bringás vonatkozású szavak és egy egykerék cégér a kirakat fölött. 

Benyitok, szerszámok és kölcsönözhető biciklik mindenütt, az olajszag helyett füstölőillat. Az ajtó fölött csengettyű.

Ő a hátam mögül, az utcáról érkezik. Magas, vékony alkat, barna bőr és sokat sejtető ráncok. Megjelenése és kellemesen érdes hangja sokkal inkább egy füstös kocsma előadóművészére emlékeztet, aki esténként a kései nyugatosok műveiből összeállított, jelen kor határ-témáit feszegető utalásokkal tűzdelt önálló estekkel szórakoztatja inkább önmagát, mint a közönséget.

Szórakoztató mértékig allűrös. Magázódunk, ami már önmagában elegáns.

Elmesélem, mi a baja a biciklinek (leszakadt az első lámpa. tőből. különösebb erőszak nélkül, elmondásom szerint a zötyögős utak hatására. Ami számomra, tekintve, hogy az egész járgány szétesőben van, teljesen reális magyarázat). Nem hisz nekem. 

Őszinteségi tesztnek vet alá, hogy mikor vinném el a biciklit, tekintve, hogy záróra lévén itt akarom hagyni. Rosszul válaszolok, közli, hogy ő ugyan  nem cipeli sehova, mert itt nem fér el satöbbi. 

Közlöm, hogy akkor elviszem, mire ő, hogy akkor járjak lámpa nélkül. 

Nem haragszunk egymásra, és nem is mozdulunk. 

Aztán elmegy, hoz valami eszközt, amivel felszerelné egy másik helyre. Kifejezem, hogy nekem az nem tetszik, mire ő sértődést tettet a megszokott művészien allűrös módon, majd hátramegy és tovább matat, fűrészel. Kijön, megpróbál még valamit, de mindketten látjuk, hogy az sem szerencsés.

Ez után végiggondolja hangosan helyettem, hogyha a jövő héten jönnék érte csak, akkor addig úgysem fog hiányozni, szóval ha akkor visszahozom, akkor megszereli nekem. 

Mondom, hogy ezzel meggyőzött, hogy visszahozzam. 

"Az ön döntése" - válaszolja, mint akinek tényleg mindegy.

Lámpa nélkül, és elégedetten távozom, mint aki megtiszteltetésnek vette a találkozást, minden pimaszságával és szürrealitásával, könnyedségével együtt.