imprófeszt

Az imprófeszt a hétvége egyik jeles, fergeteges élménye volt (a többiről külön írás hamarosan, annyi van, hogy alig bírjuk feldolgozni, sőt, aljas módon előtörnek komoly szakmai tréningtartás közben, mások számára érthetetlen, de visszafoghatatlan mosolyt varázsolva az arcomra, kívülről elég bizarr lehet, ezért is ki kell írni gyorsan).

Node.
Csinált a HomoDram Imprófeszt. Az imprófeszt az olyan, hogy összejön rá sok-sok lelkes színjátszó, négyes társulásokba verődve és mindenféle rögtönzéses, kreativitás-túláradást és nem kevés önfegyelmet igénylő feladatoknak vetik magukat alá, egymással versengve, néhány kevéssé ártalmas zsűritag kíséretében.

Voltak vicces feladatok - kölcsöntárggyal, kölcsön-mondattal, rúzs-gyufa-cigi funkción túli felhasználásával, 75. másodpercben felhangzó zenével, ferrgeteges. Egyedül a képről 30 másodperc alatt vers-írós játékot nem szerettük annyira, mert fölöslegesen szorította ki az akciót a színről elég hosszú időre, és nem hozott helyette akkora élményt sajnos, sőt...

Olyan volt nézőként, mint végigülni(!) Besh o Drom koncertet a véemká nézőterén vagy a Népzene Ünnepét a MüPában - ott van a bugi a lábadban és esz a fene, hogy csak inkább játszhatnál. Mindenféle friss-imprós élmények után igencsak szuicid döntés a nézőteret választani.
Nademajd jövőre, semmisemállíthatmeg!

És most teljesen szubjektíve:
legnagyobb kedvenc kategóriában továbbra is holtverseny: Panyi Zoli, Juhász Laci
legvalószerűtlenebb zsűritag Vlado Sadílek
leglegleg műsorvezető Tóga

és akik hiányoztak, de nagyon: Zselé, tesóm, Mikilaci, valamint Emese persze.

Több tényszerűséget igénylők számára beszámoló még Jürgennél meg a Gurigongón.
Képek meg majd Csambinál.
Addig is lopok tőle ide egy fotót, ni:

akinek van füle...

avagy közkívánatra.

meg vannak az emberek bolondulva.
egymásba szeretnek meg egymás mellé szeretnek
jó helyre, rossz helyre, meglepő módon.

lehet, hogy ez már a tavasz jele, mindenféle hótakaró ellenére.

itt meg mi újság?
odamondós hangulat
odaadós hangulat
odanemadós hangulat
bezuhanás
kiborulás
bevonódás

szózsonglőria

na ja. ez utóbbiról összefüggő mondatokat is kell írnom.
levesz a lábamról teljesen, amikor valaki szépen bánik a szavakkal,
én is szeretem ezt, valami elementáris örömöt okoz, gyönyörű szavakat egymás mellé fűzni.
a költészet mámora, hujjujjjuj

valamint
ismételten nyilvános fogadalmat kötök, hogy az első, de legkésőbb a második könyvem cset-szöveg formátumban fog megjelenni. már alig várom :)

vannak ilyen napok is

Mondta a könyvtároslány, amikor végül hepiendingesen bezúztam zárás előtt két perccel a könyvtárba, és akkor is kikölcsönöztem azt a négy-öt könyvet a ma már második vadiúj olvasójegyemmel.

De mindez nem itt kezdődött.
A délelőtt első felében még azt tervezgettem, hogy Beismerő Vallomás címmel írok majd egy bejegyzést, amelyben arról mesélek, hogy én nem szeretem a telet, csak abban a néhány napban, amikor síelni megyek, de ez a ma reggel tagadhatatlanul szeretnivaló volt. 9 körül könyvtárba indulás, szikrázó-melengető napsütés, hófehér, friss hóban baktatós (túróscsuszás :)) Óbuda, gyönyörű-gyönyörű képeslap.

Aztán jöttek az érthetetlen események.
Könyvtárba beérve kiderült, hogy a pénztárcámat, amit direkt kikészítettem, hogy otthon ne maradjon, mégse sikerült magammal hozni. Az elveszett olvasójegy pótlása kétszáz forint, anélkül nincsen kölcsönzés. Kölcsönözni pedig muszáj, kétszáz forintot tanszéken dolgozó csoporttársnőtől kölcsönkér, megcsináltat olvasójegy, majd három percen és három méteren belül újra elveszít. Ne kérdezze senki, hogyan - erre születni kell. Ezek után még néhány könyv megtalálása következik be, de mivel nincsen több kétszáz forint, nem lehet több új olvasójegyet csináltatni. Mi legyen hát, még néhány megtalált könyv azonosítószámát téves módon kiírás után távozik, remélve, hogy nem üti el a villamos ezen a szikrázó téli reggelen.

"El vagy te varázsolva" - szokta volt mondani MúcskaJózsi annak idején megboldogult nyolcosztályosgimis korunkban, bármire, amire nem volt kedve válaszolni. Hát ma délelőtt konkrétan ezt éreztem, addig, míg el nem kezdtem félelmet érezni, hogy nehogy valami végzetes dologba sodródjak észrevétlen.
De aztán jóra fordult minden.
Megszépült a délután, meglettek az igazi azonosítószámok, elkészült a második új belépőkártya, és a szolgáltatás még mindig meglepően európai a Corvinuson.

Iskola a határon

Ezer éve, egy Fesztivál-a-határon-élmény kapcsán kezdtem el olvasni, de hamar letettem, mert úgy éreztem, ez a világ annyira távol van tőlem, hogy nem küzdök meg a szavakkal érte.

Aztán jött a legutóbbi Jókai Napok egyik kulcs-mellékmondata: Nóra, akinek irodalmilag abszolút adok a véleményére, mesélte valakinek, hogy neki ez élete (egyik?) legnagyobb olvasmányélménye.

Aztán jött a decemberi lányos est Éva által in medias res beívelt idézete, amit Áginak köszönünk eredeileg:
"A bevonuláskor halálos rettegésben voltam, hogy sikerül-e újra egymás mellé kerülnünk a tanteremben. Sikerült. Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
Később már nem is izgultam az ilyesmiért; tudtam, hogy ami alapfeltétel azért fölösleges aggodalmaskodni, ott nincs ellenem világi hatalom; hogy például festő leszek; ha el kell görbítenem a galaktika tengelyét, akkor is; és erőlködés nélkül keresztül fogok sétálni a tömör kőfalon, és megnyílik előttem a Vörös-tenger."

A szigorlati utolsó napoknak ez lett az egyik túlélő-mondatfüzére.

Aztán - egymástól függetlenül - egyszerre kezdtük el olvasni hárman az iksziből - ekkortól sejtem, hogy ez valami sorsszerű.
Alig bírtam kivárni a végét, hogy megírhassam: olyan élmény ez a könyv, amit még más irodalmi alkotás nem hozott. Mintha egy búrával letakart világ fölött állnék és néznék fölülről befelé, valami olyanba, amiben sosem volt részem, és amelyből néha, egy repedésen át kiér és megcsap valami pusztító kegyetlenség és ennek hatására egzisztenciális félelem suhan át rajtam. A búra annak is köszönhető, hogy Ottlik olyan módon ír erről, mintha ebben a világban minden a maga természetes rendjében menne, miközben ez a természetes rend egyenlő a megszégyenítés hatalmával és az emberség dimenzióinak kiölésével. És ez a kegyetlenség a rendszeren belül újratermeli önmagát. És nekem, az olvasónak, semmi más választásom nincs, mint végignézni mindezeket. Nem méltatlankodom, nem háborgok, nem veszítem el a hitemet az emberség erejében, hiszen maga a szerző, az írásmódja őriz engem attól, hogy felelősséget vagy bűntudatot érezzek mindazért, hogy ez megtörténhetett.
A világ legtermészetesebb módján ír egyáltalán nem hétköznapi eseményekről és viszonyokról, a reménytelenség pajzsával védetten, mellékmondatokba rejtve az élet legmélyebb valójáról írt bölcsességeit, káprázatos szóhasználattal, gyönyörű írói alázattal.
Nem az a könyv, amiért rajongok. Hanem valami olyasmi, aminek a címét is mély, meleg, átgondolt tisztelettel ejtem ki ezután.

2009 Téli Tihanyi Tündértalálkozó

Mögöttünk van ez is... (a címért köszönet Gyöngyőnek, az alapítványi tündérség jelenlegi fővédnökének, a fotóért pedig Márknak, a tündérség címeres védelmezőjének)
Írtam már máskor is, hogy Tihany különleges, szakrális, a világtól való elvonulást biztosító hely, különösképp télen, akkor lehet megélni igazán a letisztult szépségét. A Nagyító téli továbbképzése pedig minden évben vizsgaidőszak-záró fitnesszwellnessz-esemény testi, lelki, szellemi, közösségi és mindenféle téren.
Legfőképpen találkozás régnemlátott barátokkal, tündér-társakkal és tündér-mesternőkkel, akikkel megesik, hogy egész évben csak itt és most találkozunk.
Ezen kívül elvonulás a csúnya mindennapokból és befelé figyelés, csoportra figyelés, nőségre, finomságra, kiegyensúlyozottságra figyelés (meg is telik ezekből jócskán az a bizonyos batyu, és megerősödve, összeszedettebben lehet hazatérni - aki az elmúlt napokban nem így látott volna, az jól észlelte, kicsit nagy a nyomás, de van hatása akkor is).
Ezen kívül csoportdinamikai agytorna Donáth mesterrel, akinek már a szemöldökrándulásából is tudni véljük, hogy akció lesz, itt és most.
Becsusszan általában némi alapítványi menedzsment is, amit elszenvedünk kisebb-nagyobb lelkesedéssel,
és persze megvannak a rituálészerűen bekövetkező események, mint borkóstolás az apátság gondnokbácsijának pincéjében (az apátsági misebornak valót beleértve), mélységes lélekrezdülések, egymásra rezonálások, szavak nélkül is értett tekintetek, kijózanító séták, gasztonómiai tűrőképességünk alsó határainak feszegetése, és mindenféle hasonlók.
Idén a belső-tó-átgyaloglás és az öbölben korcsolyázás a természeti körülményeknek köszönhetően elmaradt.
Volt viszont sokrészes brazil csoportdinamikai szappanopera, melyben főszereplőként sikeredett részt vennem, ennek következtében pedig nagy sok tanulás.
Előbújt például a szekrényből a megfelelési kényszerem (meglepő volt újra látni),
újabb győzelmet aratott a racionalitásom,
élményszámba ment, azt hiszem, nem szimpatikus csoporttagként viselkednem olykor,
aztán összerakni, hogy az érzelmek mégis összecsusszantak a józan ésszel (és ettől borult a bili).
kimondani, hogy az elismerés mégiscsak fontos nekünk,
és utólag büszkének lenni erre az egész katyvasznak látszó szimfóniára.

igenigen, kedves olvasók, a képzavarok megfogalmazásában is fejlődtem, úgy tűnik... pardon.


mindezekről írt még Ádám csodaszép szavakkal itt,
és Kati a DiNaMit blogon itt.

(reméltem, hogy Jürgen is fog, de úgy tűnik, elengedte.
többiekét kerestem, nem találtam egyelőre, de szándékomban áll összeszedni még)