Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Gyerekek a szomszédból

"Szia Papa!" - szólt be az ajtóból elmenőben kedvesen, tele szeretettel, amolyan kiskamasz-rekedtséggel a hangjában, és útnak indult. A békesség lendülete hallatszott a mozdulataiból. 
Pedig csak az ajtón keresztül beszűrődő hangokat hallottam, mégis szívsajdítóan megkönnyebbültem, hogy ma, valamiért üvöltözés, sírás, könyörgés és agresszió nélkül engedik útjára. 

Papírból vannak a falak. 
És hevesek az indulatok. 
Sokan laknak együtt, kitudja hány generációsan. A lány, vagyis a mostani rendszerben az anya, évfolyamtársam volt alapsulin. 
A másik oldaliak fehérek, de az agresszió ott is ugyanannyi. 

Fáj. Fizikailag fáj, amikor hallom, hogy a saját frusztrációjukat és tehetetlenségüket üvöltik bele a gyerek életébe. És neki nem marad más, mint a viszont-üvöltés, kapálózás, tehetetlenség. 

Szeretném őket megvédeni. Odamenni a szülőhöz, elmondani, hogy ez rossz, megkérni, hogy hagyja abba, mittudomén. Vagy legalább a gyerekkel tudatni, hogy ő jó, 
Mégse találok utakat ehhez. 
Csak csendben hálát adok, amikor épp egy olyan reggel van, hogy a mindennapi bántás nélkül indul az élet. 

Feldmár. Újra. Forewör.

őszi sóhaj

Telefonbeszélgetés-részlet, életigenlő, sorsközösséges barátnővel.

- Szóval, valahogy, rám ült egy tompa szomorúság, ami minden-mindennek a mélyén ott van...
- De hát, kócskisasszony, tudod te jól, hogy ezt hogy hívják!
- hm. GYÁSZ. tényleg. Hát akkor nincs mit tenni.

Kemény vagye

Érezted már azt valaha,
hogy olyan keményre edzetted a lelked,
hogy érzéketlen vagy, amikor sírni, fájni, jajongani, szorongani kellene?
hogy váratlanul elveszítesz valamit, ami fontos,
és még csak egy vállrándítás sem jön belőled őszintén?

és akkor megijedtél talán?
és az eszedbe jutott, hogy el kéne menni a lelki pedikűröshöz
és lekapartatni olyan kis késsel az elhalt, elkeményedett hámrétegeket onnan belülről?
vagy elébe menni valami igazi tragédiának, hogy kiderüljön, vannak-e még érzéseid?

érezted? jó. mert akkor nem vagyok egyedül.
persze nem mintha az empátia, mint afféle érzés light
okozna per pillanat bármiféle bizsergést.
nade, elteszem. befőttes üvegbe.
jóleszazmégvalamikor.