Világoskamra

Nem tudom már pontosan visszaidézni, hogy Móser Zoltán tanár úr személyisége, megható alázata és földre szállt angyal benyomását keltő jelenléte vagy Barthes szavai tették velem, de pázmányos kommunikáció szakos hallgatói éveim egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye és a fotózáshoz való vonzódásom kezdete volt a Világoskamra. Olyan fajta élmény, amit keresek azóta is: miután elolvastam, rengeteg energiát tettem abba, hogy a polcomon tudjam ezt az írást örökre, hogy akármikor levehessem onnan és idézhessem a szavait, vagy csak elmerengjek üzenetükön.
Most jövök csak rá, hogy az a birtoklási vágy, ami ezért a könyvért mozgatott, ugyanaz, amiről Barthes a fotózás kapcsán ír: az ember azért készít fényképeket, hogy megőrizze és örökre birtokolja azt az egyetlen pillanatot, megállítsa az időt, élet és halál ura legyen. Satöbbi.

És ahogy a nagy bölcsek mondják, valami akkor lesz a tiéd, ha végleg elengeded. Miután a Pázmány könyvtárából a lojalitásom nem engedte ellopni és végigkérdeztem az összes fotós barátocskát, nem tudnának-e nekem szerezni egy példányt (a fénymásolást nem tartottam méltónak a műhöz) négy éve utolsó kapaszkodóként feliratkoztam az antikvarium.hu előjegyzés-listájában az esélytelenek nyugalmával , nem sokkal később le is mondtam róla, hogy valaha valaki megtalálja.
És akkor, két héttel ezelőtt, teljesen váratlanul megérkezett az értesítés, hogy mégis. Valaki bevitt egy példányt az antikváriumba, amely csak rám vár mintegy hét napon át.
Ünneplőbe öltözve futottam el átvenni, alig hittem el, hogy van ilyen. Kár, hogy az egyébként szimpatikus antikvárius nem volt partnerem az ujjongásban, de így legalább bensőségesebben tölthettük el első közös perceinket.

Hogy miért zseniális ez az esszé? Mert minden lényegi dolgot megfogalmaz életről, halálról, valóságról, időről és elmúlásról, az ember világhoz való viszonyáról.
Mert a könyv második felét egy olyan fotó elemzésének szenteli, amelyet nem mutat meg az olvasónak és a végére mégis úgy érezzük, pontosan ismerjük a fotó minden egyes részletét és az alany minden egyes porcikáját.
Nem olvastam még újra (a nevemet sem írtam még bele), lassan kóstolgatom. Például a találomra kinyitott oldalakon ilyesmi mondatokkal:

"Én vagyok minden fotográfia iránypontja, ezért vált ki belőlem meglepődést, amikor az alapkérdéssel szembesít: miért élek itt és most?"

"Minden egyes fénykép parancsolóan eljövendő halálomra figyelmeztet, ezért minden fotó - jóllehet látszólag az élők izgékony világához kapcsolódik - személy szerint szól mindegyikünkhöz, mentes mindenfajta általánosítástól (de transzcendenciától nem)."