A tökéletes nyaralás receptje, és néhány megtörtént hesszölés, avagy a régen ígért Románia-túra korántsem hiteles leírása

Az előző részek tartalmából:

Ördögkatlanra már régóta vágyódott a lélek. És neki is veselkedtünk idén jóidőben, aztán egy szervezési galibával mespékelt masszív önbizonytalanság majdhogynem tönkretette,

de hála Istennek mégse.

 

Mert mások otthonában, otthon-fesztiváljában vendégnek lenni, vezetve lenni, a legjobb helyekre eljutni, vendégeskedni, fesztivál-életet, manó-arcokat, szabad művészeket látni jó.

A sárban dagonyázós fesztivál-fröccsökre meg már ki tudja, mióta vágytunk.

Amire nem vágytunk, mert a szívünk el sem tudta képzelni, az például a szabad ég alatt fekvő hullócsillagnézés közbeni Mozart-Requiem hallgatás élőben, sokezer másik emberrel együtt. Hát arra nincsenek is szavak. Vagy Balanescu bácsi alig-angol kevésszavas csodameséje.  Az Ördögkatlan kötelező. Minden napra legalább egy alig-felfogható művészeti élmény. Kötelező.

 

Azt, hogy Tasnádit meg kell nézni, amikor csak lehet, na azt tudtuk. De hogy a Tapasztalt asszony mit tanít majd, életre szólóan, azt még csak nem is sejtettük, amikor beültünk a vagánymód légkondicionált tornaterem nézőterére. Helyzetkomikumokba, élet-tükrökbe és a szokásos Tasnádis társadalmicirkuszos sírvaröhögésbe ágyazott életszemléletet, mely szerint nincsen olyan baj, bánat, helyzet, vagy esemény, amelyet ne lehetne úgy elmesélni, hogy a mondat ne egy hálaadással kezdődjön, vagy végződjön.

És hogy mindezt azért mesélem csak el azon túl, hogy az Ördögkatlan kötelező, de ezt már mondtam, merthogy a Románia-túra egyik alapvető boldogság-kritériumát sajátíthattuk itt el, ebbe a kedvesen torz tükrű előadásban, hála Istennek (meg Lackónak, aki volt olyan jó, hogy hajnali hétkor beállt nekünk a sorszámokért a sorba, még jó, hogy épp aznap még velünk volt, s nem egy fél nappal korábban ment el, ezért hát ezt a nagy tanítást is meg tudta adni nekünk a Jóisten).

 

És akkor most jöjjön Románia.

Hát az úgy volt, kezdődnének a mesék, és itt elmondanánk, hogy Pisti barátunk egy kis kutatásra vállalkozott a csángóknál, mi meg hárman társultunk, hogy mégse menjen egyedül.

Ha meg kéne fogalmazni, hogy leginkább miről szólt ez az út, akkor arról, hogy a boldogság elhatározás kérdése, és hogy a spontaneitás az élet legnagyobb pezsgetője. Vagy a Gondviselésre való ráhagyatkozás, ki hogy nevezi. Meg persze, hogy van úgy, hogy sose érkezünk meg, mert az utazás már maga a megérkezés, illetve maga a cél.

Adatok szintjén 2800 Km-t mentünk 5 nap alatt, a legmesszebbi uticél a Fekete-tenger volt,

a leghirtelenebb és leg-gondoskodóbb szállásadónk a drága szatmári lányok,

a legnagyobb szívfájdalom az éppen eladásra kerülő Pannónia szálló állapota és helyzete.

Alegutolsópillanatosabb sátorhelyünk Vladimir kempingje, a kedves román medvéé, aki szerint a reggeli a legfontosabb étkezés, és aki olyan apró luxusokkal építette tele a kis romhalmaz-kempingjét, amilyet csak az igazi vendégszeretet tud.

A legeltaláltabb pillanat, amikor felvertük a sátrunkat a tengernél, beszaladtunk a vízbe egy üveg borral és abban a másodpercben beindult egy tüzijáték csak a mi érkezésünkre

A legijesztőbb ember az a bolond vándorbácsi, aki az utolsó hajnalos temető melletti szabadégalatt alváskor majdnem befeküdt közénk hirtelen.

A legjobb előétel a csángó paradicsom sósmogyoróval,

A legnehezebben eltalált út a Magyarfaluba vezető, kivilágítatlan, gps és térkép nélkül, éjszaka.

A legnagyobb velünk szemben elkövetett jócselekedet, hogy éppen volt a faluban egy autószerelő, aki meg tudta szudáni a leszakadt tabujt, és a legnagyobb bók az, hogy „ti nem vagytok kevék!”

A legeslegnagyobb fíling pedig a frissen a pirosra festett körmű lábunkat kitenni a letekert ablakon, hagyni, hogy a hajunkat fújja a szél, térképpel utazni, spontán ötletekre hallgatni, Kispált énekelni és testpermettel hűteni felforrt testünket a negyven fokban, mert a jó öreg, óriási csomagtartójú Octaviában nincsen légkondi, hála Istennek, mert különben mindezeket meg sem élhettük volna.

 

 

 

További kiderült tanulságok:

Az utiszendvics-készítés jó dolog, különösen, ha többen készülnek vele, és lehet találgatni, hogy kié milyen. Maximum 30 kilométert bír ki az ember az elindulás után, hogy meg ne kóstolja.

Romániában vannak elképesztően jó utak, és nagyon rossz utak. Köztes nincs.

Romániában vannak másfél sávos utak, ahol a fél sáv előzésre szolgál. Életveszélyes.

Románia nem olcsóbb, mint Szlovákia vagy Magyarország.

Az út széli ortodox kolostorok léteznek, csak nem mindegyiket lehet látni. De amelyik megtalálható, ott gyönyörű fekete-hátterű freskókkal van telefestve minden. Nagyon különleges.

A természet gyönyörű. Elmondhatatlanul szép.

A Fekete-tenger tényleg fekete. És egyébként meg olyan, mint a Balaton, csak kicsit nagyobb. Alig hullámzik és a bícs tele van székelyekkel.

És. Még egyszer. Ha boldog akarsz lenni, legyél boldog.

 

Előzetes a következő részekből:

Jövő nyáron vagy a Balkánabb vidékek felé vesszük az irányt, vagy Törökországot hódítjuk meg.

Hacsak, közbe nem jön egy koratéli Norvég kaland.

Hamarosan kiderül, addig pedig várjuk a szavazatokat!

 

 

 

mi. hiányzik.

Kérdezte a Pisti a minap,
hogy mi hiányzik, amióta itt vagyok.
Mondtam neki, hogy a teljes őszinte igazság az, hogy semmi.
(figyelem, nem KI, hanem MI-ről van szó)

azóta aztán eltelt az első hét
és beindult a lista.
szóval ezek:

• a szőlő, az igazi, otthoni, ami a sajátunkban terem,
• a tangó,
• és a súlykorlátozás miatt otthon maradt olajpaszteleim.

egyelőre.

Kapcsolj ÁT mindent.

Leléptem.
Kiléptem.
Átléptem.

Volt szép elbúcsúztatási rituálé,
útrabocsátási, pardon.
Kaptam gyönyörű visszatekintés-lehetőséget arról a helyről, ahol évekig alkothattam, és játszhattam, és másokat is alkotásra hívhattam, de legalábbis arra, hogy érezzék jól magukat ott, ahol vannak.
Ezt nagyon, nagyon köszönöm.

Volt néhány nap (hét? óra? perc?) az igazi Átmeneti Időben (köszönet érte a Szerelemnek elsősorban),
amikor már nem laktam ott, de még sehol máshol sem
amikor már nem voltam velük, de még nem érkeztem meg ideátra sem
amikor csak búcsúztam, akitől tudtam, de bevallom, a lelkem a végére nagyon betelt már.

életem egy elég hosszú elmúlt szakaszában a nagy változásra készültem,
s közben függőséggé vált a változás
most más van.

mondtam nemet, aztán megszenvedtem érte, mint ahogy előtte is
kaptam egy ajándék repülőjegyet az élettől. köszönöm.
most itt vagyok egy egészen másban
ahol egyelőre, hála istennek, nem vagyok senki.

aki mindezekre földi nyelven kíváncsi, az kattintson ide:
http://krisztainbergen.blogspot.no/

aki pedig továbbra is velem jönne a belső utakon, írni fogok még,
de lehet, hogy egy időre zárttá teszem ezt itt. még nem tudom.
az biztos, hogy most könnyebb befelé élni, mint kifelé. ezért előre is bocs, ha keveset mondok-mutatok majd.

el

elmegy Milánóba
mostmégcsak
kikapcsol mindent
ötnapra
távolságot mint üveggolyót megkapja
és nem engedi el most már egy jó darabig
a közelség már úgyis a másik kezében van
mucho capuccino
életigenlés
ha hiányoznék, szorri.
de úgyis tudom, hogy igazából nem fogok.

Biológiai óra

Régebben a vizsgaidőszak végére rezonált rá így a belső órám, sok évvel az egyetem befejezése után is: amikor elérkezett az az idő, onnantól a munka sem ment már rendesen, mert átálltam arra, hogy nyár van, szammertájm és henye. 

A Jókai Napokra szintúgy minden évben bekapcsol a legeslegbenső jelzés.
ma éppen mélyről jövő, mélyben csörgedező szomorúság, hogy távol vagyok
a meg-megcsapó illat, jókainapok-szag
az emberek sodrásának érzése a bőrömön, amikor várakozunk egy előadás előtt a véemká-lépcsők alján
régnemlátottak szeretetteljes ölelése
lapzártaérzés
tárgytalan szerelem lüktetése
meg ezek a szokottnál is fennköltebb (fennebb költ?) szavak, amiket most kompenzációként ideírok



nehéz az életben válogatni, nemet mondani meg igent, és aztán viselni a nemetmondás meg az igentmondás következményeit.
nehéz nem-mindenhol-ottlenni
és legfőképpen nehéz elfogadni, hogy nélkülem is van élet.
node.
majd jövőre. 
de akkor nagyonnagyon.
ámen.
és áldás a fesztiválozókra!
mindenesetre. 
a sírósakra és a nem-sírósakra is.