szívdobogás hallatszik

ma estére
ezt
csak úgy kommentár nélkül

"... egy éjjel
szívdobogás hallatszik az ajtónál.
Odakinn egy asszony áll a ködben,
haja gallyakból, ruhája hínárból,
s zöld vízcseppek hullanak belőle.
Azt mondja: 'Én te vagyok,
és hosszú utat tettem meg.
Gyere velem, mutatnom kell valamit...'
Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik.
Egyszerre arany fény ragyog... mindenütt arany fény... "

( Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Vasutas

Péntek este, utolsó előtti budapesti hazavonat, nincs túl nagy tömeg, néhány elgyötört munkásarc és néhány esti csúcsponton túllendült partiarc. Menetidő tartva. 

Elérjük Herceghalmot, amiről nem lehet minden alkalommal nem megemlékezni, hogy hogyan is lehetne lerajzolni egy kedves karikatúrában, ahogy ifjú és öregecske, daliás és pockos hercegek halomba dobálva kicsi-a-rakást játszanak, és hogy a település erről kapta a nevét. 

Szóval ott, ahol a hercegek halomban vannak, eléri a férfinő kalauzpár a vonat végét és felébreszt néhány bliccelőnek tűnő utastársat, hirtelen aggresszivitással és fenyegetőzéssel, okiratok elkérésével és kicsit sem szimpatikus hangnemben. 

Aztán átmennek huzavonatba, fenygetőzés, ellenállás, kötözködés, passzivitás, satöbbi. Mivel nem akar fizetni, le akarják szállítani azonnali hatállyal, de ő nem hagyja magát. 

Elég a lelkemnek a maga baja, nem is zaklat fel. Egy mindenmegtörténik-magyarországon belső vállrándítással elintézem. 

Mígnem az egyik szomszéd utas a bliccelők körül bepöccen. És elkezd ordítozni, hogy ha ő emiatt lekési a csatlakozását, és nem tud hazajutni éjszaka, akkor megöli a delikvenst. Konkrétan. A közelben ülő, szintén csatlakozásra gyúró női utastárs verbálisan támogatja az agresszort: "Mi fölkelünk azért hajnali négykor, hogy dolgozni menjünk és megvegyük az ötvenezer forintos bérletet, és őmiatta lekéssük a csatlakozást!" Agresszor fogja a bliccelőt, és szó szerint kihajítja a vonatból, a cuccát utána. Bliccelő jajgat, ellenőrök kisstílűen dicső arccal végigvonulnak a vonaton, a mantrás nő még néhányszor elmondja. Aztán újra békesség honol. 

Aztán másnap, mivel hittel imádkoztam, hogy mindennapi utazásunkat add meg nekünk ma, ismét vonatra szállhatok. Ezúttal kis hazánkban. Tőlem nem messze kisbabával utaznak, aki igazából csak úgy derül ki, hogy egyszercsak arra leszek figyelmes a nyugtalanságom okát keresgélve, hogy a gyerek sír. Üvölt. Bömböl. Már legalább negyed órája, folyamatosan, tiszta erőből, olyan teljesítménnyel, amitől más babákat már hányásig hergelődni láttam. Az első gondolatom az, hogy mi közöm hozzá. A második, hogy ez gyermekbántalmazás, biztos valami baja van, ha ennyire jelez valamit, miért nem reagálnak már rá? A harmadik, hogy odamegyek és MAJD ÉN reagálok. De nem merem. Időnként megnézem, annyit látok, hogy kocsiban van, vagy hogy kézben. 

Túllépjük a fél órát is. Később hallom, ahogy egy férfi hang ráförmed a gyerekkel lévő felnőttre, hogy vegye már őt ki, nem hallja, hogy valami baja van? Aztán a férfi ő maga valahogy föl is veszi, próbálja elterelni a figyelmét, sikertelenül. A gyerek továbbra is ordít hisztérikusan. Arra gondolok, hogy talán gyerekrablók. A nagydarab férfi próbál beszélni valamit a gyerekhez mosolyogva és vicceskedve, de a gyerek teljes mértékben ignorálja, annak ellenére, hogy a kezében van, semmi kapcsolat nincs köztük. 

Leszállnak. A gyerek a leszállás után sem hagyja abba. Kislány. Nem is olyan kicsi már. Fogalmam sincs mi baja lehet, vagy mi várhat még rá, amitől ennyire retteg. 

Aztán arra gondolok, 

hogy vajon, amikor az én lelkem támadja meg egy potyautas, és nagyon hamar kiderül, hogy ha ott marad, hosszan tartó negatív következményekkel járhat, akkor van-e ott bennem egy másik valaki is, aki idejekorán kihajítja a a potyautast (lásd még vese-qi gyengeség a kínai gyógyászatban)?

és hogy amikor bennem sír és toporzékol a gyermek odabent, akkor tudok-e vele kapcsolatba kerülni? Vagy legalább leszállni arról a vonatról? És egyáltalán meghallom-e hogy sír? Mi van, ha már megtanult hangtalanul sírni?

Akarsze

Aki zenei aláfestést kér a témához, annak tessék.

Szóval írtam már erről korábban, de most megint bevillant egy esemény, amelynek kapcsán nem állhatom meg.

A képlet a következő:
'A' kisasszony továbbküldi A Bál meghívóját 'B' fiatalúrnak, meghívás jelleggel, azzal a nem túlzottan titkolt szándékkal, hogy majd felismeri, hogy ez egy lehetőség 'C' kisasszony társaságát élvezni, és a tettek mezejére lép.

Majd jön a válasz, hogy köszöni szépen a meghívást, de mostanában minden hétvégén sulija van x időpontig, ami konvertál a végtelenhöz (a kifejezésért ezúttal is köszönet Bozsonyi Károly néhai statisztika-tanáromnak, aki egyetlenként az univerzumban bírta ilyen gyönyörűen megválasztani tájszólásánál fogva a toldalék hangrendjét). És érezzük magunkat jól.

A kisasszony elintézé mindezt egy válrándítással, hiszen nem az ő bőre megy a vásárra, megpróbálta, nem sikerült, slussz passz.

NODE akkor!
Egyszercsak a gondolataiba férkőzik a kisördög, hogy az iskola NAPPAL van, a bál meg ÉJJEL. És hogy ez a kettő valahogy nem fér össze logikailag.
Aztán újabb vállrándítás következik.


Az egésszel csak azt akarom mondani,
hogy amikor azt kérdezem, van-e kedved eljönni X helyre,
akkor azt akarom tudni, hogy AKARSZ-E,
és nem azt,
hogy van-e kifogásod.

És a válaszban sokkal jobban örülnék neki, hogyha kifejeznéd, hogy tetszik-e az ajánlat, vagy akarsz-e velem időt tölteni, mintha megosztanád velem mindazt, amit csinálnod kell ahelyett, amit ajánlottam.
Még annak is jobban örülnék, ha azt mondanád, hogy NEM AKARSZ.

Talán te is jobban járnál, ha erre válaszolnál.
Mert akkor részesülhetnél a meghívás örömében, még úgy is, ha végül fizikailag nem tudod elfogadni. Megélnéd, hogy jajdejó és jönni akarsz és elképzelhetnéd, hogy milyen jó lenne, ha. 
Vagy: tudatosíthatnád, hogy egyetlen porcikád sem akarja ezt a dolgot és tisztán, egyenesen kifejezhetnéd. És onnantól nem lenne több huzavona. 
Sőt. Még az is lehet, hogyha átélnéd belül, hogy mennyire akarod, akkor egyszercsak felszabadulna az erőd, vagy a kreativitásod, hogy úgy tudd rendezni az életet, hogy mégiscsak ott tudj lenni. 

Szerintem a sorrend fontos.
Először, hogy akarok-e.
Aztán, hogy tudok-e.
próbáld ki. kérlek. 

Jó helyen, rossz időben

ma
a szeretett
várt
kívánt
vágyott
pontosan megbeszélt
jógaóra előtti találkozóra
egy órával később mentem oda
közben a telefonom kikapcsolt,
mert lemerült
mert elfelejtem mindig,
hogy az okos telefonokat
tölteni kell naponta
mert sok nekik az a sok wifi
vártam
vártam
vártam remélve
és egyáltalán nem gyanakodtam
hogy tán egy másik időben vagyok,
mint ahol lenni szeretnék
közben pedig a társ
akivel találkoznom kellett volna
nem tudom, hogy elkésett-e miattam
de elérni már nem tudott
úgyhogy csak remélem,
hogy odaért
és hogy szóbaáll még velem
mindezek után

és most
fogalmam sincs, hogy mit is érzek vagy gondolok
valahol az öndorgálás
a megbocsátás
a sorsszerűség-keresés
és a kapcsolatért való aggodalom
közti
homályos
ingoványos
talajon
keresem a lépést
és azt kívánom, bár holnap lenne mostazonnal
hogy felejtsük már ezt el
s közben nem tudok mit kezdeni az idővel
mert hát ez az idő másra volt szánva
és mert azt most nem tudom
és valahogy hosszúnak tűnik megvárni
míg a lelkem odaér abba az időzónába
ahol a világom többi része van.

kilátottmárilyet...

A blogra mikor írsz?

- hangzott a kérdés sokszor. 
Hát most. És reményeim szerint innentől minden nap.

Mondhatnám, hogy (mélyről jövő sóhaj) új év, új élet. De a helyzet az, hogy "a változás légy te magad" mottót az elmúlt évek sok-sok gyakorlása által már olyan mértékben sikerült elsajátítani, hogy az életem aktuális változásairól írni egészen olyan már, mint ha a szürke hétköznapokról írnék. 

De azért mégis. Távirati stílusban. 
KomáromKisvárosi élet. Imádom. Hogy a bicikliről imitt-amott váratlan felbukkanó ismerősöket lehet lekiabálni. Sőt. Ők is lekiabálnak iskolaudvarról integetve, amíg én színes ruhában suhanok a napfényben. 

Munkaszerződés. Az életem eddigi legnagyobb méretben megvalósult álma szervezetnél. Munkába állásom 3. napján aláírva. Csupa borzongató újdonság. 

Vonatból nézem a felkelő napot. És ha sietek az esti jógára, akkor még fényes nappal kijövök az irodából. 

Futok. Ritkábban, mint szeretném, de rendszeresen. Vágyból. Nem kényszerből. Élvezettel. Okostelefonos futóprogrammal, futóruciban, folyóparton. Esőben, fagyban. Napsütésben. 

Utazok. Többet, mint eddig. Heti három, különböző helyeken ottfelejtett fogkefe, talán ez a legjobb szemléltető adat. 

Hosszú távú párkapcsolatban élek. Már átbillent a számláló: többet töltöttünk eddig közel, mint távol. 

A városközpontban lakom. Barátilag bérelt kölcsönlakásban. Ez még tanulandó. 

Írok államnyelven. Néha beszélek is. Ez még sokkal, de sokkal inkább tanulandó. 

Norvégia kincseit őrizgetem. Erről talán majd inkább amott. 

hát így. Jelem bejegyzés nem szándékolt tanító célzatot is csak csak nyomokban tartalmazhat, inkább életjel akart lenni. önreflektív szösszenetek holnaptól várhatók.