Mélylevegő...

Csak nagyon, nagyon csöndben mondom.
Hogy akkor, hosszú szünet után,
megpróbálok írni újra.

Mert mondanivaló amúgy van.
Csak az utóbbi boldogságos 8-10-12 hónapban
annyi volt a tömény élő, eleven, valóságos boldogság,
hogy kinek volt kedve az időt blogírásra fordítani.

Nade majd most.

És egyben ígérem,
hogy nem változunk át bababloggá.

Ámen.

Még mindig

Gyűlölöm, hogy engem még mindig be lehet csapni.
Rá lehet szedni hülye ízetlen átverős viccekkel
elfelejtett találkozóról és egybekeről

Rá lehet szedni pontos időre megbeszélt találkozóval
és én mindig elhiszem, hogy ha én ott leszek, akkor ott lesz a másik is.
AKKOR.
AKKOR, amikor megbeszéltük.

Talajvesztetté, tehetetlenné, végletekig hiteveszetté tud tenni egy-egy becsapós vicc
és kicsit sincs kedvem nevetgélni rajta.
És utálom azt is, hogy ezekért nem a másikat, hanem magamat utálom az átverés lelepleződésekor,
hogy hogy lehetek már ilyen fa***a hogy nem értem a viccet
És hogy lehetek ilyen karótnyelt, hogy néhány perc késésért durcizok
és miért nem számolom inkább bele a másik késését, mert akkor legalább a várakozás helyett valami értelmeset csinálhatnék...

Kell néha a gumiesztyű

Köztudott, hogy utálok mosogatni. Többek között azért, mert nem állhatom, ahogy a vízben feloldódott sok-sok zsíros, olajos, egyebes trutymó körülveszi az annál sokkal jobb sorsra érdemes kezeimet. Undorodom tőle. És arra gondolok, hogy ezekkel a kezekkel lettem valaha majdnem zongoraművész. Persze nem mintha ez ma már számítana valamit, mint ahogy ez általában a "lettem volna" típusú dolgokkal van.

És. Azért szeretem a gumikesztyűt, mert megkíméli a kecses kacsóimat a trutymóban fürdőzéstől és a körmeimet az odaégett cuccok felkaparászásától.
Most már egy jó ideje nem volt itthon gumikesztyű, mert a legutóbbit szétvágtam, aztán végre eszembe jutott, hogy vegyek újra. És ma este, mivel mosogatás közben még meg is vágtam magam, óhatatlanul rákényszerültem, hogy belebújjak újra. Felbecsülhetetlen érzés immunisnak lenni a mosogatólére. Kaparom, vakarom, tekerem, és nem érzek semmit. Felemelő.

A kép forrása: itt. 

A napokban szintén hosszú idő után szóba elegyedtem valakivel, akinek elég sok szenvedést, bántást és kudarcélményt köszönhetek. Olyan volt vele kommunikálni, mintha egy idegennel beszélnék. Mintha egy sorozat főhőseként átkopogtatna hozzám egy másik film drámai szereplője és egy üvegablakon keresztül beszélgetnénk.
Az idő teszi. Hogy sok, sok idő elmúlt. És én feldolgoztam azt. Egyedül. Hosszasan. És már nem hat rám, nem érint meg, nem fáj, nem bizserget. Sem az, hogy hozzám szól, sem az, hogy rosszul van, sem az, hogy én nem reagálok rá. Semmi.

Ha egy instantcoelho-szerű mondásba akarnám mindezt tömöríteni, úgy is mondhatnám:

Az idő olyan, mint egy gumikesztyű a léleknek: 

megóvja a körülöted kavargó trutyitól és megőrzi a szépségét. 

Amikor a gyerek nem

Bizonyos blogger-kollégák szerint egy idő után minden klasszik énblog átalakul gyereksztori- és családitéma-bloggá. Nos, én ezzel nem értek feltétlenül egyet, de most akkor is egy gyerektéma fog következni. Keresztlányos.

Zsófi ötéves lett, és "akik ötévesek, azok már nem sírnak" - mondja magáról, szóval ez nagy váltókapu. Továbbá: "van valaki az óvodában, aki már ötéves, de nem fogad szót, ezért nem mehet még iskolába. Hát én szótfogadok, az biztos".

Családi megegyezés, hogy szülinapra kapjon élményt a gyerek.
Előttem a szülői ajándék a vágyva vágyott cirkuszlátogatás volt.
Utánam a nagyszülői bábszínház.
Én pedig, a szülinap-fesztivál kb közepén okosan kitaláltam, hogy koncertre megyünk, hogy én lehessek a keresztanya, aki a (komoly)zenét hozza a nevelésbe.

Az, hogy megszegve az ígéretet, vittem tárgyi ajándékokat is, volt az első baklövés, egyrészt, mert a saját vágyaimnak nem bírtam ellenállni, másrészt meg az a feltevésem, hogy a báránybőrbe öltözés lehetőségét képviselő extracuki bundácska beindítja majd a fantáziáját, úgyis mindig bárányhercegnőnek képzeli magát (többek között), egy tévedés volt (hiszen a gyereknek, elég ha belülről bújnak bele a szerepbe).
"Kényelmetlen, hogy nagyon meleg" - mondta, és már dobta is el. Korrekt.

A második számú tévedés az volt, hogy a MüPát besoroltam a feltétel nélküli bizalmat érdemlő művészeti intézmények közé, és azt vártam, hogy ha innen választok koncertet, akkor garantáltan színvonalas dolgot kapok, nem kell előtte napokig nyomozni, hogy a kevéssé részletezett leírás vajon mit jelenthet konkrétan.
A Hóhullásban című télimsese-koncertnek meghirdetett esemény ugyanis nem volt több, mint egy közepesen sikerült cserkész-tábortűzi műsor. Se bábok, se hangszer-szereplők, se mikulás.

Zsófi azért tátott szájjal hallgatta a koncertet és egy ponton fogta csak be a fülét, hogy ő ezt nem bírja, amikor az altatóként beharangozott Varró Dani vers átváltott zúzós rakkendrólba és a néni hangja még az addira már megszokottnál is károgóbb lett. Azonosultam a gyerekkel, több dolog miatt is, ez tény, és csak azért nem indultunk haza azonnal, mert akartam esélyt adni, hátha lesz valami tényleg simogató dal a végére. Jó döntés volt maradni és hagyni, hogy lekerekedjen legalább valami. Itt jegyezném meg, hogy bebizonyosodott: Varró Dani verseit minden rajongásom ellenére sem tartom alkalmasnak a gyerekeknek szóló megzenésítésre.

Hazafelé menet azért próbálkoztam azért a kérdezgetéssel.
"És melyik hangszer tetszett neked, Zsófi?" (ön-váll-veregetés, hogy a LEGJOBBAN szót már tudatosan hagytam ki)
"Egyik sem. És a zene sem tetszett".

Örült a lelkem, hogy legalább egyenesen, őszintén, azonnal megmondja. Végsősoron nekem se. Csak azért, mert ajándék, ne dícsérjünk soha semmit.

Kicsiket beszélgettünk csak aznap, mert láttam, olyan napja van, amikor inkább a saját világában él, befelé. Vannak kapcsolódósabb, ölelősebb, csevegősebb, játszósabb napok, és vannak befelé fordulósabb napok.

A heppi endet azért mégiscsak megteremtette, hogy megígérte nekem, hogy ebédkor ülhetek az ő helyén az asztalnál, és ezt otthon be is tartatta a szülőkkel. Aztán hozott egy másik széket, saját magának, és odatetteaz asztalhoz, szorosan az enyém mellé. Így ebédeltünk. És a tortájáról a marcipánlépcsőt is nekem adta. Mert azt nem szereti.

Összegzés: száz pont a gyermeki egyenességnek, sok-sok felkiáltójel a tárgyvásárlás és elhalmozó ajándékozás ellen, valamint extra adag óvatossági szűrés innentől a gyerekkoncertek ügyében.

Gyerekek a szomszédból

"Szia Papa!" - szólt be az ajtóból elmenőben kedvesen, tele szeretettel, amolyan kiskamasz-rekedtséggel a hangjában, és útnak indult. A békesség lendülete hallatszott a mozdulataiból. 
Pedig csak az ajtón keresztül beszűrődő hangokat hallottam, mégis szívsajdítóan megkönnyebbültem, hogy ma, valamiért üvöltözés, sírás, könyörgés és agresszió nélkül engedik útjára. 

Papírból vannak a falak. 
És hevesek az indulatok. 
Sokan laknak együtt, kitudja hány generációsan. A lány, vagyis a mostani rendszerben az anya, évfolyamtársam volt alapsulin. 
A másik oldaliak fehérek, de az agresszió ott is ugyanannyi. 

Fáj. Fizikailag fáj, amikor hallom, hogy a saját frusztrációjukat és tehetetlenségüket üvöltik bele a gyerek életébe. És neki nem marad más, mint a viszont-üvöltés, kapálózás, tehetetlenség. 

Szeretném őket megvédeni. Odamenni a szülőhöz, elmondani, hogy ez rossz, megkérni, hogy hagyja abba, mittudomén. Vagy legalább a gyerekkel tudatni, hogy ő jó, 
Mégse találok utakat ehhez. 
Csak csendben hálát adok, amikor épp egy olyan reggel van, hogy a mindennapi bántás nélkül indul az élet.