Péntek este, utolsó előtti budapesti hazavonat, nincs túl nagy tömeg, néhány elgyötört munkásarc és néhány esti csúcsponton túllendült partiarc. Menetidő tartva.
Elérjük Herceghalmot, amiről nem lehet minden alkalommal nem megemlékezni, hogy hogyan is lehetne lerajzolni egy kedves karikatúrában, ahogy ifjú és öregecske, daliás és pockos hercegek halomba dobálva kicsi-a-rakást játszanak, és hogy a település erről kapta a nevét.
Szóval ott, ahol a hercegek halomban vannak, eléri a férfinő kalauzpár a vonat végét és felébreszt néhány bliccelőnek tűnő utastársat, hirtelen aggresszivitással és fenyegetőzéssel, okiratok elkérésével és kicsit sem szimpatikus hangnemben.
Aztán átmennek huzavonatba, fenygetőzés, ellenállás, kötözködés, passzivitás, satöbbi. Mivel nem akar fizetni, le akarják szállítani azonnali hatállyal, de ő nem hagyja magát.
Elég a lelkemnek a maga baja, nem is zaklat fel. Egy mindenmegtörténik-magyarországon belső vállrándítással elintézem.
Mígnem az egyik szomszéd utas a bliccelők körül bepöccen. És elkezd ordítozni, hogy ha ő emiatt lekési a csatlakozását, és nem tud hazajutni éjszaka, akkor megöli a delikvenst. Konkrétan. A közelben ülő, szintén csatlakozásra gyúró női utastárs verbálisan támogatja az agresszort: "Mi fölkelünk azért hajnali négykor, hogy dolgozni menjünk és megvegyük az ötvenezer forintos bérletet, és őmiatta lekéssük a csatlakozást!" Agresszor fogja a bliccelőt, és szó szerint kihajítja a vonatból, a cuccát utána. Bliccelő jajgat, ellenőrök kisstílűen dicső arccal végigvonulnak a vonaton, a mantrás nő még néhányszor elmondja. Aztán újra békesség honol.
Aztán másnap, mivel hittel imádkoztam, hogy mindennapi utazásunkat add meg nekünk ma, ismét vonatra szállhatok. Ezúttal kis hazánkban. Tőlem nem messze kisbabával utaznak, aki igazából csak úgy derül ki, hogy egyszercsak arra leszek figyelmes a nyugtalanságom okát keresgélve, hogy a gyerek sír. Üvölt. Bömböl. Már legalább negyed órája, folyamatosan, tiszta erőből, olyan teljesítménnyel, amitől más babákat már hányásig hergelődni láttam. Az első gondolatom az, hogy mi közöm hozzá. A második, hogy ez gyermekbántalmazás, biztos valami baja van, ha ennyire jelez valamit, miért nem reagálnak már rá? A harmadik, hogy odamegyek és MAJD ÉN reagálok. De nem merem. Időnként megnézem, annyit látok, hogy kocsiban van, vagy hogy kézben.
Túllépjük a fél órát is. Később hallom, ahogy egy férfi hang ráförmed a gyerekkel lévő felnőttre, hogy vegye már őt ki, nem hallja, hogy valami baja van? Aztán a férfi ő maga valahogy föl is veszi, próbálja elterelni a figyelmét, sikertelenül. A gyerek továbbra is ordít hisztérikusan. Arra gondolok, hogy talán gyerekrablók. A nagydarab férfi próbál beszélni valamit a gyerekhez mosolyogva és vicceskedve, de a gyerek teljes mértékben ignorálja, annak ellenére, hogy a kezében van, semmi kapcsolat nincs köztük.
Leszállnak. A gyerek a leszállás után sem hagyja abba. Kislány. Nem is olyan kicsi már. Fogalmam sincs mi baja lehet, vagy mi várhat még rá, amitől ennyire retteg.
Aztán arra gondolok,
hogy vajon, amikor az én lelkem támadja meg egy potyautas, és nagyon hamar kiderül, hogy ha ott marad, hosszan tartó negatív következményekkel járhat, akkor van-e ott bennem egy másik valaki is, aki idejekorán kihajítja a a potyautast (lásd még
vese-qi gyengeség a kínai gyógyászatban)?
és hogy amikor bennem sír és toporzékol a gyermek odabent, akkor tudok-e vele kapcsolatba kerülni? Vagy legalább leszállni arról a vonatról? És egyáltalán meghallom-e hogy sír? Mi van, ha már megtanult hangtalanul sírni?
