Jókai Napok. Régen várt szerelemszerű zsongás, szép arcokba belefeledkezés, színház reggeltől éjszakáig, találkozás hajnalig, reggel szerkesztőség. Érzelmi hullámvasút.
Hosszú évek óta ez volt a legjobb fesztivál, pedig csak egy részét láttam.
Zsírkutya csoport – sok-sok szeretett ember, színpadon és rendezőként. Sírvanevetés. A képtelenség határát súroló emberi szerencsétlenségeink felsorakoztatása, arc-izomlázig nevettetés, mígnem rájön a néző, hogy ez teljesen komoly. Mi vagyunk ott a színpadon, szánalmasan, nőimitátorok, szózsonglőrök, Buflakár Bélák. És a végére mind meghalunk egy kicsit. Az az érzés, amikor már lezárult a tapsrend, és mi, nézők, még hosszú pillanatokig nem merünk egymásra nézni, mert a másikban is ugyanaz reszket, és ennek megéléséhez kell a pár pillanat magány.
És nem csak művészileg szép, amit csinálnak, hanem emberileg is, ahogyan sokan sokfélék, kicsit mind bolondok, és az együttműködéshez nem kell ugyanúgy gondolkodni, csak akarni kell a színházat.
Az idei fesztiválon igazán szerették egymást az emberek, tolongani kellett a kamara-előadások előtt, meghallgatták egymás értékelését, kedvesek voltak, érdeklődőek, fiatalok, lelkesek és felszabadultak.
Jól esett. Ébredt bennem sok gondolat, született sok kérdőjel. Köszönöm. Most vissza a hétköznapba, ott keresni a helyünket. Nem egyszerű.
Hosszú évek óta ez volt a legjobb fesztivál, pedig csak egy részét láttam.
Zsírkutya csoport – sok-sok szeretett ember, színpadon és rendezőként. Sírvanevetés. A képtelenség határát súroló emberi szerencsétlenségeink felsorakoztatása, arc-izomlázig nevettetés, mígnem rájön a néző, hogy ez teljesen komoly. Mi vagyunk ott a színpadon, szánalmasan, nőimitátorok, szózsonglőrök, Buflakár Bélák. És a végére mind meghalunk egy kicsit. Az az érzés, amikor már lezárult a tapsrend, és mi, nézők, még hosszú pillanatokig nem merünk egymásra nézni, mert a másikban is ugyanaz reszket, és ennek megéléséhez kell a pár pillanat magány.
És nem csak művészileg szép, amit csinálnak, hanem emberileg is, ahogyan sokan sokfélék, kicsit mind bolondok, és az együttműködéshez nem kell ugyanúgy gondolkodni, csak akarni kell a színházat.
Az idei fesztiválon igazán szerették egymást az emberek, tolongani kellett a kamara-előadások előtt, meghallgatták egymás értékelését, kedvesek voltak, érdeklődőek, fiatalok, lelkesek és felszabadultak.
Jól esett. Ébredt bennem sok gondolat, született sok kérdőjel. Köszönöm. Most vissza a hétköznapba, ott keresni a helyünket. Nem egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?